Annyi mindenről akartam írni az elmúlt napokban, hogy most, mikor végre időt is tudok szakítani rá, nem tudom, hol kezdjem.
Tegnap esküvőn voltam Székesfehérváron. A szüleim és a vőlegény felmenői régi barátok; a nagypapáink osztálytársak voltak az elemiben. A menyasszonyt és a sleppjét szintúgy ismertem, méghozzá abból a keresztény ifjúsági körből, amelynek kamaszéveim során többé-kevésbé aktív tagja voltam. Az egész násznép különböző katolikus közösségeken keresztül kapcsolódott össze, magyarán szólva már-már csöpögött a vallásos lelkesültségtől (egy kivétel a bátyám haverja, aki mellettem ülve jóízűen végigkuncogta az egész szertartást).
Ambivalens érzések töltöttek el a szentmise alatt. A több mint két évtizedes berögződés arra sarkallt, hogy gépiesen mormoljam a megszokott szövegeket, akárcsak hétről hétre sok-sok éven át. Erőnek erejével csukva tartottam a szám - talán életemben először nem énekeltem és imádkoztam együtt a tömeggel.Úgy éreztem, ezek a szavak számomra már semmitmondóak. Közben szünet nélkül a már-már reflexszerűen felébredő "templomi áhítat" és a kereszténységgel kapcsolatos újkeletű, valószínűleg a tőle való elszakadás elkerülhetetlen folyományaként fellépő ellenérzéseim között gyötrődtem. Mostanában meglepődve tapasztalom, hogy minden tudatos igyekezetem ellenére magam is beleestem a pogányok egyik nagy hibájába: vörös posztóként tekintek a krisztusi egyházra. Bár továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy a kereszténység számtalan időtálló értéket tud felmutatni, újabban azon oldalait, amelyekkel kapcsolatosan fenntartásaim vannak, mind hevesebben kritizálom. Talán mert a tőle való végleges elszakadáshoz szükség van egyfajta érzelmi töltetre is; nem lehet steril józansággal, fájdalommentesen leválni róla? Vagy mert mostanra átestem a ló túloldalára? Ki tudja.
Mindezek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen miért is támadjuk oly sokszor oly haragosan -elsősorban is - a katolicizmust. Oké, eretneküldözés, inkvizíció meg a többi; ugyanezt az őskeresztények is megszenvedték a római birodalom derék pogány császárainak jóvoltából. Mégis, a legtöbb dühtől habzó kirohanás oly fényt vet a krisztusi hitre, mintha az abszolút összeegyeztethetetlen volna a mi világképünkkel. Miközben más vallásokból gátlástalanul merítünk, a pogány Európa mitológiai palettájától kezdve a hinduizmuson, buddhizmuson át a sámánizmusig, a kereszténység és példának okáért a wicca egybefonódását, házasítását elképzelhetetlennek tartjuk. Emlékszem, valamelyik pogány portálon közröhej tárgyaként tűnt fel egy wicca irányzat, amelynek főpapnője épp ezen fáradozott.
Ha a kereszténység is csak egy vallás a sok közül, miért ne meríthetne belőle bármely pogány? Ha Jahve is csak egy isten a sok közül, miért ne imádkozhatnánk hozzá is? Nem mintha én szeretnék, jól megvagyok Földanyával, Napatyával - node azért a lehetőséget nem tartom eleve kizártnak.
Van, aki azzal érvel, hogy a kereszténység erkölcsisége, etikai kódexe, dogmatikus valláselvei ellenkeznek a pogány szellemiséggel. Sok tekintetben igaz; ugyanakkor lássuk be, a hajdani pogány vallások javarészének is szép számmal vannak olyan vonásai, amik kevéssé korrelálnak a "Ha azzal nem ártasz senkinek, azt tégy, amit akarsz" aranyszabállyal (noha utóbbit nem minden neopogány tartja tiszteletben). Az afféle apróságok, mint az ember (vagy akár állat,-)áldozat, vérbosszú és társai, amelyek - tetszik vagy nem - szorosan összefonódtak bizonyos vallási motívumokkal (illetve a hitrendszerből kibomló erkölcsiséggel), nehézkesen passzírozhatók be - hogy mást ne mondjak - a mai társadalmi normák keretei közé. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, be kell látnunk, hogy egyikünk sem tud száz százalékban az oly nagyra tartott ősök moralitása, vallása szerint élni (hacsak nem akarja rövid úton a börtönben végezni).
Amennyiben valaki elfogulatlan szemmel és némi alkotó szabadsággal olvassa a Bibliát, hamar rájön, hogy Jézus voltaképpen egy hamisítatlan hippi volt :), épp csak kicsit bővebben kifejtette a "Szeretkezz, ne háborúzz" jelmondatot (természetesen a korabeli zsidóság kultúrájába, hagyományaiba, társadalmi berendezkedésének szabályrendszerébe, vallási koncepciójába illesztve). A következő bejegyzésben azt az evangéliumot olvashatjátok, amelyet az ifjú pár a tegnapi esketéshez választott. Az atya úgy értelmezte a szöveget, hogy az anyagi javak, talmi értékek, felszínes fényűzés hajszolása helyett inkább az Istennel való kapcsolatra, a lelkiéletre kell koncentrálni. Nagyjából ugyanerről szól az Omnia "Dance until we die" című dala, természetesen pogány spiritualitásba ágyazva. Én meg úgy fogalmaznám meg: fenébe a világgal, élj a szíved szerint :).
Áldás!
Hulló Eső, 2011-05-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése