ruha teszi az istent?

Amint azt a holdistenekről - és istennőkről szóló bejegyzésben láthattátok, rajzoltam egy skiccet Artemiszről (azóta egyébként az ábra kiegészült egy szarvasünővel). Miközben a ruházatán töprengtem, igyekezvén erdőjáró jelleget kölcsönözni neki, ugyanakkor némi autentikus, ókori ízt is lopni belé (az eredmény kétséges :) ), rádöbbentem, hogy az istenek külleméről alkotott képünk meglehetően avítt.
Annakidején az emberek - teljesen érthető módon - olyan öltözékben jelenítették meg, ábrázolták a hitvilágukat benépesítő transzcendens lényeket, amelyeket maguk is hordtak. Mi több: olyan személyiségjegyeket tulajdonítottak nekik, amelyek a társadalomban is általánosak voltak. Az istenek bizonyos egyéniségtípusok esszenciáját testesítették meg: Jupiter a császár, Mars a hadvezér, Júnó a feleség, és így tovább. Persze, e 'profán' jellemvonásokon túl mindenféle természetfeletti adottsággal bírtak, valahogy úgy, mint az amerikai képregények szuperhősei, akik a hétköznpai identitásuk mellett emberfeletti erő birtokosai.
Visszakanyarodva a megjelenéshez: arra jutottam, hogy - eleinkhez hasonlóan - az isteneket korhű vagy inkább - korszerű öltözékben kellene elképzelnünk. Miközben mi a romantikus nosztalgia kedvéért továbbra is bő klepetusokban meg bőr harci felszerelésben idézzük őket magunk elé, nem gondolunk bele, hogy ez a ruha nem egyéb, mint az ókor - kora középkor hétköznapi viselete. Amennyiben elfogadjuk, hogy az istenek a manapság is köztünk járnak, nem lenne - e helyesebb - vagy izgalmasabb? - modern, a miénkhez hasonló megjelenést kölcsönözni nekik?
Persze, ez újabb kérdést vet fel - mégpedig hogy a mai kor mely személyiségtípusai feleltethetők meg az egyes isteneknek (ez az öltözködés stílusjegyei szempontjából kulcskérdés, hiszen az istenek ruházata az identitásukat, főbb attribútumaikat, illetve transzcendens képességeiket jelenítette meg - akárcsak a képregény-szuperhősök esetében). Örömmel olvasnék egy pszichológia tanulmányt a pogány hitvilágok népes pantheonjainak szereplőiről, amely részletekbe menően elemzi és a mai kor megfelelő karaktertípusaival állítja párhuzamba a személyiségüket. Példának okáért Artemisz alighanem a harcos feminista - vagy feminista-leszbikus besorolást kapná; míg Héra az iparmágnás/befolyásos politikus előkelő, de annál fúriatermészetűbb felesége, Aphrodité a döglesztő partiszépség, Démétér az elhivatott hobbikertész, Árész az örök bajkeverő, tesztoszteron-túltengéses nehézfiú szerepkörében érezné otthon magát:).
Megint szentségtörő lettem volna? Aligha hinném. Az isteneknek nincs ellenére a humor. Véleményem szerint a létezésüket az egyszerű földi halandókhoz való hasonlatosságuk tette kézzelfoghatóan valóságossá a köznapi ember számára. Miért lenne ez ma másképp? Mennyivel közelebb kerülnének hozzánk, ha azt hihetnénk, hogy az erdőben járva bármelyik pillanatban elénk toppanhat Diana, mint erdészkalapos, vadászruhás fiatal nő, puskával a vállán, esetleg lóháton? Vagy ha egy divatszalonban, szoláriumban, koktélpartin egy magas, karcsú, napbarnított, szőke szépségben felismernénk Vénuszt?
No persze, kérdés, hogy a hosszú mosolyszünet, amely a keresztény elnyomás ideje alatt elszakította a régi vallások követőit azok isteneitől, és hosszú időre, hogy úgy mondjam, száműzte a valóság porondjáról az egyéb égieket, nem nehezíti - e meg azoknak, hogy beilleszkedjenek eme új korba? Feltételezve, hogy a pogány istenek évszázadokon át háttérbe szorultak, nem voltak aktív résztvevői az emberi életnek, a világ eseményeinek, lehet, hogy nekik is időbe telik alkalmazkodni az új idők új szeleihez. Vagy ez egetverő ostobaság? El tudom képzelni Zeuszt, amint tanácstalanul ácsorog egy elektronikai szaküzlet kirakata előtt, egyik kezében már kopottas villámdárdáival, és egy sokkolót szemlél, amelynek elektromos szikráját szupererejével villámmá duzzaszthatná :D
Oké, talán hülyeség ilyen fokú naivitást feltételezni az istenekről. Befejezem ezt a kis eszmefuttatást, mielőtt halálosan unalmassá fajulna.
:)

Áldás mindőtökre!
Hulló Eső, 2010-06-30

esbat

Egész jól sikerült a tegnapi esbat, ezúttal az ima és az éneklés helyett a táncra és a meditációra helyeztem a hangsúlyt. Nemrégiben láttam egy felvételt egy Telihold - rituáléról a YouTube - on, és irigykedve figyeltem a boldog mosollyal az arcukon, önfeledten táncoló boszorkányokat. Azon búslakodtam, hogy még nem érzem át annyira a wicca misztériumokat, az ünnepek szellemiségét, hogy ilyen mély átéléssel, ilyen őszinte örömmel, ilyen felszabadultan tudjam megülni azokat. Holott a zöldboszorkányság lényege éppenséggel az életöröm lenne.
Node aztán tegnap valami megmoccant bennem, és a rituálé nyitányaként, a kör felvetése közben, majd a kör bontásakor és a rituálé zárásaképp is rögtönzött táncot lejtettem. És mit ne mondjak: frenetikus érzés volt! Szerencsére akadt annyi hely a szobámban, hogy nyugodtan hajladozhattam és hadonászhattam a karjaimmal- miközben alig bírtam rendbe szedni rakoncátlankodó arcizmaimat, magyarán, fülig ért a szám. Annak tudatában, hogy senki nem lát, és semmiféle elvárásnak nem kell megfelelnem, hogy egyedül a nyitott ablakon át beragyogó, ezüst-acú Holdanya figyel, teljesen ellazultam, és ösztönös, spontán mozdulatokkal pörögtem - forogtam. Mindeközben mélyebben megértettem az estbat jelentőségét, mint bármikor eddig; magamba ittam az éjszaka varázsát, és azonosultam vele.
A sok táncikálás közepette persze azért némi gondolkodásra is szakítottam időt: a feldíszített oltár előtt ücsörögve eltöprengtem a különböző kultúrák és népcsoportok Hold - istennőinek karakterén és jellegzetességein; azon, hogy melyiküket érzem magamhoz a legközelebb, s mely tulajdonságaik domborodnak ki holdtölte idején. Azt is megfogalmaztam, hogy számomra miféle jellemfejlődés lenne üdvös a holdfázisok változásával párhuzamosan. A Hold felé fordulva kellő alázattal háromszor elkántáltam a már korábban ismertetett invokációt (Megkérlek, Istennőm, tiszteld meg körömet... stb). Mikor a harmadik forduló végére értem, az oltáron álló, gömbölyű, fehér gyertya lángja megnövekedett és fénybe borította a szobát. Szeretném hinni, hogy az Istennő elfogadta a meghívásomat, és eképp adta tudtomra jelenlétét.
Naszóval, összegezve a tapasztalatokat: remek kis este volt. A ceremónia végén ismét rádöbbentem, hogy a Torta és Bor (ezúttal túrórudi és ásványvíz :) ) szertartása milyen elmés dolog - kimondhatatlanul jólesett az a pár falat, arról nem is beszélve, hogy kellőképp visszarángatott a fizikai valóságba.:)

Boldog Holdtöltét mindenkinek!

Hulló Eső, 2010-06-27

elaine silver: grandmother moon

holdistennők, holdistenek

Mivel esbat van, gondoltam, írok egy kis ismertetőt a különféle Hold-istennőkről (és istenekről, merthogy azért azok is akadnak).
Kezdetképp forduljunk az ókori Hellász felé, és ismerkedjünk meg a klasszikus görög - római mitológia idevágó részleteivel.

Artemisz vezeti a listát, a vadászat, a vadvilág és a Hold örök-szűz istennője. Eredetileg a mindössze három évtizedet megérő Phrügia lakóinak, a phrügöknek - vagy másképp frígeknek - az istennője, a hettita kultúrkör szülötte. Neve görögül 'egészség'-et jelent, jelképe a szarvastehén.
Zeusz és Létó gyermekeként látta meg a napvilágot, ikertestvérét, Apollónt egy nappal megelőzve. Születése után segített anyjának elmenekülni a féltékeny Héra haragja elől, és fivére, Apollón világrajöveteléhez is asszisztált. Háromévesen - tapasztalva az istenek számos szerelmi búbánatát - örök szüzességet kért az Olympos fejétől, apjától, Zeusztól. Később egy felhergelt fúria dühével sújtotta azokat, akik az erényére törtek, szintúgy azokat, akik más érintetlen leányokkal erőszakoskodtak. Egyszóval ne gondoljuk, hogy afféle szende hamvaska - igazi amazon, szenvedélyes vadász, körülvéve a - csakis szeplőtelen - nimfák hadával. Ám még saját kegyeltjeivel is igen szigorú - amikor egyik társát, Kallisztót Zeusz álruhában meglátogatta (bibliai értelemben) és kilenc hónap múlva kiderült a turpisság, a könyörtelen Artemisz medvévé változtatta, majd levadászta a szerencsétlen nimfát. Ennyit a barátságról.
Egyébiránt Artemisz is bírt a gyógyítás és a betegségokozás képességével. Bőszen védelmezte a nőket - az ő kegyelmébe ajánlották a pubertáskort elért kislányokat, és később, a házasság küszöbén azok neki áldozták minden holmijukat, amely a gyermekkorukat jelképezte, ahhoz tartozott. Maga a frigyre lépés nem volt szálka az istennő szemében, de a család mellett munkákat vállaló asszonyokat meggyötörte a szülőágyon.
A rómaiak - amint azt tudjuk - Diana néven tisztelték.

Szelené szintén a görögök Holdistennője, nevének etimológiájában bizonyíthatóan szerepet játszik a görög 'sellas' = fény szó. Titánok (Hüperión és Theia) gyermeke, testvérei Héliosz, a nap és a hajnal úrnője, Éósz. Ő a szépség és a fény rejtelmes, örökké változó, félhomályban bujkáló, a sötétségben felragyogó istennője. Kulcsszerepét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Apuleius Az aranyszamár című művében így ír róla: "...az emberek minden dolgát az ő gondviselése igazgatja. Nemcsak a házi- és vadállatok, hanem az élettelen teremtmények is az ő fényének és lényének isteni akaratából élik az életüket; sőt, ha ő növekszik, földön, égen, tengeren minden test vele nő, ha fogy, véle fogy..." Láthatjuk, hogy míg Artemisznek "csak" egyik attribútuma, jelképe a Hold, addig Szeléné maga a Hold. Szekerét fehér lovak vagy más változatban ökrök húzzák, és a nappalt az Ókeánosz partján levő ezüst palotájában tölti. Testvérével, Héliosszal felváltva uralják az égboltot. Egyébiránt a körülötte szövődő mitológia ellentmondásos: tény, hogy született két gyermeke Zeusztól, (Pandia és Herszé), valamint félrelépett Pánnal, aki csellel csábította el, és az együtt töltött éjjelért cserébe a, - a szekerét húzó ökörpárt b,- egy gyönyörű gyapjú juhnyájat ajándékozott neki. Halandó szerelme is volt, a különféle történetekben hol királyi, hol isteni származásúnak, hol egyszerű pásztornak vagy vadásznak feltüntetett Endümión, aki - ugyancsak homályos körülmények között - örök álomba merülve elkerülte az öregedést és a halált. Egyes források szerint azért Szeléné éjszakai látogatásai nála "gyümölcsözőnek" bizonyultak, mert nem kevesebb mint 50 leányuk és egy fiuk született.
A római mitológiában az alakja Lunáéval állítható párhuzamba.

Nem feledkezhetünk meg Hekatéról, aki a sötétség, az éjszaka és az alvilág úrnője, a sötét Hold (újhold) istennője.
Hekaté első blikkre meglehetősen baljós jelenség. Ő uralkodik a kísértetek és egyéb éjszakai jelenségek fölött. Fekete kutyák kíséretében jár, hármas útkereszteződéseknél látható éjféltájban, amint magához veszi a számára elhelyezett ajándékokat. Hozzá kapcsolódik a sötét boszorkányság; a mágia úrnője és a kapuk, bejáratok őrzője. Olykor három testben vagy arccal ábrázolják, amelyek kifejezhetik a múlt-jelen-jövő vagy az ég-föld-alvilág hármasságot. Utóbbi értelmezésben Szelénét felfoghatjuk a Holdistennő égi, Artemiszt a földi és Hekatét az alvilági megtestesülésének. Artemiszen keresztül a szülés, a szülő asszonyok és a gyermeknevelés istennője is. Jelképei: a fogyó hold, fáklya, tőr, fekete menyét, kutya, macska, esetleg kanca és a sisakvirág.
Hekaté alakját számos vonás árnyalja. Eredetileg valószínűleg Trákia egyik istennője volt, nevének eredete bizonytalan. A görög mitológiában hatalma számos területre kiterjed, a varázslástól kezdve a gyógyításon át a földek termékenységéig és a háborús sikerekig. Afféle személy, aki a háttérben meghúzódva rengeteg szálat mozgat. Széleskörű tiszteletnek örvendett. Az angol nyelvű wikipédia - oldalon rengeteg információ található róla, ezért itt nem is részletezem tovább.

Haladjunk a keleti kultúrák felé.

Honszu (Honsz, Khonsz, Khunszu) egyiptom Holdistene volt, neve annyit tesz: "vándorló".(ez természetesen arra utal, ahogy a Hold minden éjjel keresztülhalad az égen). Ámon és Mut fia, az örök ifjúság és a gyógyítás istene, és Thottal összeolvadva hozzá kötődik az idő (az elmúlás és változás) is. Sokszor múmiaként, gyermeki attribútumokkal ábrázolják (féloldalas copffal), néha sólyomfejjel, újhod és telehold - forma fejdísszel, és a jellegzetes 'menat' nyaklánccal. Az Újbirodalom idejére a legnagyobb istenek közé emelkedett, és az ekkor keletkezett írások szerint a világ teremtéséből is részt vállalt. Mint a sötétség bevilágítója, védelmet nyújt a vadállatok ellen, növeli az erősebb nem férfiasságát, segít a betegségek elleni harcban. Félhold idején elősegíti a nők foganását és a háziállatok termékenységét, nem utolsósorban pedig óvja a fáraót az ellenségeitől. Jelképe elsősorban az orángután. Idővel alakját felváltotta Monthu, a hadisten.

Meg kell jegyeznem, hogy a Hold Ízisznek és Thot-nak is jelképe volt.

Arma - ha jól értem, hettita vagy hatti istenség, a Holdat testesíti meg, összeköthető Hermész alakjával.

Bendis - trák istennő, a vadászat és a hold úrnője, Artemisz keleti analógiája.

Mén - fríg férfi holdistenség, egyben a gyógyítás, a termékenység és a büntetés istensége. Fríg fejfedőben, lándzsával, karddal, jobb kezében tobozzal ábrázolják.

Nanna (Nannar) vagy Sín ( Szín, Szu'en) a mezopotámiai népek (akkádok, asszírok, sumerek, káldeusok) Holdistene. Hívták Enzunak is ( a bölcsesség ura ) és egyes mitológia források szerint mindenek atyjának és teremtőjének tartották. A korai felfogásban a Nap szülője, sőt, évmilliókkal ezelőtt maga volt a Nap. Hozzá kapcsolódik az okkult tudomány és mágia, habár gyakran negatív felhanggal: az akkádok egyenesek a 'Szellemk ura' megnevezéssel illették. Nevét őrzi például a Sínai - hegy, utalva rá, hogy valamikor Sínnek szentelt oktatási vagy vallási létesítmény működhetett rajta. Az állatvilágból a halak köthetők hozzá, mint a termékenység és változás szimbólumai.

Chandra (a neve jelentése: fény. Több nyelvben a szó magát a Holdat jelöli, és személynévként is használatos.) a hindu vallás holdistene. Összeköttetésben áll a védikus Somar (Soma) holdistennel is. Fiatal és szép férfi, két kezében egy ütőbotot és egy lótuszt hordoz. Ura a növényzetnek és a természetnek, hozzá kapcsolódik a harmat és így a termékenység is. Fehér lovak vagy antilopok vontatta szekéren járja az eget, de közismert jelképe a nyúl is. A nevét gyakorta megtoldják a Rajanipati (az éjszaka ura) , a Khsuparaka (aki megvilágítja az éjszakát) és az Indu (fényes csepp) jelzőkkel. Somaként a hétfői nap kötődik hozzá.
A védikus asztrológában gazdag szerepet tölt be. Ő befolyásolja az érzelmeket, érzékenységet és képzeletet. A növekvő Hold a pozítív, gyarapodó, a csökkentő a káros, fogyatkozó hatásokat mozdítja elő. A "sötét" Hold negatív erőt fejt ki, szemben a Telehold áldásos jellemzőivel. A víz elem, az északi-északnyugati irány és a téli évszak kötődik hozzá. A fehér szín, az ezüst, az igazgyöngy és a holdkő szimbolizálja.

Tsuki-Yomi a japánok Holdistene, de - talán kevéssé meglepő módon - róla aztán tényleg nem találtam semmi infót. Ugyan egy másod-unokatestvérem éppenséggel Japánban él, úgyhogy talán kikérdezem őt:).

Heng - O kínai holdistennő, hasonlóan bőséges informális háttérrel :)

Kanyarodjunk vissza Európához, mielőtt még végleg elvesznénk a Távol-Kelet misztikus útvesztőjében.

A germánoknál szintén férfi istenség köthető a Holdhoz - név szerint Máni. Mundilfari óriás gyermeke, nővére a napot megszemélyesítő Sól vagy Sunna. Neveiket tündökletes szépségükért kapták, ám az isteneket annyira felbőszítette ez az arrogancia, hogy a két testvért az égre száműzték, a Nap és a Hold kocsihajtójának. A mítosz szerint szekerüket farkasok kergetik keresztül az égbolton, arra törekedve, hogy felfalhassák. Az istenek végezetkor aztán ez meg is történik: Hati farkas utoléri és elnyeli Mánit Holdastul-szekerestül. Hááát.... szívás.

Nomost, következzenek a kelta népek.
Korántsem könnyű ám a helyzet, mert ha eddig csak üggyel-bajjal tudtam ráakadni egy-egy népcsoport holdistenére (vagy istennőjére), ezúttal mindjárt vagy féltucat kínálja magát.

Az első mindjárt Cailleach Bheur. Őszintén szólva még életemben nem hallottam a nevét, pedig a neten talált leírás szerint igen fontos és ősi istennőről van szó. Hívták "Fátyolos" - nak és Scota - nak is, utóbbiból alakult ki Skócia (Scotland) neve. A Nagy Istennő pusztító aspektusát jeleníti meg. Britannia egyes részein a tél úrnője, s Írország területén valószínűleg már a keltákat megelőző népcsoportok is tisztelték. Ő irányította az évszakokat és az időjárást, s uralta a földet, az eget, a Napot és a Holdat. Samhain és Beltaine közt (az év téli felében) az ő hatalma érvényesült. Egyes leírások szerint Beltain idején kővé válik, és csak Samhainkor nyeri vissza emberi formáját. Az év világos felében Brigidhé a terep, habár az sem kizárt, hogy a két istennő ugyanazon személy két oldalát testesíti meg. Az időjárástól függ, hogy pontosan mikor váltják fel egymást; a tavasz eljövetelét legkorábban Imbolc alkalmával, legkésőbb május 1.-jén ünnepelték.
Mind ismerjük a gyertyaszentelőhöz kötődő hagyományt: ha a mackó látja az árnyékát, visszabújik, mert még hosszú lesz a tél. A Brit-szigeteken viszont Cailleach gondoskodik a jóidőről, hogy lehessen tüzifát gyűjteni, ami melegen tartja az embereket a következő hideg hónapokban. Ha az ég borult február 1.-jén, az azt jelenti, hogy Cailleach már alszik, s hamarosan itt a kikelet.
Hogy alakja milyen mélyen beleivódott a kelta leszármazottak kultúrájába, mi sem mutatja jobban, minthogy nevének jelentése a modern skót-gael nyelvben annyit tesz: öregasszony. Skóciában Cailleachan (vénasszonyok) gyűjtőnévvel illetik a viharhozó boszorkányokat, s általában a megszemélyesített - többnyire pusztító - természeti erőket. A tavaszi szélviharokat szintúgy a Cailleach számlájára írják. Skócia nyugati partján a téli hóvihart Cailleach nagymosásának nevezik.
Skóciában és Írországban a gazdák, mikor befejezik a termés betakarítását, készítenek egy kukoricababát - ha jól értem, a termés utolsó kötegét is beleszövik- (amely Cailleach-t reprezentálja - a neve carlin vagy bábakalács) és átdobják a legközelebbi gazdához, aki még nem végzett. A kukoricababa vándorol, végül az aratást utolsóként befejező földművesnél marad, akinek a következő évben gondoskodni kell róla - vagyis otthont és ételt biztosít Cailleach-nak egész télen. Persze mindenki igyekszik mielőbb végezni a betakarítással, nehogy a nyakán maradjon az öregasszony:).
Ismét az angol wikipédia - oldalra szeretnék hivatkozni, ahol rengeteg érdekes info van még Cailleachról; én itt berekesztem a témát. Zárszóul annyit, hogy Cailleach nem egysíkú Holdistennő, mint inkább tipikus megtestesítője a Nagy Anyának, negatív és pozitív vonásaival együtt.

Őt természetesen Cerridwen követi, aki a skótok és wales-iek holdistennője volt, s emellett tisztelték mint Nagy Anyát, búzaistennőt és a természet megújulásának úrnőjét is.
Cerridwen a kereszténység előtti megalitikus kelta kultúra egyik ősi istennője. A Hold - hármasság mindhárom apsketusát (szűz, anya, banya) megtestesíti, leginkább utóbbi formájában, lábainál a Bölcsesség Üstjével ismeretes. Emberi alakban Wales-ben élt, a Balad-tó közelében, férjével, Tegid Foellal. Taliesin bárd elmondása szerint az ütsben forrongó bájitalt a saját, kétségbeejtően csúf fiának (Morfrannek vagy más néven Afagdunak) főzte, hogy ellensúlyozza valamivel annak megjelenését. A főzet egy évig és egy napig készült. Azonban mielőtt Morfrané lett volna, az üst megbillent, és a főzet első három cseppje (amely tartalmazta a tudást, az ihletet és az átalakulás képességét) a bájitalt kevergető kis szolgafiú, Gwion Bach ujjára csöppent, aki gondolkodás nélkül a szájába dugta azt az égés miatt fájdalmában. Ezzel aztán szert tett az egyetemes tudásra. Cerridwen ugyancsak felkapta a vizet és tűzön-vízen-levegőben üldözte Gwiont, miközben mindketten többször is alakot váltottak. Végül az istennő tyúkként bekebelezte a búzaszem alakot öltő legénykét, ám asszonyá visszaváltozva felfedezte, hogy várandós. Eltökélte, hogy végez a megszülető gyermekkel, de az olyan szép volt, hogy végül (kérdés, mennyivel kegyelmesebb módon) bőrzsákba varrva a tengerbe hajította. A csecsemőt szerencsésen megtalálták és kiszabadították, s felnőve belőle vált az önértékelési problémáktól mentes Taliesin bárd... :)
Visszatérve a mitológia talajára, Cerridwen üstje a nőiesség, az igazság, az intelligencia és a bölcsesség szimbóluma. A kereszténység előtti világ legfőbb feminim jelképe, az Istennő méhét jeleníti meg, amelyben minden élő megszületik és újjászületik. Egymagában megtestesíti az ír legendakör három Üstjét: az Átváltozás, az Újjászületés és az Ihlet bográcsát.
Szó mi szó, Cerridwen szerepköre is sokrétűbb egy tipikus Holdistennőénél... :)

Morrighan sokoldalú és erőteljes karakterű személyiség. Ő a Nagy Királynő, a Háború Legfelsőbb Istennője, az alakváltó, démonok és szellemek úrnője. A csatákban mágiájával segíthet, de nem avatkozik bele közvetlenül a harcba. Hollók és varjak kísérik. Más történetekben mint Nagy Anya, Hold-úrnő, Tündérek királynéja jelenik meg. Sötét aspektusában a sors, a viszály és halál istennője, fegyverzetét két lándzsa alkotja. Istennője azonban a folyóknak, tavaknak és vizeknek, valamint védelmezője a papnőknek és boszorkányoknak. Gyakorta átváltozik farkassá, varjúvá, angolnává. No és persze jelképe a Hold is, mi több, gyakran istennő-hármasságként ábrázolják. A hármasság személyei többnyire Badb, Macha és Nemain.

Végül itt van Nimue (vagy Nemain?) , walesi-ír holdistennő. Az alakja homályos, összemosódik a Tó Asszonyaként ismert rejtelmes papnőével/tündérével/istennőével; másfelől Merlin azonos nevű szeretőjéével és tanítványáéval. Olykor Morgan, Morgana néven emlegetik. Neve jelentése "sors" és "aki él". Nehéz kibogozni alakját az őt övező mitológiai ködből.

No, ha kilábalunk a kelta zűrzavarból, akkor talán még tehetünk egy kirándulást a tengeren túlra is.

Közép - Amerikában a muiszka indiánok Csiát tisztelték Holdanyaként; róla azonban nem találtam érdemleges leírást.

A maják holdistennője Ixchel vagy Ix Chel, a szülés és a gyógyítás jaguárfülű idős asszonyként megjelenő úrnője. E szerepköre két azték istennőének feleltethető meg : Toci Yoalticitl - nek és a születéseket felügyelő Cihuacoatl-nak. A neve vélhetőleg a szivárványra utal (chel=szivárvány), de etimológiája bizonytalan. Kapcsolata a Holddal szintén vita tárgya: az Újhold, növekvő Hold istennőjét rendszerint fiatal nőként ábrázolták, azonban a fogyó Holdat nagymamának hívták, s mint ilyen, Ix Chel megfeleltethető neki. Továbbá a Hold kapcsolódik a termékenységhez, szaporodáshoz, a női ciklushoz, és a fogyó Hold párhuzamba állítható Ixchel jelképével, a fordított kupával (amely ugyebár kiürül).
Megjelenését tekintve Ic Chel gyakran visel rémisztő küllemi jegyeket - a fején kígyókat, a kezén karmokat, és keresztbe tett csontok díszítik a szoknyáját. E formájában párhuzamot mutat egyes azték földistennőkkel, akik a szülés mellett a háború (vérszomjas) úrnői is. Kelyhe kapcsolatos az eső mitológiája is: a vízzel teli kehely felborulásakor a világot elönti a víz. Átvitt értelemben a teli pohár kifejezheti a női termékenységet, utalhat a magzatvízre is, és annak kiömlése a gyermekáldás analógiája. Amint láthatjuk, elsődleges funkciója az asszonyi élet helyes mederbe terelgetése: a maja nők hozzá fohászkodtak jó házasságért és biztonságos szülésért. Mitológiája igencsak töredékes, annyit tudunk róla, hogy 13 fia volt, akik közül kettő (vélhetőleg a Bőgőmajom Istenek) teremtette a mennyet és a földet, és mindent, amely közöttük található.

Az azték Coyolxauhqui neve annyit tesz: arany csengettyűk. Ő a Napisten, Huitzilopochtli nővére. A története nem épp vidám: Coatlicue és Mixcoatl gyermekeként látta meg a napvilágot, és vezére lett a csillagisteneknek, a Centzon Huitznahuas - nak (ha jól értem, a saját fivéreiről van szó.) Amikor anyjuk ismét teherbe esett, a testvérek felbőszülve rátámadtak (szép is a család...). Coatlicue magzata, Huitzilopochtli azonban teljes fegyverzetben pattant elő anyja méhéből, és lemészárolta a kedves famíliát, majd feldarabolta a nővérét. A fejét felhajította az égre, hogy némi vigaszt jelentsen az anyjának, hogy éjjelente láthatja a leánya arcát.

Az inkák a Holdban Mamaquillá-t tisztelik, akit az inka birodalom mitikus alapítójaként tartottak számon. Férje és fivére Inti (a napisten), gyermeki Manto Capac és Mama Ocllo. A házasság és a menstruációs ciklus istennője, a nők védelmezője. Ezüstkönnyeket sír, és holdfogyatkozás idején állati támadás áldozatává válik (vélhetőleg kígyó, hegyi oroszlán vagy puma esik neki). Gyönyörű asszonyként jelenik meg. Fontos szerepet játszott az idő számontartásában, számos rituálét igazítottak a holdciklusokhoz. A legenda szerint sötét foltjai egy róka miatt vannak, aki szerelembe esett vele a szépsége miatt, s mikor az ég felé ágaskodott, Mama Quilla magához szorította őt.

Hina (Hine, Hine Moa) a Csendes-óceáni szigetvilág holdistennője, többek között Hawaaii-n, Tahitin és Mauin is tisztelik. Sok különböző alakban jelenik meg, de valamennyi formájában összeköthető a Holddal. Az ezüst és a fehér szín kapcsolódik hozzá, eledele a kókusz. A Hold mindhárom aspektusát megtestesíti, s így a halál fogalma sem idegen tőle. Különböző alakjaiban különböző tevékenységi területek és természeti jelenségek istennője, íme egy rövid összefoglaló:

- Hine 'ea - a napfelkelte és a napnyugta istennője.
- Ka 'alae nui a Hina - Maui anyja, nevezik Hina-i-ke-ahi - nak is. Jelentése: Hina a tűzben.
- Hina i ke ka - Maui anyjának nővére. Leggyakrabban egy tökből készült, kenuforma vízmerítő edény formáját veszi fel.
- Hina lau lima kala - sellőistennő, aki úgy gondolja, ő a legszebb az összes Hina-k között. A tenger mélyén él, gyakram kala - moszat formájában. Ő a tengerből származó gyógyszerek úrnője.
- Hina 'opu hala ko'a - a korallok és a tüskés tengeri teremtmények úrnője. Asszonyként vagy korallként mutatkozik.

- Hina i ka malama - a Hold nevelt gyermeke

- Hina puku 'ai - az ehető növények istennője. Lea formájában a kenuépítők istennője - megmutatja, mely fák alkalmasak a kenuk számára.

- Hina hele - a halászok istennője

- Hina kua - Anyaistennője a még meg nem születetteknek.

- Hina olu 'ohia - a növekvő ohia fa istennője

- Hina puku i'a - szintén a halászok védelmezője

- Ke ao meleme - a kántálás, a hula-tánc és a szörfözés istennője. Vérrögként született Hina fejéből.

Sajnálatos módon arról, hogy őseink számára milyen transzcendens lény testesítte meg a Holdat, semmit nem tudunk. Ugyan többször előbukkan Nagyboldogasszony, mint az Újhold asszonya, de ennyiből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni.

telik az idő...

A gyász attól válik igazán kézzelfoghatóvá, ahogy kezeljük. A viselkedésünkkel elősegítjük, hogy elméleti tényből tapintható valósággá nője ki magát.
Amikor tegnapelőtt átmentem a nővéremékhez, mindenfelé lehúzott rolókkal szembesültem. A házban alig égtek villanyok, az egyik faliszekrény tetején viszont vaskos piros gyertya pislákolt, nekitámasztva Napsugár néni fényképe. A gyerekek szokatlanul csendesek voltak, a legidősebb kislány újra és újra elpityeredett; amikor a vacsorára tálalt barátfüléről ezébe jutott Napsugár néni remek konyhaművészete; amikor a nővérem elővett néhány olyan ruhát, amit még Napsugár néni mosott ki, és jellegzetes illatuk az ő öblítőjéről árulkodott; amikor az órára nézve felfedezte, hogy nemsokára itt a halála időpontja. Egyedül a legkisebb poronty, az alig kétéves 'Luca' volt éppen olyan virgonc, mint amúgy, dehát persze ő nem foghatta fel az események jelentőségét.
Az egyik idős szomszédasszony átbicegett kondoleálni, épp velem egyidőben ért oda. Leült a kályhapadkára a nővéremmel, és felváltva sírdogáltak Napsugár néni meg a szomszédasszony egy éve elhalt férje fölötti bánatukban. A sógorom is melléjük telepedett, szokatlanul sápadtan és szótlanul.
Nem mondom, torokszorító jeleneteknek lettem tanúja, amelyek fényében nehezebb közömbös derűvel viselni a halálesetet. Belátom, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztésénél az emberek többsége nehezen teszi magáévá a "neki már jobb így, mint ágyhoz kötve szenvedni/ odafentről is figyel minket és törődik velünk/ még az is lehet, hogy újra találkozunk" szemléletmódot. Hiába, hogy nem őt sajnáljuk, mint inkább magunkat, amiért nélküle kell folytatnunk az életünk, ettől nem lesz könnyebb.
Napsugár néni - mintha csak megérezte volna, mi következik - a kórházba kerülése előtti napon kitakarította az egész házat. Másnap kimosta az unokák nála maradt ruháit és megfőzte az ebédet. Mindent rendben hagyott maga után, ahogy egész életében tette.

A sógorom a halálát követő reggelen lement a mosókonyhába, összeszedni a megszáradt ruhákat, és megtalált ott egy karácsonyi képeslapot, amelyet Napsugár néni küldött nekik. Hónapokkal ezelőtt veszett nyoma, a sógorom sokat kereste, de álmában sem hitte volna, hogy a szülei házának alagsorában fog rábukkanni.
A képeslapon egy bibliai idézet szerepelt.

" Örüljetek egek, mert az Úr végbe vitte, kiáltsatok földnek mélységei, ujjongva énekeljetek hegyek, erdő és benne minden fa..." (Ézs 44.23)

kelliana: this new day

búcsú

Tudom, hogy mindkét fél felé etikátlan dolog ennyire személyes és megrázó témával előhozakodni egy internetes fórumon, de valahová ki kell öntenem a szívem.
Napsugár néni tegnap este fél 10 - kor elhunyt. Talán nem is a halála a legmegrázóbb, hanem annak tragikusan gyors és elkeserítően méltatlan volta. Vasárnap délelőtt még látogatást tett az anyósáéknál; másfél órával később ebédet főzött otthon, mikor hidegrázás tört rá, de aznap este még a saját ágyában aludt; alig nyolc órával később már a kórház intenzív osztályán feküdt, lélegeztetőgépre kapcsolva, felpuffadt, lilásfeketére színeződött arccal és besárgult testtel; és a hétfő éjszakát már nem érte meg.
Azon túl, hogy mindez túl hirtelen, szinte felfoghatatlan sebességgel játszódott le, az vág mellbe a leginkább, hogy e röpke 24 óra alatt milyen borzalmas tortúrát kellett végigszenvednie (a 40 fokos láztól a fulladozáson át a létfontosságú szervei leállásáig) , s hogy milyen elborzasztó, megalázó küllemi változásokon esett át a vérmérgezés következtében. Amíg az ember csak a kórházsorozatokon keresztül szembesül efféle szörnyűségekkel, addig bele sem gondol, milyen félelmetes és fájdalmas lehet mindezt betegként - vagy épp hozzátartozóként - átélni. A képernyőn élvezettel és izgalommal figyeljük a vérrel borított/ epileptikus görcsben rángó/ gépekre kapcsoltan vegetáló pácienst, és elsősorban a doktorok szemén át, mint bonyolult orvosi problémát, diagnosztikai kihívást jelentő esetet szemléljük. Az, hogy a valóságban, neadjisten a személyes környezetünkben is kerülhet valaki ilyen helyzetbe, meglehetősen lesújtó érzés. Az ember átértékeli a dolgokat, és megérti, hogy ami popcorn - ropogtató, szoftos szórakozás, vagy épp feltunningolt tudományos kérdés, valójában - és elsősorban - egy ember fájdalommal, félelemmel és szenvedéssel teli magányos tragédiája; a hozzátartozói, a szerettei számára pedig megvalósult rémálom, amelyből nincs felébredés.
Napsugár nénire szó szerint igaz, hogy a családjának áldozta az életét. Fiatalkorában a sok vállalt kötelezettség, a gyors egymásutánban bekövetkező gyermekszülések és a férje családjának való megfelelési kényszer annyira kimerítette, hogy autoimmun betegsége (leukémia) alakult ki. Hosszas és intenzív kemoterápia árán tudott kikeveredni belőle, de az orvosok már akkor leszögezték: örüljön, ha fel tudja nevelni a gyermekeit. Ezt követően odaadó és csodálatos anya vált belőle, s később - ahogy már írtam - nagymamaként is mindig a szerettei rendelkezésére állt. Elképesztően önzetlen, figyelmes, segítőkész és energikus volt - túl kevés időt töltött pihenéssel. Talán épp azért igyekezett ilyen intenzíven gondoskodni a családjáról, mert tudta, hogy kevesebb ideje van erre, mint másoknak. A kemoterápia utóhatásaként - több mint harminc év távlatából is - több szervi problémával küszködött, a szívét például hamarosan operálni kellett volna a rendellenes összenövések miatt. Végül egy csúnya pneumococcus fertőzés vitte el - a családjában valószínűleg örökletes immunhiány van jelen e bacilussal szemben, amit csak fokozott a túlhajszoltság. A baci sokáig tünetmentesen munkálkodott, és mire Napsugár néni a kórházba került, már valamennyi belső szervét megtámadta. Elsőként a tüdeje mondta fel a szolgálatot, aztán a keringése omlott össze, s ezzel egyidőben leállt a mája, önmérgeződést okozva; majd a veséi fuccsoltak be. Az utolsó órákban már csak az amúgy beteg szíve - no meg a kórházi gépek garmadája - tartotta életben.

Tegnap este óta azon tépelődök, vajon tehettem - e volna többet érte? Bizonyára végezhettem volna nagyobb elszántsággal, több összpontosítással, kitartóbban a varázst. Ha focimeccs - nézés helyett a szobámban maradok, tovább égetem a gyertyákat és tovább fohászkodok - vagy ha nem felejtem el elásni a hamut - vagy ha erősebben koncentrálok, nem vonják el a figyelmem újra és újra a padlót borító karcolások és porcsíkok, no meg az ágyon szundikáló kismacska - vagy ha könyörgés helyett követelek és parancsolok, magyarán szólva markánsabban kifejezésre juttatom az óhajomat - vagy ha...
Végtelen sora van a "ha"-knak, de nem hiszem, hogy bármelyik is válasszal szolgálna. Az az igazság, hogy az önbecsülésemen esett folt. Hiába voltam tisztában azzal, hogy élet és halál kérdése túlmutat az ember hatáskörén, hogy az Istennő által szabott végzetünk ellen tehetetlenek vagyunk, hogy túl tapasztalatlan vagyok, s különben is, egy efféle bűbáj hatásos véghezviteléhez talán nem is egy, de sok, nagy tudású, gyakorlott boszorkányra lenne szükség, és hogy az eredmény soha nem garantált - mégis kudarcként élem meg. Abban a teljesen irracionális hitben fogtam hozzá, hogy míg a többiek "csak" imádkoznak, én tehetek is valamit. (Holott egy mély átéléssel elmondott ima és egy varázslat közt nincs is olyan sok különbség.) Másfelől egyfajta bizonyítási alkalomként, erőpróbaként fogtam fel a dolgot. Végre kipróbálhatom magam éles helyzetben! No persze, nem a legjobb alkalmat választottam erre, hiszen egy haldokló megmentése nem kezdőknek való falat.
Mindent összegezve nincs mit csodálkozni azon, hogy nem történt csoda, - hisz még a bűbájba is beleszőttem a lehetőségét annak, hogy Napsugár néni meghal. Bizonyára észrevettétek, hogy a Kelliana - dal szövege többértelmű: a láncok szétszakítása éppúgy utalhat a betegség leküzdésére, mint a földi élet nyűgeitől való elszakadásra. S remélem is, hogy - ha meggyógyulni már nem tudott - Napsugár néni most "lebeg, könnyen, akár egy tollpihe... újjászületve szárnyal fel a tiszta kék égbe"...

A nővérem gyerekeinek természetesen azt mondtam, a nagymamának csak jobb lesz, ha meghal, hiszen akkor a Jóistenhez kerül, és nem lesznek többé fájdalmai; a Jóisten pedig nagyon jól fog járni egy ilyen kedves nagymamával. Talán hiszem is, hogy így van, hiszen ki mondja meg, hogy a túlvilág mindannyiunk számára ugyanaz-e? Lehet, hogy a halál utáni lét kinek-kinek hite szerint alakul. Az is lehet, hogy ki-ki eldöntheti, vajon újra akarja - e kezdeni a földi létet, vagy megpihen az istenekkel. Így hát nyugodtan állíthattam nekik, hogy a nagymama a mennyországban van, és többé nem beteg, nem fáradt és nem szomorú. De éppilyen meggyőződéssel mondanám nekik azt is: járjanak nyitott szemmel a világban, mert még az is lehet, hogy egyszer majd megismernek valakit, aki gyanúsan emlékezteti őket Napsugár nénire...

... hisz boldog a találkozás, boldog a búcsú, és boldog a találkozás ismét.

Hulló Eső, 2010-06-22

kelliana: stonehenge

merry meet, merry part...

Eredetileg Alice di Micele 'Celebrate the rain' c. dalát akartam megosztani veletek, de egy váratlan, szomorú esemény miatt végül is máshogy döntöttem. A sógorom édesanyja tegnap éjjel kórházba került, az állapota rohamosan romlik, az orvosok tehetetlenek az őt gyötrő lázzal és fulladással szemben. A vérnyomása túl alacsony, és intubálni kellett, hogy képes legyen lélegezni. Nagyszerű, erős, energikus asszony, aki odáig van az unokáiért és minden lehetséges módon segíti a gyermekeit. Számtalanszor küldött ebédet, süteményt, csokit vagy épp pénzt a fia családjának, mindig észrevette, hogy miben szenvednek szükséget, a férjével együtt önzetlenül és odaadóan állt a szolgálatukra. S amelett, hogy nagy szívű, figyelmes és szerető nagymama, művelt, kifinomult, humoros egyéniség.
A hírt hallva megpróbáltam rögtönözni egy gyógyító varázslatot, habár tudom, hogy az állapota kritikus - lényegében haldoklik. S azzal is tisztában vagyok, hogy élet és halál kérdése sokkal súlyosabb horderejű, semmint hogy kívánságműsort csinálhatnánk belőle. Az efféle dolgok a Nagy Anya kezében vannak,- ő dönti el, meddig tart földi pályafutásunk, s mikor jött el a búcsú ideje. Ő a vég és a kezdet Úrnője, ő forgatja a létezés kerekét, Ő veszi magához a távozni kész lelkeket, és Ő bocsátja új megtestesülésbe őket. Ha Ő úgy dönt, elérkezik az időnk, nincs apelláta. No persze, van rá némi esély, hogy egy kis könyörgés megpuhítja a szívét... s amellett az sem kizárt, hogy az orvostudomány átmenetileg diadalmaskodik.
Ebben bízva meggyújtottam egy fahéjas füstölőt, majd piros teamécsesekkel raktam körbe egy szép szál piros gyertyát. A sógorom édesanyjának - nevezzük az egyszerűség kedvéért Napsugár néninek - fényképét az üstöt helyettesítő ezüstkehelybe helyeztem, ám előbb - a betegséget szimbolizálandó - keresztül - kasul körbetekertem fekete cérnával. Némi mélylégzéssel elcsendesítettem magamban a heves érzelmeket, aztán elgondolkodtam Napsugár néni életéről, jelleméről, a szeretteivel való kapcsolatáról. Arról, hogy milyen sokat segít a családjának. Hogy milyen nagyszerű párost alkotnak a férjével.(őt hívjuk Bajusz bácsinak). Hogy milyen eredményes és boldog közös életút áll mögöttük. Hogy milyen sok öröm vár még rá, ha életben marad: megérheti az unokái esküvőjét, sőt, a dédunokái születését is. Hogy megérdemli mindezen ajándékokat, s nélküle nem volna teljes a szerettei élete. Igen, megérdemeli, hogy a legkisebb - jelenleg épp csak totyogós - unokája is emlékezzen rá, hogy gratulálhasson az érettségijükhöz, hogy kézbe vehesse a majdani gyermekeiket. A halála - ilyen váratlanul, jóformán egyik napról a másikra - derékba törné a családját. El sem tudom képzelni, mit művelne egy ekkora tragédia Bajusz bácsival. Hogy dolgoznák fel az unokahúgaim és az unokaöcsém. Mennyire lesújtaná a sógoromat.
Sorra vettem az érveket, amelyek a javára billenthetik a mérleg nyelvét, és fohászkodtam az Istennőhöz: ha egy mód van rá, adjon neki még egy kis időt. Tudva, hogy talán minden igyekezetem ellenére elkerülhetetlen a tragikus végkifejlet, arra kértem az Úrnőt: ha mégis eljön a búcsú perce, segítse békésen és fájdalommentesen távozni, a szeretteinek pedig adjon enyhülést, vigaszt a gyászukban.
Ezt követően lehunyt szemmel dúdolni kezdtem Kelliana 'Stonehenge' c.dalának refrénjét, amelyet helyzethez illőnek éreztem. Elképzeltem, amint ott ülök Napsugár néni ágya mellett, fogom a kezét és igyekszem gyógyító energiát áramoltatni felé. Egyre hangosabban és hangosabban énekeltem, aztán fogtam a fényképet és fokozatosan letekertem róla a cérnát. Előbbit a nagy piros (és frissiben meggyújtott) gyertyának támasztottam, ráhelyeztem a pentagramm-medálomat; utóbbit (mmint a cérnát) az ezüstkehelybe dobtam és némi kakukkfűvel, rozmaringgal és citromfűvel elkeverve elégettem. Hosszas munka volt, sok gyufa kellett hozzá, de addig nem hagytam abba a pirózást, míg hamuvá nem porladt. Mindeközben tovább énekeltem.
Mikor a "betegség" végre elhamvadt, abbahagytam a dalolást és visszatelepedve a földre ismét könyörögtem Földanyához. Végezetül a helyére toltam az oltárt, kitakarítottam a tett helyszínét. A gyertyát és a mécseseket azonban nem oltottam el - azok továbbra is égnek, védelmező körbe foglalva és fénylő lángjukkal melengetve Napsugár nénit. Úgy tervezem, hogy a gyógynövényekből és cérnából keletkezett fekete pernyét később elásom a kertben.
Nem tudom, hatásos lesz - e a bűbáj, azt hiszem, a mágikus gyógyításhoz sokkal több tapasztalat és koncentráció kell, mint amit én felvonultathatok. Továbbá azt is hiszem, hogy Mindennek Anyja dönt a sorsunk felett, s végsősoron az ő akarata érvényesül - akármennyit imádkozok is. Affelől sincs kétségem, hogy tudatlan és éretlen vagyok ahhoz, hogy eredményesen kivitelezzek egy ilyen komoly varázst. De legalább - megtettem, ami tőlem telt.

Hulló Eső, 2010-06-21

damh the bard: green and grey

spiral rythm: i summon her...

gyászjelentés

Elkeserítő dolog történt ma este.
Körbejártam a kertet, és újfent elszontyolodtam a május végi zord időjárásnak áldozatul esett paprika - és paradicsompalánták romjai, a betegeskedő szomorúfűz és az utolsókat rúgó meggyfa látványa fölött. Minderre rátett egy lapáttal, hogy a két nappal ezelőtt még egészségesen virító büdöskék egyik csoportja mindenfajta kézzelfogható ok nélkül elfonnyadt.
Csüggedten baktattam fel a szobámba, majd kiléptem az erkélyre, hogy váltsak egy-két szót odakint lakó teknősömmel. És mit látok? Épp a küszöböm előtt egy halott énekes rigó hever.
Teljesen épnek látszott, a hasoldalán feküdt, mintha valaki földhöz vágta volna. Semmilyen felszíni sérülést nem fedeztem fel rajta. Talán nekirepült a kitámasztott ajtó üvegtáblájának, vagy megrázta az áram, és a vezetékről pottyant a betonra. Szívszorító látványt nyújtott. A szemei nem homályosodtak el, úgy csillogtak, mint a fekete obszidián.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Dobjam a komposztra? Adjam a macskáknak? Vigyem be az egyetem állattani tanszékére, hátha kitömik? (Megjegyzem, alig két hónapja egy nagy tarkaharkály tojót találtam ugyanígy, amit eljuttattam a preparátorhoz. Nem tudom, hogy néztek volna, ha megint beállítok egy madárral..) Végül eltemettem annak a fenyőfának a tövében, amelynek csúcsáról minden este és reggel dalolt. (Ha nem is ő, hát egy közeli rokona). Nem vagyok az ökoszisztematikus újrahasznosítás ellensége, de amikor láttam, micsoda kövér pondrók nyüzsögnek a gödörben, amit ástam, kezdtem bánni, hogy mégsem a macskák eszik meg szerencsétlen tollast.
Minden lelkesedésemet és céltudatosságomat derékba töri, ha ennyi kudarcot, ennyi pusztulást látok magam körül. Bennem van a hiba?
Szóval ez egy elbaltázott nap.

Hulló Eső, 2010-06-15

esőének

Oké, tudom, azt ígértem, csak akkor nyúlok ismét klaviatúrához, ha magvas mondanivalóm lesz. Mindenki nyugodjon meg: ezúttal nem hosszas és mélyenszántó elmélkedés következik, hanem egy viszonylag rövid dal, amit az eső tiszteletére szereztem (és szerény véleményem szerint eddigi legsikerültebb művem - ami persze nem jelenti azt, hogy megüt bármiféle művészi színvonalat - de hát én elfogult vagyok:) ). Ja igen, akkordozás a kottában.

(1)
Táncot jár a szél, eső szemerkél

Kihűlt a világ, hallgatnak a fák
Szürke ég könnyét felhők hintik szét

Földanyánkra hull, áldásul

(2)
A vihar napot űz, kihunyt az égi tűz

Köd emel falat, beszövi a dombokat
Csend itatja át a kéklő láthatárt
Eső mondja el, amit kell

(Refr)

Thor villáma sújt, Istár hozzánk simult

Éa táncra kél, kacag Démétér
Talaya gyöngye hull, Manannánhoz gurul

Cseppjei oltják Yggdrasil szomját

(3)

Tárd ki két kezed, dúdold az éneket

Halld Gaia szívét, érezd örömét
Az eső könny és vér, éltető kenyér

Ég-s föld rajta át csókot vált.

Refr...

Talán némi magyarázatra szorul a refrén szövege
Thor = a skandináv mitológia viharistene
Istár, Astarte, Inanna = mezopotámiai istennő, számos egyéb attributúma mellett az eső úrnője
Éa = Enki babiloni formája, többek között istene az édes - és sós vizeknek, a csapadéknak
Démétér = a megújulás, a tavasz, a természet görög istennője
Talaya = főníciai esőistennő
Manannán (Manannán mac Lír) = kelta tengeristenség
Yggdrasil = a skandináv mitológia világfája, fajtájára nézve kőris

kotta: Íme a hangfelvétel:, a gitár kicsit (na jó, nem is kicsit) hamiskás - nézzétek el :)

 

zárszó

Végül pedig ( én mondtam, hogy sokat szövegelek:)) - olyasmi történt a hazaérkezésem után, amire végképp nem számítottam. Némi sörnek és egy kiadós zivatarnak köszönhetően (ami ottmarasztalt bennünket a Hármashatár- hegy oldalában, egy büféépület esővédője alatt kuporogva) kitálaltam a bátyámnak a vallási érdeklődésemről.
Nem említettem konkrétan a wiccát, csak arról beszéltem, hogy a pogányság felé tendálok és nagyvonalakban (habár talán némileg zűrzavarosan:) ) azt is elmagyaráztam, mi vezetett ide Nagyon megértően fogadta, egy csöppet sem volt megbotránkozva, igaz, mindannyiunk közül ő a legfelvilágosultabb, legnyitottabb gondolkodású. És persze az is igaz, hogy nem mélyültem bele a zöldboszorkányság ismertetésébe, - elvégre kell valami a következő alkalomra is, nem? :)
Hát, hatból egy kipipálva.
:D

Ígérem, most egy darabig visszafogom a lepénylesőmet, és csak akkor írok legközelebb, ha valami égetősen fontos mondanivalóm lesz. Mert például most beszámolhatnék a konyhakert meg az udvart ellepő """pázsit""" siralmas állapotáról és arról a két napról, amit hiábavaló melózással töltöttem, hogy legalább látszólag helyrehozzam a károkat... De nem fogok. :)

Hulló Eső, 2010-06-01

tündérek lakta hargita...

Még két élményemről akartam beszámolni.
Az egyik a Hargita - újbóli - meghódítása. Már vagy harmadszorra álltam fent a lapos, kopjafákkal és keresztekkel teli hegytetőn, de megrendítőbb élmény volt, mint bármikor eddig. Mert bár mindháromszor gyönyörű időnk volt, és mindháromszor megható megemlékezések zajlottak, most értettem meg, miért vált e hegy Erdély és a székely-magyar nemzettudat központjává, szívévé. Belémhasított a felismerés, hogy a Hargitáról - megfelelő látási viszonyok mellett - egész Erdély a szemünk elé tárul. Még a Kárpát-koszorú vonulatai is kivehetők voltak a kéklő korizonton.
A tízóraihoz kerestünk egy békés helyet az útitársaimmal - leereszkedtünk a hegy délnyugati oldalán egy lapos, zuzmólepte, meleg szikláig. Miután elpusztítottuk az ennivalót, és kellő ideig heverésztünk a hasunkat süttetve, a srácok visszakaptattak a hegytetőre, ahol egy turistacsoport épp újabb emlékfát avatott. Én odalent maradtam, élvezve a panorámát. A hegytetőn zsivajgó sokaság egyszerre elnémult, és a csendben egy tárogató édes-bús, hajladozó hangja szólalt meg. A régi - és új Székely Himnuszt, valamint nemzeti Himnuszunkat fújta.
Leírhatatlan érzés volt - ott állni a Hargita oldalában, kezemet a százmilliós, langyos andezittömbre simítva, szemeimmel Erdély gyönyörű földjén kalandozva, magányosan a fölém boruló, vakító-kék égbolt, a rajta hömpölygő, felséges felhők, és a párásan zöldellő, kincsekben gazdag föld között. A megrendítő dallamok , s mindaz a szenvedés, ami kihallott belőlük, körbefonták a szívemet, miközben az elém táruló látvány felülmúlhatatlan szépséggel gyönyörködtetett.
Az utazásunk alatt többször elgondolkodtam azon, vajon az isteneket tekintve lehet - e őshonosságról beszélni? Kötődnek - e azon népek valahai vagy jelenlegi lakhelyéhez, amelyek kultúrájában helyet kaptak? A hatalmuk változatlan az úgymond eredeti előfordulásuktól távol is? Talán tiszteletlenségnek tűnik ilyen kérdéseket megfogalmazni, de egészen biztos, hogy távoli eleink számára kulcsfontosságú volt: vajon kedvenc istenük az otthonuktól távol is képes - e megvédelmezni őket. A harcba induló, hódító seregek (például a római légiók) okkal tartottak - e attól, hogy a meghódítandó térség isteneinek haragja ellenük fordul, miközben a sajátjaik erejüket vesztik az idegen földön?
Amikor a himnuszok utolsó hangjai is elhaltak, de még mindig csönd burkolt körül minket, imádkozni kezdtem. Imádkoztam mindazon istenekhez, akiket a Kárpát - medence népgyűjtője egy helyre hordott, akiket a kőkorszaktól itt élő népesség, a népvándorlást megelőző és követő idők telepesei, az özönvízszerűen érkező hunok, avarok és magyarok tiszteltek. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akik még ott rejtezhetnek a sötét fenyvesek mélyén, a Kárpátok büszke ormai között, Székelyföld, Gyimes eldugott völgyeiben, Mezőség és Csík lágy lankáin. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akiket már csak a hegyek emlékezete őriz, akik népmesékben, babonákban és legendákban élnek tovább, akiket a civilizáció mindinkább háttérbe szorít, akikről félig - meddig már meg is feledkeztünk.
Imádkoztam hozzájuk, hogy segítsenek bennünket, magyarokat. Segítsenek újra megtalálni a nemzeti egységet - nem határmódosítás útján, hanem lélekben és szellemben, mert az sokkal fontosabb, mint a fizikai egyesülés. Segítsenek a körülöttünk élő, minket olyannyira gyűlölő szomszéd népeknek, hogy megenyhüljenek irányunkban. Segítsenek, hogy a hosszú ellenségeskedés után végre kezet tudjunk nyújtani egymásnak. Hogy újra megtaláljuk otthonunkat a Kárpát - medencében, a világ szívében, amely nekünk rendeltetett. Hogy felismerjük és megkíméljük kincseit, ahelyett, hogy kiárusítás és haszonvadászat tárgyaivá tennénk. Hogy meghalljuk üzenetét, hogy a hangja ne vesszen bele az autók, gépek zúgásába. Hogy megértsük, mit jelent ennyi természeti csoda nem csak jogos birtokosának, hanem felelős gazdájának lenni. Hogy rádöbbenjünk: a Kárpát-medence istenáldotta, tökéletes hely, ahol minden megvan, amire csak az ember vágyhat, s hogy e tündérbirodalom jövője a mi kezünkben van. S hogy ez a jövő csak a béke és együttműködés jegyében válhat valóra.
Úgy éreztem, az imám - annak köszönhetően, hogy a Hargitán voltam - megtalálta az elfeledett isteneket. Mintha a puszta kövön keresztül egyenesen a hegy gyökeréhez szivárgott volna, s onnan szétáradva - ahogy a vér szétáramlik a szervezetben a lüktető szívből - beleivódik Erdély földjébe. Remélem, az égiek, akik e földben alusszák álmukat, meghallják a szavaimat. S azt is remélem, ha egyetlen ember bátortalan suttogása nem is, de számos hasonló fohász együtt talán felébresztheti és cselekvésre késztetheti őket.
Kérlek benneteket, imádkozzatok minél többen - azért, hogy mi magyarok és a többi nép, aki óhatatlanul része a Kárpát - medencének (talán éppannyi ideje, mint magunk), megtaláljuk az egység útját, nem csak egymást, hanem a minket körülvevő természeti közeget illetően is. Hogy a sorsunk, az életünk újra összefonódjon otthonunk, a Kárpát - medence szívverésével; hogy újra egésszé válhasson, ami széttörött.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-06-01

folytatás

Azt mondhatnátok, milyen nehéz döntés, milyen komoly lépés, bizonyára nem volt könnyű rászánni magam. Nem így van. Az események szervesen következtek egymásból. Mióta a wicca útját járom, lépésről - lépésre, fokozatosan és többé-kevésbé fájdalommentesen elszakadtam korábbi vallásomtól. Ez a folyamat természetesen párhuzamos a wicca iránti mind mélyebb elkötelezettségem kialakulásával, habár nem feltétlenül függvénye annak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amint elkezdett érdekelni a pogányság, el tudtam távolodni a kereszténységtől annyita, hogy a kívülálló szemével, elfogulatlanul és tárgyilagosan vizsgálhassam mindent vonását. Ez aztán óhatatlanul rádöbbentett, hogy a krisztusi hit nem felel meg az én lelkialkatomnak, beállítottságomnak, mentalitásomnak.

Néhány évvel ezelőtt az épp aktuális Árnyak Könyvét egy rövid eszmefuttatással nyitottam meg, arról, hogy miképp próbálom a boszorkányságot összehangolni keresztény hitemmel. Akkor a legkevésbé sem tartottam lehetetlennek, hogy mindkettőt gyakoroljam. Számos hasonló témájú bejegyzéssel szembesültem a wicca.hu fórumain - sokan őrlődtek a két vallás közt, keresve az egyensúlyt. Ma azt mondanám ezen társaimnak, hogy ne erőltessék a kereszténységtől való elszakadást, és ne szorongjanak azon, vajon a két eszmerendszer összeegyeztethető-e. Ha valóban, lelkük mélyéből a zöldboszorkányságot választják, akkor lassanként úgyis eltávolodnak majd a római egyháztól, anélkül, hogy ezt fogcsikorgató elhatározások, fájdalmas lemondások és heves belső viharok kísérnék. Ha össze tudják hangolni a két hitvilágot, s így érzik magukat egésznek - annál jobb. A lényeg, hogy nem kell semmit erőltetni - végig kell járni az utat lépésről - lépésre, nem bakugrásokkal, kihagyva a tapasztalatok sokaságát. Ha valaki begőzölten kijelenti: "no, mostantól wicca vagyok, és tojok a kereszténységre" , az nem fogja tudni, mire és miért mond nemet. Sosem fogja olyan mély meggyőződéssel és átéléssel a magáévá tenni a zöldboszorkányság hitelveit és vallásgyakorlatát, mint az, aki hosszas információgyűjtés, mérlegelés, tapasztalatszerzés során, valahol egész mélyen, talán nem is tudatosan, mint inkább ösztönszinten, lelke legbensőbb zugában jut el e döntésre. Az első esetben az elhatározás mögött nincs valódi tapasztalaton, egyéni megítélésen alapuló érvek sora, nincs személyes meggyőződés, hiányzik az út, ami a célhoz vezet. Mint mikor valaki libegővel érkezik egy hegycsúcsra. Ott áll, mégsem tudhatja, milyen érzés megmászni a hegyet - milyen a felépítése, milyen az élővilága, melyek a meredek szakaszok, melyek a kitett gerincek, melyek a kőomladékkal borított, veszedelmes lejtők. Voltaképpen semmit sem tud a hegyről. Ha valaki megkérdezi tőle: "Te melyik úton érkeztél? Milyen volt?" nem tud válaszolni neki. Ha netán gyalog akar továbbindulni, újabb csúcsok felé, (vagy leereszkedni a hegy lábához) s útközben szembesül a fenti akadályok valamelyikével, nem tudja majd, hogy keljen át rajtuk. S ami a legrosszabb: ott, a csúcson, nem fogja átélni azt az euforikus örömet, amit az érez, akinek meg kellett küzdenie a pillanatért. Nem érezheti a boldogságot, amit a kitartás és talán szenvedés árán elért siker okoz. Maximum a szép látkép dobogtatja meg a szívét, holott annak, aki aktív túrázó, egy csúcs elérése sokkal-sokkal többet jelent a fenomenális panorámánál. Ráadásul a kocaturista szervezetének nincs ideje akklimatizálódni a megváltozott nyomáshoz, a ritkuló oxigénhez, a hideghez, ezért könnyen lehet, hogy hamarosan rosszul érzi majd magát - szemben azokkal, akik hetek óta, fokozatosan alkalmazkodtak a magashegyi körülményekhez.

Ugyanakkor aki rohamléptekkel, a lehető legmeredekebb és legegyenesebb úton vág neki a hegyoldalnak, (azaz elhamarkodottan és agresszíven igyekszik elszakadni korábbi világnézetétől), az könnyen eltévedhet, még könnyebben megsérülhet, lezuhanhat, nem beszélve arról, mennyire megviseli a túlzott megerőltetés. Mire felér, (ha felér), semmi szépséget és örömet nem fog találni a hegytetőn.

Aki fokozatosan szoktatva magát a változáshoz, időt hagyva magának, hogy körülnézzen, lássa, hogy formálódik át a hegy arculata, gyönyörködve minden látképben, s elraktározva mindegyikből azt, amit emlékként érdemes megőrizni (mégha nem is egy köztes régió a célja, hanem a csúcs), az valóban életre szóló tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodik. S mikor feljut a hegytetőre, az  nem puszta magassági rekord lesz a számára, hanem annál sokkal-sokkal több. Úgy fog állni a csúcson (vagy kiválasztott úticéljánál), hogy elmondhatja: valóban ismeri az utat, ami ide vezet, valóban megmászta a hegyet, és valóban célba ért.

No, befejezem a "hegyi beszédet" :), szerintem érthető, hova akarok kilyukadni. (Borzalmas, hogy mennyit szövegelek. Kiskoromban egy kedves barátunk úgy jellemzett, hogy "reggel vesz egy nagy levegőt, egész nap beszél, és este kifújja." :)).

Hogy milyen érzés itt állni a csúcson? Fantasztikus. Frenetikus. Leírhatatlan. Felszabadító. Örömteli. Mintha mindig is ide készültem volna. Mintha erre születtem volna. Mintha ide illenék. Mintha hazataláltam volna. Mintha most először lélegeznék igazán. Mintha hosszú idő után végre az lehetnék, aki vagyok. Mintha végre otthon volnék. Mintha végre rátaláltam volna a nekem rendelt helyre.

Boldog vagyok. Legszívesebben kitárnám a karom és magamhoz ölelném a mindenséget. Beleolvadok a szélbe, az esőbe, a földbe, az árnyékba. Beleolvadok Földanyába. Immár (ismét) a része vagyok, örökre, eltéphetetlenül. Olyan szoros és eleven a kapocs közöttünk, mint a köldökzsinór. És tudom, hogy ez így jó.

Így hát nem érzek bánatot, fájdalmat, kínlódást, amiért lemondok a kereszténységről. Mindent megadott, amit adhatott, többet pedig nem tud. Már nem tartozom az egyházhoz, régóta másfelé húz a szívem.Az elválás természetes, és természetesen szükségszerű. Nincs benne harag vagy dac. Az a szándékom, hogy - az adminisztratív intézkedés mellett - tisztelettel és szeretettel búcsút vegyek a keresztény Istentől is. Talán a napforduló ünnepe lesz a megfelelő alkalom, mindinkább kikristályosodik bennem, hogy milyen formába öntsem e szertartást.

Addig is Áldás rátok!

Hulló Eső, 2010-06-01

hazatérés, benyomások, tapasztalatok, konklúzió

Újra itt van, újra itt van, újra itt van...
(örök sláger. Gyermekkorom nagy kedvence, természetesen a "Hard day's night" mellett. Ezért is állították rólam, hogy maradi és ódivatú vagyok. Az lennék? Büszkén vállalom. :) Ha választani kell a Beatles vagy a Shy guys, Spice girls, Christina Aguilera, etc között, számomra egyértelmű a döntés. ;)) 

Az alábbi bejegyzést rögtön a hazaérkezésem után vetettem papírra, akarom mondani, képernyőre:   

Oké, eljutottam arra a pontra, amikor eldöntöttem: véglegesen szakítok a római katolikus egyházzal.

Ad absurdum a csíksomlyói búcsú tetszett; a prédikáció hangvétele jóval keresztényibb volt, mint tavaly a kalocsai püspök által prezentált, politikai – szexuális – és médiabotrányok elleni propagandabeszéd. Ezúttal Böjte Csaba ferences atya vitte a prímet, és az összefogás, a szolidaritás, a szeretet fontosságát hangsúlyozta. Szavai valóban bölcs embernek tüntették fel. Igaz, jóformán a könnyekig meghatódott, mikor belefeledkezett a keresztény vallás nagyszerűségének taglalásába, s ezen a ponton elhangzott olyasmi is, amivel nem értek egyet: például hogy mikor István király zöld utat adott a nyugati hittérítőknek, azzal a béke, az elfogadás, a tolerancia, a szeretet országát hozta létre. No persze, nem a pogányok számára, tettem hozzá magamban. Az őshit követőinek szemszögéből az üldöztetés, a kínzás, az erőszak korszaka következett, amely további 6-700 éven át kitartott. Borzalmas még csak belegondolni is.

A keresztény vallás szervezett formában addig tudott a hit szellemiségéhez híven működni, míg maga is üldözött volt. Amikor a római birodalomban államvallássá vált, és apostolai, papjai elkezdték térítő munkájukat szerte a világon, eleinte talán még békés mederben terjeszkedett, de nem sok kellett hozzá, hogy a hatalomátvétele vérbe torkolljon. Hol van ez a krisztusi szeretet eszméjétől?...

A másik zavaró kitétel, ami megütötte a fülemet, az oltáriszentség átváltoztatása során hangzott el. A szöveg egy bizonyos szakaszát én mindeddig úgy ismertem, hogy „…értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára…” (mmint Jézus vére.). Nagyon tetszett az ebben megnyilvánuló gondolat, tudniillik hogy az üdvösség minden ember számára hozzáférhető, hogy Isten szeretete mindenkire kiterjed, legyen keresztény, muszlim, buddhista, zsidó, pogány vagy ateista. Meg voltam róla győződve, hogy annak az Istennek, aki maga a Szeretet (mint ahogy én azt hittem) nem a vallási, felekezeti vagy nemzetiségi hovatartozás számít (hisz voltaképpen ezek csak sallangok), hanem hogy jó ember – e valaki, vagy sem. Jót cselekszik – e, vagy sem. S ha szeretetben és békében éli le az életét, akkor nyitva áll előtte a mennyország kapuja, mégha megrögzött hitetlen volt is.

Most azonban (és mint édesapámtól megtudtam: újabban ezt nevezhetjük megszokott formulának) a mondatrész eképp hangzott: „…értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára…” . A sokakért kifejezés az eredeti, több évszázados hagyományra visszatekintő latin szöveget tükrözi: „…pro vobis et pro multis…”. Értelmét el sem lehet téveszteni: mindazokért, akik a keresztény vallást követik, s abban hisznek.

Összeszorult a szívem ennek hallatán. No nem azért, mert megrémültem, jajj, akkor pogányként egész biztosan elkárhozom. Ám mindeddig szilárd meggyőződésem volt, hogy a mai keresztény mentalitás elfogadó és megértő, s hozzám hasonlóan a többség hisz abban, hogy nem vallástól, hanem életviteltől, erkölcsi hozzáállástól, jócselekedetektől függ az üdvösség. Évekkel ezelőtt egy évfolyamtársammal erről beszélgettünk, s emlékszem, határozottan azt állítottam: még az sem baj, ha pogány vagy, Isten, aki maga a szeretet, csak egy dolgot vesz figyelembe: jó emberként élsz-e, vagy sem. Biztos voltam benne, hogy minden hittársam így gondolkodik.

Pedig hát talán koránt sem így van.

Ugyan az egyház intézményéből rég kiábrándultam, és a vallás számtalan eleme elvesztette az értékét a szememben, a keresztény hit alapvető vonásait azonban továbbra is nagyra becsültem. Értem ezalatt a következőket: szeretet, alázat, elfogadás, béketűrés, erőszakmentesség, etc. A krisztusi tanítások magva valóban körülhatárolható a fenti fogalmakkal, de úgy érzem, mindez egyre kevésbé nyilvánul meg a "hivatalos" vallásgyakorlatban (miközben a lényegtelen sallangok előtérbe kerülnek). S ha ez így van, mi keresnivalóm az egyház kötelékében? Hiszen eljutottam oda, hogy pontról pontra ellent tudnék mondani a katolicizmus „himnuszának”, a Hiszek egy… nek. 
- Nem (az) egy istenben hiszek (innen eszembe jut egy mókás pogány kép, amit a neten láttam. Felirata a következő 'A keresztények istenteleneknek titulálnak minket - miközben annyi istenünk van, hogy az ujjainkon meg se tudjuk számolni' :D) No és persze: miben különbözik a kereszténység által megfogalmazott Szentháromság (azaz a három személyiség alkotta egy Isten) eszméje a wiccának az Isteni Pár egyesülésével kiteljesedő Teremtőről vallott hitétől? Miben különbözik ez a neopogányság Anyaistennő- Atyaisten kettősétől, amely a teremtő, mindent átható isteni esszencia duális megtestesülése, s ketten együtt jelképezik Az Egészet? Miben különbözik az egyiptomi Aton-kultusz azon korszakától, mikor a többi istenséget Aton különféle megnyilvánulási formáiként aposztrofálták? Miben különbözik a hinduizmustól, amelynek három főistenét, Brahmát, Visnut és Shívát a vallás bizonyos iskolási a 'minden egy' tana alapján ugyanazon végső valóság különböző arculatainak tartják? A több alakban megtestesülő, természetfeletti teremtőerő, a népes pantheon, a titokzatos szellemek mögött rejtező, mindent átfogó s minden létezőt magába sűrítő isteni lény gondolata nem újkeletű. 
- Ami Jézust illeti: tettei és élete példamutató értékűek mindenki számára, s épp ezért hogy isteni személy volt-e, vagy ember, hogy valóban a Szentlélektől fogant vagy csak Mária félrelépésének gyümölcseként - az én nézőpontomból teljesen lényegtelen. Feltámadásáról, nos: miért ne? Elvégre szentéletű bölcsek körül a világ minden táján történnek csodás események :) Az ima következő sorában megjövendölt nagy, össznépi világvége a zsidó mitológia szerves része, s mint ilyet, tiszteletben tartom, noha a magam részéről nemigen tudok azonosulni a gondolatával.
- Hogy hihetnék az 'Anyaszentegyházban', melynek történelmét gyalázatos hatalmi-politikai játszmák jegyében elkövetett gaztettek szegélyezik?. Igaz, mai mentalitása már méltóbb a krisztusi szellemiséghez. Mégsem tudok elfeledkezni elmúlt évszázadainak bűnlajstromáról. Szeretném látni, ahogy majd egyszer a pápa kiáll az emberek elé, és - kockáztatva a jelentős presztízsveszteséget - beismeri, hogy Róma az elmúlt másfél évezredben tévúton járt, s a kereszténység erkölcsiségéhez méltatlan módon gyarapodott. Szeretném hallani a bocsánatkérését mindazoktól, akik vallási üldöztetés áldozatai lettek, akiknek a földjét a feszület jegyében leigázták, elrabolták, akiknek a kultúráját és hitét a térítők szent küldetéstudata földbe tiporta. Talán ily módon új alapokra helyezhetné Szent Péter hagyatékát.
- Szentek? Bizonyára voltak köztük valóban szentéletű, tiszta lelkű, szilárd hitű emberek. Sokan azonban - ahogy László és István királyunk - leginkább politikai indíttatásból, az egyháznak tett szolgálataik fejében kapták meg eme 'rangot'. Megint mások mindössze arra szolgáltak, hogy keresztény köntösbe öltöztessék a pogány hitvilágnak a nép által mélyen tisztelt alakjait -  legjobb példa erre a Brigidh ír istennő keresztény alteregójaként debütáló 'Szent Brigitta'.
- Végül: feltámadás és üdvözülés. Nos, az öröklétig tartó örvendezés gondolata már gyerekkoromban is rémisztően egyhangúnak tűnt.:) Hozzám személy szerint közelebb áll a lélekvándorlás tana, a benne megtestesülő ciklikusság és változatosság okán. Mindazonáltal kinek-kinek szíve joga eldönteni, milyen túlvilági létbe helyezi a bizalmát. 
Nem hiszek abban, hogy Jahve az egyetlen isten. Nem hiszek abban, hogy a kereszténység az egyetlen üdvözítő vallás. Nem hiszek az eredendő bűnben, nem hiszek a pokolban és a mennyországban, nem hiszek abban, hogy minden apró emberi tévedésünk, baklövésünk egetrengető vétek volna, nem hiszem, hogy röpke 70-80 évnyi élet után egy örökléten keresztül tartó szenvedés vagy tömör gyönyör következik.

Csak a szereteben hiszek, annak örökérvényűségében, hatalmában. S most, hogy idáig eljutottam, fel kell tennem a kérdést: mi tart még mindig az egyház berkeiben? Az egyetlen indokom a megszokás.

Így hát eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom a kereszténységet – immár véglegesen, már amennyire tőlem telik.
 

folyt.köv.