augusztusi gondolatok

Tegnap meglegyintett az elmúlás szomorúsága. Az esti futásból hazafelé tartva elégedetten konstatáltam, hogy nincs olyan gyilkos hőség, mint akár csak két hete. Aztán feltűnt az is, hogy - noha még csak 6 óra körül lehetett - milyen hosszúra nyúlnak az árnyékok. Körülöttem mindenütt termőre fordult haszonnövényeket és vadvirágokat ragyogott be az aranyló nap; a kiszáradt, poros úton fáradt késő-délutáni fények táncoltak. A tájban az érett nyár színei parázslottak: a dombok mélyzöld köntösbe öltöztek, a sudár kukoricacsövek fekete hajat növesztettek, ezüstös kaszattermések csillogtak a bogáncsfélék csúcsán, a tarlók kopaszan barnállottak. Fóliába tekert szalmabálák, learatott repceföldek, pirosból feketébe forduló bodzafürtök kísérték az utat, és engem egyszerre elkapott a szokott szeptemberi melankólia.
Pedig jobban kedvelem az őszt a nyárnál. A nyár a kitárulkozás, a "most-mutasd-meg-magad" időszaka. Zajos, lármás, színes, zűrzavaros, füllesztő, tomboló. Az ősz szelídebb, csendesebb. A visszahúzódás, a befelé fordulás, az elhalkulás, lecsendesedés fémjelzi. Békés, megnyugtató, s emellett is számos szépséggel gyönyörködtető. Az ég színe például ősszel a legszebb - élénk, végtelenbe nyúló mélykék fátyolként borul fölénk.
Egy szó mint száz: május óta várom az őszt (nem bírom a meleget:)), - most mégis bánat fogott el, mert a természet hanyatlásával párhuzamosan búcsút kell venni az istenektől. Hiszen Napatyánk fénye egyre gyengébbé, egyre erőtlenebbé válik; Földanya minden gyümölcsét gyermekeinek adja, s kimerülten elszunnyad. S ebbe - minden szépsége ellenére - szomorúság is vegyül.
Csendben sétáltam az elválás előérzetét sugalló, augusztusi estében, minden léptemmel az élet örök körforgásának végtelen útját járva...