Ezt a rovatot a magyar folklór hiedelemlényeinek bemutatására szánom. Elsőként azért esett választásom a rekegőre, mert nevének tövében a sokértelmű és a hajdani magyar őshit gyökeréig visszavezető gyök, a 'rek' bujkál. E szócska szerves kapcsolatban áll a 'rej, rév' gyökökkel, amelyek a sámán extázisát leíró révület, rejtezés kifejezések magvát képezik [Diószegi]. A sámán, újabban a halottlátó, mondó révületét a népnyelv 'elrejtezésként' írja le. Néprajzi gyűjtésekből, tudományos forrásmunkákból tudhatjuk, hogy e lélekutazás alatt a sámán különös hőérzetet, hevületet tapasztal - ennek emléke őrződött meg 'rekkenő hőség' szófordulatunkban [uo]. A tudó önkívületi állapotát egyfajta tetszhalálként fogták fel (s fogja fel mindmáig a néphagyomány, a halottlátó, mondó figurájával kapcsolatban), hiszen az egy transzcendens, láthatatlan, a fizikai valóság felett álló létsíkba kalauzolja őt, ahol szellemekkel, halottakkal, istenekkel érintkezik [Diószegi, Pócs]. Ebből a képzetből származik a ma is használt 'elrekkenteni' ige, amely egyfelől régies formája az eldug, elrejt (vö: rejtezés-révülés; illetve a menedéket, búvóhelyet nyújtó rekettyés) kifejezésnek; másfelől valakinek a (titokban történő) meggyilkolását jelentheti. Hogy a rejtezés és rekkenés kapcsolatban áll ezen értelmében is, azt mi sem példázza jobban, mint Kótyuk kárpátaljai gyűjtése a születésszabályozás, abortusz témaköréről: "...Gudi nanó meg Budri Anna vótak a bába. Sok ríszi ugy vót, hogy etetette. Ű maga is csinálta, meg a Futóné, az igen sokat elrejtett..." Látható, hogy az 'elrejt' szó itt közvetlenül, áttétel nélkül a 'meggyilkol, megöl, túlvilágra küld' fogalmának megszólaltatója.
No, ezen szívderítő bevezető után:) következzék a híres-nevezetes (és nem kevésbé baljós) rekegő, amely a Gyimes-völgy bennszülöttje (noha a székelység is ismeri, rekkencs néven; azonban valódi mibenlétére alig-alig emlékeznek. Hajnácska férje, Bondor például mulatságos-félelmetes mesebeli szörnyként festette le nekünk, aki valahol a tápláléklánc derekán helyezkedik el, lévén hogy megeszi az embert, ám maga nincs biztonságban a hingizortól és a Jujujj-maádrtól:)).
Alakjában az elhunyt szelleme, a kísértet és a kirekesztett lélek vonásait ötvöződnek. Nem árt tudni, hogy e hármat a gyimesi néphit külön-külön kezeli. A kísértet (késértet) nem feltétlenül egy halott szelleme (bár az is lehet); mégis, többnyire természetfeletti, az anyagi világon túli entitás, eredendően szellemi természetű. Alakját tetszés szerint változtatja: gyakran állatként - "kutya, macska, ló, féreg képibe" mutatkozik (vö: Antal, GY/TA, 1944). Leggyakoribb tevékenysége a fizikai agresszió - ütlegelés, vicsorítás, morgás, esetleg érthetetlen beszéd, az alvó 'megnyomása'. Egyes beszámolók szerint a késértetek számára tabu a vízen való átkelés, s elriasztja őket a fokhagyma, amelynek általános gonoszűző hatását jól ismerjük. Ezzel szemben a hazajáró halott egy elhunyt földönragadt lelke, aki még életében ellopott/eldugott valamit, s nem nyughat, amíg rokonai vagy a megkárosított személy meg nem találják, ki nem igazítják a dolgot. Visszajárhat akkor is, ha erősen búsulják, hiányolják. Jellegzetes kísértési motívum a 'dergetés', vagyis zörgés, kopogtatás; a léptek zaja, világgyújtás, élő rokonok, barátok szólongatása, stb.
No most, a visszajáró halottnak van egy speciális 'alfaja', a kirekesztett lélek, aki helyét nem találva bolyong a létsíkok között, s szoros kapcsolatot mutat a rekegővel. Ez utóbbi ugyanis olyan ember lelke, aki temetés, siratás nélkül halt meg, nem megszentelt földben nyugszik, erőszak áldozata lett, etc. Célja, hogy egy élőt halálra rémítsen, mert így az váltja fel őt, ő pedig békére lel. Sűrűn ölt állati formát (ez teszi a késértet rokonává), s állathangot utánoz. Valószínűleg a kísértethez hasonlóan képtelen átkelni a vízen (vö: Antal, GYKL/MGY, 1917). Magányosan sétáló, sokszor illuminált állapotban levő áldozatait furcsa hangokkal, zajokkal riogatja. A kiszemelt áldozatnak tartózkodnia kell attól, hogy kapcsolatba kerüljön vele (pl, válaszoljon neki, megtorpanjon), mert annál makacsabban követi.
Bájos, nemdebár?:) Még szerencse, hogy a Gyimesvölgy biztonságos távolságban van innen...
Források:
Antal, Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei (General Press, 2004) - magának a rekegőnek és a többi hiedelmlénynek a jellemzése itt szerepel; az alábbi könyvek pedig az adalékinformációkkal, háttérismeretekkel szolgáltak:
Diószegi, Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén (Budapest, 1960)
Diószegi, Vilmos: Samanizmus (Budapest, 1962)
Diószegi, Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Budapest, 1958)
Diószegi, Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (Budapest, 1967)
Kótyuk, Erzsébet: A népi gyógyítás hagyományai (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2000)
Pócs, Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok (Akadémia Kiadó, 1997)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése