Rettegek.
Mikor jelentkeztem gyógy- és fűszernövénytermesztő szakképzésre, alig vártam, hogy újra belevethessem magam az egyetemi élet nyüzsgésébe. De mostanra elbizonytalanodtam: tényleg ezt akarom? 5 évet visszalépve elölről kezdeni mindent, ismerkedést, tanulást, egzisztencia-építést...
Gondolhatjátok, mi lombozott le, ma estünk túl a beiratkozás mindössze 2,5 órás, káoszba fulladó procedúráján. Eleve paráztam, mert bizonyos hivatalos okmányokat (pl. anyakönyvi kivonat, adóazonosító jelet tartalmazó igazolvány) csak fénymásolat/bizonylat formájában tudtam benyújtani. Paráztam, mert elfelejtettem, hogy a felvételi jelentkezéskor bevallottam-e gombaszakellenőri képesítésémet, és nem tudtam eldönteni, hogy bemutassam-e az azt igazoló oklevelet. Paráztam, mert az igazolványképeim nem a megadott méretűek voltak, és végül paráztam, mert csak.
Rosszkedvemet akárha a szél fújta volna el, mikor megpillantottam az egyetemi épület szürke tömbje előtt sétálgatni az erősebb nem egy díszpéldányát. 1'85 körüli magasság, hátközépig érő barna haj, széles vállak... mmm. Még derűsebb lett a hangulatom, mikor kiderült, hogy az illető - legyen a fedőneve Nimród :)- szintúgy elsőéves. Már-már kezdtem elfeledni számos szorongásaimat.
Persze minden örömben van némi üröm: a srác másik szakra jelentkezett, továbbá csinos és belevaló évfolyamtársnők hada dongta körül. Szivacs.
No és akkor ezek után az adminisztrációs tortúra. Bepréselődtünk egy levegőtlen, szűkös előadóba, akár a szardíniák, az ügyintézés csigalassan haladt, millió és egy űrlapon kellett kitölteni, aláírni, beikszelni, áthúzni, kifejteni, hogy igen, valóban az vagyok, akinek a jelentkezés mellékletenként elküldött papírok, valamint az igazolványaim mutatnak, és igen, valóban erre a szakra felvételiztem, mi több, sikeresen, punktum.
Kikészültem.
No nem elsősorban az aktatologatástól vagy a Nimródot stírölő leányzóktól (ha belegondolok, én is egy voltam közülük. Persze ő rám se nézett, jellemző, de hagyjuk.).
Annakidején megfogadtam, hogy nyílt lapokkal fogok játszani. Kaptam egy második lehetőséget, előttem egy új kezdet: önmagam leszek, nem fogok meghátrálni, megalázkodni, visszahúzódni, másnak látszani., mint aki vagyok Felvállalom az identitásomat, a jó és rossz szokásaimat, a hobbijaimat, a vallásomat. Igen, eltökéltem, hogy - ha fennhangon nem is hirdetem - nem titkolom el wicca voltomat. Azt gondoltam, a családi háttérrel, az otthon közelségének biztonságával megtámogatva bátrabban kibontakoztathatom az egyéniségemet. Míg az előző egyetemen 4 év alatt sem tudtam befogadni az idegen környezetet, most a szülővárosomban, jól megszokott, ismert és szeretett közegben, mondhatjuk: hazai pályán mozgok. Nem hittem, hogy ezek után az új légkör, az új arcok, az új élethelyzet megingathatja magabiztosságomat. Abban reménykedtem, hogy - nem szakadván el a tájtól, amelyben gyökerezem - megőrizhetem kicsiny, burokba zárt világomat akkor is, ha belecsöppenek az oktatási intézmény sokszínű kavalkádjába.
Hahh, felejtős. A külvilág sarka beleakadt a buborékba és felhasította azt. Ezerrel zúdultak csupaszon reszkető érzékeimre az idegen ingerek: nevek, hangok, élettörténetek, szabályok, feladatok, intéznivalók, oktatási információk, illatok, érintések, mondatok. És én elvesztem bennük, lesüllyedtem a zűrzavar mélyére és csendesen alávetettem magam a körülmények sodrának. Akaratlanul is felöltöttem a "mosolygós és segítőkész nyuszi vagyok, nyugodtan basáskodj - vagy anyáskodj - fölöttem" pózt, polgári önmagamat elrejtve mögé, Hulló Esőt meg a pincébe zártam.
Holott épp ezt nem akartam.
Különös dolgokkal szembesültem. Önbizalmam porrá omlott egy nálam jóval fiatalabb szaktársam mellett, aki korkülönbségünk ellenére felnőttebb, érettebb életvitelt folytat, mint én. Látva a többiek arcán a céltudatosságot, érezve a belőlük sütő magabiztosságot, szellemi töpörtyűnek éreztem magam. Nekem nincsenek ambícióim, legfeljebb álmaim; én nem törtetek nagy léptekkel előre az érettségi-nyelvvizsga-diploma-állás nyomvonalon, az utam összevissza kanyarog, hosszú megállókkal; nem vágyom felnőtté válni, nem vágyom felelősséget vállalni, nem vágyom kilépni abba a sokat emlegetett nagybetűsbe; nem vágyom bármit is felmutatni, bizonyítani, teljesíteni. Élni szeretnék, ahogy a szívem diktálja, élni, anélkül, hogy bárkinek ártalmára volnék, s bárki ártalmamra volna. Vannak elképzeléseim, de egyelőre szívesebben foglalatoskodom a megalapozásukkal, mint a megvalósításukkal. Rettegek a konfliktusoktól, a bonyodalmaktól, a vizsgahelyzetektől, a cselekedetek súlyától. Nem valami felnőtt hozzáállás, tudom.
Lelkesedésem exponenciálisan hanyatlott, szembesülve a középiskolából épp csak kikerült évfolyamtársaim öntudatosságával, elszántságával. Ki vagyok én hozzájuk képest? Egy otthonülő, semmittevő világlustája, egy, a gyermekkor hamis illúziójába menekülő, lelkibeteg nyomoronc.
Szóval rettegek.
Mikor jelentkeztem gyógy- és fűszernövénytermesztő szakképzésre, alig vártam, hogy újra belevethessem magam az egyetemi élet nyüzsgésébe. De mostanra elbizonytalanodtam: tényleg ezt akarom? 5 évet visszalépve elölről kezdeni mindent, ismerkedést, tanulást, egzisztencia-építést...
Gondolhatjátok, mi lombozott le, ma estünk túl a beiratkozás mindössze 2,5 órás, káoszba fulladó procedúráján. Eleve paráztam, mert bizonyos hivatalos okmányokat (pl. anyakönyvi kivonat, adóazonosító jelet tartalmazó igazolvány) csak fénymásolat/bizonylat formájában tudtam benyújtani. Paráztam, mert elfelejtettem, hogy a felvételi jelentkezéskor bevallottam-e gombaszakellenőri képesítésémet, és nem tudtam eldönteni, hogy bemutassam-e az azt igazoló oklevelet. Paráztam, mert az igazolványképeim nem a megadott méretűek voltak, és végül paráztam, mert csak.
Rosszkedvemet akárha a szél fújta volna el, mikor megpillantottam az egyetemi épület szürke tömbje előtt sétálgatni az erősebb nem egy díszpéldányát. 1'85 körüli magasság, hátközépig érő barna haj, széles vállak... mmm. Még derűsebb lett a hangulatom, mikor kiderült, hogy az illető - legyen a fedőneve Nimród :)- szintúgy elsőéves. Már-már kezdtem elfeledni számos szorongásaimat.
Persze minden örömben van némi üröm: a srác másik szakra jelentkezett, továbbá csinos és belevaló évfolyamtársnők hada dongta körül. Szivacs.
No és akkor ezek után az adminisztrációs tortúra. Bepréselődtünk egy levegőtlen, szűkös előadóba, akár a szardíniák, az ügyintézés csigalassan haladt, millió és egy űrlapon kellett kitölteni, aláírni, beikszelni, áthúzni, kifejteni, hogy igen, valóban az vagyok, akinek a jelentkezés mellékletenként elküldött papírok, valamint az igazolványaim mutatnak, és igen, valóban erre a szakra felvételiztem, mi több, sikeresen, punktum.
Kikészültem.
No nem elsősorban az aktatologatástól vagy a Nimródot stírölő leányzóktól (ha belegondolok, én is egy voltam közülük. Persze ő rám se nézett, jellemző, de hagyjuk.).
Annakidején megfogadtam, hogy nyílt lapokkal fogok játszani. Kaptam egy második lehetőséget, előttem egy új kezdet: önmagam leszek, nem fogok meghátrálni, megalázkodni, visszahúzódni, másnak látszani., mint aki vagyok Felvállalom az identitásomat, a jó és rossz szokásaimat, a hobbijaimat, a vallásomat. Igen, eltökéltem, hogy - ha fennhangon nem is hirdetem - nem titkolom el wicca voltomat. Azt gondoltam, a családi háttérrel, az otthon közelségének biztonságával megtámogatva bátrabban kibontakoztathatom az egyéniségemet. Míg az előző egyetemen 4 év alatt sem tudtam befogadni az idegen környezetet, most a szülővárosomban, jól megszokott, ismert és szeretett közegben, mondhatjuk: hazai pályán mozgok. Nem hittem, hogy ezek után az új légkör, az új arcok, az új élethelyzet megingathatja magabiztosságomat. Abban reménykedtem, hogy - nem szakadván el a tájtól, amelyben gyökerezem - megőrizhetem kicsiny, burokba zárt világomat akkor is, ha belecsöppenek az oktatási intézmény sokszínű kavalkádjába.
Hahh, felejtős. A külvilág sarka beleakadt a buborékba és felhasította azt. Ezerrel zúdultak csupaszon reszkető érzékeimre az idegen ingerek: nevek, hangok, élettörténetek, szabályok, feladatok, intéznivalók, oktatási információk, illatok, érintések, mondatok. És én elvesztem bennük, lesüllyedtem a zűrzavar mélyére és csendesen alávetettem magam a körülmények sodrának. Akaratlanul is felöltöttem a "mosolygós és segítőkész nyuszi vagyok, nyugodtan basáskodj - vagy anyáskodj - fölöttem" pózt, polgári önmagamat elrejtve mögé, Hulló Esőt meg a pincébe zártam.
Holott épp ezt nem akartam.
Különös dolgokkal szembesültem. Önbizalmam porrá omlott egy nálam jóval fiatalabb szaktársam mellett, aki korkülönbségünk ellenére felnőttebb, érettebb életvitelt folytat, mint én. Látva a többiek arcán a céltudatosságot, érezve a belőlük sütő magabiztosságot, szellemi töpörtyűnek éreztem magam. Nekem nincsenek ambícióim, legfeljebb álmaim; én nem törtetek nagy léptekkel előre az érettségi-nyelvvizsga-diploma-állás nyomvonalon, az utam összevissza kanyarog, hosszú megállókkal; nem vágyom felnőtté válni, nem vágyom felelősséget vállalni, nem vágyom kilépni abba a sokat emlegetett nagybetűsbe; nem vágyom bármit is felmutatni, bizonyítani, teljesíteni. Élni szeretnék, ahogy a szívem diktálja, élni, anélkül, hogy bárkinek ártalmára volnék, s bárki ártalmamra volna. Vannak elképzeléseim, de egyelőre szívesebben foglalatoskodom a megalapozásukkal, mint a megvalósításukkal. Rettegek a konfliktusoktól, a bonyodalmaktól, a vizsgahelyzetektől, a cselekedetek súlyától. Nem valami felnőtt hozzáállás, tudom.
Lelkesedésem exponenciálisan hanyatlott, szembesülve a középiskolából épp csak kikerült évfolyamtársaim öntudatosságával, elszántságával. Ki vagyok én hozzájuk képest? Egy otthonülő, semmittevő világlustája, egy, a gyermekkor hamis illúziójába menekülő, lelkibeteg nyomoronc.
Szóval rettegek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése