a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

a reinkarnációról - másképp

Samsara, avagy a lét kereke. (Forrás)

A reinkarnáció vagy lélekvándorlás fogalma a modern nyugati köztudatban az egzotikus keleti hitrendszerek kapcsán gyökeresedett meg, noha valójában a Föld számos pontjáról adatolt, rengeteg népcsoport kozmogóniájából ismert motívumról van szó. Széles körű elterjedtségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Indonéziától Óceánián át Ausztráliáig, Nyugat,- és Dél-Afrika bennszülöttjeitől az amerikai kontinens bizonyos etnikumaiig megtalálható.

Noha az ókori magaskultúrák (ideértve India vallásain és különböző görög filozófiai iskolákon túl meghatározott közel-keleti kultuszokat és késő-antik misztériumvallásokat is) a lélekvándorlás doktrínájának kétségkívül kidolgozottabb, összetettebb változatát mutatják fel, mint az írásbeliség nélküli népek, most utóbbiak hitvilágából szemezgetek.

A Trobriand-szigetek (ma Kiriwina) lakói például úgy vélik, halottaik egy - valóban létező - szigetre, a Kiriwina-tól északnyugatra elhelyezkedő Tuma-ra távoznak, ahol a földihez hasonló, boldog életet élnek (Tumán egyébként hús-vér emberek is laknak, és mind az anyagi valóság, mind a holtak tekintetében élénk kapcsolatban áll a főszigettel. Állítólag a szellemek olykor hazalátogatnak - bizonyos rituális alkalmaknak, elsősorban is a milamala ünnepségnek egyenesen elengedhetetlen velejárója a balomák meghívása -, máskor pedig még élő családtagjaik eveznek Tumára, hogy találkozzanak velük.) 

A holtak birodalmában azonban nem áll meg az idő: a szellem tovább öregedik. Végül a tengerben megfürödve parányi lélek-gyermekké (waiwaia) válik, és a víz által sodort uszadékfán, leveleken, fűcsomón, hullámtajtékon utazva visszatér az élők birodalmába, hogy beköltözzön egy fürdőző nő méhébe (épp ezért azok a hajadon lányok, akik el akarják kerülni a terhességet - a szexualitás ugyanis Kiriwinán lényegében gyermekkortól az élet mindennapi velejárója - különböző rituális ellenintézkedésekkel igyekeznek megakadályozni a waiwaia behatolását). Más narratívák szerint a lélekmagzatot egy felnőtt baloma, általában a későbbi anya valamely nemzetségbeli őse szállítja "házhoz". Így vagy úgy, a gyermekáldást mindenkor az elhunytak közreműködésének tulajdonítják, amelyben a nemi érintkezés szükséges, de marginális szerepet játszik. 

Közép-Ausztrália törzseinél elsősorban a mitikus totem-ősök felelnek a nemzetség gyarapodásáért.  E hajdani kultúrhéroszok a mai embert messze meghaladó testi,- és varázserővel rendelkeztek, küllemüket, sőt, lényegüket illetően pedig gyakran állat,-vagy növényszerűek voltak. Életük végén a föld alá süllyedtek (néha különös formájú sziklát, fát vagy víznyelőt hagyva maguk után): ahol ez történt, szent hely, amelyet benépesítenek a totemősök vissza-visszajáró lelkei (nem véletlen, hogy itt találhatók az oknanikillák, vagyis a csurungákat őrző szentélyek: a személyes csurunga egyszerre testesíti meg a totemet és a klán élő tagját, jelképezve kettejük lényegi azonosságát). A leendő anyák a szent hely közelébe érve termékenyülnek meg. Néhány közép-ausztráliai legenda szerint egy-egy totemisztikus nemzetség csupán egy vagy két mitikus őssel rendelkezik, ezek szubsztanciájából keletkeztek a nemzetségen belül ismét és ismét újjászülető lelkek (a földön jártában-keltében szórta szét, "rázta le" magáról őket). Az ős alvilágba-szállását jelző objektum (fa, hasadék, kőszikla) a belőle sarjadt lélek-gyermekek (ratapák) otthona, akik idővel beköltöznek egy arra alkalmas asszony méhébe (az alkalmasság kritériuma, hogy a megfelelő frátria megfelelő házasodási osztályába tartozzon - a részletekkel most nem untatok senkit). Alkalomadtán maga a totemős gondoskodik a fogantatásról oly módon, hogy a szent hely közelében járó nő méhébe különös csurungát, ún. namatunát hajít - benne az önmaga emanációjaként létrejött lélek-embrióval.
A (típuspéldának számító) közép-ausztráliai törzseken kívül az újjászületés tana ismert a kontinens más vidékein is, hasonló vagy eltérő formában.  A nimbaldik, watyabalukok, nyulnyulok, Queensland bennszülöttei egyaránt az újjászületésre vágyó lélek behatolásának tulajdonítják a terhességet. A Pennyfather folyó mentén élő törzsek szerint az egyén két lélekkel bír, melyek közül az egyik - a choi - születéskor a placentában marad (ezt megszentelt helyen elássák). Mikor egy férfi családot alapít és gyermeket nemz, egy szellem a placenta-lélek egy darabját helyezi az embrióba. Az apa másik lelke, a ngai csak a halálakor távozik, ám ekkor egyből gyermeke(i) testébe költözik; ily módon a család férfitagjaiban lényegében ugyanaz a lélek inkarnálódik generációról generációra.

Az észak-amerikai tinglitek szerint az elhunytak lelkei visszatérnek az élők közé, és behatolnak családjuk valamely várandós asszonyának méhébe. Az asszonynak álmában megjelenik az adott rokon; ha a gyermek valóban az illetőhöz hasonló vonásokat mutat, azonosnak tekintik vele és az ő nevét adják neki. A haidáknál a sámán mondja meg, melyik elhalt ős reinkarnációja a születendő csecsemő; a kwaikutlok úgy hiszik, a család legutóbb eltávozott tagja jön vissza az életbe a következő utóddal. Hasonlóan vélekednek a huronok, atapaszkok, irokézek és más, Egyesült Államok - beli törzsek is.

Az indonéz népek újjászületéssel kapcsolatos elképzeléseiről a kettős temetkezés kapcsán már írtam. A dajakoknál a túlvilágra jutott lélek meghatározott alkalommal (hétszer, háromszor, kilencszer stb.) meghal, majd újjászületik a holtak birodalmában, ezt követően visszatér a földre és egy település közelében beköltözik valamilyen gombába vagy gyümölcsbe. Ha utóbbiból egy asszony eszik, a lélek újjászületik; ha netán állat fogyasztja el, állatként testesül meg ismét (ha aztán ezt az állatot egy ember elejti és megeszi, a léleknek lehetősége lesz emberként megszületni). Azonban ha akár a gyümölcs vagy gomba, akár az állat anélkül pusztul el, hogy terítékre kerülne, a lélek - legalábbis az  olo ngadjuk és olo manjanok szerint - örökre megsemmisül. Balin úgy tartják (vagy tartották), hogy az elhunyt harmatként tér vissza a földre és saját családján belül reinkarnálódik. Más törzsek kevésbé optimista kilátásokkal tekintenek a halotti lét elé: égi tartózkodását követően a lélek egzisztenciális léte megszűnik, harmattá válik vagy felszívódik valamilyen anonim rovarban, csúszómászóban.
 
A tradícionális hitrendszerek mellett a lélekvándorlás tana számtalan új vagy újabbkeletű vallási mozgalomban megjelenik, beleértve a kortárs pogányságot is. Rengeteget lehetne még írni róla, azt kívánom, bár volna elég tudásom (no meg időm) arra, hogy részletesebb áttekintést nyújthassak - így azonban egyelőre meg kell elégednünk a fenti elnagyolt vázlattal. Talán ízelítőnek ez is megteszi.

Felhasznált irodalom:

Durkheim, Emile 2004: A vallási élet elemi formái. A totemisztikus rendszer Ausztráliában. L'Harmattan, Budapest
Hertz, Robert 2001: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 11, "Reincarnation" címszó)

tükörország

(Forrás)

A túlvilágról szőtt elképzelések közt gyakran találkozunk a fordítottság gondolatával: a halottak birodalmában jobb és bal, fent és lent helyet cserél, az idő visszafelé pereg, az évszakok sorrendje átrendeződik. Erről a felfogásról árulkodik egyes honfoglalás-kori sírok leletanyagának elrendezése: az ékszereket, fegyverövet leoldva, az edényeket, íjat, nyilat összetörve, a kardot a szokásossal ellentétes oldalon helyezték a halott mellé. Az elsőként László Gyula által leírt jelenséget tovább vizsgálva Tettamanti Sarolta megállapította, hogy országosan elterjedt rítusról van szó, amelyben azonban az elhunyt túlvilági szükségleteinek kielégítése a visszajáró halottól való félelemmel vegyül: a felszerelés megrongálása, a fegyverek szokatlan pozitúrája kifejezi a halotti birodalom fordítottságát, s egyben megakadályozza a holttest megelevenedését.
A túlvilág eme elképzelése széles körben megtalálható, a már emlegetett dél-vietnami brúk temetési szertartásában például minden olyan motívum, ami a halott másvilágra vezető útjához és másvilági létéhez kötődik, következetesen fordítva zajlik, mint földi megfelelője (a testet nem a feljárónál, hanem az ellentétes oldalon adják le a verandáról, a halottnak szánt sírmellékletet - szerszámokat, háztartási eszközöket - összetörve helyezik a sírba, a neki vetett rizst az óramutató járásával ellentétes irányban, hátrálva hintik el a gödör körül, jószága pedig az áldozati állatok csontjaiból támad stb).
A fordítottság gondolata talán a tükör, tükröződő felület, tükörkép megkülönböztetett jelentőségéhez kapcsolódik. A tükör korokon és kultúrákon átívelő mágikus-vallási "népszerűsége"  jóformán máig töretlen, a víztükörben vagy egyéb fényvisszaverő felületen megpillantott képmásról pedig gyakran hitték (hiszik napjainkban is), hogy a lélek vagy egy, a személytől független hasonmás reflexiója.
A legújabb kori magyar néphitben e fordítottság gondolata már csak töredékesen jelenik meg (a halottat alkalmanként az ablakon át, és/vagy talpával előre viszik ki a házból, ám ez elsősorban a visszajárás megelőzésére szolgál), a tükör és a halál (illetve szellemvilág) közti kapcsolat viszont határozottabban körvonalazható. Európa-szerte bevett gyakorlat, hogy haláleset után a tükröket letakarják, amely hagyományhoz többféle magyarázat fűződik: az egyik szerint a halott lelke önmagát megpillantva elborzadna, a másik szerint a halál a tükörbe nézve megkettőződik és még egy családtagot elragad, megint másik úgy tartja, hogy a tükör csapdába ejti a lelket, amely így nem tud továbblépni. A tükör más népi praktikákban (divinációs eljárások) mint magasabbrendű igazságok feltárója, a természetfeletti birodalmának kapuja, a transzcendens hatalmak elérésének és megszólaltatásának (kétélű) eszköze, a jövőt megmutató bűvös holmi kap szerepet.
A tükör és a halotti világ szoros összetartozása makacsul továbbél a populáris kultúrában: mi sem példázza ezt ékesebben, mint a tucathorrorok azon, unásig ismert momentuma, amikor a kísértet, démon és miegyéb tükörben (ablaküvegen, óraüvegen stb.) bukkan fel vagy egyenesen abból mászik ki, illetve a hős (vagy áldozat) képmása önálló életre kel.

Felhasznált irodalom:

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 9, "Mirrors" szócikk) 
Magyar Néprajzi Lexikon - Túlvilág
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Élet és halál
Tánczos Vilmos 2007: Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest. ('Tükör' szócikk)
Tettamanti Sarolta 1982: Temetkezési szokások a Kárpát-medencében a X. - XI. században. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest.

mennyei testek

'Heavenly Bodies' - azaz Mennyei testek: ezzel a címmel jelent meg tavaly októberben Paul Koudounaris művészettörténész fotóalbuma, amely katolikus relikviák mai szemmel nézve ugyancsak bizarr kollekcióját mutatja be.  A történet kezdetei a hitújítás lázában égő 16. századra nyúlnak vissza: ekkor fedezték fel a római katakombák labirintusát, több ezer feltételezett ókeresztény mártír sírjával egyetemben. Az egykori Krisztus-követők maradványait a klérus kitörő lelkesedéssel vette gondjaiba: a nyugat-európai templomok korábbi ereklyéi nagyrészt áldozatul estek a reformáció tisztogató hadjáratának, a katakomba-sírok "tartalma" azonban (profánul megfogalmazva) bőséges utánpótlással szolgált. A megtisztított csontvázakat drága öltözékbe burkolva, felékszerezve tárták a nagyközönség elé, jelképezve a vallás nyújtotta lelki gazdagságot és az üdvözülés révén elért mennyei szépséget.  Az átszellemült hit, a művészi igényesség és kimagasló mestermunka ötvözetéből megszületett fényűző ereklyék fennkölt szépsége (még ha modern szemmel groteszknek tűnik is) kifejezi a vallási misztériumok mára megkopott mélységét, a hívek áhítatát és rajongó szeretetét, a csoda kézzelfogható jelenlétébe vetett meggyőződést.
A katakomba-szentek közel három évszázadon át szolgáltak közösségük védelmezőjeként és jótevőjeként, mígnem hitelességüket illetően kételyek merültek fel, s szakrális relikviákból rövidesen kínos tévedéssé redukálódtak. Egy részüket a 19.-20. században egyszerűen elpusztították, másokat elrejtettek a nyilvánosság elől, de akadt olyan templom, ahol még az '50-es években is ott díszlettek.
Az alábbiakban néhány fotót mellékelek a könyv gazdag gyűjteményéből: szeretnék előre szólni, hogy nem egyszerű befogadni őket (számomra kisebbfajta vizuális sokkot okozott a drágakövekkel kirakott szemű, aranyba és selyembe csomagolt csontvázak látványa). Íme.

A testemlékek által hordozott jótékony, csodatévő és oltalmazó erő gondolata összekapcsolja a keresztény szentet és az indonéz vagy pápua-új-guineai törzsek halottait (az elhunytaknak tulajdonított, az élőket segítő szerepkör éppúgy része a keresztény hitnek, mint az őskultusz különböző formáinak). Persze egy teológus valószínűleg vitatná a kettő azonosságát: míg a bennszülöttek múmiái "önerőből", ős-mivoltuk és halotti létük folyományaként rendelkeznek mágikus befolyással, a katolikus relikviák a rajtuk átsugárzó isteni kegyelmet közvetítik a földi világ felé. Akárhogy is, a katakomba-szentek "mennyei testei" és az angák sziklaoldalba függesztett halottai egyaránt gonddal felügyelték és lelkiismeretesen támogatták a rájuk bízott közösséget, - amíg csak tehették.

múmiavilág

Ezúttal a hónap témájának megfelelő programajánlóval készültem: a Természettudományi Múzeumban 2014. október 1-jétől 2015 május 7.-éig tekinthető meg az öt kontinens különböző történelmi korokból származó múmiáinak gyűjteményét bemutató "Múmiavilág" kiállítás. A múzeum kedd kivételével minden nap 10-18 óra között, csütörtökön 10-20 óra között látogatható, felnőtteknek 1800, 6-26 év köztieknek illetve nyugdíjasoknak egységesen 900 forint a belépő. A tárlaton 28 emberi és 10 állati testemlék szerepel, köztük a váci kripta egykori "lakói", dél-amerikai chincorro múmiák, európai lápi testfosszíliák és egy hajdani sokushinbutsu földi maradványai is. Mindemellett interaktív antropológiai bemutató és egyéb érdekfeszítő programok várják a vendéget - részletesebb információk a kiállítás honlapján. Jó szórakozást!

(Forrás)

a kettős temetkezés

Míg számunkra a halál egyszeri, pillanatszerű esemény, számos kultúrában lépcsőzetesen lezajló folyamat, jól meghatározott állomásokkal (amelyek közül az életfunkciók megszűnése csak a kezdet). A kettős temetkezés gyakorlata szerint az első búcsúztatási rítus átmeneti, a holttest ilyenkor még nem kerül végső nyughelyére: azt csupán a második (vagy többszöri ismétlés esetén harmadik, negyedik stb.) szertartást követően foglalja el. Eközben az elhunyt fokozatosan veszíti el a társadalomban betöltött helyét, rangját, szerepét (jogait és vagyonát), s válik ki a családtagokat, rokonokat, faluközösséget összefűző kapcsolathálóból. A szertartásrend - a fiziológiai bomlás fázisaival összehangoltan - visszatükrözi eltávolodását az élők világától, útját a halottak birodalmába és új, halotti státuszának megszületését. Mindeközben családja megszabadul a halál tisztátalanságától, a közösség pedig "rendezi sorait".

Dajak koporsók, bennük a második temetésre váró holtakkal. (Forrás)

Indonézia és a Dél-Csendes-Óceáni szigetvilág bizonyos népei a halál után meghatározott ideig elkülönített helyen őrzik a testet (régi szokás szerint a lakóházban, gyantával bekent és hermetikusan zárt koporsóban, amelyen csupán egyetlen lyuk  - valamint a hozzá erősített edény - szolgált a hullanedvek elvezetésére; utóbbiakat bizonyos esetekben a legközelebbi rokonok rizshez keverve elfogyasztották; másutt egyszerűen kiöntötték). Ahol a hajdani otthonban történő tárolás - például a gyarmatosítók higiéniai aggályai miatt - feledésbe merült, ott kisméretű, de az élők által használttal megegyező házat építettek az elhunytnak. Néhány törzsnél az ideiglenes földbe temetés vagy a fakéregbe burkolt tetem faágak közt történő elhelyezése is megfigyelhető. A test gondos elzárása egyszerre szolgálta a halott és családja védelmét: előbbit a rontó szellemektől, ártalmas természetfeletti befolyástól, utóbbit pedig a halálhoz társuló tisztátalanságtól, netán az elhunyt szellemének rosszindulatától óvta.

Az átmeneti periódusban a holttest kiszolgáltatottságának és magányának megfelelően a lélek is elveszett, magatehetetlen. Mivel a halottak birodalmába még nem nyerhet bebocsátást, a földön kóborol, teste mellett marad és az élők támogatására (például áldozatai ételeire, imáira szorul). Egyedülléte és bizonytalan státusza nyomasztja, korábbi sérelmei feldühítik és hajlamos megbosszulni őket, ha pedig családja nem gyászolja tisztességgel, rajtuk tölti ki haragját. Féltékenyen őrzi feleségét, aki a végleges temetésig nem mehet ismét férjhez vagy térhet vissza rokonaihoz; vagyona, rangja sem örökíthető tovább. 

Bizonyos népek úgy tartják, hogy a szövetek rothadása fájdalmat okoz a léleknek, mások szerint a fogyatkozó húst a holtak szellemei ragadják magukkal, hogy belőle új testet építhessenek a frissen eltávozottnak, megint mások úgy vélik, a húsból vagy hullanedvekből valamilyen állat - féreg, kígyó stb - keletkezik, amelyben az eltávozott (valamelyik) lelke él. Akárhogy is, az elhunyt a végleges temetésig bizonytalan létállapotú féllény: megrekedvén élet és halál határmezsgyéjén (anélkül, hogy akár az élők, akár a holtak közösségének teljes jogú tagja lehetne) egyszerre szánandó és félnivaló teremtmény, aki a legteljesebb mértékben a visszamaradottak segítségére van utalva.

Ami a hozzátartozókat illeti, minél szorosabb kapcsolatban álltak az elhunyttal, annál inkább "beszennyezi" őket a halál tisztátalansága, épp ezért számtalan tabunak és előírásnak kell engedelmeskedniük a végleges temetésig. Ahogy életében, most is mintegy sorsközösséget vállalnak a halottal, és a gyász idejére kivonulnak az élők világából, a társadalom mindennapjaiból (a holttest egyes részeinek vagy bomlástermékeinek elfogyasztása, bőrre kenése e közösségvállalás magasiskolája). Szokásos munkáikat, feladataikat elhagyják, nem viselik ékszereiket, rendes öltözéküket és hagyományos frizurájukat, nem fogadnak látogatót és nem utaznak el, sokszor ki sem lépnek a házból, nem beszélhetnek vagy bizonyos ideig egyáltalán nem mozoghatnak, mindössze meghatározott ételeket fogyaszthatnak stb. Mindezzel kifejezik az élőktől való elkülönülésüket, amely a körükben megtelepedő halál jelenlétéből fakad. Minél közelebbi rokonról van szó, annál szigorúbbak és annál hosszabb időtartamot (alkalomadtán hónapokat vagy éveket) ölelnek fel e tiltások. Céljuk egyfelől enyhíteni az elhunyt magányát, másrészt biztosítani, hogy - a speciális óvintézkedések révén - a közösség többi része mentes marad a halál káros befolyásától. Családján túl a halott minden személyes tárgya (bútorai, ruhái, ékszerei), birtoka (pl. gyümölcsfái, halászóhelyei, jószágállománya) "tisztátalanná", tiltottá válik. A tabuk a másodlagos (vagy végleges) temetés közeledtével (ahogy a halott testben és lélekben is mindinkább elveszti veszedelmes, fenyegető mivoltát) fokozatosan, különböző szertartások révén oldódnak fel.

Különös nehézséggel szembesül egy közösség, ha vezetője - király, törzsfő - halálozott el, ilyenkor ugyanis a teljes társadalom megrendül. A király halálát egyes népeknél, elkerülendő a zűrzavart, titkolni igyekeznek, amíg a szokásrend (vagyis a halál folyamatának lezajlása) lehetővé nem teszi az új uralkodó beiktatását. Másutt a káosz intézményesített formája veszi át a terepet, a bevett normák, erkölcsök és törvények büntetlen áthágásával, fékevesztett tombolással és erőszakhullámmal. Egy-egy hétköznapi ember halála is szakadást okoz a társadalom szövetében, de a nép és a föld egészének jólétét reprezentáló és biztosító uralkodó hiánya az egész világot a feje tetejére fordítja. 
A másodlagos temetés időpontját különböző tényezők befolyásolják. Általában akkor kerül rá sor, ha a holttest már annyira elbomlik, hogy többé-kevésbé csak a csontok maradnak meg belőle. A bomlás folyamata a test eltorzulásával és a kellemetlen szagokkal együtt (nem egészségügyi, hanem vallásos-rituális szempontból) tisztátalanná, veszedelmessé teszi a hullát. Amikor az oszlás befejeződik, az összeszáradt, kiszikkadt csontváz ismét "szalonképessé" válik. Ezzel párhuzamosan a lélek földi bolyongása véget ér és eljut a holtak birodalmába, ahol elfoglalja méltó helyét. 

Tiwah, azaz a másodlagos temetés. (Forrás)

Noha a trópusi-szubtrópusi klímán a dekompozíció 10-12 hónap alatt végbemegy, a második temetést olykor évekkel késlelteti a források előteremtése, a szükséges nyersanyagok beszerzése, az általában rendkívül nagyszabású, fényűző és hosszan elhúzódó ünnepély megszervezése, a meghívottak utazási ideje és így tovább. Az indonéz törzseknél egy-egy másodlagos temetés sokszor hatalmas anyagi áldozatokat követek a halott családjától, s az egész rokonság összefogását igényli. Előfordul, hogy a közelmúltban elhunytak hozzátartozói közös rituálét szerveznek, megosztozva a terheken. Azoknál a népeknél, ahol a temetés periodikusan ismétlődik (vagyis nem csak második, hanem harmadik, negyedik, n-edik szertartást is tartanak három,- négy,- hét,- tízévente vagy bizonyos számú elhunyt "összegyűltekor" stb) - ilyenek például a dél-vietnami brúk - az összes érintett család, akiknél esedékes az újratemetés, közösen ünnepel. Kimagaslóan tehetős famíliák azonban azt is megengedhetik maguknak, hogy lerövidítsék a gyász időtartamát és akár közvetlenül a halálesemény után a (normál esetben) második, pazarló temetési szertartást rendezzék meg az elhunytnak.

Tiwah, azaz másodlagos temetés. (Forrás)

(Másutt - még akkor is, ha nincs meg a kettős temetkezés intézménye - a lélek túlvilági utazásának vélt ideje szabja meg, mikortól tekintenek valakit ténylegesen halottnak; az észak-amerikai indiánok több törzse szerint ez négy nap, négy hónap vagy négy év. A románoknál, bolgároknál, abházoknál, cseremiszeknél a halált követő negyven nap a gyász kiemelt időszaka. A gyászmunka szertartásos tagoltsága, az elhunyttól való búcsúzás fokozatos jellege jelentkezik még a magyar népszokásokban is, a tor és a rá meghatározott időtartamra következő későbbi halotti emlékünnepek, a bizonyos időközönként fizetett gyászmisék ritmusában.)

A borneói dajakok a végleges temetés különféle szertartásai során a halottat még egyszer, utoljára élőként kezelik. Miután eddigi nyughelyéről elmozdítják, vázáról lefejtik az esetleg még ott maradt kötőszövetet, húst, majd a csontokat drága, szép kelmékbe csavarják. Utána külön az ő számára épített házikóban álló ravatalra helyezik, melléteszik legértékesebb ékszereit és használati tárgyait, kedvenc ételeivel és italaival kínálják, családtagjai, rokonai pedig búcsút vesznek tőle. Közben többszöri éneklés, tánc és ima zajlik körülötte.

A halott búcsúztatása. (Forrás)

A ceremóniának gyakran képezi részét állatáldozat (bivaly, disznó, tyúk). (Forrás)

Végül a csontokat elhelyezik a családi kriptában, vagyis a sandungnak nevezett, fából készült és gazdagon faragott sírépítményben, amely cölöpökön álló házat formáz, és a család elhunyt tagjainak földi maradványait tartalmazza. Ily módon a halott fizikailag is újraegyesül őseivel. Eltérő szertartásos külsőségek, de hasonló eszmei tartalom; a végleges búcsú és az elhunyt megtérése örök nyughelyére fémjelzik más népcsoportok végleges temetkezését. Egyes esetekben a holtat nem testi mivoltában, hanem jelképesen temetik újra (a vietnami brúk például farudacskákkal helyettesítik a korábban elhalálozott személyeket), mások viszont nem pusztán kihantolják, de felöltöztetik, asztalhoz ültetik, sőt - családi fotóval tisztelik meg a halottat. Előfordul, hogy a holttest bizonyos (kiszárított, zsugorított) részeit, esetleg hamvait nem helyezik a közös sírba, hanem oltalmazó patrónusként a lakóház egy megkülönböztetett pontján tartják és rendszeres rítusokkal (lemosás, átöltöztetés, áldozati ételek és italok felkínálása) igyekeznek elnyerni jóindulatát. A konkrét, tényleges maradványok helyett az elhunyt (egyik) lelkét magába foglaló szimbolikus objektum - szobor, fétis - is lehet a kultusz tárgya.

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

Sandung (Forrás)

 Az eltávozott ősöktől egyébként is támogatást és védelmet vár a közösség: míg a feloszló test (pontosabban szólva, a státusz nélküli, még temetetlen, fél lábbal az élők közt, fél lábbal a szellemvilágban létező halott) rémület és undor tárgya, a csontkamra - benne a megtisztult, s nem utolsósorban megfelelően elbúcsúztatott, úgymond kiengesztelt holtakkal - pozitív kisugárzású, jótékony erőt képvisel. A holttesten végbemenő borzalmas átalakulások bizonytalanságát felváltja a kiszikkadt csontok hosszú életű változatlansága: talán ezt a procedúrát - vagyis a tetem "tartósítását", a múlandó szövetek megsemmisítését és a romolhatatlan váz előállítását - gyorsítja meg egyes esetekben a hamvasztás (sőt, talán maga a mumifikálás is).
A fizikai maradványok végső nyugalomra helyezésével párhuzamosan a lélek is eljut a holtak birodalmába. Útja sokszor nehéz és válságos, olykor isteni pszichopomposzra van szüksége. A temetés földi szertartásrendje és a szellem túlvilági utazása közti eleven kapcsolat tükröződik például a brúk szokásaiban, akik a holttesttel a temető felé menet többször megállnak, "megpihennek" - jelképezve az elhunyt fáradalmait -, s még a sírkert közelsége esetén is rendre megszakítják az utat, hogy szertartásos imákat, énekeket mondjanak (jelezvén az élők és holtak létsíkja közti, szinte áthidalhatatlan távolságot). Amint a csontok egyesülnek a nemzetség többi tagjának maradványaival, úgy a lelket is befogadja a halottak közössége (olykor beavatási próbatételre emlékeztető rítusokat követően).
A csontok és a lélek közti szoros kapcsolat más kultúrákban is jellemző. Az elhunytat lehetőség szerint családjával, nemzetségével közös sírban, csontkamrában temetik el - "az élők egy közös házban, a halottak egy közös sírban", tartja a malgas mondás. A Huron Konföderáció nemzeteinél a halottak maradványait 10-12 évenként összegyűjtötték, ha kellett, letisztogatták (a még viszonylag ép tetemeket csak megmosták és átöltöztették), új ruhát és különböző ékszereket adtak rájuk, majd elzarándokoltak egy szent találkozóhelyre, ahol közös árokban földelték el őket ismét. Másutt a csontokban megőrzött lélek jótékony mágikus ereje arra sarkallta a hozzátartozókat, hogy a végleges temetés során - akár darabonként szétosztva - otthonukba vigyék, amulettként viseljék vagy épp elfogyasszák a maradványokat, ekképp hozva létre szakrális közösséget az elhunyttal. A pápua-új guineai angák mumifikálják halottaikat, ennek részeként pedig lecsapolják a zsírt, illetve egy, a tetem hasába szúrt üreges bambuszrúdon át elvezetik a hullanedveket - ezeket a halott hozzátartozói bőrükbe, hajukba dörzsölik. A mumifikálódott ősök a falu közelében, sziklákra, sziklás hegyoldalba függesztve őrzik a települést és lakóit.

(Forrás)

(Forrás)

Az indonéz bennszülötteknél a halottak birodalmában éppúgy zajlik az élet, mint a földi valóságban: az elhunyt itt is megöregszik és meghal, majd újjászületik. Végül többszöri reinkarnálódás után változatos formában (harmat, gyümölcs, gomba) visszaköltözik a földre, arra várva, hogy egy nő elfogyassza, s ily módon újra megtestesülhessen emberként.
Párhuzamban a halott végleges eltávozásával a gyászolók is felszabadulnak az addig őket sújtó tabuk alól. A halottas házat, annak eszközeit és lakóit rituálisan megtisztítják, hogy kiűzzék belőlük a "gonoszt", vagyis a halál baljós emlékét, majd bizonyos rítusok révén reintegrálják az elhunyt családját az élők közösségébe. A ceremónia bőséges étkezéssel, vidám táncokkal és dalokkal ünnepli a gyászidő végét: a gyászolók pedig innentől ismét hordhatják szokásos öltözetüket, frizurájukat, ékszereiket, s visszatérhetnek megszokott tevékenységeikhez, szerepkörükhöz. 

Az elmúlás tehát nem az individuum pillanatnyi, személyes tragédiája, hanem az egész közösség hosszú időn át elhúzódó drámája. Az eltávozott személy halálával felborítja a társadalom rendjét, s ennek helyreállításához különféle szertartások szükségesek. Hogy mennyire társadalmi jelenségről van szó, jól példázza, hogy azok, akik még vagy már nem teljes jogú tagjai a társadalomnak - például bizonyos kor (2, 7, 8 év) alatti vagy különféle, a közösségbe bevezető szertartásokon (lásd névadás) át-nem-esett gyermekek, elaggott, idős emberek, rabszolgák, bűnözők vagy egyes speciális halálnemek elszenvedői - esetében a temetés radikálisan leegyszerűsödik, a családot sújtó tabuk enyhébbek és rendkívül rövid idő alatt feloldódnak, a gyász kötelezettségei egy-két jelképes gesztusra redukálódnak (ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hozzátartozók nem éreznek valós fájdalmat). A gyermek esetében gyakori a vélekedés, hogy - tekintve, hogy még nem vált egészen az emberi közösség tagjává - a szellemvilággal, a halottak birodalmával fennálló kapcsolata szorosabb és közvetlenebb, mint a felnőtteké, így halála után gond nélkül tér vissza oda (vagy születik újjá ismét). Az öngyilkosok, gyermekszülésben elhalt anyák, villámsújtotta, vízbe fulladt vagy erőszak áldozatává vált személyek szintén megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. Egyes népeknél végzet-szerű haláluk tisztátalanná és végleg átkozottá teszi őket: teljesen megsemmisülnek vagy rosszindulatú szellemekként kóborolnak a földön, örökre kizárva a békés túlvilági létből és a születés-elmúlás-újjászületés örök körforgásából.

A halál beilleszkedik az életet tagoló átmeneti rítusok sorába: tulajdonképpen azok záróakkordja. A születés, majd a különböző létállapot-változások (az egyes korcsoportokba történő beavatás, a házasélet, a harcoslét stb) során az egyén egymástól elkülönülő, heterogén társadalmi státuszok lépcsőfokain halad keresztül, hogy végül a legnagyobb változás: az elmúlás révén egy minőségileg magasabbrendű, s az eddigiektől drasztikusan eltérő létmódot kezdjen. A fázisváltásokat kísérő rítusok az előző állapottól (csoporttól) való elválasztást, az átalakulást, majd az új állapotba (csoportba) történő belépést rendre a halál és újjászületés motívumaival stilizálják. Ám a halál maga sem örökkévaló: éppúgy része a lélek szakaszokra bomló vándorútjának, amelynek önmagába záruló köre előbb-utóbb ismét visszatér az élők birodalmába. 

Felhasznált irodalom:

Hertz, Robert: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Metcalf, Peter: Jelentés és materializmus: a halál rituális ökonómiája. In: Berta Péter (szerk.) 2001: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

Vargyas Gábor:  A brú túlvilág a temetkezés tükrében. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II.

a honfoglaláskori magyarság őskultuszáról

Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy a honfoglaláskori temetkezési szokásokra és vallási emlékekre vonatkozó régészeti ismeretanyagról csak marginális tudással rendelkezem, mert noha rengeteg, a témával kapcsolatos szakmai és kevésbé szakmai írás látott napvilágot, én mindössze néhány, elsősorban a néprajz irányából közelítő forrásra támaszkodhatok (legalábbis így, pizsamásan üldögélve a fotelben). Ráadásul szilárd tényből sokkal kevesebb akad, mint kérdésfelvetésből, bizonytalan hipotézisekből vagy vitaindítónak szánt gondolatkísérletekből: még egyazon tanulmányköteten belül is egymásnak homlokegyenest ellentmondó eszmefuttatások sorjáznak. Ez egyébként kimondottan üdvös, hiszen a különböző szemszögből történő megközelítés más és más adatokra, összefüggésekre, párhuzamokra világít rá, példázza az értelmezési lehetőségek sokszínűségét, további, sokoldalú kutatásra ösztönöz, előremutató vitát generál ésígytovább, ráadásul kellően belesulykolja az olvasó fejébe a tanulságot: itt nincsenek aranyigazságok.

Honfoglaláskori női sír Szentes határában. (Forrás)

Mindezek után úgy döntöttem, egyetlen, a feltételezett pogánykori őskultusz emlékeinek szentelt esszé rövid  és kritikus összefoglalását nyújtom (Tóth, 1996). Amint az a XI-XIII. századi oklevelekből kiderül, a pogány magyarságnál gyakori volt a határon történő temetkezés. (A képen látható sírhely például Szentes közigazgatási határában, a Derekegyházi oldalban, a Kórógy-ér árteréből kiemelkedő alacsony dombocskán került feltárásra. Csak érdekesség: Szentes környéke az újkőkor óta lakott, s a tőle pár kilométerre fekvő Szegváron találták a szegvár-tűzkövesi idolokat, a Sralós Istent és társait.) Határ alatt itt nem az egyes településekhez tartozó, mezőgazdasági művelés alatt álló földterület, hanem az ezeket elválasztó, határjelekkel (karókkal, kövekkel, halmokkal, árokkal stb)  tűzdelt keskeny mezsgye értendő. Az így értelmezett határ a recens magyar folklórban is tipikus átmeneti tér, az ember által belakott, ismert és otthonosként értelmezett világtól elkülönülő, egyszerre áldott és átkozott, szakrális terep. A kora-újkorban gyakran adott helyet búcsúknak, vásároknak, a szomszédos falvak lakosságának találkozására alkalmas ünnepi eseményeknek; szentségét kápolnák, kőkeresztek, templomok, ikonok és vallásos áhítat tárgyává váló csodás események emelték. Ugyanakkor kívül esett a civilizált világ rendjén, és a kétarcú transzcendens szférával való szoros kapcsolata baljós jelleget kölcsönzött neki. Így lehetett kivégzések porondja és a kereszténység áldása nélkül elföldeltek befogadója: bűnözők, öngyilkosok, halva született csecsemők, a halotti szentségek felvétele nélkül elhunytak találtak végső nyugalomra itt. A pogány színezetű határeskü is példázza e mezsgye különleges, a puszta birtokpolémián túlmutató jelentőségét, mert bármily praktikus is legyen a vitatott földterület határán tisztázni annak hovatartozását, ennek középkori és kora-újkori rituáléja és a hit, hogy a hamisan esküvőt azonnal eléri a büntetés, a határ önmagában vett mágikus-szakrális jelentőségét mutatja. A határon (határhalomba, határdombba stb.) elásott szerszámok, fegyverek, cseréptöredékek, ételféleségek valószínűleg kultikus tevékenységek (pl. halotti áldozat) vagy varázscselekmények (pl. a gonosz, vagyis a határt uraló kiismerhetetlen természetfeletti elleni védekezés) emlékét őrzik. A fiatalok közti, a határon zajló versengés, erőpróba, a különféle beavatási ordáliák, sőt, a táltosok határon történő viaskodása alátámasztja e terület speciális jelentőségét. 

Egyszóval: a határ szent tér. 

A honfoglaláskori temetkezésekről részben a következő századokban keletkezett oklevelek, részben régészeti feltárások tudósítanak: mindkét forrásanyagban megmutatkozik a (korabeli) határon történő temetkezés gyakorlata (szemben a keresztény idők templom köré csoportosuló sírkertjével). Az írásos forrásokban említett (nem csak magyar, de szláv és besenyő) sírok pogány voltára az explicit "sepulchra paganorum" és társai mellett az elföldelt személy pogány nevének említése (pl. sepulchrum Beque - azaz Beke sírja) utal. A korszak hasonlóan gyakori határjelei a kőoszlopok, kőszobrok, bálványok, amelyekről sűrűn tudósítanak a fennmaradt szövegek. Nem szabad megfeledkezni azokról a kora-újkortól adatolt "Bálvány" előtagú földrajzi nevekről sem, amelyek sokszor kimondottan határterületekhez, határpontokhoz kötődnek és talán az egykor ott álló kőoszlop, kőszobor emlékét őrzik. A szerző megkockáztatja, hogy a szintúgy határjelként ismert "lyukaskő" "likaskő", illetve a "bába", "kőbába" is azonosítható a kőbálvánnyal, gyarapítva a példák körét.

Évezredes 'balbal'-ok Kirgizisztánból. (Forrás)

Feltűnő, hogy az oklevelek latin szövegében viszonylag sokszor lefordítatlanul marad a magyar "sír" (seyr, seyri, sere, syher, sewer formában) illetve a "bálvány" (baluan, balwan) szó (máskor azonban sepultura, sepulchra, tumulus, statua lapidea vagy a beszédes idolum lapideum szerepel). Ez talán annak köszönhető, hogy e szavak olyan többletjelentést hordoztak, amelyet latin megfelelőjük nem tudott hűen visszaadni. Itt jön a képbe a sír szó - már ismertetett - etimológiája, amely valószínűsíti, hogy egykor nem puszta halotti gödröt, hanem szent áldozati helyet jelentett. Ami a bálványt illeti, előde a türk balbal (= sírszobor, ősszobor); manapság átfogóan e névvel illetik a sztyeppe (különböző korok és kultúrák által kitermelt) jellegzetes és valószínűleg elhunytakat ábrázoló faragott idoljait. A szerző a honfoglaláskori statua lapidea-k, baluankew-k mögött a szintén határjelölő temetkezéshez hasonló vagy egyenesen azokhoz kapcsolódó halotti szobrot, síremléket lát, amely esetleg egy-egy kiemelt kultuszban részesített nemzetiségi őst testesít meg. A határterülethez kötődő egykori őskultusz pedig részben megmagyarázza a határ elkülönített, szent jellegét, a hozzá kapcsolódó különleges hagyományok, hiedelmek és jogi előírások sajátságait. 

Tóth ezután több feltételezett párhuzamot von a lehetséges őskultusz és a kora-újkori, valamint legújabb kori hagyománykincs között (ugyan saját, csökevényes meglátásaim szerint ezek némelyike bizonytalan lábakon áll). Íme az összefoglalás:

- a határ tisztátalanságának képzetét a hajdani erős pogány kötődés magyarázza, ami a kereszténnyé váló népesség (és különösen az egyház) szemében visszatetszést, ellenszenvet szült

- ugyanakkor a határhoz kapcsolódó minden cselekményt jellemző ünnepélyesség vélhetőleg épp az őskultusz emelkedett légkörének emlékét őrzi

- a határeskü egyedülálló szertartásában az ősöknek szánt tiszteletadás, az ősök előtti megalázkodás nyomai mutatkoznak (illusztrációként Tóth a 10. században élt Ibn Fadlan-tól citálja a kagán bég és a kazár nagyfejedelem találkozásának rituáléját, ami, lássuk be, merész képzettársítás)

- a határra telepített kápolnák, keresztek, szentelmények a pogány vallási emlékek krisztianizálását szolgálhatták

- a határon álló sírok egykor a nemzetség földjeinek és tagjainak védelmét biztosították, ahogy az ősök szellemei teszik a volgai finn és permi népeknél: ennek torzult formája a társadalom vagy az egyház számkivetettjeinek ide hantolása.

- a halva született csecsemők esetében viszont más (szintén a rokon népektől adatolt) képzet: a nemzetség fennmaradását és sokasodását előmozdító ősök kegyének elnyerése lehetett a cél (a léc ugyancsak rezeg, hiszen a példaként idézett 20. századi votják folklór - nevezetesen a halva született gyermek anyjának fohásza az ősökhöz - nem magyarázhat kielégítően egy - hipotetikus! - honfoglaláskori szokást, - az pedig, hogy e szokás "lélektani" okokból tartotta magát oly makacsul a történelem során, némiképp megfoghatatlan gondolat).

- szerzőnk utal rá, hogy a más faluból hozott menyasszony határon történő megtáncoltatása azonos funkcióval bír, mint a nemzetségbe idegenként, kívülről érkező (volgai finn és permi) feleség tiszteletadása az ősök sírjánál: mindkét tradíció a nemzetséget felügyelő ős-szellemek jóváhagyásának kivívását, az új családtag zökkenőmentes befogadását szolgálta. (A patriarchális társadalomban a feleség általában élethosszan kívülálló, "idegen" a férje rokonságában, - még a 20. századi palóc falvakban is más "hadba" - azaz nemzetséghez, leszármazási csoporthoz - sorolta magát az asszony, mint a férje).

- a határeskü és a határon történő kivégzés az ősök bíráskodó-büntető szerepkörének folyománya

- a fiúk, legények határon zajló versengése, illetve beavatás-szerű próbatételei talán egykori avatási rítusok maradványai, amelyek során a felnövekvő és férfivá érő fiatalság bizonyságot tesz erejéről, rátermettségéről a nemzetséget spirituális értelemben vezető ősök előtt.

- a határhalomba temetett élelmiszerek visszavezethetők a halotti áldozatra

- a határon történő tűzgyújtásra ugyan alig van adat, de ha lenne, bizonyára az őskultusz égőáldozatának, szertüzeinek emlékét őrizné (bocsánat a szarkazmusért, de nem tudom ennél hívebben tolmácsolni a vonatkozó szövegrészt). 

- minthogy rokonnépeinknél (ideértve a nyelvrokonokat és kulturális rokonainkat is) a vallási ceremóniák, kultikus szertartások bemutatója a sámán, s minthogy a sámán hazai megfelelője a táltos, a táltosok határon történő viaskodásának motívuma a határ specifikus státuszát bizonyítja

- a kövek, fák és források előtt történő áldozás jól ismert tiltása (amelyet egyébként egyes vélemények szerint a hazai törvénykezés mint nyugat-európai sablont vett át anélkül, hogy tényleges aktualitása lett volna a magyarság vonatkozásában) talán a pogány hittevékenységgel összefüggésbe hozható határkövekre, határfákra, illetve vízmelléki temetkezési helyekre vonatkozott.

Summa summarum, míg a fenti lista egyes pontjai - eufemizmussal élve - bátor találgatásnak tűnnek (Tóth Péter maga is hangsúlyozza, hogy az őskultusz valószínűsíthető elemeinek általa nyújtott kollekciója jobbára feltételezéseken alapul, és sok bizonytalanságot tükröz), a tanulmány kétségtelenül rávilágít a határjelölő sírok és kőbálványok kapcsolatára honfoglaláskori eleink hitvilágával, esetleges őstiszteletével.

Felhasznált irodalom:

Hoppál Mihály 1982: Fejfáink keleti hátteréhez. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk) 1982: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. 

Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.

tudtad-e, hogy...?

"Sír" szavunk (nyughely, temetkezési hely értelemben) eredete bizonytalan, esetleges finnugor párhuzama kimerül a cseremisz šüɣar (más átírással: siger, sigar, sügar) = sír szóban. Valószínű, hogy mind a cseremisz, mind a magyar nyelvbe az alán népektől került; (feltételezett) oszét megfelelője eltemetett hérosz (törzsfő, hadvezér, stb) nyughelyét, illetve szent áldozati helyet és az ott tisztelt ős vagy hős szellemét egyaránt jelöli.

(Forrás)

Felhasznált irodalom:

Munkácsi Bernát 1896: Adalékok a magyarok pogánykori vallásos képzeteihez. Etnographia VII: 220-229.
Tóth Péter 1996: A pogánykori őskultusz emlékei Magyarországon. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglalás-kor és az Árpád-kor folklórjáról.

holtak ideje

Úgy döntöttem, megpróbálkozok valami újdonsággal: tematikus hónappá avatom a novembert, és - összhangban Samhain ünnepével, méginkább a természet hanyatlásával, a nyár elmúlásával - a következő hetekben különböző korok és kultúrák  halállal, temetkezéssel, túlvilággal kapcsolatos szokásairól, hagyományairól, hiedelmeiről írok majd (amennyire szűkös ismereteimből futja). Nem ígérem, hogy maradéktalanul tudom tartani magam a tervhez, bizonyára becsúszik egy-egy, aktualitásokkal kapcsolatos post is, de a csapásirány ki van jelölve: irány a holtak birodalma. 

(Forrás)

áldott nyárutót, samhaint, halloweent!