Még két élményemről akartam beszámolni.
Az egyik a Hargita - újbóli - meghódítása. Már vagy harmadszorra álltam fent a lapos, kopjafákkal és keresztekkel teli hegytetőn, de megrendítőbb élmény volt, mint bármikor eddig. Mert bár mindháromszor gyönyörű időnk volt, és mindháromszor megható megemlékezések zajlottak, most értettem meg, miért vált e hegy Erdély és a székely-magyar nemzettudat központjává, szívévé. Belémhasított a felismerés, hogy a Hargitáról - megfelelő látási viszonyok mellett - egész Erdély a szemünk elé tárul. Még a Kárpát-koszorú vonulatai is kivehetők voltak a kéklő korizonton.
A tízóraihoz kerestünk egy békés helyet az útitársaimmal - leereszkedtünk a hegy délnyugati oldalán egy lapos, zuzmólepte, meleg szikláig. Miután elpusztítottuk az ennivalót, és kellő ideig heverésztünk a hasunkat süttetve, a srácok visszakaptattak a hegytetőre, ahol egy turistacsoport épp újabb emlékfát avatott. Én odalent maradtam, élvezve a panorámát. A hegytetőn zsivajgó sokaság egyszerre elnémult, és a csendben egy tárogató édes-bús, hajladozó hangja szólalt meg. A régi - és új Székely Himnuszt, valamint nemzeti Himnuszunkat fújta.
Leírhatatlan érzés volt - ott állni a Hargita oldalában, kezemet a százmilliós, langyos andezittömbre simítva, szemeimmel Erdély gyönyörű földjén kalandozva, magányosan a fölém boruló, vakító-kék égbolt, a rajta hömpölygő, felséges felhők, és a párásan zöldellő, kincsekben gazdag föld között. A megrendítő dallamok , s mindaz a szenvedés, ami kihallott belőlük, körbefonták a szívemet, miközben az elém táruló látvány felülmúlhatatlan szépséggel gyönyörködtetett.
Az utazásunk alatt többször elgondolkodtam azon, vajon az isteneket tekintve lehet - e őshonosságról beszélni? Kötődnek - e azon népek valahai vagy jelenlegi lakhelyéhez, amelyek kultúrájában helyet kaptak? A hatalmuk változatlan az úgymond eredeti előfordulásuktól távol is? Talán tiszteletlenségnek tűnik ilyen kérdéseket megfogalmazni, de egészen biztos, hogy távoli eleink számára kulcsfontosságú volt: vajon kedvenc istenük az otthonuktól távol is képes - e megvédelmezni őket. A harcba induló, hódító seregek (például a római légiók) okkal tartottak - e attól, hogy a meghódítandó térség isteneinek haragja ellenük fordul, miközben a sajátjaik erejüket vesztik az idegen földön?
Amikor a himnuszok utolsó hangjai is elhaltak, de még mindig csönd burkolt körül minket, imádkozni kezdtem. Imádkoztam mindazon istenekhez, akiket a Kárpát - medence népgyűjtője egy helyre hordott, akiket a kőkorszaktól itt élő népesség, a népvándorlást megelőző és követő idők telepesei, az özönvízszerűen érkező hunok, avarok és magyarok tiszteltek. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akik még ott rejtezhetnek a sötét fenyvesek mélyén, a Kárpátok büszke ormai között, Székelyföld, Gyimes eldugott völgyeiben, Mezőség és Csík lágy lankáin. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akiket már csak a hegyek emlékezete őriz, akik népmesékben, babonákban és legendákban élnek tovább, akiket a civilizáció mindinkább háttérbe szorít, akikről félig - meddig már meg is feledkeztünk.
Imádkoztam hozzájuk, hogy segítsenek bennünket, magyarokat. Segítsenek újra megtalálni a nemzeti egységet - nem határmódosítás útján, hanem lélekben és szellemben, mert az sokkal fontosabb, mint a fizikai egyesülés. Segítsenek a körülöttünk élő, minket olyannyira gyűlölő szomszéd népeknek, hogy megenyhüljenek irányunkban. Segítsenek, hogy a hosszú ellenségeskedés után végre kezet tudjunk nyújtani egymásnak. Hogy újra megtaláljuk otthonunkat a Kárpát - medencében, a világ szívében, amely nekünk rendeltetett. Hogy felismerjük és megkíméljük kincseit, ahelyett, hogy kiárusítás és haszonvadászat tárgyaivá tennénk. Hogy meghalljuk üzenetét, hogy a hangja ne vesszen bele az autók, gépek zúgásába. Hogy megértsük, mit jelent ennyi természeti csoda nem csak jogos birtokosának, hanem felelős gazdájának lenni. Hogy rádöbbenjünk: a Kárpát-medence istenáldotta, tökéletes hely, ahol minden megvan, amire csak az ember vágyhat, s hogy e tündérbirodalom jövője a mi kezünkben van. S hogy ez a jövő csak a béke és együttműködés jegyében válhat valóra.
Úgy éreztem, az imám - annak köszönhetően, hogy a Hargitán voltam - megtalálta az elfeledett isteneket. Mintha a puszta kövön keresztül egyenesen a hegy gyökeréhez szivárgott volna, s onnan szétáradva - ahogy a vér szétáramlik a szervezetben a lüktető szívből - beleivódik Erdély földjébe. Remélem, az égiek, akik e földben alusszák álmukat, meghallják a szavaimat. S azt is remélem, ha egyetlen ember bátortalan suttogása nem is, de számos hasonló fohász együtt talán felébresztheti és cselekvésre késztetheti őket.
Kérlek benneteket, imádkozzatok minél többen - azért, hogy mi magyarok és a többi nép, aki óhatatlanul része a Kárpát - medencének (talán éppannyi ideje, mint magunk), megtaláljuk az egység útját, nem csak egymást, hanem a minket körülvevő természeti közeget illetően is. Hogy a sorsunk, az életünk újra összefonódjon otthonunk, a Kárpát - medence szívverésével; hogy újra egésszé válhasson, ami széttörött.
Az egyik a Hargita - újbóli - meghódítása. Már vagy harmadszorra álltam fent a lapos, kopjafákkal és keresztekkel teli hegytetőn, de megrendítőbb élmény volt, mint bármikor eddig. Mert bár mindháromszor gyönyörű időnk volt, és mindháromszor megható megemlékezések zajlottak, most értettem meg, miért vált e hegy Erdély és a székely-magyar nemzettudat központjává, szívévé. Belémhasított a felismerés, hogy a Hargitáról - megfelelő látási viszonyok mellett - egész Erdély a szemünk elé tárul. Még a Kárpát-koszorú vonulatai is kivehetők voltak a kéklő korizonton.
A tízóraihoz kerestünk egy békés helyet az útitársaimmal - leereszkedtünk a hegy délnyugati oldalán egy lapos, zuzmólepte, meleg szikláig. Miután elpusztítottuk az ennivalót, és kellő ideig heverésztünk a hasunkat süttetve, a srácok visszakaptattak a hegytetőre, ahol egy turistacsoport épp újabb emlékfát avatott. Én odalent maradtam, élvezve a panorámát. A hegytetőn zsivajgó sokaság egyszerre elnémult, és a csendben egy tárogató édes-bús, hajladozó hangja szólalt meg. A régi - és új Székely Himnuszt, valamint nemzeti Himnuszunkat fújta.
Leírhatatlan érzés volt - ott állni a Hargita oldalában, kezemet a százmilliós, langyos andezittömbre simítva, szemeimmel Erdély gyönyörű földjén kalandozva, magányosan a fölém boruló, vakító-kék égbolt, a rajta hömpölygő, felséges felhők, és a párásan zöldellő, kincsekben gazdag föld között. A megrendítő dallamok , s mindaz a szenvedés, ami kihallott belőlük, körbefonták a szívemet, miközben az elém táruló látvány felülmúlhatatlan szépséggel gyönyörködtetett.
Az utazásunk alatt többször elgondolkodtam azon, vajon az isteneket tekintve lehet - e őshonosságról beszélni? Kötődnek - e azon népek valahai vagy jelenlegi lakhelyéhez, amelyek kultúrájában helyet kaptak? A hatalmuk változatlan az úgymond eredeti előfordulásuktól távol is? Talán tiszteletlenségnek tűnik ilyen kérdéseket megfogalmazni, de egészen biztos, hogy távoli eleink számára kulcsfontosságú volt: vajon kedvenc istenük az otthonuktól távol is képes - e megvédelmezni őket. A harcba induló, hódító seregek (például a római légiók) okkal tartottak - e attól, hogy a meghódítandó térség isteneinek haragja ellenük fordul, miközben a sajátjaik erejüket vesztik az idegen földön?
Amikor a himnuszok utolsó hangjai is elhaltak, de még mindig csönd burkolt körül minket, imádkozni kezdtem. Imádkoztam mindazon istenekhez, akiket a Kárpát - medence népgyűjtője egy helyre hordott, akiket a kőkorszaktól itt élő népesség, a népvándorlást megelőző és követő idők telepesei, az özönvízszerűen érkező hunok, avarok és magyarok tiszteltek. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akik még ott rejtezhetnek a sötét fenyvesek mélyén, a Kárpátok büszke ormai között, Székelyföld, Gyimes eldugott völgyeiben, Mezőség és Csík lágy lankáin. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akiket már csak a hegyek emlékezete őriz, akik népmesékben, babonákban és legendákban élnek tovább, akiket a civilizáció mindinkább háttérbe szorít, akikről félig - meddig már meg is feledkeztünk.
Imádkoztam hozzájuk, hogy segítsenek bennünket, magyarokat. Segítsenek újra megtalálni a nemzeti egységet - nem határmódosítás útján, hanem lélekben és szellemben, mert az sokkal fontosabb, mint a fizikai egyesülés. Segítsenek a körülöttünk élő, minket olyannyira gyűlölő szomszéd népeknek, hogy megenyhüljenek irányunkban. Segítsenek, hogy a hosszú ellenségeskedés után végre kezet tudjunk nyújtani egymásnak. Hogy újra megtaláljuk otthonunkat a Kárpát - medencében, a világ szívében, amely nekünk rendeltetett. Hogy felismerjük és megkíméljük kincseit, ahelyett, hogy kiárusítás és haszonvadászat tárgyaivá tennénk. Hogy meghalljuk üzenetét, hogy a hangja ne vesszen bele az autók, gépek zúgásába. Hogy megértsük, mit jelent ennyi természeti csoda nem csak jogos birtokosának, hanem felelős gazdájának lenni. Hogy rádöbbenjünk: a Kárpát-medence istenáldotta, tökéletes hely, ahol minden megvan, amire csak az ember vágyhat, s hogy e tündérbirodalom jövője a mi kezünkben van. S hogy ez a jövő csak a béke és együttműködés jegyében válhat valóra.
Úgy éreztem, az imám - annak köszönhetően, hogy a Hargitán voltam - megtalálta az elfeledett isteneket. Mintha a puszta kövön keresztül egyenesen a hegy gyökeréhez szivárgott volna, s onnan szétáradva - ahogy a vér szétáramlik a szervezetben a lüktető szívből - beleivódik Erdély földjébe. Remélem, az égiek, akik e földben alusszák álmukat, meghallják a szavaimat. S azt is remélem, ha egyetlen ember bátortalan suttogása nem is, de számos hasonló fohász együtt talán felébresztheti és cselekvésre késztetheti őket.
Kérlek benneteket, imádkozzatok minél többen - azért, hogy mi magyarok és a többi nép, aki óhatatlanul része a Kárpát - medencének (talán éppannyi ideje, mint magunk), megtaláljuk az egység útját, nem csak egymást, hanem a minket körülvevő természeti közeget illetően is. Hogy a sorsunk, az életünk újra összefonódjon otthonunk, a Kárpát - medence szívverésével; hogy újra egésszé válhasson, ami széttörött.
Áldás!
Hulló Eső, 2010-06-01
Hulló Eső, 2010-06-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése