feketegyermek, holtember, vízidög

Közeleg a halottak éjszakája, szóval váltsunk kísértetiesebb témákra: a magyar néphit néhány baljós víziszelleméről szeretnék röviden írni. 

Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a megfulladt lelkét csapdába ejti a víz, és rosszindulatú kísértet válik belőle. Ilyen a kékre dermedt, felpuffadt hullára emlékeztető tápéi meredttestű vagy a szegedi holtember, amely magát halottnak tettetve csak arra vár, hogy a halászok csónakjukba emeljék, majd velük együtt elsüllyeszti azt (a meredttestű egyenesen bemászik a csónakba, de ha nem nyúlnak, nem szólnak hozzá, visszaugrik a vízbe). A hiedelemmondák jellegzetes alakja a folyamfenéki palotában élő víziember, aki lehúzza az óvatlan fürdőzőket, lelküket kerámiakorsóba (üvegharang alá, stb) zárja (ahonnan aztán egy szolgáló engedi szabadjára őket). Külleme meglehetősen elborzasztó: "ijesztő feketearcú, halfogú, hosszú körmű és szőrös testű", írja a Néprajzi Lexikon. Egy, az 1900-as évek elején Dobóberekalján gyűjtött jellemzés híd alatti odúban élő, sarkig érő hajú férfiként ábrázolja, aki éjjel vadászik a hídon átkelőkre. A híd mellett leselkedő rém a fullasztó: egy bodrogkeresztúri elbeszélés a kevéssel azelőtt fürdőzés közben odaveszett kamaszfiút mint fullasztó-tanoncot festi le, aki a híd pillére alatt meghúzódva egy falubeli ismerős szeme láttára négy ló pusztulását okozza. A (szláv és germán nyelvterületen egyaránt ismert) zöldruhás emberke vagy a nagytétényi hordófejű (gyermektermetű, de aránytalanul nagy fejű szellemlény) szintén vízbe fojtja, akit ér. 

A víziember bosszantó passziója a halászhálók csomóinak megoldása (a halászok egyetlen, összefüggő kötélként húzzák partra a hálót) vagy kibogozhatatlan összekuszálása. E tevékenységét gyakran a vízből felhangzó "oldjak-e, vagy kössek?" kérdés vezeti fel. Hasonló hobbival büszkélkedhet a Tisza mentén ismer vízőrző vagy a tápai víziördög. Olykor a víziszellem hal-alakot ölt, ilyenkor kifogása után megszólal és a halászfelszerelés tönkretételével fenyegetőzik.

Kevésbé veszedelmes a tápai szőrösbüfögő, aki megkergeti a vízen járót. A A fekete gyermek és a veressipkás (pirossapkás) hirtelen ugrással a ladikban terem, de azonmód távoznak is, céljuk csupán a riogatás.  A pirossapkással kapcsolatos tolnai tabumonda megjegyzi, hogy az újhold első vasárnapján halászókat-vadászókat munkájukban akadályozza. A nemespanni vízivó igazi kerékkötő: elissza a malom alól a vizet. 

A víziember időnként megjelenik a földfelszínen is: bejön a faluba, koldul, vásározik vagy élelmet vesz. Ha másról nem, onnan megismerhető, hogy öltözéke ázott, haja nedves, ruhaujjáról folyamatosan csöpög a víz.  

Ismert a kincset őrző, illetve halált jósló víziember is. Utóbbi a vízből szólal meg: "Az óra itt van, s az ember nincs". Áldozata - vagyis az, akinek vesztét jelzi - rövidesen feltűnik és mindenáron a vízbe kíván menni. Noha környezete visszatartja, sorsát nem kerülheti el: ujja hegyét vízbe merítve elhalálozik. 

Egyedi a Perec mentén kísértő, állkapocs nélküli ló mondája, amely a vízparton keringve, "röhögő" nyerítéssel csalja a folyóba a halandót (ugyanezen motívum viszont megtalálható a germán kultúrkörben).

A vizek vonzóbb lakói közé tartoznak a széplányok (hableányok, éjleányok, éleányok, vízilányok), e félig nő-félig halforma, csábító teremtmények, akik hol elveszejtették, hol megsegítették a velük találkozó halandót. "Az erdélyiek és a dömösiek csoportosan lármáznak az erdőkben, a fákra is felmásznak és ijesztgetik az éjjel kintjáró embereket, a szigetvári hableányok kiénekelik a jövendőt s tőlük ered minden dal, a balatoni széplányok és a cserháti élányok pedig csoportosan lubickolnak és énekelnek" (Néprajzi Lexikon). Elszórtan jelenik meg a parton mosó menyecskék, gyerekekkel dolgozó asszonyok vagy pancsoló gyerekcsapat képe, akik a vízbe futnak az őket megpillantó elől.

Összegezve, a magyar néphit víziszellemei legtöbbször vízbe fulladt személyek lelkéből vált rosszindulatú kísértetek, akik a vízen járó életére törnek, máskor munkáját akadályozzák: túlnyomórészt ellenségesek a halandókkal szemben. A víztest megszemélyesítésére, vízi tündérekre, nimfa-szerű lényekre kevesebb adat utal. A víz által csapdába ejtett lélek (általában a víz összekapcsolása a másvilággal, halotti szférával) archaikus és széles körben elterjedt képzet. A hazai folklórban is felfedezhetők halovány nyomai annak a hitnek, hogy a víz rendszeres áldozatot kíván: Ipolyi szerint a tatai nagy tavakról például úgy tartották, minden évben egy gyermek életét követelik, s ha egy esztendő eltelt fulladás nélkül, a következőben duplán hajtották be a járandóságot. Kálmány Lajos 1895-ben még arra is talált példát, hogy a Tiszából merített vízből valamennyit visszalöttyintettek a "víz őrzőjének". 

Róheim és Ipolyi gazdag párhuzamokkal mutatja ki a magyar víziszellemek szláv és germán rokonságát: zömük a Kárpát-medencében történő megtelepedésünket követően, a szomszéd (illetve velünk együtt élő) népek hatására került a paraszti műveltségbe.

Vodník, azaz víziember szobra a csehországi Peklo u Nového Města nad Metují természetvédelmi területen. (Forrás)

Források:

Bihari Anna (szerk) 1980: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. Magyar hiedelemmonda-katalógus. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest.

Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hitvilága. Corvina, Budapest

Ipolyi Arnold [1854] 1987: Magyar Mythologia (reprint). Európa Könyvkiadó, Budapest

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.

Róheim Géza [1925] 1990: Magyar néphit és népszokások (reprint). Universum Kiadó, Szeged.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, vallásosság: Vízilények

Magyar Néprajzi Lexikon: Vízilények