(kérdés:

... miért jegyzi meg valaki, aki ötéves koromban látott utoljára, hogy "mekkorát nőttél!" ?!. Még szép, hogy nőttem. Az lenne különös, ha nem így volna.

Felnőttek. Phffff.)

hosszúkarú lugh

saját skicc - persze a határidőnaplóm
volt kéznél, így abba firkantottam le :)

A "hosszúkarú" (Lhámfadha)csak egy volt Lugh dícsérő jelzői közül: nevezték még Ildánach-nak,  Samhildánach-nak (vagyis számos mesterségben képzettnek), Lonnbeimnech-nek (ádáz harcosnak), Macnia-nak (hős fiú), és anyja után mac Ethlenn-nek is. Walesi megfelelője Lleu Llaw Gyffes, Az Erős Kézzel Született Ragyogó. 

Lugh apja a legenda szerint Cian a Tuatha Dé Dannan nemzetségéből, anyja pedig Eithnu, a fomoriai király, Balor leánya. Egy másik, népmesei változatban az apa Mac Cinnfhaleaid, aki bosszúból csábítja el Balor király toronyba zárt leányát, minekutána a király csellel kicsalta tőle párját ritkítóan bőséges tejet adó mágikus tehenét. Eithne azért sínylődik börtönben, mert Balor egy druida jóslatától retteg, miszerint unokája lesz a gyilkosa. Mikor Eithne életet ad hármasikreinek, Balor egy takaróba bugyolálja őket, és elrendeli azonnali vízbe fojtásukat; ám a megbízott szolga figyelmetlenségében az egyik csecsemőt a kikötő vizébe ejti, ahonnan Birog, a Mac Cinnfhaleaid-ot segítő leanan sídhe (tünde-asszony) kimenekíti. 

Mindkét történet azzal végződik, hogy édesapja elküldi a csecsemőt gyámságba, a népmese szerint bátyjához, Gavidához; más hagyomány értelmében a Fír Bolg úrnőjéhez, Tailtiu-hoz. (Tailtiu népét később legyőzte a Tuatha Dé Dannan, őt pedig arra kényszerítették, hogy irtsa ki a breg-i erdőt, hogy ott földművelésbe foghassanak. A királynő belehalt az mérhetetlen erőfeszítésekbe, s az ő emlékének adózott Lugh az Áenach Tailteann megrendezésével).

Az isten legközelebb erőteljes fiatalemberként tűnik fel a színen, méghozzá Tara dombjánál, ahol Ezüstkarú Nuada király székel; szándéka, hogy csatlakozzon a Tuatha Dé Dannan-hoz. Az ajtónálló azonban nem hajlandó beengedni semmirekellő léhűtőket: Lugh csak akkor léphet át a kapun, ha jártas valamilyen mesterségben, ami hasznot hajt Nuada királynak és népének. Lugh felajánlja szolgálatait mint ács, kovács, kardforgató, bajnok, hárfás, hős, költő, krónikás, varázsló, iparosmester, ám az ajtónálló mindre csak azt feleli: már van olyan emberünk, aki képes erre vagy amarra. Mire Lugh visszakérdez: "S van-e olyan, aki képes valamennyire?". Végül így nyer bebocsátást; s mindjárt megnyer egy kőhajítási viadalt Ogmával, a király bajnokával szemben, majd hárfajátékával gyönyörködteti el a tanácsot, eképp bizonyítva szerteágazó tehetségét. 

Ezidőtájt a Tuatha Dé Dannan-t a fomoriaiak sanyargatják, s Lugh értetlenül áll, látva, milyen méla megadással veszi tudomásul Nuada király az elnyomást. Nuada nagy lehetőséget lát az ifjú harci kedvében, bátorságában és tehetségében, s rábízza seregei vezetését: Lugh pedig kiadja a parancsot a fegyverkezésre. 

Miközben zajlanak az előkészületek, Lugh apját, Ciant megöli Tuireann három fia, Brian, Iuch és Iucharba (mentségükre legyen mondva, abban a hiszemben, hogy egy disznót szúrnak le, minthogy Cian épp e formában leledzett). Cselekedetük súlyától megrettenve megpróbálják eltussolni a bűntényt, de Lugh rájön, és hogy elégtételt nyerjen, egy sereg, a lehetetlenséggel határos küldetéssel bízza meg a testvéreket. Brian, Iuch és Iucharba valamennyit teljesítik, csodás erejű varázstárgyakat gyűjtve össze Lugh számára; ám az utolsó utazás során súlyos sérüléseket szereznek. Tuireann kétségbeesett könyörgése ellenére Lugh nem hajlandó meggyógyítani a három fiút a birtokába jutott, minden sebet beforrasztó mágikus disznóbőrrel; a testvérek végül elvéreznek, Tuireann pedig belehal az elvesztésük felett érzett bánatába. 

A Brian, Iuch és Iucharba által megszerzett varázslatos tárgyakkal felvérezve Lugh csatába vezeti a Tuatha Dé Dannan-t a fomoriaiak ellen. A küzdelemben Balor megöli Nuadát, majd Lugh-hal kerül szembe, aki egy parittyakővel kiüti halálos pillantású szemét, s az, Balor tarkóján át távozva hatalmas pusztítást végez a király mögött felsorakozó fomoriai seregben. 

A győzelem után Lugh védtelenül találja a csatatéren Bres, Danu népének korábbi, felerészben fomoriai királyát (más forrásban az ellenség egyik vezérét), aki életéért könyörög. Különböző ajánlatokkal igyekszik meggyőzni Lugh-ot és harcosait: biztosítja a tehenek folyamatos tejelését, az évenként négyszeri aratást, ám a Tuatha Dé Dannan mindegyikre nemet mond. Végül Lugh azzal a feltétellel kegyelmez meg neki, hogy megtanítja a népét a földművelés mikéntjére. 

Lugh életének egyéb eseményei kevésbé jelentősek. Nevéhez fűződik a már említett Assembly of Tailti megalapítása, csakúgy, mint a Lughnasadh ünnepe. Egy költemény szerint végül mérget itatott Bres-sel; arról is szól a fáma, hogy része volt az ír 'fidchell' táblajáték feltalálásában. Számos felesége volt, s az Ulster-ciklus szerint ő volt az atyja a jeles hősnek, Cuchúlainnak.

Negyven évnyi uralkodás után Lugh vesztét végül a nők okozták: egyik - megnevezetlen - felesége viszonyba keveredett Cermait-tal, mire Lugh haragjában megölte a férfit; ám annak három fia, Mac Cuill, Mac Cecht és Mac Gréine bosszúból a Lugborta-tóba fojtotta őt. 

Lugh, a legtöbb istenhez hasonlatosan, hatalmas erejű, egyedi tárgyakat birtokol, ezek közül legjellegzetesebb nevezetes lándzsája (ami a 'hosszúkarú' jelzőt ihlette; de említésre méltó harci eszköze a parittyakő is). A lándzsa olyannyira eleven és vérszomjas volt, hogy fejét álomhozó máktejbe áztatták, hogy nyugton maradjon. Ha közeledett a harc, kiemelték, mire ordítva igyekezett megszabadulni szíjaitól, tüzet lövellt, és ha egyszer sikerült elszabadulnia pórázáról, kíméletlen mészárlást vitt végbe az ellenség soraiban. 

A természeti jelenségek közül a villámot Lugh valamely fegyverével hozták párhuzamba; a szivárványt Lugh parittyarúdjának tartották, s a Tejutat mint 'Lugh láncát' emlegették. 

Lugh-é volt a tengeristen, Manannán legendás kardja, Fragarach, s tőle kapta Aenbharr-t, csodálatos lovát, valamint Sguaba Tuinnen-t, a hajót. Végül, de nem utolsósorban, a krónika megemlékezik Failinis nevű kutyájáról is. 

Az istenség neve a proto-indoeurópai 'leuk' szóra vezethető vissza, amelynek jelentése ragyogó fény (vagy felvillanó ragyogás); s gyakran övezi nap-szimbolika. Ugyanakkor a (nyári) vihar, villámlás, eső képzete is hozzá kötődik, olyannyira, hogy ha Lughnasadh ünnepén gyengéd eső szemerkélt, azt a résztvevők az isten jelenléteként értelmezték. Korábban egyértelműen Napistenként definiálták: a történelem során párhuzamba állították Apollóval, később Merkúrral, majd Wotannal, Woden-nel, Odinnal is. 

Érdekes megfigyelni, hogy élettörténetében milyen nagy szerepet játszik a hármas szám. Két ikertestvérrel együtt látta meg a napvilágot; atyjának két fivére volt; Tuireann három fiát küldte a halálba; s végül vele is három testvér végzett. E motívum jelentőségét mutatja, hogy a Lugh-ról nevezett, mintázott egyéb mondabeli hősök (Lugaid Riab nDerg, Lugaid Mac Con Róí és Lugaid Mac Con) történetében is helyet kap. A Párizsban talált, háromfejű férfialakot formáló kelta istenszobrocskáról ma úgy tartják, Lugus-t (Lugh megfelelőjét) ábrázolja. Lugus egyes feltételezések szerint klasszikus istenhármasságot rejt magában: Esust, Toutatist és Taranist. A kelta emberáldozatok 'hármas halála' talán épp ez isteni hármasságra mutat vissza.

Származása és a Tuatha Dé Dannan-hoz való csatlakozása azt sejteti, hogy figurája "kívülről jött" a kelta mitológiába. Nevét számos település őrzi tovább: Lyon (eredetileg Lugdunum), Laon, Leyden, Carlisle (eredetileg Caer Lugubaliun), sőt, vélhetőleg London is (Lugh-dunum). Alakjában a meghaló és feltámadó gabonaistenség vonásai is tükröződnek; mitológiájában e téma két szálon - Tailtiu és Bres révén is - megjelenik. 

Kisandítottam az imént az ablakon: sötétszürke felhők gyülekeznek odakint. Még a végén valóban szerencsénk lesz Lugh jelenlétéhez a mai sabbaton :). 

Áldás!

Eső

lughnasadh

A kelta gyökerű szó (ír: Lúnasa, skót gael: Lùnastal, manx: Luanystin) első fele Lugh (ejtsd: Lú) isten neve, a -'násadh' kifejezés pedig ünnepet, fesztivált, vásárt, összejövetelt jelent. A megnevezés az ír, a skót és a manxi gael nyelvben egyaránt vonatkozik az ünnepre (Lá Lúnasa, Lunastal, Laa Luanystin) és augusztus hónapra (Mi Lúnasa, Lúnastal, Luanystin). Megfelelője a welsh dialektusban a 'Calan Awst', ami a latin eredetű, angolba átemelt "Kalends of August" szóösszetételből származik.

Az ír-kelta mitológia szerint maga Lugh Lámhfadha alapította az ünnepet nevelőanyja, Tailtiu emlékére, aki hatalmas erőfeszítésekkel mezőgazdasági termelésre alkalmassá formálta Írország mezőit, majd meghalt a kimerültségtől (a történetben felfedezhetők a gabonaistenség tipikus vonásai, aki saját életét áldozza, hogy az emberek számára lehetővé tegye a földművelést [ahogy a földbe helyezett gabonaszem is látszólag meghal, hogy újjászületve táplálja a szántóvetőt]; ez a motívum számos nép, kultúra mitológiájában, hiedelemvilágában helyt kap). A ma közkeletűen aratóünnepként számon tartott jeles alkalom eredetileg sportverseny volt Áenach Tailteann néven, később vásárszerű fesztivállá alakult (Taillten Fair), s rövid időre még a 20. században is felelevenítették (Telltown Games). A vetélkedő július utolsó negyedében került megrendezésre, s a Lughnasadh ünnepében csúcsosodott ki. Helyszíne Tailtin (modern átírásban Telltown) volt, amelynek dombja alá a legenda szerint Lugh Tailtiu-t temette. Az erőt és ügyességet követelő játékok, lovas versenyszámok és vallási szertartások mellett hagyományosan ekkor kötöttek egy évig és egy napig tartó próbaházasságot a fiatal szerelmespárok, s ez a szokás egészen a 13. századig legálisnak számított. 

Máire MacNeill néprajzkutató 1962-ben publikált 'The Festival of Lughnasa" c. tanulmánya középkori forrásművekre és Írország, valamint Britannia-szerte végzett kutakodásaira alapozva a következőképp foglalja össze az alkalom jellegzetességeit:

"Az első kukorica ünnepélyes levágása, amelyet aztán áldozatul ajánlottak fel az istennőnek, egy magaslaton elégetve; az új terményekből és fekete áfonyából álló étek fogyasztása, amelyen mindenkinek részt kellett vennie; egy bika rituális feláldozása, körítve az öreg bika elrejtését, eltüntetését és egy fiatal állattal történő helyettesítését magában foglaló szertartással (talán reprezentálandó a föld megújuló életerejét?), a leölt szarvasmarha húsának elfogyasztása; táncjáték [...], rituális harc; a dombtetőn épült létesítmény diadalmas elfoglalása a Lugh istent megjelenítő színész által; egy másik előadás, amely azt reprezentálja, hogy ejti foglyul Lugh a gabonaüszög és az éhezés fenyegető rémét [...]".

Elterjedt tradíció volt az ünnep alkalmából az áfonyaszedés, amelyet vagy helyben megettek, vagy a későbbiekben használtak fel (pl. süteményekhez, borokhoz). A skót felföldön az ünnepi ételek sorát egyedi sütemény, a lunastain gazdagítja; eredetileg valószínűleg az isteneknek szánt felajánlás lehetett. 

A többi, kelta gyökerű évköri jeles eseményhez (Samhain, Imbolc, Beltaine) hasonlóan Lughnasadh idején is fontos szerep jutott az örömtüzeknek. Az ekkor gyújtott máglya hamvait később a mezők, a majorság vagy épp emberek megáldására használták. Úgyszintén e naphoz kapcsolódó tradíció a szent fák felkeresése: a zarándokok jó egészségért fohászkodva a Nap járásának megfelelő irányban megkerülték a törzset, majd adományt helyeztek a tövéhez. 

Napjainkban a kelta kultúrán alapuló politeista vallások törekednek a Lughnasadh-ceremóniák felelevenítésére, több-kevesebb történelmi hitelességgel; de az írországi katolikus egyház sem marad tétlen: a régi szokásra emlékezve e napon a katolikus papok megáldják a földeket. A szórványban élő írek körében megfigyelhető a nagy családi összejövetelek augusztus elejére történő időzítése, tudatosan avagy sem, de mintegy a hajdani Lughnasadh-fesztivál emlékének adózva. 

Folyt. köv. 

gondolatok egy sabbat margójára

Olyan Lughnasadh-váró hangulat szállt meg, ami nem is csoda, lévén hogy nyakunkon az ünnep... Most, hogy néhány napot egyedül töltöttem, jobban rá tudtam hangolódni a természet kerekének fordulására. A faluban járva-kelve elgyönyörködtem az érő szilva hamvaslila színében, a pirosodó almák alatt meghajló gyümölcsfákban, az út szélére pottyant, poros körtékben, az árokparton, kaszálókon kibomló nyári virágpompában, a most nyíló gyógynövények sokaságában, a zsenge csemegekukorica-csövek lágy takaróleveleinek üde zöldjében, a párás-kék horizonton szétmázolódó naplementékben...

...belegondoltam, mit jelenthetett az aratás megkezdése a hajdaniaknak. Milyen megkönnyebbült öröm tölthette el a gazdákat, látván, hogy több hónapnyi kemény fizikai munka és aggodalom után végre beért a gabona, termőre fordultak a gyümölcsfák, elkezdte ontani áldásait a föld. 

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen itt Európa szívében ma legtöbbünkben nem okoz gondot a napi élelem biztosítása. Ha van egy - akár csak minimálbért fizető - állásunk, a táplálék megszerzéséhez mindössze a boltig kell eljutnunk. Az egykori földműveseknek, parasztoknak viszont a saját két kezük munkájával kellett előteremteni a betevő falatot, gondolva a téli hónapokra is, mikor javarészben a nyáron megtermelt élelem jelentette a túlélés kulcsát. Ha megértjük, milyen súllyal bírt eleink számára a betakarítás; ha megértjük, mennyi minden forgott kockán a földművelés sikerességétől függően; ha megértjük, milyen fontos volt a vetemény szerencsés beérése; csak akkor érezhetjük át igazán az ünnep mibenlétét.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ma is milliók próbálnak hagyományos keretek között, önfenntartó gazdálkodásból, elődeik évszázadok vagy akár évezredek óta változatlan életvitelét folytatva megélni. Sokuk - a nyugati jóléthez szokott fogyasztó mércéjével mérve - nagyon kemény, ínséges és mostoha körülmények között él; sokuk kimondottan hiányt szenved, éhezik. Ezért miközben hálát adunk a Nagy Istenanyának, amiért elhalmozott bennünket termékenysége gyümölcseivel, kérjük, hogy kegyeiből juttasson azoknak is, akik a legnagyobb szükséget szenvedik. Mondjunk köszönetet, amiért olyan szerencsések vagyunk, hogy a Föld egy kiváló földrajzi adottságokkal, klímával, természeti erőforrásokkal megáldott, termőföldekben, élővizekben, vadban-halban gazdag, páratlanul sokszínű flórával rendelkező pontján élhetünk, és kérjük a Nagy Anya áldását azokra, akiknek nehezebb sors jutott.

Áldás!

Eső

én a hegyre,...

A nagy okoskodás közepette nem elfelejtettem megemlíteni, hogy a hétvégén a Börzsönyben csavarogtunk? Íme néhány fotó - sajnos a gépen a párás-borongós idő miatt nem állt a helyzet magaslatán, de azért készült egy-két tűrhető felvétel. 

a legrosszabb film

Milyen okból minősítünk rossznak egy-egy filmet? Például mert gyenge a forgatókönyv, a cselekményvezetés vontatott és lapos (vagy éppen követhetetlenül kusza); primitívek a párbeszédek, vacak a rendezés, a színészi teljesítmény kritikán aluli, a karakterek esetlenek, a főszereplők ellenszenvesek, a technikai kivitelezés alacsony színvonalú, túl sok a vér, túl kevés a vér, túl sok az érzelem, túl kevés az érzelem, és így tovább.

A tegnap látott 'Wanted'-re a fentiek egyike sem igaz, és mégis: életem legrosszabb filmélményének tartom.

Hogy miért? Mert a produkció semmilyen emberi értéket nem mutat fel. Döbbenetes, hogy lehet egy hajszálhíján két órás médiaterméket ilyen moralitás köré felépíteni.

A főszereplő, Wesley Gibson agyonhajszolt, kisebbségi komplexussal küszködő, pánikbeteg irodakukac. Hatalmaskodó, arrogáns főnöke, Janice úgy bánik vele, mint egy mosogatóronggyal; a magasvasút mellé épült, zsebkendőnyi lakásán egy hisztérikus barátnővel osztozik; 'legjobb barátja', Barry leereszkedő jóindulattal viseltetik iránta, de azért a háta mögött szívbaj nélkül döngeti Wesley kedvesét. 

Egy nap aztán Wesley életébe betoppan A Kaland, Angeline Jolie személyében. Jolie a tőle megszokott szexi profizmussal hozza a kőkemény akciócsajt: a filmben a Szövetség nevű titokzatos bérgyilkos-társaság tagja. Hogy kapjunk némi Dan Brown feelinget is, megtudjuk, hogy a Szövetséget egy textilszövő céh (háh, némi szójátékba ágyazott humor - pirospont a feliratkészítőnek) alapította ezer évvel ezelőtt, arra a random, bináris kódolású titkosírásra alapozva, amelyet felfedezni véltek a szövetszálakba rejtve. Credójuk szerint a rejtjeleket maga a Sors szőtte az anyagba, eképp tudatva velük, kit kell megölniük a mindenség egyensúlyának biztosítása érdekében. A kiszemelt célpontok látszólag ártalmatlan, hétköznapi figurák, mégis, a Szövetség hisz benne, hogy halálukkal ezrek életét menthetik meg. 

Természetesen kiderül, hogy Wesley apja is a gyilkosbagázs tagja volt, s egyszem gyermeke örökölte tőle azt a sajátos adrenalintúlhabzást, amely lehetővé teszi, hogy a pillanat töredéke alatt reagáljon, mozduljon, cselekedjen. A Szövetség azért szeretné rávenni, hogy álljon közéjük, mert egy renitens tag sorra öldökli hajdani bajtársait, kezdve az idősebb Mr.Gibsonnal. 

Wesley-t felvillanyozza a felismerés, hogy izzadós kis senkiből akár még kegyelmet nem ismerő profi bérgyilkossá is válhat, és néhány hétnyi kiképzés után az eltaposottak minden bosszúszomjával felvértezve, lelkesen ugrik neki az első megbizatásnak Végcélja természetesen az, hogy csővégre kapja Crosst, a kiugrott aszasszint, aki megölte a szépemlékű papát.

Hol itt a probléma? Nem is tudom. Kezdetnek talán ott, hogy pozitív szereplőkként tálalnak egy rakás gyilkost, akik valami nonszensz ideát - a Végzet által hímzett utasításokat - követve önbíráskodnak. Talán ott, hogy a főhős, akivel azonosulnunk kéne, egy idegileg labilis, pszichésen sérült fickó, aki nyilvánvalóan élvezi a gyilkolászást, ebben találva gyógyírt élete minden megaláztatására. Talán ott, hogy a kiszemelt célponton kívül 'n' darab ártatlan esik áldozatul, sérül meg egy-egy akciódús hajtóvadászat során. Talán ott, hogy semmilyen pozitív emberi vonást nem látunk a történetben a halálosan pontos célbalövés képességét leszámítva. 

Persze aztán jönnek a szokásos csavarok, az alig sejthető fordulatok és végül a 'katartikus' befejezés. Kiderül, hogy a Szövetség feje a maga szájíze szerint adta a küldetéseket, megkímélve bizonyos, a Sors által halálra ítélt személyek (köztük a saját) életét, s megöletve azokat, akik az útjában álltak; kiderül, hogy Wesley-t léprecsalták a holt atyáról szóló dumával, s éppen Cross, a főgonosz az apja (aki rájött a piszkos üzelmekre, és egyszemélyes lázadásba fogott); s hogy azért képezték ki a tulajdon fiát ellene, mert tudták, őt soha nem bántaná. 

Wesley rájön, Wesley bepöccen, Wesley bosszút áll. Noha a Szövetség tagjai többségének gőze sem volt a nagymester, Sloan önkényes döntéseiről, kedvenc fiacskánk - biztos, ami biztos - előszöris néhány ezer , patkányokra erősített mini plasztikbombával (szegény patkányok) felrobbantja a társaság fedőszerveként működő textilgyárat, majd halomra lő mindenkit, beleértve a mit sem sejtő szövőmunkásokat. Végül az utolsó tíz embernek nagyvonalúan elmagyarázza a mészárlás indokait. Itt következik be a hősnő önfeláldozása: mikor Jolie megtudja, hogy nem csak Sloan, de a legtöbbük nevét kiköpte már a Végzet szövőszéke, fantasztikus körbepörgőforgólövéssel kinyír mindenkit, önmagát is beleértve. Sloan ugyan meglép, ám Wesley léprecsalja és lepuffantja; végül keményen belenéz a kamerába és megkérdezi a tisztelt nézőt: 'no és te mi a szart csináltál eddig?'.

Eeeewwh.

Lehetett volna az alapsztoriból egy elgondolkodtató, az emberi jellem mélységeit boncolgató, az igazságérzet, a lelkiismeret és az elnyomás alatt deformálódó psziché viszonyát bemutató, komoly etikai és morális kérdéseket megfogalmazó (pl.: van-e joga bárkinek is megölni egy embert, tudván, hogy ezrek életét mentheti meg vele?) szellemi értelemben színvonalasabb alkotást készíteni. Ehelyett egy pörgős akciómozi lett, látványos lassításokkal, adrenalindús, attraktív üldözős-lövöldözős jelenetekkel, kellő mennyiségű vérrel és trutymóval, de az emberiesség leghalványabb szikrája nélkül. 

Ezúttal csak azt tudom ajánlani: NE nézzétek meg.

Szebb napot!

Eső

a megvilágosodás éjszakája

Bár a cím a paradoxon típuspéldája, mégis kifejező. Litha éjjeléről van szó, mikoris, horribile dictu, a Tescóban robotoltam. Ám miközben karikás szemmel kóvályogtam fel-alá a ruharészlegen, bőven volt időm elgondolkodni az élet, a világmindenség meg minden felől. S végül Nap-atya, aki ereje teljében ragyog a nyár derekán, az én kicsi és homályos fejecskémben is világosságot gyújtott. Rádöbbentem, hogy nem akarok olyan munkát végezni, amiben nem hiszek. Korábban úgy véltem, beérném valami egyszerű, kevés szellemi,-és fizikai energiát igénylő, egysíkú, nyugis melóval - mint amilyen a tesco árufeltöltői poszt. Azonban a két egymást követő éjszakai műszak felrázott a megadó passzivitásból. Kezemben tartottam a legújabb nyári divatra komponált tucat-lábbeliket, és nem tudtam szabadulni az érzéstől: mintha egy játékbaba játékcipőcskéjét pumpálták volna fel - olyan műanyag, olyan valószerűtlen, olyan jellegtelen volt valamennyi. Pakolásztam a 'basic' titulussal ellátott, (kevés kivétellel) elképesztően ócska anyagból készült, igénytelen cuccokat, és arra gondoltam, még turkálóban sem adnék ki pénzt ilyen vackokért. Nézegettem az USA kulturális monopóliumát (no meg a Távol-Kelet olcsó munkaerejét) hirdető pólókat, topokat, és kvázi felfordult a gyomrom.

Persze nem csak rossz benyomások értek. Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem a pozitívumokat is: például a munkatársak előzékeny, kedves és türelmes viselkedését, a vezetők közvetlenségét és barátságos voltát. Diákmelósként nem lehet kifogásom a munkakörnyezet és a légkör ellen. De legyen bármilyen segítőkész és laza a törzsgárda, legyen bármilyen lelkesítő és környezettudatos a személyzeti részleg dekorációja, a cég üzletpolitikája megbocsáthatatlan. 

(Újra) felismertem, mennyire hamis, felszínes, hazug és művi az a világ, amit a tesco képvisel; amiben a még éppen elfogadható minőség az érte kapható lehető legmagasabb árral ötvöződik, s a csillogó látszat mögött nincs valódi érték, tartalom. A legtöbb terméken akár a 'mindent a szemnek, semmit a kéznek' matrica is szerepelhetne, hiszen a használatba vételük gyorsan lerombolja a megjelenésük által táplált illúziókat. 

Rájöttem, hogy ahogy az életem egyéb szegmenseiben (hobbi, szakma, tanulmányok), úgy a munkámban is olyasmiért akarok tevékenykedni, ami a jövőt építi (nem pedig rombolja, miként a tesco-féle multik). Némi sorsszerűséget látok abban, hogy épp a nyári napforduló éjjelén forrt ki bennem ez az elhatározás; s ezzel párhuzamban aktív hallgatói jogviszonyom megszűnése miatt július 1-től egyébként sem dolgozhattam tovább a diákmunka-szövetségnek. 

Hogy mi lesz a világmegváltó álommunka :) - állatkerti állatgondozó? természetvédelmi őr? könyvtáros? múzeumi teremőr? fitoterapeuta? őstermelő? néprajzkutató? ökológus? erdőkerülő? emutenyésztő? kecsketerelő? okleveles füvesasszony? boszorkány nagynéni? :) - még nem tudom. De fohászkodni fogok az istenekhez, hogy terelgessék a lépteim a nekem szánt életút irányába.

Áldás!

Eső

zűrzavar felsőfokon

Tegnap megtörtént a ponthúzás, s minden jel arra mutat, hogy ősztől a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakos hallgatója leszek. Ennek kapcsán megpróbáltam elővarázsolni a kar honlapján a képzés részletes tantervét, félsikerrel; aztán a felvi.hu-n böngésztem a szakosodási lehetőségeket keresve. Phhfff, a felsőoktatás még mindig az őskáosz állapotában leledzik :). 

'god has zero tolerance for wicca'

Pogány tematikájú tetoválásokat böngészve futottam bele ebbe az oldalba. A cikket végigolvasva nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Ahogy tovább lapozgattam a site-on, a mérhetetlen emberi hülyeség feletti megdöbbenés vette át a főszerepet. Elbizonytalanodtam, egyáltalán érdemes-e ilyesmit megosztani a nagyvilággal; de gondoltam: ha más hasznot nem is hajt, legalább megmosolyoghatjuk 157 286 rigorózus baptistának a 'tipikus wicca' megjelenéséről és viselkedéséről vallott bárgyú nézeteit. Aztán még egy lépéssel továbbhaladva rájöttem, hogy a weblap egy fiktív egyház égisze alatt a fundamentalista, ultrakonzervatív keresztény gyülekezetek kifigurázását, parodizálását célozza. Ennek tükrében a boszorkányüldözésről  szóló, hajmeresztő sületlenségekkel teli cikk könnyed keddi kabarénak tűnik, s már-már őszinte mosolyra késztet. Íme a link. 

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs