a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.