Ma kaptam az első igazi pofont az élettől a vallások kereszttüzében állva. Sógorommal, Kendével az utóbbi évben már-már baráti viszonyunk alakult ki, s a korábbi, bizalmas beszélgetéseinken felbuzdulva emailben megpendítettem neki néhány témát a kereszténység és a Szentírás kapcsolatáról. Azt reméltem, mint elkötelezett és gyakorló keresztény, s egyben az enyémnél jóval több élettapasztalatot felmutatni képes ember egy-két gondolattal hozzásegít a bennem megfogalmazódó feloldatlan ellentmondások és - bevallom, egy ortodox hívő számára meglehetősen idegborzoló - kérdések megválaszolásához. A levélben többszörösen bocsánatát kértem az esetlegesen felzaklató, tiszteletlen vagy bántó sorokért, amiket nyers őszinteséggel, átgondolatlan spontaneitással írtam le (reménykedvén, hogy a barátságunk elbírja a szépen becsomagolt, gondosan kicifrázott körmondatok hiányát). Egy utólagos, amolyan post scriptum jellegű emailben pedig korábbi beszélgetésünk kapcsán született eszmefuttatásomat küldtem el neki.
A válasz ma érkezett. Kende nem vette túl jól a lapot. A megbántott önérzet hangján leteremt; neki, mint az 'élet izzadság,-és szarszagú valóságával szembenéző', igaz keresztény emberré cselekedetein keresztül válni kívánó, dolgos családapának, aki minden erejét a munkába öli, nincs ideje 'felesleges szócséplésre', arra, hogy 'tudálékos okoskodásba' meneküljön. Felvetett kérdéseimre nem válaszolt, ellenben a stílusomat pökhendinek nyilvánította; válaszából - jó keresztényhez méltón - nem maradtak ki a többé-kevésbé burkolt, személyeskedő sértések sem. Végül az is bebizonyosodott, hogy hiba volt elpöttyintenem neki természethívő mivoltomat: anélkül, hogy érdeklődött volna a hitem mibenléte iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, miként és hogyan látom a világot, milyen úton-módon értelmezem a Teremtőt, az isteni szférát, a természetfelettit, gunyorosan így nyilatkozott: ... '[mi keresztények] nem mazsolázgatjuk ki a különböző vallásokból, ami nekünk tetszik, így formálván Teremtőként magunknak egy saját vallást...'.
Annak tükrében, hogy a keresztény vallás hány és hány más nép hitvilágából, mitológiájából, kulturális hagyományaiból és rítusaiból építkezik, ez a mondat önmagában is rossz vicc. De nem a szemellenzős struccpolitika teszi fájóvá igazán, hanem az a lekicsinylés, ami a szavakból árad. Amit Kende úgy fogalmaz meg, hogy közben lényegében semmit nem tud a hitemről.
Az igazi biliborulást a 'ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is' szentenciával kapcsolatban monitorra vetett soraim okozták. Kende és nagynéném, aki néhány napig nálunk vendégeskedett, egyaránt úgy vélték, hogy e frázis valamiféle idealisztikus mérce, ami azonban a mai világ (konkrétan az üzleti szféra) kegyetlensége közepette aligha megvalósítható. Node Jézus idejében sem volt békésebb az élet, szelídebb a kereskedelem; nem beszélve arról, hogy a zsidóság római iga alatt, elnyomói önkényuralmának kiszolgáltatva, háttérbe szorított kisebbségként élt. Nem övezte őket olyan jogi és anyagi stabilitás, olyan állampolgári státusz, olyan fogyasztói kényelem, mint ma bennünket; igen, lehet ógni-mógni - van is min - a magyarországi helyzet miatt, de az életünk egy világviszonylatban fejlettnek számító kapitalista társadalomban még így is komfortosabb és biztonságosabb, mint az övék volt. Aztán meg ott vannak a rabszolgák, akik körében nagy intenzitással kezdett terjedni a krisztusi hit (érthető, hiszen a földi szenvedésekért cserébe örök túlvilági boldogságot ígért): naponta korbáccsal, bottal, tettleges fizikai bántalmazással kellett szembenézniük, áruként, állatként adták-vették, cserélték őket, sorsuk a gazdáiktól függött. Jézus mégis azt mondta nekik: 'fordítsd oda a másik orcádat is'. Ha akkor volt aktualitása e felszólításnak, ma ne lenne, mert ma már túl kemény az élet hozzá?!
Kende persze saját személyén keresztül értelmezte a gondolataimat: mintha azt állítottam volna, hogy hitéhez méltatlan módon lerázza magáról e nehéz, de szép kötelességet. Azt hiszem, ezzel (akaratlanul is) sikerült alaposan belegyalogolnom a lelkivilágába. Így aztán - jó keresztényhez illőn - visszaütött; anélkül, hogy támadás érte volna...
Nagy levegőt vettem, lenyeltem a könnyeim, írtam neki, szabadkozó hangvételben (noha már korábbi leveleimben is jóelőre apologizáltam azért, ha esetlegesen megbántanám); finoman rámutattam, hogy egy vallásantropológiára szakosodni kívánó néprajz-hallgató esetén a gondolkodás, kérdésfelvetés, 'tudálékos okoskodás' szakmai ártalom. Hogy az élet valósága nem ugyanaz mindenki számára, s hogy nem csak egyféleképp válhat értékessé az ember.
Azóta is dühödt darazsakként zsonganak a fejemben a gondolatok; könyörületesebb pillanataimban a bocsánatáért esdeklők, gonoszabb perceimben azok, amelyek éles kritikával rámutatnak, hogy válaszlevele egyes részei maguk bizonyítják: valóban képtelen a krisztusi alázatra, elnéző türelemre.
Kíváncsi vagyok, ha bocsánatot kérni nem is, megbocsátani tud-e.
Időnként a valóság fájdalmasabb oldalának rohan neki az ember teljes sebességgel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése