Ami a magyar ősvallás kutatásának problematikáját illeti, Voigt Vilmos tekintélyes tanulmányt írt pusztán a kérdés tudományelméleti megközelítésének nehézségeiről, - nem véletlenül. Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, előre kell bocsátani, hogy a honfoglalás idejére őseink nem csak a sztyeppei népek vallásaival (ideértve a különböző török népcsoportok samanisztikus pogányságán kívül a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot is!) került érintkezésbe, hanem a Kárpát-medencében megtelepedett (zömmel szláv) népesség által közvetített - részben saját, részben az őket megelőző (avar, görög-római, kelta) kultúráktól megörökölt - hiedelmekkel. Mindehhez csapjuk hozzá az ugor-kori világkép töredékes emlékeit (amelyek nyomai még a 20. századi folklórban is fellelhetők), a honfoglaló népesség kulturális-etnikai heterogenitását és a keresztény hittérítők buzgólkodásait: színpompás, ám szinte kibogozhatatlan szövedékét kapjuk a különféle vallási elképzeléseknek.
A recens néphit és népi vallásosság egyik prominens alakja Boldogasszony, akit a kereszténység Szűz Máriával azonosít, míg Nagyboldogasszony Szent Anna alakjával kapcsolódik össze. Tevékenységi körük a női élet, a házasság, a várandósság, a szülés-gyermeknevelés területére fókuszál, ünnepeik a különféle mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Figurájuk mögött bizonnyal egy vagy több pogány istenanya húzódik meg, ám pontos eredetük ismeretlen. Előfordulhat, hogy egyenesen az Ural lábától hoztuk magunkkal a gyermekáldás e patrónáit, de alakjukba beleszövődhettek a Kárpát-medencében továbbélő antik hagyományok is.
A honfoglalás előtti századokban a Római Birodalom hanyatlásának szinkretisztikus hitgyakorlata és a nagy népszerűségnek örvendő keleti misztériumvallások (például Mitrászé) jól dokumentáltan jelen voltak a térségben, a női élet rejtett kultuszai azonban alig hagytak nyomot maguk után. Míg a patriarkális társadalom "elit" kultúrájáról írásos források sora tanúskodik, a zárt asszonyi világ - benne a terhesség és szülés misztériumaival - kívül maradt a férfiak érdeklődésének horizontján, ezért nehezebben kutatható. Néhány, a Kárpát-medencében előkerült 4.-5. századi régészeti lelet - meztelen, csecsemőt tartó (és vélhetőleg császármetszésen átesett) nőalakot ábrázoló, faragott végű guzsalyok - azonban arra enged következtetni, hogy bizonyos, a szülést és a gyermek sorsát eligazító istennő(k) ismert(ek) volt(ak) itt is. Hasonló (elsősorban fiatal s talán szülés közben elhunyt nők sírjából származó) leletek kizárólag Kelet-Európából - a Balkánról és Pannónia keleti feléről - ismertek. A (díszes) guzsaly általában véve gyakori női sírmelléklet, illetve sírkő-faragvány elsősorban a keleti provinciákban: egyrészt asz asszonyi élet szimbólumaként, másrészt - olykor generációkon át öröklődő - menyasszonyi ajándékként, amely szexuális-termékenységi jelképeket vonultatott fel, illetve mágikus védelmező szerepe volt. (Az orsó és guzsaly mint a házasság és az egyesülés jelképe évszázadokon át megőrizte jelentését: a jegygyűrűnek megfeleltethető "cifra guzsaly" még a 19. századi erdélyi parasztságnál is ismert volt.)
Ami a fentebb említett, anyaistennőt formázó guzsalyokat illeti, a nőalak mintájául felismerhetően a knidosi Aphrodité szolgált, ám
gyermekkel történő megjelenítése egyedülálló, s miközben ikonográfiája
egyértelműen görög, római települések vagy katonai táborok helyén
akadtak rá - jelezve a két kultúrkör összeolvadását. Az istennő minden bizonnyal a szülés és gyermekágy felett őrködő, az anyát és csecsemőjét oltalmazó istenanya, akinek sajátos kultusza alakult ki a Balkánon.
E hipotézist a görög műveltséggel összevetve kiderül, hogy legközelebbi rokona Aphrodité Genetillys vagy Kollias, azaz a születéseket uraló Aphrodité, akit egyben a sorsfonó istennők, a Moirák legidősebbikének tartottak (attribútumuk, a guzsaly itt az életet és halált kiszabó végzet-úrnők mágikus eszköze). Aphrodité, az új élet patrónusa Hekatéval, az Alvilág úrnőjével olvad össze az ókori görögség vallásgyakorlatában: kétarcú, nagyhatalmú sorsistennő, igazi khtonikus Magna Mater, aki születés és halál felett egyaránt uralkodik. Társnője a vajúdók mellett - a valószínűleg krétai eredetű - Eileithya, a fényhozó, aki napvilágra segíti a csecsemőt. Egyikük tehát az új élet sorsáról dönt, másikuk pedig a szülő asszony fölött őrködik. Kettősüknek a római hitvilágban Venus Genetrix - a szülést segítő Vénusz - és Juno Lucina - a fényhozó Júnó - feleltethető meg. A "Lucina" jelzőt (és vele a gyermekágy körüli szerepkört) gyakran kapcsolták Diana, Luna nevéhez is; a késő-császárkorra már önálló istennőként tisztelték. Fontos feladata a Gello, Lamia néven ismert gyermekágyas démonok távoltartása.
A kereszténység hatalomátvételével természetesen a kép megváltozott: a Matrix Mundi (Mindenek Anyja) szerepkört Mária vette át, az ő kultusza lépett az egyéb anyaistennő-misztériumok helyébe. Az e tisztséget eredetileg birtokló égi úrnők sorsa meglehetősen gyászosan alakult. A Lamiák és Gellok mellett megjelent az arab világtól a szlávokig ismert gyermekágyas démon: Alabasztria, Albaszta, Almaszta, Albasz és El-Avad. A felsorolt változatok valamennyien Aphordité nevének származékai - azé az Aphroditéé, aki egykor a szülés-születés jóságos védelmezője volt, ám akinek Mária debütálásával nem maradt helye az anyaság patrónusai között, így eltorzult alakja szükségszerűen az "ellentábor" rontó szellemeinek sorát gyarapította.
S hogy Lucinával mi történt? Talán belőle vált a kelet-közép-európai folklór egyik legellentmondásosabb, legambivalensebb figurája: Luca. Szent Luca (fiktív) személyében az egyház igyekezett krisztianizálni egy számára terhes, ám a jelek szerint kiirthatatlanul erős, a népi világképben makacsul meggyökeresedett pogány kultuszt. A 20. században Róma hivatalosan is beismerte, hogy Luca sosem létezett hús-vér emberként, legendáját és a hozzá fűződő csodatételt az egyházatyák ötölték ki: ám noha töröltetett a szentek jegyzékéből, a népi műveltségben továbbra is dobogós helyet foglal el.
Ugyan Lucát szentként tisztelte a keresztény világ, tagadhatatlanul vészjósló figura. A szent ünnepe a Julianus-kalendárium szerint épp az év legsötétebb napjára, a téli napfordulóra esett ( csak a Gergely-naptár bevezetésével tolódott december 13. -ára), s egyidőben volt a férj-jóslás, szerelemi mágia, termékenységvarázslás és a fonásit tilalom, halotti lakomák, az emberi világot fenyegető gonoszok, vészterhes ómenek napja. A magyar néphitben is jól ismert Luca büntető hatalma, amellyel a munkatilalmat megtörő asszonyokat sújtja. Számos termékenységvarázsló, idő, termés,- és férjjósló szokás mellett a halál-előjelek keresése, a kísérteties Luca-alakoskodás, a luca-szék készítés vagy a boszorkányok, ördögök elleni védekezés is hozzá kötődött (a téli napforduló örökségeként Luca napja is átmeneti idő, igazi gonoszjáró nap.)
Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miként kapcsolódik mindez a magyarság vallási örökségéhez. Nos, a
néphit Nagyboldogasszony - (Kis)Boldogasszony kettőse éppoly feladatokat
tölt be, mint Aphordite Genetyllis és Elileithya vagy a Venus Genetrix -
Juno Lucina páros. Nagyoldogasszony segíti az anyát szülés közben,
hozzá fohászkodnak a meddő asszonyok gyermekáldásért, ő bünteti a magzatukat
elveszejtő nőket. Boldogasszony a gyermekágyasok őrzője, az ő "ágyában"
fekszik a kismama és gyermeke a szülés utáni hetekben, ez oltalmazza
őket a rontó hatalmaktól. Boldogasszony egyben gyógyító, a háztűzhely
őrzője, a család gondviselője is. Bíró Mária (lásd források) eszmefuttatása szerint e nyilvánvalóan kereszténység előtti istenasszonyok talán teljesen, de legalábbis részben olyan hagyományokat őriznek, amelyek a Kárpát-medencében vészelték át birodalmak és népek felemelkedését és bukását. Az, hogy különféle vallási elgondolások kitartanak egy-egy adott helyen, miközben az etnikumok jönnek-mennek, jól ismert jelenség. Az is belátható, hogy a honfoglaló magyarság világképe képlékeny volt, könnyen engedett a változásnak, könnyen fogadta be az új elemeket, hiszen eredeti környezetéből kiszakítva, kultúrák és népek sokaságával kapcsolatba lépve s végül teljesen új hazában letelepedve aligha őrizhette meg urali örökségét idegen hatásoktól érintetlenül. Könnyen lehet, hogy a 9. századi kárpát-medencei szláv népesség még ápolta az egykori pogány istenanyák emlékét, amelyet eleink is megismertek és adoptáltak - akár már meglevő istennőkultuszukba (tudjuk, hogy Kisasszonyt, azaz Boldogasszonyt vagy Kisboldogasszonyt Szent Gellért ösztönzésére azonosították Szűz Máriával).
A fenti okfejtés nem kőbe vésett szentírás, csupán egy lehetséges, leginkább töredékes utalásokból és elszórt ismeretmorzsákból építkező forgatókönyve a balkáni és pannóniai sírmellékletek istennő-faragványos guzsalyai eredettörténetének, és adalék Luca, valamint Boldogasszony alakjának értelmezéséhez - a teljesség igénye nélkül. Az ajánlott olvasmányok további kiegészítéseket tartalmaznak a Boldogasszony-kultusz és a Luca-napi szokások tekintetében. Érdemes megjegyezeni, hogy Luca alakjának gazdag párhuzamát adja a germán nyelvterületen Perchta, Berta, Holda, akik szintén erősen kötődnek a szövéshez-fonáshoz, a hanyag háziasszonyt büntetéssel sújtják, s a vészzivataros télközépi éjszakákon (gyakran a Vad Hajsza élén) járnak.
Búcsúzóul Katona Lajos (Bíró Mária által citált) szavait idézem: "Csak a sors változó szeszélyének furcsa játéka, hogy ma nagyobbrészt éppen azok ellen védekezik a jámbor, kiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden rontás és megvetés ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában... ?"
 |
| Gyönyörű Boldogasszony-ábrázolás Somogyi Rékától. Forrás |
Források:
Bíró Mária: Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpád-kor folklórjából. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest.
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest.
Magyar Néprajz - Luca napja
Magyar Néprajzi Lexikon - Luca napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Ajánlott irodalom:
Falvay Károly 2001: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia, Budapest
Falvay Károly2006: Nagyboldogasszony. Női szerepkör a magyar ősvallás tükrében. Püski Kiadó, Budapest.
Kálmány Lajos 2002: Boldogasszony. Ősvallásunk istenasszonya. Főnix Könyvműhely, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése