hazatérés, benyomások, tapasztalatok, konklúzió

Újra itt van, újra itt van, újra itt van...
(örök sláger. Gyermekkorom nagy kedvence, természetesen a "Hard day's night" mellett. Ezért is állították rólam, hogy maradi és ódivatú vagyok. Az lennék? Büszkén vállalom. :) Ha választani kell a Beatles vagy a Shy guys, Spice girls, Christina Aguilera, etc között, számomra egyértelmű a döntés. ;)) 

Az alábbi bejegyzést rögtön a hazaérkezésem után vetettem papírra, akarom mondani, képernyőre:   

Oké, eljutottam arra a pontra, amikor eldöntöttem: véglegesen szakítok a római katolikus egyházzal.

Ad absurdum a csíksomlyói búcsú tetszett; a prédikáció hangvétele jóval keresztényibb volt, mint tavaly a kalocsai püspök által prezentált, politikai – szexuális – és médiabotrányok elleni propagandabeszéd. Ezúttal Böjte Csaba ferences atya vitte a prímet, és az összefogás, a szolidaritás, a szeretet fontosságát hangsúlyozta. Szavai valóban bölcs embernek tüntették fel. Igaz, jóformán a könnyekig meghatódott, mikor belefeledkezett a keresztény vallás nagyszerűségének taglalásába, s ezen a ponton elhangzott olyasmi is, amivel nem értek egyet: például hogy mikor István király zöld utat adott a nyugati hittérítőknek, azzal a béke, az elfogadás, a tolerancia, a szeretet országát hozta létre. No persze, nem a pogányok számára, tettem hozzá magamban. Az őshit követőinek szemszögéből az üldöztetés, a kínzás, az erőszak korszaka következett, amely további 6-700 éven át kitartott. Borzalmas még csak belegondolni is.

A keresztény vallás szervezett formában addig tudott a hit szellemiségéhez híven működni, míg maga is üldözött volt. Amikor a római birodalomban államvallássá vált, és apostolai, papjai elkezdték térítő munkájukat szerte a világon, eleinte talán még békés mederben terjeszkedett, de nem sok kellett hozzá, hogy a hatalomátvétele vérbe torkolljon. Hol van ez a krisztusi szeretet eszméjétől?...

A másik zavaró kitétel, ami megütötte a fülemet, az oltáriszentség átváltoztatása során hangzott el. A szöveg egy bizonyos szakaszát én mindeddig úgy ismertem, hogy „…értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára…” (mmint Jézus vére.). Nagyon tetszett az ebben megnyilvánuló gondolat, tudniillik hogy az üdvösség minden ember számára hozzáférhető, hogy Isten szeretete mindenkire kiterjed, legyen keresztény, muszlim, buddhista, zsidó, pogány vagy ateista. Meg voltam róla győződve, hogy annak az Istennek, aki maga a Szeretet (mint ahogy én azt hittem) nem a vallási, felekezeti vagy nemzetiségi hovatartozás számít (hisz voltaképpen ezek csak sallangok), hanem hogy jó ember – e valaki, vagy sem. Jót cselekszik – e, vagy sem. S ha szeretetben és békében éli le az életét, akkor nyitva áll előtte a mennyország kapuja, mégha megrögzött hitetlen volt is.

Most azonban (és mint édesapámtól megtudtam: újabban ezt nevezhetjük megszokott formulának) a mondatrész eképp hangzott: „…értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára…” . A sokakért kifejezés az eredeti, több évszázados hagyományra visszatekintő latin szöveget tükrözi: „…pro vobis et pro multis…”. Értelmét el sem lehet téveszteni: mindazokért, akik a keresztény vallást követik, s abban hisznek.

Összeszorult a szívem ennek hallatán. No nem azért, mert megrémültem, jajj, akkor pogányként egész biztosan elkárhozom. Ám mindeddig szilárd meggyőződésem volt, hogy a mai keresztény mentalitás elfogadó és megértő, s hozzám hasonlóan a többség hisz abban, hogy nem vallástól, hanem életviteltől, erkölcsi hozzáállástól, jócselekedetektől függ az üdvösség. Évekkel ezelőtt egy évfolyamtársammal erről beszélgettünk, s emlékszem, határozottan azt állítottam: még az sem baj, ha pogány vagy, Isten, aki maga a szeretet, csak egy dolgot vesz figyelembe: jó emberként élsz-e, vagy sem. Biztos voltam benne, hogy minden hittársam így gondolkodik.

Pedig hát talán koránt sem így van.

Ugyan az egyház intézményéből rég kiábrándultam, és a vallás számtalan eleme elvesztette az értékét a szememben, a keresztény hit alapvető vonásait azonban továbbra is nagyra becsültem. Értem ezalatt a következőket: szeretet, alázat, elfogadás, béketűrés, erőszakmentesség, etc. A krisztusi tanítások magva valóban körülhatárolható a fenti fogalmakkal, de úgy érzem, mindez egyre kevésbé nyilvánul meg a "hivatalos" vallásgyakorlatban (miközben a lényegtelen sallangok előtérbe kerülnek). S ha ez így van, mi keresnivalóm az egyház kötelékében? Hiszen eljutottam oda, hogy pontról pontra ellent tudnék mondani a katolicizmus „himnuszának”, a Hiszek egy… nek. 
- Nem (az) egy istenben hiszek (innen eszembe jut egy mókás pogány kép, amit a neten láttam. Felirata a következő 'A keresztények istenteleneknek titulálnak minket - miközben annyi istenünk van, hogy az ujjainkon meg se tudjuk számolni' :D) No és persze: miben különbözik a kereszténység által megfogalmazott Szentháromság (azaz a három személyiség alkotta egy Isten) eszméje a wiccának az Isteni Pár egyesülésével kiteljesedő Teremtőről vallott hitétől? Miben különbözik ez a neopogányság Anyaistennő- Atyaisten kettősétől, amely a teremtő, mindent átható isteni esszencia duális megtestesülése, s ketten együtt jelképezik Az Egészet? Miben különbözik az egyiptomi Aton-kultusz azon korszakától, mikor a többi istenséget Aton különféle megnyilvánulási formáiként aposztrofálták? Miben különbözik a hinduizmustól, amelynek három főistenét, Brahmát, Visnut és Shívát a vallás bizonyos iskolási a 'minden egy' tana alapján ugyanazon végső valóság különböző arculatainak tartják? A több alakban megtestesülő, természetfeletti teremtőerő, a népes pantheon, a titokzatos szellemek mögött rejtező, mindent átfogó s minden létezőt magába sűrítő isteni lény gondolata nem újkeletű. 
- Ami Jézust illeti: tettei és élete példamutató értékűek mindenki számára, s épp ezért hogy isteni személy volt-e, vagy ember, hogy valóban a Szentlélektől fogant vagy csak Mária félrelépésének gyümölcseként - az én nézőpontomból teljesen lényegtelen. Feltámadásáról, nos: miért ne? Elvégre szentéletű bölcsek körül a világ minden táján történnek csodás események :) Az ima következő sorában megjövendölt nagy, össznépi világvége a zsidó mitológia szerves része, s mint ilyet, tiszteletben tartom, noha a magam részéről nemigen tudok azonosulni a gondolatával.
- Hogy hihetnék az 'Anyaszentegyházban', melynek történelmét gyalázatos hatalmi-politikai játszmák jegyében elkövetett gaztettek szegélyezik?. Igaz, mai mentalitása már méltóbb a krisztusi szellemiséghez. Mégsem tudok elfeledkezni elmúlt évszázadainak bűnlajstromáról. Szeretném látni, ahogy majd egyszer a pápa kiáll az emberek elé, és - kockáztatva a jelentős presztízsveszteséget - beismeri, hogy Róma az elmúlt másfél évezredben tévúton járt, s a kereszténység erkölcsiségéhez méltatlan módon gyarapodott. Szeretném hallani a bocsánatkérését mindazoktól, akik vallási üldöztetés áldozatai lettek, akiknek a földjét a feszület jegyében leigázták, elrabolták, akiknek a kultúráját és hitét a térítők szent küldetéstudata földbe tiporta. Talán ily módon új alapokra helyezhetné Szent Péter hagyatékát.
- Szentek? Bizonyára voltak köztük valóban szentéletű, tiszta lelkű, szilárd hitű emberek. Sokan azonban - ahogy László és István királyunk - leginkább politikai indíttatásból, az egyháznak tett szolgálataik fejében kapták meg eme 'rangot'. Megint mások mindössze arra szolgáltak, hogy keresztény köntösbe öltöztessék a pogány hitvilágnak a nép által mélyen tisztelt alakjait -  legjobb példa erre a Brigidh ír istennő keresztény alteregójaként debütáló 'Szent Brigitta'.
- Végül: feltámadás és üdvözülés. Nos, az öröklétig tartó örvendezés gondolata már gyerekkoromban is rémisztően egyhangúnak tűnt.:) Hozzám személy szerint közelebb áll a lélekvándorlás tana, a benne megtestesülő ciklikusság és változatosság okán. Mindazonáltal kinek-kinek szíve joga eldönteni, milyen túlvilági létbe helyezi a bizalmát. 
Nem hiszek abban, hogy Jahve az egyetlen isten. Nem hiszek abban, hogy a kereszténység az egyetlen üdvözítő vallás. Nem hiszek az eredendő bűnben, nem hiszek a pokolban és a mennyországban, nem hiszek abban, hogy minden apró emberi tévedésünk, baklövésünk egetrengető vétek volna, nem hiszem, hogy röpke 70-80 évnyi élet után egy örökléten keresztül tartó szenvedés vagy tömör gyönyör következik.

Csak a szereteben hiszek, annak örökérvényűségében, hatalmában. S most, hogy idáig eljutottam, fel kell tennem a kérdést: mi tart még mindig az egyház berkeiben? Az egyetlen indokom a megszokás.

Így hát eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom a kereszténységet – immár véglegesen, már amennyire tőlem telik.
 

folyt.köv.