a mágia fajtáiról

Egy 1136-os német másolat nyitólapja. (Forrás)

Sevilla-i Szent Izidor (i.sz. 556-636), Sevilla érseke korának kiemelkedő tudósa, a klasszikus ókori műveltség talán utolsó képviselője volt. Nagyszabású enciklopedikus munkájában, az Etymologiae-ban (vagy Origines-ben) megkísérelte összefoglalni a világegyetemre vonatkozó legfontosabb ismereteket. A kolosszális, húsz kötetes alkotás a görög-római tudományosság táptalajából sarjadt, sűrűn hivatkozva-idézve az ókor legfontosabb bölcselőit, mérvadó szerzőit. Hallatlan népszerűségnek örvendett: még a reneszánsz idején is újabb és újabb kiadásokat ért meg.

A világ jelenségeinek osztályozását Izidor igyekezett az élet minden területére kiterjeszteni, így a mágia különféle formáinak csoportosítására is kitért (természetesen a hithű keresztény berzenkedésével). Ahogy arról már korábban, asztrológia és kereszténység viszonyának kapcsán írtam, a történelmi egyház a jövendöléssel szemben különös ellenérzésekkel viseltetett, minthogy álláspontja szerint a "tudhatatlan" - leszámítva az isteni releváció ritka alkalmait - csakis ördögi segítséggel vált megismerhetővé a halandók számára. Ezzel összhangban Izidor 'mágia' gyűjtőnéven elsősorban divinációs eljárásokat katalogizál, s majdnem valamennyi tételnél démoni közbenjárást feltételez. A munka címének megfelelően sok (fonetikai hasonlóságokra alapozott, mai tudásunk fényében tévesnek bizonyuló) etimológiai okfejtést tartalmaz, s ez az alábbi listára is rányomja bélyegét.

- maleficus: rontó mágusok, ítéletidőt idéznek elő, összezavarják az emberi elmét, puszta bűvigék segítségével gyilkolnak; az áldozatok vérét és testét felhasználják egyéb sötét varázslataikhoz.

- necromantius: halottidézők, képesek a másvilágról előcitálni és a jövőre vonatkozó kérdések megválaszolására kényszeríteni a holtakat. Az idézéshez egy hulla alvadt vérét elegyítik vízzel, ezt kínálják fel az őket segítő démonoknak.

- hydromantius: vízjósok; a tükröződő vízfelszínen jelenítik meg valamilyen alacsonyabbrendű szellemi lény képmását. Mesterségük Perzsiából ered.

- geomantia: a föld segítségével történő jóslás

- pyromantia: a tűz segítségével történő jóskás

- aeromantia: a levegő segítségével történő jóslás

- divinus: szemfényvesztő, aki magáról azt állítja, hogy isteni erő szállta meg, s hogy isteni inspirációra képes megmondani a jövendőt.

- incantator: bűbájos, a mágikus igék ismerője.

- arioli: nevüket onnan kapták, hogy "... kárhozatos imákat mondanak bálványokkal teli oltáruk körül, és veszedelmes áldozatok felajánlása révén szereznek választ kérdéseikre a démonoktól."

- harusipces: a mindennapi ügyes-bajos dolgokat felügyelik, állati zsigerekből jósolnak.

- augurs: madárjósok, a madarak röptét és kiáltását figyelik.

- pythonesses: a phytiai Apollo után nevezett jósnők

- astrologus, genethliaci, mathematicus, magus, horoscopus: olyan személyek, akik abból, hogy megvizsgálják az égitestek állását egy adott egyén születése pillanatában, következtetéseket tudnak levonni az illető életútjára, jellemére, cselekedeteire, életkörülményeire vonatkozóan. 

- sortilegus: akik hamis vallás nevében gyakorolják a jövendölés mesterségét, a szentekre vagy a Biblia egyes (véletlenszerűen kiválasztott) passzusaira alapozva tudományukat.

- salisatores: végtagjaik random rángásából szerencsés vagy szerencsétlen eseményekre következtetnek.

Mindezek után emlékezik csak meg a szerző a gyógyító amulettekről, amelyeket az "orvostudomány kárhoztat, akár ráolvasásokkal társítva, akár mágikus írásjelekkel és szimbólumokkal keverve, akár a testre kötve vagy akasztva alkalmazzák őket." 

Konklúzió gyanánt Izidor a következőképp summázza a mágiával kapcsolatos fejezetet: "Mindezen démoni mesterségek az emberek és gonosz angyalok közti dögvészes szövetkezés eredményeképp működnek. Ennélfogva minden hithű keresztény számára kerülendők, átkozottak és megtagadandók".

Források:

Barney, Stephen A. - Lewis, W.J. - Beach, J.A.- Berghof, Oliver - Hall, Muriel 2006: The Eymologies of Isidore of Seville. Cambridge University Press, Cambridge. 

Kieckhefer, Richard 2000: Magic in the Middle Ages. Cambridge University Press, Cambridge.