folytatás

Azt mondhatnátok, milyen nehéz döntés, milyen komoly lépés, bizonyára nem volt könnyű rászánni magam. Nem így van. Az események szervesen következtek egymásból. Mióta a wicca útját járom, lépésről - lépésre, fokozatosan és többé-kevésbé fájdalommentesen elszakadtam korábbi vallásomtól. Ez a folyamat természetesen párhuzamos a wicca iránti mind mélyebb elkötelezettségem kialakulásával, habár nem feltétlenül függvénye annak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amint elkezdett érdekelni a pogányság, el tudtam távolodni a kereszténységtől annyita, hogy a kívülálló szemével, elfogulatlanul és tárgyilagosan vizsgálhassam mindent vonását. Ez aztán óhatatlanul rádöbbentett, hogy a krisztusi hit nem felel meg az én lelkialkatomnak, beállítottságomnak, mentalitásomnak.

Néhány évvel ezelőtt az épp aktuális Árnyak Könyvét egy rövid eszmefuttatással nyitottam meg, arról, hogy miképp próbálom a boszorkányságot összehangolni keresztény hitemmel. Akkor a legkevésbé sem tartottam lehetetlennek, hogy mindkettőt gyakoroljam. Számos hasonló témájú bejegyzéssel szembesültem a wicca.hu fórumain - sokan őrlődtek a két vallás közt, keresve az egyensúlyt. Ma azt mondanám ezen társaimnak, hogy ne erőltessék a kereszténységtől való elszakadást, és ne szorongjanak azon, vajon a két eszmerendszer összeegyeztethető-e. Ha valóban, lelkük mélyéből a zöldboszorkányságot választják, akkor lassanként úgyis eltávolodnak majd a római egyháztól, anélkül, hogy ezt fogcsikorgató elhatározások, fájdalmas lemondások és heves belső viharok kísérnék. Ha össze tudják hangolni a két hitvilágot, s így érzik magukat egésznek - annál jobb. A lényeg, hogy nem kell semmit erőltetni - végig kell járni az utat lépésről - lépésre, nem bakugrásokkal, kihagyva a tapasztalatok sokaságát. Ha valaki begőzölten kijelenti: "no, mostantól wicca vagyok, és tojok a kereszténységre" , az nem fogja tudni, mire és miért mond nemet. Sosem fogja olyan mély meggyőződéssel és átéléssel a magáévá tenni a zöldboszorkányság hitelveit és vallásgyakorlatát, mint az, aki hosszas információgyűjtés, mérlegelés, tapasztalatszerzés során, valahol egész mélyen, talán nem is tudatosan, mint inkább ösztönszinten, lelke legbensőbb zugában jut el e döntésre. Az első esetben az elhatározás mögött nincs valódi tapasztalaton, egyéni megítélésen alapuló érvek sora, nincs személyes meggyőződés, hiányzik az út, ami a célhoz vezet. Mint mikor valaki libegővel érkezik egy hegycsúcsra. Ott áll, mégsem tudhatja, milyen érzés megmászni a hegyet - milyen a felépítése, milyen az élővilága, melyek a meredek szakaszok, melyek a kitett gerincek, melyek a kőomladékkal borított, veszedelmes lejtők. Voltaképpen semmit sem tud a hegyről. Ha valaki megkérdezi tőle: "Te melyik úton érkeztél? Milyen volt?" nem tud válaszolni neki. Ha netán gyalog akar továbbindulni, újabb csúcsok felé, (vagy leereszkedni a hegy lábához) s útközben szembesül a fenti akadályok valamelyikével, nem tudja majd, hogy keljen át rajtuk. S ami a legrosszabb: ott, a csúcson, nem fogja átélni azt az euforikus örömet, amit az érez, akinek meg kellett küzdenie a pillanatért. Nem érezheti a boldogságot, amit a kitartás és talán szenvedés árán elért siker okoz. Maximum a szép látkép dobogtatja meg a szívét, holott annak, aki aktív túrázó, egy csúcs elérése sokkal-sokkal többet jelent a fenomenális panorámánál. Ráadásul a kocaturista szervezetének nincs ideje akklimatizálódni a megváltozott nyomáshoz, a ritkuló oxigénhez, a hideghez, ezért könnyen lehet, hogy hamarosan rosszul érzi majd magát - szemben azokkal, akik hetek óta, fokozatosan alkalmazkodtak a magashegyi körülményekhez.

Ugyanakkor aki rohamléptekkel, a lehető legmeredekebb és legegyenesebb úton vág neki a hegyoldalnak, (azaz elhamarkodottan és agresszíven igyekszik elszakadni korábbi világnézetétől), az könnyen eltévedhet, még könnyebben megsérülhet, lezuhanhat, nem beszélve arról, mennyire megviseli a túlzott megerőltetés. Mire felér, (ha felér), semmi szépséget és örömet nem fog találni a hegytetőn.

Aki fokozatosan szoktatva magát a változáshoz, időt hagyva magának, hogy körülnézzen, lássa, hogy formálódik át a hegy arculata, gyönyörködve minden látképben, s elraktározva mindegyikből azt, amit emlékként érdemes megőrizni (mégha nem is egy köztes régió a célja, hanem a csúcs), az valóban életre szóló tapasztalatokkal és élményekkel gazdagodik. S mikor feljut a hegytetőre, az  nem puszta magassági rekord lesz a számára, hanem annál sokkal-sokkal több. Úgy fog állni a csúcson (vagy kiválasztott úticéljánál), hogy elmondhatja: valóban ismeri az utat, ami ide vezet, valóban megmászta a hegyet, és valóban célba ért.

No, befejezem a "hegyi beszédet" :), szerintem érthető, hova akarok kilyukadni. (Borzalmas, hogy mennyit szövegelek. Kiskoromban egy kedves barátunk úgy jellemzett, hogy "reggel vesz egy nagy levegőt, egész nap beszél, és este kifújja." :)).

Hogy milyen érzés itt állni a csúcson? Fantasztikus. Frenetikus. Leírhatatlan. Felszabadító. Örömteli. Mintha mindig is ide készültem volna. Mintha erre születtem volna. Mintha ide illenék. Mintha hazataláltam volna. Mintha most először lélegeznék igazán. Mintha hosszú idő után végre az lehetnék, aki vagyok. Mintha végre otthon volnék. Mintha végre rátaláltam volna a nekem rendelt helyre.

Boldog vagyok. Legszívesebben kitárnám a karom és magamhoz ölelném a mindenséget. Beleolvadok a szélbe, az esőbe, a földbe, az árnyékba. Beleolvadok Földanyába. Immár (ismét) a része vagyok, örökre, eltéphetetlenül. Olyan szoros és eleven a kapocs közöttünk, mint a köldökzsinór. És tudom, hogy ez így jó.

Így hát nem érzek bánatot, fájdalmat, kínlódást, amiért lemondok a kereszténységről. Mindent megadott, amit adhatott, többet pedig nem tud. Már nem tartozom az egyházhoz, régóta másfelé húz a szívem.Az elválás természetes, és természetesen szükségszerű. Nincs benne harag vagy dac. Az a szándékom, hogy - az adminisztratív intézkedés mellett - tisztelettel és szeretettel búcsút vegyek a keresztény Istentől is. Talán a napforduló ünnepe lesz a megfelelő alkalom, mindinkább kikristályosodik bennem, hogy milyen formába öntsem e szertartást.

Addig is Áldás rátok!

Hulló Eső, 2010-06-01