Elegem van! Boszorkánykodni szeretnék, varázsolni szeretnék, imádkozni szeretnék, körbe akarom táncolni az oltárt a Hold fényében, énekelni akarok az isteneimnek! Levelet akarok írni a barátaimnak, akiket hetek óta hanyagolok, okkult anyagokat szeretnék olvasgatni a neten, ismét el akarok merülni a varázsvilág nyüzsgő forgatagában. Úgy vágyom némi spirituális felfrissülésre, mint a kiszáradt, porlepte föld az esőre - legszívesebben sikítva toporzékolnék: hagyjatok már békén, hadd kapjak levegőt! Belefulladok a mindennapok nehézségeibe, az újratermelődő konfliktusok özönébe, felőrölnek a köröttem villódzó feszültségek, a rám nehezedő elvárások, kusza érzelmek és érzések. Apró lázadásokkal igyekszem ellensúlyozni a káoszt: vásároltam egy újabb pentagramm-medált, ezúttal az Apacs ékszerüzletben. Mivel ezüst, nem okoz allergiás kiütéseket a bőrömön, így szünet nélkül hordhatom, a belefonódó világfa-motívum pedig biztosítja, hogy a felületes szemlélő ne szúrja ki azonnal a körbe foglalt ötágú csillagot. Tegnap már a munkába is magammal vittem Scott Cunningham "Földmágia" című művét, és kevéske nyugodt percemben lopva elővettem. Hetek óta lázasan tervezgetem leendő, természetesen nem pusztán esztétikai értékű, hanem mélyebb jelentéstartalommal bíró tetoválásaimat, telefirkáltam a határidőnaplóm lapjait különféle kelta motívumokkal és bölényalakokkal. Minden délután előveszek egy angol nyelvkönyvet, és végigrágom magam egy-két leckéjén, miközben az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre a Stonehenge-nél szeretném ünnepelni a Lithát. Ha nem szentelnék a napomból néhány percet efféle tevékenységeknek, valószínűleg záros határidőn belül megőrülnék.
Higgyétek el, nem maga a meló készít ki - állatok közt lenni számomra maga a paradicsom. (És micsoda állatok közt! Mesélhetnék például Rióról, a kék-sárga arapapagájról, aki nap mint nap újabb káromkodással rukkol elő... ésatöbbi.) A történet emberi oldala azonban kevésbé rózsás. Túl sok súrlódás, túl sok önhittség, túl sok makacs büszkeség, túl sok sértett harag, túl sok pénzsóvárság, túl sok indulat vesz körül. Nem bírom az érzelmileg túlfeszített élethelyzeteket, és most pontosan a közepén csücsülök egynek. Ha a munkáltatóim és a munkatársaim részéről nem is ér semmiféle atrocitás, akkor a családom, a magánéletem irányából zúdul rám egy rakás negatívum, szintén az állásommal kapcsolatban. Kezdek kikattanni.
Rettenetes, hogy mindig csak panaszkodok, nem? A minap (értsd: hetekkel ezelőtt. teljesen elvesztettem az időérzékem. a napok egybefolynak a folytonos, fullasztó szorongás égisze alatt) végigolvastam a májusi bejegyzéseket. Csupa elkeseredett, borúlátó, depressziós gondolat hemzsegett bennük. Annyira le voltam terhelve, hogy képtelen voltam az örömteli pillanatok kellő értékelésére - bezzeg a gondok érzéseim szerint úgy tornyosultak fölém, mint egy sereg morcos elefánt. Ezúttal a kánikula is súlyosbítja a helyzetet. Említettem már, hogy ki nem állhatom a nyarat? Mert meleg, mert zajos, mert zsúfolt, mert túlontúl kitárulkozó, extrovertált, hangos és lármás. Főleg, ha a strandon nyüzsgő tömegek zsivaja mellett három páva, egy rakás gyöngytyúk és egy szószátyár papagáj rikoltozik az ember fülébe naphosszat :).
Na majd holnap. Holnap szabadnap, holnap talán jön egy kis enyhülés, holnap talán kicsit fel tudok töltődni. Holnap azt kezdek az időmmel, amit csak akarok. Holnap végre vehetek egy nagy levegőt.
Áldás reátok!
Haló Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése