Hogy ez mekkora egy igazságtalanság - míg a tesómnak a lételeme a vitatkozás, addig én a szó szoros értelmében rosszul leszek a feszültség-túlterheléstől. A mai (az ő részéről kimondottan bántó) levélváltásunk óta úgy érzem magam, mint lázas betegen szokás. A fejem nehéz és forró, kába és erőtlen vagyok, mást sem akarok, mint elbújni egy csendes zugba és megadni magam a letaglózó gyengeségnek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már jó ideje szenvedek bizonyos -mondhatjuk- idegbántalmaktól s a legkisebb érzelmi anomália is ki tud borítani. Ilyenkor mindenféle ostoba szorongás, irreális mértékű bűntudat, olykor kifejezett depresszió tör rám. Miután kétszer is átolvastam a nővérem üzenetét, úgy döntöttem, mielőtt az ő javára munkálkodnék, a saját lelki békém érdekében fogok varázsolni. Tény, hogy azzal magamnak és a környezetemnek is javára szolgálok, ha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb és magabiztosabb személyiséggé avanzsálódok. Persze ehhez nem elég holmi hókuszpók:) (már elnézést, hogy ismét szarkazmussal vagdalkozok), fel kell mutatni némi saját tőkét is. Első lépésként tehát visszanyeltem minden dühömet, csalódottságomat és bánatomat, és egy kvázi higgadt, kultúrált hangvételű választ fogalmaztam. Leszögeztem benne (ismét), hogy az eszmei nézeteltérésünket nem szántam személyes sértődési alapnak, s továbbra is szívesen segítek neki, amiben csak tudok; valamint hogy - stilisztikai túlkapásaim ellenére - nem akartam megbántani.
Annak ellenére, hogy közel 13 év korkülönbség van közöttünk, azt hiszem, én viselkedtem felnőtt módon. Ennek ellenére továbbra is vacakul vagyok. A harag meg a szomorúság majd szétvet belülről, s ráadásul émelygek a felismeréstől, hogy egy valódi, alapos és érzelemdús veszekedés kellős közepébe pottyantam. Mindezek tetejébe egy olyan családtaggal, aki 500 méterre lakik tőlem, és akivel gyakorlatilag naponta találkozom.
Ahogy már írtam, nem bírom a nyílt konfrontációt, teljesen kikészít. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy egyetlen szó nélkül lenyelek mindent, és diplomatikusan kussolva meghúzódok a háttérben. Épp itt volt az ideje, hogy hangot adjak a véleményemnek, hogy a sarkamra álljak - és igen, utóbbinak ára van. Íme egy újabb lecke az élettől.
"give thank for the blessings
give thank for the lessons..." - ahogy lisa thiel énekli. Nos, oké. Veszek egy nagy levegőt és nem adok teret a tudatom küszöbét ostromló pánikrohamnak.
Nagy levegő...
Nagy levegő...
Nagy levegő...
(...)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már jó ideje szenvedek bizonyos -mondhatjuk- idegbántalmaktól s a legkisebb érzelmi anomália is ki tud borítani. Ilyenkor mindenféle ostoba szorongás, irreális mértékű bűntudat, olykor kifejezett depresszió tör rám. Miután kétszer is átolvastam a nővérem üzenetét, úgy döntöttem, mielőtt az ő javára munkálkodnék, a saját lelki békém érdekében fogok varázsolni. Tény, hogy azzal magamnak és a környezetemnek is javára szolgálok, ha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb és magabiztosabb személyiséggé avanzsálódok. Persze ehhez nem elég holmi hókuszpók:) (már elnézést, hogy ismét szarkazmussal vagdalkozok), fel kell mutatni némi saját tőkét is. Első lépésként tehát visszanyeltem minden dühömet, csalódottságomat és bánatomat, és egy kvázi higgadt, kultúrált hangvételű választ fogalmaztam. Leszögeztem benne (ismét), hogy az eszmei nézeteltérésünket nem szántam személyes sértődési alapnak, s továbbra is szívesen segítek neki, amiben csak tudok; valamint hogy - stilisztikai túlkapásaim ellenére - nem akartam megbántani.
Annak ellenére, hogy közel 13 év korkülönbség van közöttünk, azt hiszem, én viselkedtem felnőtt módon. Ennek ellenére továbbra is vacakul vagyok. A harag meg a szomorúság majd szétvet belülről, s ráadásul émelygek a felismeréstől, hogy egy valódi, alapos és érzelemdús veszekedés kellős közepébe pottyantam. Mindezek tetejébe egy olyan családtaggal, aki 500 méterre lakik tőlem, és akivel gyakorlatilag naponta találkozom.
Ahogy már írtam, nem bírom a nyílt konfrontációt, teljesen kikészít. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy egyetlen szó nélkül lenyelek mindent, és diplomatikusan kussolva meghúzódok a háttérben. Épp itt volt az ideje, hogy hangot adjak a véleményemnek, hogy a sarkamra álljak - és igen, utóbbinak ára van. Íme egy újabb lecke az élettől.
"give thank for the blessings
give thank for the lessons..." - ahogy lisa thiel énekli. Nos, oké. Veszek egy nagy levegőt és nem adok teret a tudatom küszöbét ostromló pánikrohamnak.
Nagy levegő...
Nagy levegő...
Nagy levegő...
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése