Tudom, hogy mindkét fél felé etikátlan dolog ennyire személyes és megrázó témával előhozakodni egy internetes fórumon, de valahová ki kell öntenem a szívem.
Napsugár néni tegnap este fél 10 - kor elhunyt. Talán nem is a halála a legmegrázóbb, hanem annak tragikusan gyors és elkeserítően méltatlan volta. Vasárnap délelőtt még látogatást tett az anyósáéknál; másfél órával később ebédet főzött otthon, mikor hidegrázás tört rá, de aznap este még a saját ágyában aludt; alig nyolc órával később már a kórház intenzív osztályán feküdt, lélegeztetőgépre kapcsolva, felpuffadt, lilásfeketére színeződött arccal és besárgult testtel; és a hétfő éjszakát már nem érte meg.
Azon túl, hogy mindez túl hirtelen, szinte felfoghatatlan sebességgel játszódott le, az vág mellbe a leginkább, hogy e röpke 24 óra alatt milyen borzalmas tortúrát kellett végigszenvednie (a 40 fokos láztól a fulladozáson át a létfontosságú szervei leállásáig) , s hogy milyen elborzasztó, megalázó küllemi változásokon esett át a vérmérgezés következtében. Amíg az ember csak a kórházsorozatokon keresztül szembesül efféle szörnyűségekkel, addig bele sem gondol, milyen félelmetes és fájdalmas lehet mindezt betegként - vagy épp hozzátartozóként - átélni. A képernyőn élvezettel és izgalommal figyeljük a vérrel borított/ epileptikus görcsben rángó/ gépekre kapcsoltan vegetáló pácienst, és elsősorban a doktorok szemén át, mint bonyolult orvosi problémát, diagnosztikai kihívást jelentő esetet szemléljük. Az, hogy a valóságban, neadjisten a személyes környezetünkben is kerülhet valaki ilyen helyzetbe, meglehetősen lesújtó érzés. Az ember átértékeli a dolgokat, és megérti, hogy ami popcorn - ropogtató, szoftos szórakozás, vagy épp feltunningolt tudományos kérdés, valójában - és elsősorban - egy ember fájdalommal, félelemmel és szenvedéssel teli magányos tragédiája; a hozzátartozói, a szerettei számára pedig megvalósult rémálom, amelyből nincs felébredés.
Napsugár nénire szó szerint igaz, hogy a családjának áldozta az életét. Fiatalkorában a sok vállalt kötelezettség, a gyors egymásutánban bekövetkező gyermekszülések és a férje családjának való megfelelési kényszer annyira kimerítette, hogy autoimmun betegsége (leukémia) alakult ki. Hosszas és intenzív kemoterápia árán tudott kikeveredni belőle, de az orvosok már akkor leszögezték: örüljön, ha fel tudja nevelni a gyermekeit. Ezt követően odaadó és csodálatos anya vált belőle, s később - ahogy már írtam - nagymamaként is mindig a szerettei rendelkezésére állt. Elképesztően önzetlen, figyelmes, segítőkész és energikus volt - túl kevés időt töltött pihenéssel. Talán épp azért igyekezett ilyen intenzíven gondoskodni a családjáról, mert tudta, hogy kevesebb ideje van erre, mint másoknak. A kemoterápia utóhatásaként - több mint harminc év távlatából is - több szervi problémával küszködött, a szívét például hamarosan operálni kellett volna a rendellenes összenövések miatt. Végül egy csúnya pneumococcus fertőzés vitte el - a családjában valószínűleg örökletes immunhiány van jelen e bacilussal szemben, amit csak fokozott a túlhajszoltság. A baci sokáig tünetmentesen munkálkodott, és mire Napsugár néni a kórházba került, már valamennyi belső szervét megtámadta. Elsőként a tüdeje mondta fel a szolgálatot, aztán a keringése omlott össze, s ezzel egyidőben leállt a mája, önmérgeződést okozva; majd a veséi fuccsoltak be. Az utolsó órákban már csak az amúgy beteg szíve - no meg a kórházi gépek garmadája - tartotta életben.
Tegnap este óta azon tépelődök, vajon tehettem - e volna többet érte? Bizonyára végezhettem volna nagyobb elszántsággal, több összpontosítással, kitartóbban a varázst. Ha focimeccs - nézés helyett a szobámban maradok, tovább égetem a gyertyákat és tovább fohászkodok - vagy ha nem felejtem el elásni a hamut - vagy ha erősebben koncentrálok, nem vonják el a figyelmem újra és újra a padlót borító karcolások és porcsíkok, no meg az ágyon szundikáló kismacska - vagy ha könyörgés helyett követelek és parancsolok, magyarán szólva markánsabban kifejezésre juttatom az óhajomat - vagy ha...
Végtelen sora van a "ha"-knak, de nem hiszem, hogy bármelyik is válasszal szolgálna. Az az igazság, hogy az önbecsülésemen esett folt. Hiába voltam tisztában azzal, hogy élet és halál kérdése túlmutat az ember hatáskörén, hogy az Istennő által szabott végzetünk ellen tehetetlenek vagyunk, hogy túl tapasztalatlan vagyok, s különben is, egy efféle bűbáj hatásos véghezviteléhez talán nem is egy, de sok, nagy tudású, gyakorlott boszorkányra lenne szükség, és hogy az eredmény soha nem garantált - mégis kudarcként élem meg. Abban a teljesen irracionális hitben fogtam hozzá, hogy míg a többiek "csak" imádkoznak, én tehetek is valamit. (Holott egy mély átéléssel elmondott ima és egy varázslat közt nincs is olyan sok különbség.) Másfelől egyfajta bizonyítási alkalomként, erőpróbaként fogtam fel a dolgot. Végre kipróbálhatom magam éles helyzetben! No persze, nem a legjobb alkalmat választottam erre, hiszen egy haldokló megmentése nem kezdőknek való falat.
Mindent összegezve nincs mit csodálkozni azon, hogy nem történt csoda, - hisz még a bűbájba is beleszőttem a lehetőségét annak, hogy Napsugár néni meghal. Bizonyára észrevettétek, hogy a Kelliana - dal szövege többértelmű: a láncok szétszakítása éppúgy utalhat a betegség leküzdésére, mint a földi élet nyűgeitől való elszakadásra. S remélem is, hogy - ha meggyógyulni már nem tudott - Napsugár néni most "lebeg, könnyen, akár egy tollpihe... újjászületve szárnyal fel a tiszta kék égbe"...
A nővérem gyerekeinek természetesen azt mondtam, a nagymamának csak jobb lesz, ha meghal, hiszen akkor a Jóistenhez kerül, és nem lesznek többé fájdalmai; a Jóisten pedig nagyon jól fog járni egy ilyen kedves nagymamával. Talán hiszem is, hogy így van, hiszen ki mondja meg, hogy a túlvilág mindannyiunk számára ugyanaz-e? Lehet, hogy a halál utáni lét kinek-kinek hite szerint alakul. Az is lehet, hogy ki-ki eldöntheti, vajon újra akarja - e kezdeni a földi létet, vagy megpihen az istenekkel. Így hát nyugodtan állíthattam nekik, hogy a nagymama a mennyországban van, és többé nem beteg, nem fáradt és nem szomorú. De éppilyen meggyőződéssel mondanám nekik azt is: járjanak nyitott szemmel a világban, mert még az is lehet, hogy egyszer majd megismernek valakit, aki gyanúsan emlékezteti őket Napsugár nénire...
... hisz boldog a találkozás, boldog a búcsú, és boldog a találkozás ismét.
Napsugár néni tegnap este fél 10 - kor elhunyt. Talán nem is a halála a legmegrázóbb, hanem annak tragikusan gyors és elkeserítően méltatlan volta. Vasárnap délelőtt még látogatást tett az anyósáéknál; másfél órával később ebédet főzött otthon, mikor hidegrázás tört rá, de aznap este még a saját ágyában aludt; alig nyolc órával később már a kórház intenzív osztályán feküdt, lélegeztetőgépre kapcsolva, felpuffadt, lilásfeketére színeződött arccal és besárgult testtel; és a hétfő éjszakát már nem érte meg.
Azon túl, hogy mindez túl hirtelen, szinte felfoghatatlan sebességgel játszódott le, az vág mellbe a leginkább, hogy e röpke 24 óra alatt milyen borzalmas tortúrát kellett végigszenvednie (a 40 fokos láztól a fulladozáson át a létfontosságú szervei leállásáig) , s hogy milyen elborzasztó, megalázó küllemi változásokon esett át a vérmérgezés következtében. Amíg az ember csak a kórházsorozatokon keresztül szembesül efféle szörnyűségekkel, addig bele sem gondol, milyen félelmetes és fájdalmas lehet mindezt betegként - vagy épp hozzátartozóként - átélni. A képernyőn élvezettel és izgalommal figyeljük a vérrel borított/ epileptikus görcsben rángó/ gépekre kapcsoltan vegetáló pácienst, és elsősorban a doktorok szemén át, mint bonyolult orvosi problémát, diagnosztikai kihívást jelentő esetet szemléljük. Az, hogy a valóságban, neadjisten a személyes környezetünkben is kerülhet valaki ilyen helyzetbe, meglehetősen lesújtó érzés. Az ember átértékeli a dolgokat, és megérti, hogy ami popcorn - ropogtató, szoftos szórakozás, vagy épp feltunningolt tudományos kérdés, valójában - és elsősorban - egy ember fájdalommal, félelemmel és szenvedéssel teli magányos tragédiája; a hozzátartozói, a szerettei számára pedig megvalósult rémálom, amelyből nincs felébredés.
Napsugár nénire szó szerint igaz, hogy a családjának áldozta az életét. Fiatalkorában a sok vállalt kötelezettség, a gyors egymásutánban bekövetkező gyermekszülések és a férje családjának való megfelelési kényszer annyira kimerítette, hogy autoimmun betegsége (leukémia) alakult ki. Hosszas és intenzív kemoterápia árán tudott kikeveredni belőle, de az orvosok már akkor leszögezték: örüljön, ha fel tudja nevelni a gyermekeit. Ezt követően odaadó és csodálatos anya vált belőle, s később - ahogy már írtam - nagymamaként is mindig a szerettei rendelkezésére állt. Elképesztően önzetlen, figyelmes, segítőkész és energikus volt - túl kevés időt töltött pihenéssel. Talán épp azért igyekezett ilyen intenzíven gondoskodni a családjáról, mert tudta, hogy kevesebb ideje van erre, mint másoknak. A kemoterápia utóhatásaként - több mint harminc év távlatából is - több szervi problémával küszködött, a szívét például hamarosan operálni kellett volna a rendellenes összenövések miatt. Végül egy csúnya pneumococcus fertőzés vitte el - a családjában valószínűleg örökletes immunhiány van jelen e bacilussal szemben, amit csak fokozott a túlhajszoltság. A baci sokáig tünetmentesen munkálkodott, és mire Napsugár néni a kórházba került, már valamennyi belső szervét megtámadta. Elsőként a tüdeje mondta fel a szolgálatot, aztán a keringése omlott össze, s ezzel egyidőben leállt a mája, önmérgeződést okozva; majd a veséi fuccsoltak be. Az utolsó órákban már csak az amúgy beteg szíve - no meg a kórházi gépek garmadája - tartotta életben.
Tegnap este óta azon tépelődök, vajon tehettem - e volna többet érte? Bizonyára végezhettem volna nagyobb elszántsággal, több összpontosítással, kitartóbban a varázst. Ha focimeccs - nézés helyett a szobámban maradok, tovább égetem a gyertyákat és tovább fohászkodok - vagy ha nem felejtem el elásni a hamut - vagy ha erősebben koncentrálok, nem vonják el a figyelmem újra és újra a padlót borító karcolások és porcsíkok, no meg az ágyon szundikáló kismacska - vagy ha könyörgés helyett követelek és parancsolok, magyarán szólva markánsabban kifejezésre juttatom az óhajomat - vagy ha...
Végtelen sora van a "ha"-knak, de nem hiszem, hogy bármelyik is válasszal szolgálna. Az az igazság, hogy az önbecsülésemen esett folt. Hiába voltam tisztában azzal, hogy élet és halál kérdése túlmutat az ember hatáskörén, hogy az Istennő által szabott végzetünk ellen tehetetlenek vagyunk, hogy túl tapasztalatlan vagyok, s különben is, egy efféle bűbáj hatásos véghezviteléhez talán nem is egy, de sok, nagy tudású, gyakorlott boszorkányra lenne szükség, és hogy az eredmény soha nem garantált - mégis kudarcként élem meg. Abban a teljesen irracionális hitben fogtam hozzá, hogy míg a többiek "csak" imádkoznak, én tehetek is valamit. (Holott egy mély átéléssel elmondott ima és egy varázslat közt nincs is olyan sok különbség.) Másfelől egyfajta bizonyítási alkalomként, erőpróbaként fogtam fel a dolgot. Végre kipróbálhatom magam éles helyzetben! No persze, nem a legjobb alkalmat választottam erre, hiszen egy haldokló megmentése nem kezdőknek való falat.
Mindent összegezve nincs mit csodálkozni azon, hogy nem történt csoda, - hisz még a bűbájba is beleszőttem a lehetőségét annak, hogy Napsugár néni meghal. Bizonyára észrevettétek, hogy a Kelliana - dal szövege többértelmű: a láncok szétszakítása éppúgy utalhat a betegség leküzdésére, mint a földi élet nyűgeitől való elszakadásra. S remélem is, hogy - ha meggyógyulni már nem tudott - Napsugár néni most "lebeg, könnyen, akár egy tollpihe... újjászületve szárnyal fel a tiszta kék égbe"...
A nővérem gyerekeinek természetesen azt mondtam, a nagymamának csak jobb lesz, ha meghal, hiszen akkor a Jóistenhez kerül, és nem lesznek többé fájdalmai; a Jóisten pedig nagyon jól fog járni egy ilyen kedves nagymamával. Talán hiszem is, hogy így van, hiszen ki mondja meg, hogy a túlvilág mindannyiunk számára ugyanaz-e? Lehet, hogy a halál utáni lét kinek-kinek hite szerint alakul. Az is lehet, hogy ki-ki eldöntheti, vajon újra akarja - e kezdeni a földi létet, vagy megpihen az istenekkel. Így hát nyugodtan állíthattam nekik, hogy a nagymama a mennyországban van, és többé nem beteg, nem fáradt és nem szomorú. De éppilyen meggyőződéssel mondanám nekik azt is: járjanak nyitott szemmel a világban, mert még az is lehet, hogy egyszer majd megismernek valakit, aki gyanúsan emlékezteti őket Napsugár nénire...
... hisz boldog a találkozás, boldog a búcsú, és boldog a találkozás ismét.
Hulló Eső, 2010-06-22
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése