magyar kalendárium (XV): szent györgy napja

Nos, Szent György napja jött, látott, és továbbállt, nem törődve vele, hogy holmi kétségbeesett kis boszorkány a gyógyhatású gombák tengerében fuldokolva nem tudott időben hírt adni róla. Sebaj: jobb későn, mint soha. Legalább a jövő évi ápr. 24.-éről nem csúszok le :).

Szent György

Szent György napján a kereszténység a sárkányölő lovagról emlékezik meg. A hős (i.sz. 275/281-303) előkelő palesztinai család sarjaként látta meg a napvilágot (apja, Gerontius kappadókiai katonatiszt, anyja, Polychronia palesztíniai nemesi család leánya volt, mindketten keresztények), és felnövekedvén kiváló kardforgató vált belőle. Diocletianus császár alatt a római légióban szolgált, ám mikor a császár - Galerius befolyására -  üldözni kezdte a keresztényeket, lemondott addigra kivívott tribunusi pozíciójáról. A császár megdöbbenéssel vegyes felháborodással fogadta, hogy legkiválóbb tisztjei egyike is a krisztusi hit követője, és különböző felajánlásokkal igyekezett őt rábírni, hogy vallását megtagadva áldozzon a római isteneknek. Minekutána Georgius következetesen ellenszegült, Diocletianus végül kínpadra vonatta, majd sokáig húzódó tortúra után Nicodemia városfala előtt, 303. ápr. 23. - án lefejeztette. Testét a palesztíniai Lyddában temették el, ahol a helyi keresztény közösség mártírnak kijáró tisztelettel tekintett rá.

A sárkánnyal való küzdelmének legendája - keresztény interpretációban - a krisztusi hitnek az elnyomó Római Birodalom, a pogányság és a Sátán ellen vívott győzedelmes csatáját szimbolizálja. A történetben azonban ráismerhetünk számos ókori mitológiai párhuzamra, például Perszeusz és Androméda sztorijából. A história kétségtelenül hasonló: a sárkánykígyó fészke megakadályozza 'Silene' lakóit abban, hogy megközelítsék a város víznyerőhelyének számító forrást, ezért birkákat, majd szüzeket ajánlanak fel a szörnynek, hogy eképp tereljék el a figyelmét. Mikor azonban a hercegnőre kerül sor, közbelép a rettenthetetlen Georgius, és a kereszt jelével meghátrálásra készteti, majd megláncolja a sárkányt.

kihajtás a modern Hortobágyon

A néphagyományban Szent György napjához tavaszköszöntő, tavaszkezdő szokások kötődnek (hasonlóan május elsejéhez). Magyar kultúrterületen ekkor hajtották ki az állatokat a legelőre. Tették ezt mindenféle mágikus termékenységvarázsló praktika közepette: láncon, fejszén, ekevason, tojáson, a gazdaaszony kötényén stb. hajtották keresztül a marhákat. A terelésre használt vesszőt nagy becsben tartották, később mágikus célzattal alkalmazták (Hidegkúton pl. vajköpülő szárát faragták ki belőle). Medvesalján a gazdák vadrózsa-gallyakat fektettek keresztbe az istállóajtóba, s azon keresztül engedték ki az állatokat; majd e csipkeágakkal csapkodva terelték ki őket a legelőre.  Mindezen praktikák elsősorban is a boszorkányoktól hivatottak megvédeni a jószágot, mert - a hagyomány szerint - azok ekkor kerülgették leginkább az istállót. A rontás ellenszere volt a füstölés is, például karácsonyi morzsával. Az alábbiakban a Magyar Néprajzból idézek: "A Hortobágy vidékén a gulyások, csikósok, juhászok füstölték meg a jószágot, mert úgy vélték, hogy akkor nem bitangol el, és elháríthatják róla a rontást. Az Ipoly menti palócok az istálló védelmére zöld gallyat tűztek az ajtajára, fokhagymafüzért helyeztek rá, és füstöltek.

tejbemérés

Hagyományosan Szent György napjához kapcsolódó jellegzetes pásztorszokás Kalotaszegen az ún. tejbemérés. Ilyenkor állapítják meg, hogy a gazdák a nyár folyamán lemért tejmennyiségnek megfelelően milyen sorrendben, mennyi tejet kapnak. A tejbeméréshez termékenységre utaló vagy serkentő mozzanatok kapcsolódnak, például a lányok, a juhászok és a juhok vízzel való leöntése. [...] Evés-ivás, táncmulatság zárta a napot.

Szent György napját a magyar néphit rontásra, varázslásra alkalmas időpontnak tartotta. Jellegzetes megnyilvánulása ennek a hitnek a harmatszedés – különféle mágikus célzattal. Harmatot szedtek a tejhaszon érdekében. Zagyvarékason vászonabroszt vagy a kötényüket húzgálták a harmatban, miközben mondogatták: „Mind szedem…”, vagy „Vaját viszem, tejét nem, vaját viszem, tejét nem”. Közben egy marék füvet is szedtek. Ezt a tehén elé tették. A harmatos ruhadarabot pedig a tejesfazékba facsarták ki, hogy sok vaj legyen (Pócs 1964: 156). A Mura-vidéken harmatszedés közben ezt mondogatták: „Viszek is hagyok is”, vagyis nem viszik el az egész hasznot, hagynak másnak is (Penavin 1988: 87). A harmatszedéssel tehát nemcsak a tejhaszon elvitelét vélték, hanem a termőföldét is. Az Ormánságból való leírás szerint: „Akinek gyenge vetése van, az Szent György napján éjfélkor menjen ki a mezőre egy lepedővel és ahol szép vetést talál, azon húzza végig maga után a lepedőt, rá a saját vetésére, hogy a harmatot rávigye, akkor szép lesz a gabonája” (Zentai T. 1983: 154). Az e nap hajnalán lepedővel szedett harmatból a kenyértésztába cseppentettek, hogy szebbre süljön a kenyér. E sokfelé ismert hiedelem mellett van olyan század eleji leírás Borsod megyéből, mely szerint a harmattal pogácsát készítettek, amit megszárítva, megsózva adtak a tehénnek, hogy jól tejeljen.

harmatszedő asszony

Szent György éjszakáján különösen féltek a boszorkányok rontásától. Az Ormánságban úgy tartották, hogy akinek a kapufélfáját ezen az éjszakán a boszorkányok megfaragták, annak ezzel elvitték a tejhasznát. Közismert hiedelem, hogy a boszorkányok különböző tárgyakból (pl. kútágas, lepedő, kötény, kocsirúd) tejet tudnak fejni. A boszorkányok rontása ellen védekeztek a már említett zöld ágakkal, füstöléssel, fokhagymával, a tejesköcsögök gyógyfüvekkel (pl. úrnapi füvek) való kimosásával.

Szent György napját a néphit alkalmasnak tartotta a földbe rejtett kincs keresésére, melyről úgy hitték, hogy minden hetedik évben Szent György-napkor lángot vet. A kincskereséssel kapcsolatban a következő berettyóújfalusi élményelbeszélést idézzük:

„A Leszkai kocsissal is kimentek Szentgyörgy iccakáján oda, ahol lángot láttak. Csak úgy bömböltek a bikák. Három bömbölés hallatszott. Arra tartotta balkézzel a kefét az egyik, amerről a bömbölést hallotta (látni nem lehetett, csak hallani) a másik addig kiásta a pinzt. Ott ment el egy hosszúszakállú ősz, öreg ember s azt mondta: jól tették, hogy kiásták, nem kell tovább őrizze… s eltünt. Isten födgyinek hijják aszt a hejet: kincses hej a” (Sándor M. 1976: 206).

Az egész magyar nyelvterületen elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtt fogott gyíkkal és kígyóval kapcsolatosan. Nagykőrösön a Szent György-nap előtt fogott gyíkot a torokgyík megelőzésére tartották alkalmasnak. A gyík torkánál háromszor végighúzták gyűrűsujjukat, majd megkenték a saját torkukat háromszor. Medvesalji falvakban azt hiszik, hogy amelyik kézzel megfogták a gyíkot, azzal gyógyítani lehet. A jászdózsaiak szerint a Szent György-nap előtt fogott kígyóval tudást lehet szerezni. A moldvai magyarok úgy hiszik, hogy aki Szent György előtt kígyót üt meg, annak nagy lesz az ereje, de ha a kígyó elmegy, akkor elviszi az illető erejét.

Ugyancsak a magyar nyelvterületen általánosan elterjedt hiedelem él a Szent György-nap előtti mennydörgéssel kapcsolatosan. Turán azt tartották, hogy ha Szent György-nap {7-147.} előtt megdördül az ég, bő áldás lesz. Ahonnan hallatszik, abból az irányból várható egész esztendőben az eső. Jászdózsán a mennydörgés, akárcsak az aznapi eső, bő termést jelent.

Időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak a Szent György napja körüli időszakhoz. Úgy vélik például a bukovinai magyarok, az Ipoly menti falvak lakói is, hogy ha e nap előtt megszólalnak a békák, az korai tavaszt és nyarat jósol. A Szent György-nap előtt megszólaló béka a medvesalji falvakban esőtlen nyarat jelez. A békát gyógyításra is használták ezen a vidéken. Kiszárított békával és ráolvasással szemölcsöt gyógyítottak.

A Gyimes-völgyi magyarok szerint, aki Szent György-nap előtt megfürdik a szabadban, az egész évben nem lesz rühes.

Az ágynemű szellőztetését tiltották ezen a napon különböző okokra hivatkozva, például a Gyimes-völgyi magyarok szerint sok égzengés lenne, a berettyóújfalusiak a jószág pusztulásától féltek.

Szent György napját általában a kukorica, bab, uborka vetésére tartották alkalmas időpontnak. Jó előjelnek tartották a termésre, ha a varjú nem látszott ki a búzából [...]." 

pásztorok mulatozása

A hazai szokások egy része egy ókori római pásztorünnep, a Palilia (avagy Parilia) emlékét őrzi. E jeles napon (ápr. 21), mely egybeesett Róma alapításának dátumával, a pásztorok a nyájak szaporaságáért és egészségéért felelős Pales isten(nő)nek hódoltak. A hajnal első fényeinél a kitakarították a juhok szálláshelyét, majd babérből, szalmából, olíva-ágakból és kénből rakott tűzzel rituálisan is megtisztították azt. A lángok közt pattogó gallyak hangja gyümölcsöző esztendőt jósolt. A pásztorok - a birkákat maguk után húzva - átugrottak a tűzön, majd áldozatul kölest, süteményt és tejet ajánlottak fel Pales-nek. Ezt követően megnedvesítették a kezüket harmattal, és arccal keletnek fordulva négyszer fohászkodtak hozzá, kérvén, hogy oltalmazza meg őket és a juhaikat betegségtől, rontástól, s minden hibás cselekedeteik, akaratlan vétkük következményeitől.Végül tej és forralt bor keverékéből álló italt fogyasztottak, s a ceremónia zárásaképp háromszor átugrottak a máglya felett.

Az ünnep városi formája a Veszta-szüzek által bemutatott, a város megtisztulását, gyarapodását, és sikeres jövőjét biztosítani szándékozott égőáldozat köré összpontosult, amelyben egy ( a Fordicidia alkalmából Tellusnak feláldozott vemhes tehén méhéből eltávolított és rituálisan elégetett) meg-nem született borjú hamvait, valamint (vélhetőleg) az Októberi Ló (az előző év október 15.-ei fogathajtóversenyt nyerő fogat jobb kéz felőli lova) vérét égő szalmához keverték.

Nem tudom, ki merre és mit (vagy kit) kerülgetett Szent György napján, én bizony legfeljebb csak a tyúkólat :), de gyíkot láttam, békát, mennydörgést hallottam, s harmatot is szedtem - a cipőmmel :). Mindazonáltal a boszorkányoknak még egy fontos feladata akad e nap: méghozzá a Gellért-hegyi gyülekezés. A folklórból - ahogy azt 'a boszorkány és a szőlőhegy' c. bejegyzésben említettem - kitűnik a Gellért-hegy kultikus szerepe, s az ottani, Szent György-napi boszorkányszombat  - mondhatom, egyszerre rettegett és vágyott - képe. A hiedelmek szerint jó kartársaink hajnalhasadtáig mulatoztak a borospincék mélyén és a szőlőtőkék között, s a bátor halandó megleshette őket. Biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén közéjük kívánkozott... ;)

Áldás!

Források:  

Magyar Néprajz 

Wikipedia-Parilia

Wikipedia - Saint George

  

a folytatás - II

A világítással bánjunk csínján: csak azokban a helységekben égjen a lámpa, ahol épp tartózkodunk. Részesítsük előnyben az energiatakarékos izzókat. A vízfelhasználás még ennél is kritikusabb pont. Miközben a világ egyik felének nincs tiszta ivóvize, a másik még a WC-t is azzal húzza le. Ennek tudatában igyekezzünk takarékoskodni. Egyik nagy gyengeségem az órákhosszat tartó fürdőzés: ehelyett a rövid és lényegretörő:) zuhanyzás volna igazán környezetbarát. Az esővíz felfogása és összegyűjtése nem csak az öntözés, de a WC-öblítés és takarítás szempontjából is hasznos lehet. Ami a mosást, mosogatást illeti, vásároljunk víz, - és energiatakarékos masinákat, és azokat is csak szükség esetén használjuk. Hacsak nem sárban dagonyáztunk naphosszat, ne mossunk ki minden ruhadarabot egyszeri viselés után (kivétel természetesen a fehérnemű), és normál szennyezettség esetén ne alkalmazzunk 30 foknál magasabb hőmérsékletű programot. A mosószereinket is megválogathatjuk: mosópor helyett ott a mosódió (igaz, érdemes megfontolni, hogy utóbbi behozatala – lévén importcikk – önmagában nem épp környezetkímélő), öblítő helyett az ecet, amely egyéb háztartási vegyszereket is felválthat. Én a padló feltörlésétől az ablakmosáson és fürdőszoba-takarításon át a deguketrecek, csigaterrárium és teknősakvárium kifertőtlenítéséig mindenhez használom, remek eredménnyel.
A fűtés hatalmas energiapazarlással jár, ha a házunk szigetelése elégtelen. Építkezésnél ügyeljünk a falak vastagságára, a tető strapabíró szigetelésére, a hermetikusan záródó ajtókra, ablakokra, mert a későbbi fűtési költségek jelentős hányada ezen múlik. E téren is ismeretesek ökológiai szempontból kedvező építészeti megoldások: lásd passzív ház, földház, napkollektorral szerelt tető, stb. A cserépkályha vagy vegyes tüzelésű kazán a földgáz alternatívája lehet, noha az ezekben eltüzelt faanyag és papír szintén szén-dioxidot juttat a légkörbe (s ha mindenki fával akarna fűteni, alig maradna erdő a Földön). A geotermikus fűtés inkább környezetbarát, amennyiben a termálvíz keringetésére használt szivattyút megújuló energiaforrásból üzemeltetjük (ez a kompozíció sajnos egyelőre leginkább elméleti síkon létezik).
Ami a bútorzatot, a használati tárgyakat és a ruházatot illeti, az ember szereti maga körül a természetes anyagokból készült holmikat, ugyanakkor ha mindenki ragaszkodna a tölgyfaszekrényhez, nem maradna tölgyfa a bolygón. Ámazonban a pozdorja, farostlemez vagy műanyag berendezés – számomra – nagyon idegen. E téren valahogy meg kell találni a harmóniát a természetszeretet és a környezetvédelem között.
A ruhavásárlást illetően csak annyit mondhatok, hogy igyekezzünk szem előtt tartani azokat a cigánygyerekeket, akik télen is mezítláb koldulnak. A megunt, kinőtt holmit ne hajítsuk a szemétbe: adjuk tovább a családtagoknak vagy a rászorulóknak. Ha nem ismerünk a közvetlen környezetünkben olyat, aki örömmel fogadná, ott a Máltai Szeretetszolgálat és társai. Aztán meg, ha a másik végéről fogjuk meg a dolgot: mikor ruhát veszünk, ne csak a neves szalonok irreálisan drága modelljei között nézzünk szét. Én a turkálók nagy híve vagyok:), hisz még a kilóáron futó bálás cuccok között is rá lehet akadni nagyon jó minőségű, kifogástalan állapotú holmikra. S sokszor mennyivel egyedibbek, stílusosabbak a kínai áruházak és mondvacsinált márkaboltok tömegtermékeinél!
Egy szó mint száz: a mindennapi életben is rengeteg apróság adódik, amellyel tehetünk valamit a környezet védelme érdekében. Ne várjuk a világot irányító oligarcháktól, politikusoktól és diplomatáktól, hogy cselekedjenek helyettünk, mert félő, ők csak akkor fognak mozdulni, ha már a fejünkre szakad a ház. S higgyétek el: akkor csak a maguk tulajdonát, életét, érdekeltségeit mentik majd. A kisemberek egyetlen esélye az alulról építkező szemléletmód, - és életforma-váltás, a környezettudatosság beemelése az élet minden szegmensébe.
Még egy elengedhetetlen része van a környezeti válság elkerülésére, ill. átvészelésére tett erőfeszítéseknek: a tanulás. Nagyon fontos, hogy minél jobban megismerkedjünk a minket körülvevő élővilág által nyújtott lehetőségekkel (s persze az azt fenyegető veszélyekkel). Nem akarok vészmadárként viselkedni, de bizony előfordulhat, hogy a pesszimista folyamatmodellek egyike valósul majd meg, s akkor nagy értéke lesz a tudásnak. Eljöhet még az idő, mikor a túlélés kulcsa az lesz, hogy felismerjük az ehető és mérgező növényeket, gombákat, tudjuk, hogyan kell salátaboglárkából, tyúkhúrból, pitypangból salátát, medvehagymából levest, zamatos turbolyából főzeléket készíteni, tudjuk, hogy a fűzfakéreg főzete lázcsillapító, a galagonyabogyó szívgyógyszer, a csipkebogyó vitaminbomba, a kamilla gyulladáscsökkentő, tudjuk, hogyan csapdázzunk nyulat, hogyan főzzünk éti csigát, és így tovább. Nem kívánom, hogy ide jussunk, de sajnos nem lehetetlen – jobb tehát felkészülni.
Még valami: akinek van pénze és lehetősége, még 2014 előtt vásároljon legalább 1-2 hektár földet. A nevezett évben lejár ugyanis a külföldiekre vonatkoztatott tilalom, s az országot – a viszonylagos olcsóság miatt – vélhetőleg el fogják özönleni az idegenhonos befektetők. Az árak előbb-utóbb itt is az egekbe emelkednek majd, amint a jómagyar gazda rádöbben, hogy ezekből a dajcsokból vagy hollandusokból többet is kisajtolhat hektáronkénti potom félmilliónál, - ezzel végleg ellehetetlenítve a magyar vásárlók helyzetét. Ha még időben lépünk, nem csak attól óvhatjuk meg Magyarországot, hogy – szó szerint – még az anyaföldet is eladják a talpunk alól, de magunkat is bebiztosíthatjuk valamelyest egy esetleges környezeti vagy gazdasági mélyhullám esetére.
No, nem épp reménykeltő zárógondolatok. Bocsássátok meg, de nem tudok túl bizakodó lenni e témával kapcsolatban. Talán már elárulhatom, annak idején az is jelentősen motivált a gyógynövénytermesztő szakra történő jelentkezésben, hogy úgy éreztem: ezzel egy lépéssel előrébb kerülök a túléléshez szükséges ismeretek megszerezésében. Azóta csak egy paraszthajszállal lettem derűlátóbb.
A tudósok jó negyven-ötven éve figyeltek fel a környezeti problémák sokaságára, a fajok kihalásától kezdve az erdők mértéktelen pusztításán át a klímaváltozásig. S az eltelt dekádok alatt más sem történt, mint ugyanazon, szépen hangzó jelszavak emlegetése néhány nagyívű, de szinte semmitmondó nemzetközi egyezmény születése mellett (oké, persze vannak kivételek). A globális gépezet lassan mozdul, s túl sok benne a laza csavar, az előrehaladás ellen dolgozó alkatrész. A mi feladatunk nem az, hogy tapsoljunk az újabb, üres szólamokhoz és levegőbe puffogtatott ígéretekhez, hanem hogy tegyünk valamit: önmagunkért, a családunkért, az otthonunkért. Így legyen, s talán még megmenthető a jövő.

Áldás!

Ajánlott olvasmány:

www.alternativenergia.hu

www.globalisfelemegedes.info

www.greenfo.hu

http://www.fenntarthatofejloves.net

a folytatás - I

Szóval, hogy mit is tehetünk mi, szürke kisemberek a környezetvédelem csataterén? Nos, egy sereg instrukció immár lerágott csontnak hat, holott mit sem veszített aktualitásából.
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).

...

(folyt. köv).

méregzöld

A minap a kezembe akadt egy cetli, rajta a soproni albérletben elhangzott sziporkákkal. Köztük volt az a morózus megjegyzés is, miszerint "természetvédők vagyunk, nem emberbarátok".

Holott a természetvédelem valójában egyetlen célt szolgál: az emberi faj továbbélését itt, a Földön. Minden, látszólag felesleges intézkedés, amely természetvédelmi berkekben megfogan, végsősoron fajunk fennmaradását igyekszik bebiztosítani. Hogy milyen úton-módon? Hát úgy, hogy megpróbálja megvédeni az életterünket önnön ostobaságunktól

Az emberiség még mindig gyerekfejjel gondolkodik, miközben korántsem gyereknek való eszközök vannak a kezében, amikkel ész nélkül pusztítja a környezetet. A Földre legintenzívebb hatást gyakorló nyugati világban (s itt most nem földrajzi egységre, hanem a nyugati kultúrára és az afelé törekvő társadalmakra gondolok) a többséget nem rettenti el az elcsépelt sablon, "...unokáinktól kaptuk kölcsön". A többségnek egy dolog számít: az egyén pillanatnyi kényelme.

A világ országainak ökológiai lábnyoma

Biztos sokaknak ismerős az 'ökológiai lábnyom' fogalma. Az ökológiai lábnyom a természethasználat szintjét jelző mutató, és a javak előállításához, azaz a fogyasztás biztosításához szükséges földterületek méretét jelzi népességarányosan. A mutatót bevezető WWF az ökológiai lábnyom kiszámításához az embereknek mindazt az energia- és nyersanyagigényét veszi figyelembe, amely a közlekedésüktől a ruházkodásukon át a táplálkozásukig szükséges. Egy 2006-os felmérés szerint Magyarország ökológiai lábnyoma majdnem kétszerese a fenntartható mértéknek - vagyis ha a Föld minden lakosa a sokat szidott hazai átlagéletszínvonalon akarna élni, két Föld kéne az eltartásukhoz.S hol van a kicsi-sárga-savanyú-de a miénk magyar valóság a csillogó plasztikköntösben tündöklő nyugati álomtól? Hol van a Kárpát-medencében felgyülemlett pocsolya zavaros belvilága a jóléti társadalmak cukorhabos tündöklésétől?

2008-ban hazánk az ökológiai lábnyom alapján felállított nemzetközi ranglista 40. helyét foglalta el, ám 2010-re visszacsúszott az 55. pozícióba. No nem azért, mert e két év alatt borzasztóan környezettudatosak lettünk. Nem; mindössze annyi történt, hogy egyéb országok gyorsabban habzsolják természeti erőforrásaikat, mint mi. A nagybetűs Növekedés, amire olyannyira vágyunk, a ma alkalmazott technikai feltételek mellett egyet jelent a környezetterhelés fokozódásával.

László Ervin

Mindannyian hallottuk a maja naptárra alapozott világvége-jóslatokat, amelyek ezúttal a változatosság kedvéért 2012 végére várják az Apokalipszist. Kevesebben ismerik László Ervin munkásságát. E kiemelkedő egyéniség zenei őstehetségként kezdte pályafutását, majd - hosszas és ragyogó zongorista karrier befutása után - belemélyedt a filozófia és a természettudományok világába. Ha referenciára vágytok, a személyével kapccsolatos wiki-oldalon megtudhatjátok, hány és hány neves külföldi egyetemen tanított, s milyen, nemzetközi viszonylatban is rangos pozíciókat töltött be. Számos kutatóval, szakemberrel együttműködve dolgozta ki azokat a globális folyamatmodelleket, amelyek a Föld - és vele együtt az emberiség - jövőjének lehetséges alakulását kívánják előrejelezni. Munkáját sok kritika érte egyes természettudósok részéről, mégis: nem lehet véletlen, hogy számos (szakmai és egyéb) elismerésben részesült. Teóriája világosan érthető, józan paraszti ésszel is belátható képet fest a bolygón zajló folyamatokról és azok változásaitól. Elég csak megemlíteni a fagyott permafrost-talajokat Szibériában: ha pár fokkal melegedik az átlaghőmérséklet, e talajok felső rétegei megolvadnak, s a bennük kötött metán kiszabadulva tovább fokozza majd az üvegházhatást. Ennek következtében még mélyebb rétegek engednek ki - még több metán kerül a levegőbe - még gyorsabbá válik a körforgás. Kell-e ragoznom, hogy az egész vége egy mikrosütő klímájú Föld lesz, amin a baktériumok talán megélnek, de mi aligha? 

Egy másik rémítő előrejelzés (noha nem a fent említett úriember tollából) a Föld tüdejeként számon tartott erdőkkel kapcsolatos. Mindannyian tudjuk, hogy a növények felhasználják a légköri szén-dioxidot anyagcserefolyamataikhoz, s végeredményben oxigén juttatnak az atmoszférába. Igen ám, csakhogy mindemellett lélegeznek is, a jó öreg 'oxigén be - szén-dioxid ki' módszerrel. Oxigénmérlegük egyelőre pozitív, vagyis összességében több oxigént bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek - node ez nem marad feltétlenül így. Ha a légkörben feldúsul a szén-dioxid, a fotoszintézis felgyorsul, s vele a légzés is fokozódik - olyan mértékben, hogy végül a szén-dioxid kibocsátás meghaladhatja az oxigén-emissziót. Akkor pedig jajj neked, emberi tüdő. 

Persze ne feledkezzünk meg a szervezett és tudatos erdőirtásról, valamint a klímaváltozáshoz nehezen alkalmazkodó erdőállományok pusztulásáról (az eleve legyengült erdőségekben a kórokozók, károkozók, paraziták sokkal könnyebben elhatalmasodnak, lásd kis hazánkban a tájidegen fekete fenyvesek, lucosok tömeges elhalását), amelynek során - a korhadó szerves anyagból - szintén tetemes mennyiségű CO2 szabadul fel. Minderről bővebben olvashattok itt.

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni Lászó Ervin egyik előadását a városkánkban. Az általa lefestett kép elrettentő volt: ha így folytatjuk tovább, mondta, az teljes összeomláshoz vezethet, nem csak környezeti, hanem diplomáciai, gazdasági tekintetben is. És milyen igaz! Gondoljunk csak a felmelegedés következtében esetlegesen lakhatatlanná váló (például tengervíz alá kerülő) területekre: vajon azok népessége mit kezd majd magával? Mi mást, minthogy felpakol és elhurcolkodik - más országokban próbálván letelepedni és életteret nyerni magának. Bolond, aki azt hiszi, hogy mindez békésen is megtörténhet. Bolond, aki azt hiszi, hogy ha a Föld erőforrásai a termőterületek beszűkülésével, az édesvízkészletek megfogyatkozásával, a fosszilis energiahordozók eltűnésével hirtelen megcsappannak, a maradékon majd testvériesen megosztozik az emberiség. 

Balról az r-stratégista, jobbról a k-stratégista fajok populációdinamikája

A természetvédelmi mérnök-képzés keretei között tanultunk evolúció, - és populációbiológiát, s ezen belül találkoztunk az r-stratégista és a k-stratégista faj fogalmával. A k-stratégista fajok (példa: elefánt) egyedei általában hosszú életűek, lassabban szaporodnak, egyszerre viszonylag kevés utódot hoznak világra, amelyek viszonylag sokára válnak ivaréretté.A populáció létszáma többé-kevésbé kiegyensúlyozott, s mindenkor a környezet eltartóképességéhez igazodik. 

Az r-stratégista fajok (példa: mezei egér) egyedei ezzel szemben rövid életűek, s gyorsan szaporodnak, sok utódot nemzenek, ezek hamar ivaréretté válnak. A populáció létszáma erős fluktuációt mutat: eleinte ütemesen gyarapodik, majd túllépi a 'fenntartható' szintet, amit aztán - a táplálékhiány, a járványos betegségek, a belharcok és a genetikai deformitások felszaporodása következtében fellépő - tömeges pusztulás követ.

S most nézzük az emberiséget. Az egyén szintjén nyilvánvalóan k-stratégisták vagyunk, hiszen hosszú évtizedekig élünk, s ezalatt mindössze két-három utódnak adunk életet, akik szintén csak évtizedek múlva 'szaporodnak' majd. Mégis, összességében a Föld népessége kifejezetten r-stratégista vonásokat mutat. Elég csak utánagondolnunk, hogy milyen mértékben növekedett a létszámunk az elmúlt 100 esztendőben. E meredek lélekszám-emelkedés mellett a környezetre mért terhelés is exponenciálisan fokozódott: mára egy ember ökológiai lábnyoma 2,2 hektár, ugyanakkor a fenntartható szint 1,8 hektár lenne - azaz immár túlléptük a környezet eltartóképességét. Ezt az állatvilágban a populáció törvényszerű összeomlása követi. Vajon mi ennél jobbra számíthatunk? 

Az egyetlen esélyünk, hogy megállítsuk a katasztrofális végkifejletet, ha tudatos lemondásokkal áttérünk egy környezetkímélő életmódra. Ennek egyik szegmense a megújuló energiaforrások használata lehet. A Szahara homoktengerének mindössze egy (más becslések szerint fél!) százalékából annyi napelemet készíthetnénk, hogy azok segítségével Európa teljes energiaszükségletét fedezni tudnánk. Mégsem tesszük; mert a gazdasági szereplőknek nem érdekük, hogy áttérjenek egy, a köztudatba és közműveltségbe épp csak beszivárgott, kevesek által alkalmazott, jelenleg még magas gyártási költségű, ráadásul teljes technológiai váltást igénylő eszköz előállítására (nem beszélve az olajmaffia befolyásáról). Az autógyárak státuszszimbólunként lobogtatják kevéske hibrid modelljüket, a zöld multi imázsában tetszelegve, miközben a környezet kétségbeejtő állapota már rég megkövetelné a csakis elektromos árammal, napenergiával vagy hidrogénnel hajtott járművek használatát. Évente egy órára lekapcsoljuk a közvilágítást, és úgy érezzük, tettünk valamit a földért, holott ezt az egy órát akár minden hónapban, minden héten vagy minden nap kibírnánk. A fűtés terén hazánkban hatalmas, kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a geotermikus energia felhasználásában - mégis inkább gázzal tüzelünk, kiszolgáltatva az ukrán, orosz és arab szállítóknak. Az északnyugati régióban szélmalmoknak kéne sorakoznia, amerre a szem ellát, mégis, csak az osztrák határ mentén akad belőlük pár tucat.

Az emberek pedig továbbra is a légkondicionált lakás, a legújabb Ford-modell, a plazmatévé, a keleti kényelem, nyugati nyugalom bűvkörébe bódultan tapossák a mókuskereket, fizikailag is lelkileg is belebetegedve az anyagi javak utáni hajszába. Mindeközben katonás léptekkel menetelnek a bolygó ma ismert élővilágának totális elpusztítása felé, néhány, a világgazdaság javarészét kézben tartó nagykutya malmára hajtva a vizet. 

Ma van a Föld napja, s ennek kapcsán szokás romantikus pátosszal felemlegetni Földanyát (én is megteszem :)). Nos, Földanya túl fogja élni a globális felmelegedést. Lehet, hogy ismét visszatér az évmilliárdokkal ezelőtti állapot, mikor metánnal telített légkör, trópusi forróság és háborgó időjárás jellemezte a földi klímát, amelyet csak néhány egysejtű életforma vészel át - de Földanya élni fog, és változatlan őserővel táplálja majd a természet energiáit. Mi, emberek - mi nem fogunk élni. 

László Ervin azon a már említett előadáson azt mondta: a bemutatott elemzések megkövetelik, hogy a döntéshozók mielőbb érdemi lépéseket tegyenek a fenntarthatóság irányába. Megnevezett egy dátumot is: véleménye szerint legkésőbb eddigre szignifikáns elhatározásoknak kell születnie a szén-dioxid emisszió és az általában vett környezetterhelés csökkentése érdekében. Ez a dátum 2012.12.31. volt. 

Egyszóval ideje mozdulni. Az óra ketyeg.

Hulló Eső, 2012.14.22.

(H)earth

Ajánlott olvasmány:
László Ervin: Világváltás (Nyitott Könyvműhely, 2008)
WWF- Élő Bolygó Jelentés 2010 (magyar fordításban letölthető innen)
IPCC oldala és jelentései a klímaváltozásról

Források:
Interjú László Ervinnel az indexen
Ökológiai lábnyom - Wikipédia 
A magyarországi ökológiai lábnyomról az indexen
saját kútfő :)

ps.: tisztában vagyok azzal, hogy az efféle dühödt kirohanás érdemben nem sokat segít, hiszen konkrét javaslatok helyett csak elrettentő feltételezésekkel dobálózok. Ezért a következő bejegyzésben igyekszem néhány ötletet is összefoglalni a fenntartható, minőségi és ugyanakkor környezetbarát életvitellel kapcsolatban. Áldás!

bolondgomba

Bocsássátok meg, de öt nappal a szakdogaleadási határidő előtt nemigen tudok másról írni, mint gombákról. Viszont ha már képtelen vagyok elszakadni a témától, legalább annak egy izgalmas aspektusával szeretnélek megismertetni benneteket (és nem - teszem azt - az aszkospórák csírázásának rejtelmeivel). 

A 'bolondgomba' kifejezést általában véve a mérges gombákra alkalmazzuk - de miért is? Hiszen a mérgezések zöme gyomor,- és bélpanaszokkal, a súlyosabbja a máj, - és vesekárosodással, valamint paraszimpatikus idegrendszeri szimptómákkal jár. 

Van azonban egy renitens brancs a mérges gombákon belül, akik hascsikarás helyett némi lebegés-feelinggel ajándékozzák meg a balfék gombászt. Ezek a pszilocibin-szindrómaként számon tartott tünetegyüttest előidéző,  elsősorban is trágyagomba és badargomba-fajok, illetve a pantherina-szindrómáért felelős galócák.

Psilocybe mexicana - avagy 'Teonanacatl'

A pszilocibin-szindróma tünetei fél órától két óráig terjedő lappangási idő után jelentkeznek. A fejfájás, zsibbadás, öntudatzavar, szédülés, lassú pulzus, alacsony vérnyomás mellé pszichés elemek (boldogság, félelem, felszabadultság-érzet, tér,- és időérzékelési zavarok, depresszív hangulat, dühroham, delírium) társulnak. A hatás 6-10 órán keresztül eltarthat; az érte felelős vegyületek, a pszilocibin, pszilocin, beocisztin és bufotenin valamennyien a szerotonin neurotranszmitter antagonistái.

Az előidéző fajok hazai léptékben elsősorban is a trágyagombák (Panaeolus spp.) és a badargombák (Psylocibe spp), továbbá egyes Stropharia (harmatgomba), Conocybe (haranggomba), Gymnopilus (lánggomba) fajok, valamint a zöldülőtönkű és zöldpúpú susulyka (Inocybe aeruginascens, I. corydalina) és a szürke csengettyűgomba (Pluteus salicinus); de a szívműködést gyorsító, hőre bomló bufotenint tartalmaz a citromgalóca is. Mivel a pszilocibin oxidációs vegyületei kékek, minden kék, kékeszöld termőtestű gomba "gyanús". 

A Psylocibe fajokat a modern tudomány az '50-es években ismerte meg, mikor Valentina és R. Gordon Wasson részt vehetett egy indián gombaszertartáson, s az ott tapasztaltakat közzétették (többek között a Life magazinban, 1957-ben). Az általuk hazahozott gombákat Roger Heim azonosította be, és Albert Hoffman volt, aki 1958-ban izolálta a hallucinogén hatásért felelős fő komponenseket, a pszilocibint és a pszilocint. A friss felfedezésen és Wassonékéhoz hasonló élményein fellelkesedő Timothy Leary és Richard Alpert elindították a hallucinogén drogok spirituális és vallási használatát tanulmányozó 'Harvardi Pszilocibin-Projektet", amely a két kutató 1963-ban történő elbocsátásával zárult. Alpert és Leary érdeklődése ekkor a kibontakozófélben levő hippimozgalom felé fordult, s a New Age gyermekeinek körében hirdették tovább tudományukat. 

a feltételezetten hallucinogén Stropharia aeruginosa

Nemzetközi szinten közel 190 pszilocibin-tartalmú gombát ismer a tudomány, közülök 144 a Psilocybe (badargomba), 14 a Gymnopilus (lánggomba), 13 a Panaeolus (trágyagomba), 12 a Copelandia (-), 6 a Hypholoma (kénvirággomba), 6 a Pluteus (csengettyűgomba), 6 az Inocybe (susulyka), 4 a Conocybe (haranggomba), 4 a Panaeolina (-), 2 a Gerronema (-), és 1-1 az Agrocybe (rétgomba), Galerina (sisakgomba), Mycena (kígyógomba) génuszba (nemzetségbe) tartozik. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a felsorolt nemzetségek valamennyi képviselője hallucinogén hatóanyagokat tartalmaz, s még kevésbé, hogy nekiálljunk a saját szakállunkra kutatni utánuk, mert egy-egy nemzetségen belül számos, könnyen összetéveszthető rokonfaj található, köztük súlyosan mérgezőek is (pl. a susulykák körében).

Tassili n'Ajjer gombasámánja

A hallucinogén anyagok fogyasztása egyidős az emberiséggel, nagyon fontos kitétel azonban, hogy eleink tudtak valamit: nem a mindennapi bódulat kedvéért tömték magukat ezzel-azzal, hanem különleges alkalmakkor, rituális céllal. A hagyományos felhasználás testet és lelket roncsoló kábítószer helyett az istenekkel, szellemekkel, ősökkel való kommunikáció szakrális eszközeivé nemesítette a pszichedelikumokat. A prehispán idők azték és maja kultúrája a "mexikói varázsgomát", vagyis a Psilocybe mexicana-t isteni gombának ('Teonanacatl') nevezte, ami ékesen árulkodik szent mivoltáról. Használatának ősiségét a különböző ásatásokról, köztük egy guetamalai maja templom romjai közül előkerült gombaforma szobrocskák bizonyítják. Még ennél is korábbra datálódnak azok az észak-afrikai mezolitikus sziklafestmények, amelyeket  Tassili n'Ajjer - nél találtak, s amelyek egyes szerzők szerint egy hallucinogén gomba felhasználásával zajló sámánisztikus szertartást örökítenek meg. Száz szónak is egy a vége: ne akarjunk a puszta szórakozás kedvéért, elővigyázatlanul kísérletezni a felsorolt fajokkal, mert nem arra rendeltettek. Egyébiránt érdekes kitétel, s a fajok jelentőségét fémjelzi, hogy a modern orvostudomány gyógyászati felhasználásukkal kacérkodik: alkalmasnak tűnnek különböző mentális zavarok (depresszió, kényszerbetegség, rögeszmék) kezelésére.

A másik mérgezéstípus, a pantherina-szindróma lappangási ideje 0.5-3 óra, amely után alkoholmámorhoz hasonló tünetek jelentkeznek (felfokozott érzelmi állapot, heves beszéd, erős motorikus nyugtalanság, vitustánc, személyiség,- tér, - és időérzékelési zavarok). A szimptómák ritkán fajulnak súlyossá, a beteg többnyire káros utóhatás nélkül kialussza őket.

Az előidéző fajok elsősorban is a párducgalóca (Amanita pantherina), a légyölő galóca (Amanita muscaria) és néhány ritka rokonfajuk (A. gemmata, A. regalis). Hatóanyagaik az iboténsav és a muszkazon, amely muszcimollá alakul. Utóbbi vegyület a gamma-amino-vajsav neurotranszmitter molekula szerkezeti analógja, ezért a szimpatikus idegrendszerre hat, minek okán gombaatropinnak is nevezik. 

Amanita muscaria

Mint a pszilocibin-tartalmú gombákat, ezeket is tudatmódosító szerként alkalmazták a hajdaniak - elsősorban a légyölő galócát. A már említett R. Gordon Wasson meginterjúvolta a híres litván történészasszonyt, Marija Grimbutast, aki beszámolt róla, hogy Litvánia bizonyos területein a légyölő galóca - vodkával elkeverve - az esküvői lakoma tartozéka. A litvánok exportálták is a gombát - méghozzá a lappoknak, sámánisztikus szertartások céljából. Szibériában az uráli és a paleoszibériai nyelvcsaládba tartozó népek körében széles körben elterjedt a használata; míg nyugat- Szibériában elsősorban a sámán transzba esésének eszköze volt, keleten a laikusok is fogyasztották. Méghozzá nem is akárhogy: a gombát felhasználó sámán vizeletét gyűjtötték és itták. Meg kell mondanom, ez a módi még az én gyomromat is megfekszi :S Igaz, a szóban forgó vizelet szintén tartalmazott pszichoaktív anyagokat, viszont azokat, akik megitták, elkerülték a negatív mellékhatások (izzadás, remegés), így számukra úgy tűnt, az elsődleges fogyasztó egyfajta szűrőként funkcionált.

Felhasználására Szibéria türk népeinek körében alig-alig találunk példát. Elszórt és bizonytalan adatok beszélnek egy afganisztáni etnikum, illetve a szubarktikus amerikai bennszülöttek általi alkalmazásáról. Érdekes Wasson feltételezése, aki a Rig-Védában emlegetett mennyei eledellel, a szómával azonosította a galócát (e teória azóta is vita tárgya). Az a leginkább városi legendaként élő hipotézis, mely szerint a viking bersekerek harci dühük felélesztéséhez légyölő galócát fogyasztottak volna, Samuel Ödmantól származik, aki 1784-ben a szibériai sámánokról hallott jelentések alapján fogalmazta meg, s noha semmilyen korhű, a vikingekkel kapcsolatos forrásban nem található erre mutató utalás, mendemonda formájában túlélte a következő évszázadokat.

Tassili n'Ajjer gombasámánja átrajzolva

Összesítve a fentieket, nem az volt a szándékom, hogy ötleteket adjak a hétvégi elszálláshoz bárkinek is. Irodalmi adatok, tudományos cikkek ide vagy oda, a személyes tapasztalás mindig hordoz némi kockázatot. Nem csak az öntudatvesztésből, fizikai tünetekből (egyensúlyzavar, látászavar stb) vagy a túlfokozott érzelmekből (irracionális harag, levertség stb) származó veszélyekre gondolok, hiszen előfordulhat, hogy semmilyen negatívumot nem tapasztalunk. Mégis: a pszichoaktív anyagok olyan mélységekbe vihetnek önnön személyiségünk, lelkünk elfeledett bugyraiba, amikkel szembesülni megrázó élmény lehet. A hallucinogén gombák nem a stresszoldás kommersz eszközei - nem a sör helyettesítésére valók. Csakis kellő megfontoltsággal és tisztelettel, biztonságos környezetben és mértékkel alkalmazzátok őket, ha egyáltalán. Én még nem vetemedtem rá, hogy pszichotróp anyagot használjak, de nem vetek követ arra, aki rituális céllal olykor-olykor megteszi, mindazonáltal fontos észben tartani: egyik hallucinogén gomba - vagy növény - sem gyerekeknek való játék.

Áldás!

Hulló Eső, 2012-04-14

Források:

Albert László, Dr. Jakucs Erzsébet, Dr. Kékedi Tibor, Dr. Locsmándi Csaba, Dr. Siller Irén, Dr. Vasas Gizella - Mikológiai ismeretek (tanfolyami jegyzet, Clusiana, Magyar Mikológiai Társaság, 2005 Budapest) 

Albert-Locsmándi-Vasas: Ismerjük fel a gombákat I-II (Gabo, 1995)

Gerhardt, Ewald: Gombászok kézikönyve (M-Érték Kiadó, 2008)

Wikipedia - Psylocibin mushrooms

Wikipedia - Amanita muscaria (A. pantherina, A. gemmata, A. regalis)

sámándob készítése

A sámándobot - kellő türelemmel és elegendő szorítóval felszerelkezve - magunk is elkészíthetjük. Amire szükégünk lesz hozzá:

- nyírfa rétegelt lemez

- fogónak való fa

- rezonátoroknak való hengeres farudacskák

- szőrtelen, cserzetlen bőr (leggyakrabban kecskét használnak e célra, de egyéb állaté is jó)
- fűrész, esetleg flex, nagyobb méretű szögek, kalapács, faragasztó, szegecsek vagy kárpitszegek - és egy rakás szorító

Első lépésként meghatározzuk a leendő dob méretét, majd létrehozzuk az annak megfelelő sablont, vagyis egy deszkába vert szögekből álló kört, amelynek átmérője megegyezik a sámándob kívánt átmérőjével (ehhez használjunk legalább '60-as bognárszeget, amelynek a feje kicsi, így később sem lesz zavaró). Ezt követően feldaraboljuk a nyírfa rétegelt lemezt: 3 csíkot vágunk le belőle aszerint, hogy milyen széles kávát óhajtunk (ált. 9-15 cm). Az így kapott, teszem azt, 10 cm széles és 150-200 cm hosszú csíkok (a hossz attól függ, hogy milyen volt a megvásárolt lemez hossza) egyikét a sablon köré hajlítjuk, majd - mivel optimális esetben hosszabb a sablon kerületénél - megjelöljük a végét, és méretre vágjuk. A következő réteg erre kerül rá, tehát valamivel hosszabb lesz. Hajlítsuk rá az első és a második lemezcsíkot is a sablonra, szorítóval fogassuk össze őket, és jelöljük be, majd vágjuk le a második lemezcsík végét.

Ezt követően összeragasztjuk e két réteget. A faragasztót öntsük tálkába és hígítsuk tejszínsűrűségűre, majd jelöljük ki a leendő külső csík belső oldalának közepét, és kenjük be a ragasztóval kétszer (1-2 perc különbséggel). Ugyancsak kenjük be a belső csík egyik végének külső felét (teljes szélességében, 20-30 cm hosszan), s illesszük hozzá a külső csík közepéhez (figyelve arra, hogy az élek összepasszoljanak). A ragasztó ilyenkor még nem köt meg, ezért szorítókkal rögzítsük a két lemezt egymáshoz. A belső csíkot hajlítsuk rá a kávára, másik végét is kenjük meg ragasztóval, és simítsuk rá a külső csíkot, majd jöhet a szorító. Ekkor tehát a belső csík már kör alakban fogja körül a sablont, s két vége összeér, miközben a külső csík csak a derekánál illeszkedik a belsőhöz. A következő lépés a belső csík végigkenése ragasztóval, és a külső csík hozzáerősítése. Az a legjobb, ha 3-4 centinként felteszünk egy szorítót; időközönként újrakenve ragasztóval a kimaradt részeket. A kifolyó ragasztót vizes ruhával tudjuk letörölni.
Ha a külső csíkot teljesen ráhajlítottuk a belsőre, és hozzá is fogattuk, a két széle összeér. Itt a szorítót ne közvetlenül a nyírfalemezre csavarozzuk, hanem két puhafa lapkára, amik kétoldalról közrefogják a lemezeket. Hagyjuk a félkész kávát állni 2-3 óráig, majd vegyük le a sablonról és tegyük félre 12 órára.
Másnap leszedhetjük a szorítókat, és következik a harmadik nyírfalemez-csík, ami belülre kerül (előtte a káva belső oldalát óvatosan tisztítsuk meg a ragasztógöböktől, göcsörtöktől, miegyebektől). Hajlítsuk bele a kávába, jelöljük meg a végét és vágjuk méretre. Kenjük meg alaposan ragasztóval ezt a csíkot és a félkész káva belső oldalát is összesen 3x, 2-3 perc különbséggel. Ezután óvatosan illesszük össze őket, figyelve, hogy a most beragasztott, tehát legbelső réteg végei ne essenek egybe a következő réteg végeivel. Ha a helyén van, szorítókkal rögzítsük (ismétcsak 3-4 centiméteres távolságokra helyezve azokat), és hagyjuk állni legalább 12 órát.
Ha a csíkok összeillesztése nem volt tökéletes, előfordulhat, hogy egyik-másik kicsit kilóg. Ez az egyenetlenség gyaluval, flexszel vagy körfűrésszel orvosolható :). Csiszoljuk le a kávát, ha szeretnénk rá rezonátorokat, akkor jelöljük meg és fúrjuk ki a helyüket. Általában 7,9,11 bütyök kerül 1-1 dobra (a számoknak szimbolikus jelentősége lehet, kinek hogy tetszik), amelyeket rögzíthetünk facsavarral és/vagy ragasztóval. Ugyanez igaz a fix fogóra is. Utóbbi végeire ragaszthatunk egy kis bőrdarabot, ami rugalmas, de stabil összeköttetést biztosít a fogó és a káva között, ugyanakkor a káva rezgéseit letompítva kiküszöböli a két érintkező fafelület esetleges rezonanciájából származó kellemetlen zörgést.
Alakja szerint a fogó lehet Y-alakú vagy kereszt. Létezik függesztett formája is, amikor a kávához nem (közvetlenül) rögzül; ehelyett a bőrhöz (vagy a kávához) erősített megfeszített inak tartják. 
A bőrt tímártól szerezzük be, s éjszakára áztassuk be kézmeleg vízbe - ettől megpuhul és könnyen megmunkálhatóvá válik. Másnap még vizes állapotban terítsük ki a munkafelületen, helyezzük rá a kávát, és lazán hajtsuk rá a bőrt. Ekkor még ne feszítsük meg, mert száradás közben valamennyit zsugorodik, s ha nagyon feszes, összeroppanthatja a kávát (vagy végighasadhat). Ideiglenesen rögzítsük a bőrt, vágjuk le a felesleget, majd várjuk meg, míg megszárad. A végleges rögzítést megoldhatjuk kárpitosszegekkel, szegecsekkel, a bőrt és a kávát átfúrva 'varrással', - vagy ahogy tetszik. Az én (nagyobb) dobomon a bőr pereme körben ki van lyuggatva, és azon egy ín van átfűzve, majd megcsomózva.
Az ütőt készíthetjük csontból vagy fából, de ügyeljünk rá, hogy ne legyen olyan hegyes, kiálló része, ami beszakíthatja a bőrt; illetve ne legyen túl nehéz, hiszen a nagy tömeg kis lendületnél is kárt tehet a dobunkban. A Gerecsében találtam egy követ, amelyik alakja és fogása szerint kiváló dobverő lett volna - fájt is érte a szívem, ám a súlya miatt végül otthagytam. Az a legjobb, ha a kiválasztott faág vagy csontdarab végét bebugyoláljuk textíliába vagy bőrbe, így biztosan nem fogja megsérteni a dob felületét.
Dobunkra kedvünk szerint festhetünk (hennával, tussal, olajfestékkel stb); az ábrákhoz itt egy kis kedvcsináló különböző dobok autentikus és újkeletű motívumkincséből.

Persze a dobok egyéni ízlés szerint, saját stílusunkban is díszíthetők, s manapság, mikor a generációról generációra öröklődő hagyomány kiveszett, legfeljebb fragmentumaiból próbáljuk több-kevesebb sikerrel összegyúrni, talán az a legszerencsésebb, ha a dob nem vélt vagy valós ősök hajdani világképét, hanem személyes, belső világlátásunkat tükrözi. 

Még valami, ami csöppet sem elhanyagolható: a dobnak lelke van. Közte és a gazdája közt élő kapcsolat alakulhat ki, ha megfelelően bánunk vele. Ne úgy tekintsünk rá, mint egyszerű használati - vagy neadjisten dísztárgyra, mert az megbosszulja magát. Ha eszközként kezeljük, azzá is válik - lelketlen, üres, halott hangszerré. Amikor ránézünk, látnunk kell benne a segítőt, az útitársat, a barátot - az állatot, aki az életét adta azért, hogy bennünket a Világfa tetejéig röpítsen. Tartsuk szem előtt ezt az áldozatot, s ehhez mért tisztelettel forduljunk a dobunk felé. 

 

Áldás!
Eső, 2012-04-11

u.i.: a készítés lépéseinek leírása innen származik, ahol illusztrációt is találtok hozzá

sámándob és hímestojás

Két hete Pesten töltöttem néhány napot, s ennek folyományaként sikerült beszereznem nem is egy, de mindjárt kettő sámándobot, beteljesítve ezzel egy több éve megfogant álmot. 

A dob nem puszta eszköz, hangszer a sámán kezében, hanem annál sokkal több - élőlény, segítőtárs, s egyben a teljes kozmosz tükörképe. Elkészítésének mikéntjéről a sámán beavatási álmában kap részletes utasításokat. Mivel a létsíkok közti misztikus utazás kelléke, kávája egyenesen a világfa ágaiból készült - tehát abból a fafajtából, amely az adott népnél a Világfa megtestesítője (Szibériában legtöbbször a nyír). Bőrét az adott népnél legelterjedtebb hátasállat szolgáltatja - így Szibériában a rénszarvas, Belső-Ázsiában inkább a ló. 

Minthogy a dob a sámán 'hátasállata', akként is kezelték. A szertartások előtt 'felélesztették': vízzel vagy gyenge alkohollal (például sörrel) meglocsolva tűz fölé tartották, hogy bőre megfeszüljön. Ekkor vált holt tárgyból élőlénnyé. Ezt követően a sámán dalában lovának, gyorslábú szarvasának etc. szólítja, s arra biztatja: száguldjon vele minél gyorsabban. Részeit gyakran az adott állat testrészeivel állítják párhuzamba: így például a káván sorakozó rezonátorok 'szarvak', az őket a dob bőre alatt összekötő fonalak az állat vérerei (amelyeken végigáramlik a szívdobbanás, jelen esetben a dob ütemes lüktetése).  A dobverő - értelemszerűen - az ösztöke szerepét tölti be.
A sámándob hátasállat-funkcióját őrizte meg népmeséink táltoslova. Emlékezzünk csak: a táltos paripa kezdetben rozzant, sokszor betegeskedő, sőt, haldokló gebe, akiből a csutakolás, lemosás és/vagy a parázzsal történő abrakolás varázsol 'gondolatnál is sebesebben szálló' csodalényt. E motívum a hajdani samanisztikus hiedelemvilágban gyökerezik, számos más meseelemmel karöltve. 

A dob alakja kerek vagy ovális; hátul fából vagy vasból készült fogantyúját olykor csengettyűk, szalagok, rituális díszek ékítik. Természetesen egyik sem a puszta esztétikum miatt kerül oda. A csengők hangja távol tartja az ártó szellemeket, elmélyíti a sámán révületét; a parányi fegyverek (íj, nyíl, kés) a gonoszok elleni harcban segítik gazdájukat; a totemállatok képmásai a sámán lelkének biztonságos utazását teszik lehetővé, a megszólítani kívánt istenek, szellemek ábrái pedig a transzcendens szférával történő kommunikációt mozdítják elő. Ugyancsak a fogantyún vagy a dob hátoldalán jelölik a középpontot, a Világ Köldökét, amely a dob és a mindenség centruma is egyben.

A dob előlapjának bőrére festett ábrák a világmindenség parányi másaként foghatók fel. A dobon megjelenő legfontosabb motívumok a világfa (a világ kozmikus rétegei és az azok közti közlekedési útvonalak), a Nap és a Hold, egyéb jelentős égitestek (a sarkvidéki sámándobok például valóságos csillagtérképeket tartalmaznak, ami a tájékozódást szolgálja), esetleg a különböző dimenziókat (a Világfa alsó-középső-és felső szintjét) jelképező állatok (az alsó szinten többnyire hüllők, kétéltűek - vö. a népmesék kígyókirályának földalatti uradalmával; a középsőn az adott nép mindennapjaiban fontos szerepet játszó vad,- és háziállatok, a sámán totemállata; a felsőn az égbe szárnyaló madarak). Olykor emberalakot is láthatunk: a sámánnak a Világfán utazó lelkét.
Hogy a dob a révületnek milyen hatásos elősegítője, arról Wolfgang G. Jilek-nek a szelis indiánok körében végzett vizsgálatai is tanúskodnak. EEG-készülék segítségével kiderítette, hogy a sámán ütemes dobolása megváltoztatja az agyhullámokat (a théta-hullám EEG-frekvenciáján mozgó hangrezgést hoz létre), egy tízperces utazás alatt olyan tudatállapotba juttatva a sámánt, amit egy Zen-mester hatórányi munkával elért mély meditációban tapasztal meg. Révülése alatt azonban a sámán tudatában van a külső környezetnek is: cselekvőképes és koncentrált. Nem utolsósorban, a dob hangja nem csak rá, de a közönségére is hatással van, így téve közösségi élménnyé a szertartást.
A sámándob rituális használatának emlékét nem csak a népmesék, de egyéb folklór-elemek is őrzik. Ilyen a rostával, szitával történő jóslás. E konyhai eszközök alakja a dobra emlékeztet, s emiatt ugyanúgy a transzcendens kommunikáció eszközeivé léptek elő. Egyes forrásokban a rostában történő lélekutazás elemével is találkozhatunk. 

No most, a címben nem véletlenül szerepel a Húsvét egyik attribútuma, a festett tojás. A neten kutakodva rábukkantam Lux Évának a források közt is feltüntetett érdekfeszítő munkájára, amely párhuzamot von a hímestojás és a sámándob motívumkincse között. A kettő közti kapcsolatot a Világtojás-képzet szolgáltatja; talán eleve erre reflektál az urali, altaji és mandzsu-tunguz dobok többsége, amelyek nem kerek, hanem elnyújtott ovális alakúak.

A tojás a kereszténységet megelőző időkben a termékenység, újjászületés és gyógyulás szimbóluma, s a tavaszi megújulás hagyományos jelképe. Mintázott formában is igen ősi hagyományelem: a kisszombori hun-avar sírban nyugvó asszony kezében karcolt tojás maradványaira leltek.

"A méhviasszal írott hímes tojások mintakincsének sok motívuma mutat vissza kereszténység előtti eredetre, a kereszténység előtti, animisztikus-mágikus hitvilágot tükrözve. A magyar hímes tojások díszei eredetileg a tojás termékenységvarázsló, gyógyító, bajelhárító szerepét erősítő mágikus ábrák voltak. Legszembetűnőbb a régi tojásokon a felület felosztása függő¬leges és vízszintes tengelyek mentén. 

Ha jól megnézzük, a régi hímestojások a sámándobok síkban megjelenített mikrokozmo¬szának miniatürizált és három dimenzióban ábrázolt változa¬tai. A különbség annyi, hogy a dobok az Univer¬zumot többnyire a középpontjában álló szemszögéből, belülről ábrázolják, a tojásnyi méretű kis univerzumok pedig, gömbölyűek lévén, a külső szemlélő szemszögéből mutatják tárgyukat. Mi¬niatüri¬zált mikrokozmoszként a tojások a dobok elvont-naturális ember és állatábrázolásai helyett jelképekkel csak jelzik, (ugyanakkor tükrözik, többszörözik) felosz¬tott felü¬letükön a Kozmosz 'összetevőit' ..." (Lux)
Jellegzetes a tojások négyosztatú festése, amely párhuzamba állítható a sámándobon látható irányjelzésekkel, a létsíkok elválasztásával. A világfa gyakran megjelenik stilizált fenyőág vagy kis halmon álló, esetleg cserépbe ültetett virág formájában. A negatív/pozitív részeket kiemelő pontozás a csillag-ábrázolások utóda lehet; a mára virágornamentikává alakult "békasegge, kégyós, kakastarés, ujjas, teneres, gereblés, villás, tyúklábas" elnevezésű minták eredetileg a totemisztikus-animisztikus világkép fontos szimbólumait (totemállatokat, a Világfa különböző szintjeit jelképező egyéb fajokat - pl. kígyó, béka - , a sámán tenyerének lenyomatát - amelyről tudjuk, hogy magát a személyt jelképezi -, egyéb emberi, állati testrészeket) jelenítettek meg.

Mindez a magyarság régi motívumkincsére igaz - a környező országok lakói és a magyarországi népességek tojásdíszítményei újabb keletűek és eltérő formavilágúak.

Források:
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (1998, Terebess)
Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (1998, Akadémiai Kiadó)
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (1967, Akadémiai Kiadó)
Eliade, Mircea: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái (2001, Osiris Kiadó)
Hoppál Mihály: Sámánok - lelke és jelképek (1994, Helikon Kiadó)
Lux Éva: Sámándobok és hímes tojások (Terebess Ázsia e-tár)
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok - Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997)