 |
| Samsara, avagy a lét kereke. (Forrás) |
Noha az ókori magaskultúrák (ideértve India vallásain és különböző görög filozófiai iskolákon túl meghatározott közel-keleti kultuszokat és késő-antik misztériumvallásokat is) a lélekvándorlás doktrínájának kétségkívül kidolgozottabb, összetettebb változatát mutatják fel, mint az írásbeliség nélküli népek, most utóbbiak hitvilágából szemezgetek.
A Trobriand-szigetek (ma Kiriwina) lakói például úgy vélik, halottaik egy - valóban létező - szigetre, a Kiriwina-tól északnyugatra elhelyezkedő Tuma-ra távoznak, ahol a földihez hasonló, boldog életet élnek (Tumán egyébként hús-vér emberek is laknak, és mind az anyagi valóság, mind a holtak tekintetében élénk kapcsolatban áll a főszigettel. Állítólag a szellemek olykor hazalátogatnak - bizonyos rituális alkalmaknak, elsősorban is a milamala ünnepségnek egyenesen elengedhetetlen velejárója a balomák meghívása -, máskor pedig még élő családtagjaik eveznek Tumára, hogy találkozzanak velük.)
A holtak birodalmában azonban nem áll meg az idő: a szellem tovább öregedik. Végül a tengerben megfürödve parányi lélek-gyermekké (waiwaia) válik, és a víz által sodort uszadékfán, leveleken, fűcsomón, hullámtajtékon utazva visszatér az élők birodalmába, hogy beköltözzön egy fürdőző nő méhébe (épp ezért azok a hajadon lányok, akik el akarják kerülni a terhességet - a szexualitás ugyanis Kiriwinán lényegében gyermekkortól az élet mindennapi velejárója - különböző rituális ellenintézkedésekkel igyekeznek megakadályozni a waiwaia behatolását). Más narratívák szerint a lélekmagzatot egy felnőtt baloma, általában a későbbi anya valamely nemzetségbeli őse szállítja "házhoz". Így vagy úgy, a gyermekáldást mindenkor az elhunytak közreműködésének tulajdonítják, amelyben a nemi érintkezés szükséges, de marginális szerepet játszik.
Közép-Ausztrália törzseinél elsősorban a mitikus totem-ősök felelnek a nemzetség gyarapodásáért. E hajdani kultúrhéroszok a mai embert messze meghaladó testi,- és varázserővel rendelkeztek, küllemüket, sőt, lényegüket illetően pedig gyakran állat,-vagy növényszerűek voltak. Életük végén a föld alá süllyedtek (néha különös formájú sziklát, fát vagy víznyelőt hagyva maguk után): ahol ez történt, szent hely, amelyet benépesítenek a totemősök vissza-visszajáró lelkei (nem véletlen, hogy itt találhatók az oknanikillák, vagyis a csurungákat őrző szentélyek: a személyes csurunga egyszerre testesíti meg a totemet és a klán élő tagját, jelképezve kettejük lényegi azonosságát). A leendő anyák a szent hely közelébe érve termékenyülnek meg. Néhány közép-ausztráliai legenda szerint egy-egy totemisztikus nemzetség csupán egy vagy két mitikus őssel rendelkezik, ezek szubsztanciájából keletkeztek a nemzetségen belül ismét és ismét újjászülető lelkek (a földön jártában-keltében szórta szét, "rázta le" magáról őket). Az ős alvilágba-szállását jelző objektum (fa, hasadék, kőszikla) a belőle sarjadt lélek-gyermekek (ratapák) otthona, akik idővel beköltöznek egy arra alkalmas asszony méhébe (az alkalmasság kritériuma, hogy a megfelelő frátria megfelelő házasodási osztályába tartozzon - a részletekkel most nem untatok senkit). Alkalomadtán maga a totemős gondoskodik a fogantatásról oly módon, hogy a szent hely közelében járó nő méhébe különös csurungát, ún. namatunát hajít - benne az önmaga emanációjaként létrejött lélek-embrióval.
A (típuspéldának számító) közép-ausztráliai törzseken kívül az újjászületés tana ismert a kontinens más vidékein is, hasonló vagy eltérő formában. A nimbaldik, watyabalukok, nyulnyulok, Queensland bennszülöttei egyaránt az újjászületésre vágyó lélek behatolásának tulajdonítják a terhességet. A Pennyfather folyó mentén élő törzsek szerint az egyén két lélekkel bír, melyek közül az egyik - a choi - születéskor a placentában marad (ezt megszentelt helyen elássák). Mikor egy férfi családot alapít és gyermeket nemz, egy szellem a placenta-lélek egy darabját helyezi az embrióba. Az apa másik lelke, a ngai csak a halálakor távozik, ám ekkor egyből gyermeke(i) testébe költözik; ily módon a család férfitagjaiban lényegében ugyanaz a lélek inkarnálódik generációról generációra.
Az észak-amerikai tinglitek szerint az elhunytak lelkei visszatérnek az élők közé, és behatolnak családjuk valamely várandós asszonyának méhébe. Az asszonynak álmában megjelenik az adott rokon; ha a gyermek valóban az illetőhöz hasonló vonásokat mutat, azonosnak tekintik vele és az ő nevét adják neki. A haidáknál a sámán mondja meg, melyik elhalt ős reinkarnációja a születendő csecsemő; a kwaikutlok úgy hiszik, a család legutóbb eltávozott tagja jön vissza az életbe a következő utóddal. Hasonlóan vélekednek a huronok, atapaszkok, irokézek és más, Egyesült Államok - beli törzsek is.
Az indonéz népek újjászületéssel kapcsolatos elképzeléseiről a kettős temetkezés kapcsán már írtam. A dajakoknál a túlvilágra jutott lélek meghatározott alkalommal (hétszer, háromszor, kilencszer stb.) meghal, majd újjászületik a holtak birodalmában, ezt követően visszatér a földre és egy település közelében beköltözik valamilyen gombába vagy gyümölcsbe. Ha utóbbiból egy asszony eszik, a lélek újjászületik; ha netán állat fogyasztja el, állatként testesül meg ismét (ha aztán ezt az állatot egy ember elejti és megeszi, a léleknek lehetősége lesz emberként megszületni). Azonban ha akár a gyümölcs vagy gomba, akár az állat anélkül pusztul el, hogy terítékre kerülne, a lélek - legalábbis az olo ngadjuk és olo manjanok szerint - örökre megsemmisül. Balin úgy tartják (vagy tartották), hogy az elhunyt harmatként tér vissza a földre és saját családján belül reinkarnálódik. Más törzsek kevésbé optimista kilátásokkal tekintenek a halotti lét elé: égi tartózkodását követően a lélek egzisztenciális léte megszűnik, harmattá válik vagy felszívódik valamilyen anonim rovarban, csúszómászóban.
A tradícionális hitrendszerek mellett a lélekvándorlás tana számtalan új vagy újabbkeletű vallási mozgalomban megjelenik, beleértve a kortárs pogányságot is. Rengeteget lehetne még írni róla, azt kívánom, bár volna elég tudásom (no meg időm) arra, hogy részletesebb áttekintést nyújthassak - így azonban egyelőre meg kell elégednünk a fenti elnagyolt vázlattal. Talán ízelítőnek ez is megteszi.
Felhasznált irodalom:
Durkheim, Emile 2004: A vallási élet elemi formái. A totemisztikus rendszer Ausztráliában. L'Harmattan, Budapest
Hertz, Robert 2001: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 11, "Reincarnation" címszó)
A (típuspéldának számító) közép-ausztráliai törzseken kívül az újjászületés tana ismert a kontinens más vidékein is, hasonló vagy eltérő formában. A nimbaldik, watyabalukok, nyulnyulok, Queensland bennszülöttei egyaránt az újjászületésre vágyó lélek behatolásának tulajdonítják a terhességet. A Pennyfather folyó mentén élő törzsek szerint az egyén két lélekkel bír, melyek közül az egyik - a choi - születéskor a placentában marad (ezt megszentelt helyen elássák). Mikor egy férfi családot alapít és gyermeket nemz, egy szellem a placenta-lélek egy darabját helyezi az embrióba. Az apa másik lelke, a ngai csak a halálakor távozik, ám ekkor egyből gyermeke(i) testébe költözik; ily módon a család férfitagjaiban lényegében ugyanaz a lélek inkarnálódik generációról generációra.
Az észak-amerikai tinglitek szerint az elhunytak lelkei visszatérnek az élők közé, és behatolnak családjuk valamely várandós asszonyának méhébe. Az asszonynak álmában megjelenik az adott rokon; ha a gyermek valóban az illetőhöz hasonló vonásokat mutat, azonosnak tekintik vele és az ő nevét adják neki. A haidáknál a sámán mondja meg, melyik elhalt ős reinkarnációja a születendő csecsemő; a kwaikutlok úgy hiszik, a család legutóbb eltávozott tagja jön vissza az életbe a következő utóddal. Hasonlóan vélekednek a huronok, atapaszkok, irokézek és más, Egyesült Államok - beli törzsek is.
Az indonéz népek újjászületéssel kapcsolatos elképzeléseiről a kettős temetkezés kapcsán már írtam. A dajakoknál a túlvilágra jutott lélek meghatározott alkalommal (hétszer, háromszor, kilencszer stb.) meghal, majd újjászületik a holtak birodalmában, ezt követően visszatér a földre és egy település közelében beköltözik valamilyen gombába vagy gyümölcsbe. Ha utóbbiból egy asszony eszik, a lélek újjászületik; ha netán állat fogyasztja el, állatként testesül meg ismét (ha aztán ezt az állatot egy ember elejti és megeszi, a léleknek lehetősége lesz emberként megszületni). Azonban ha akár a gyümölcs vagy gomba, akár az állat anélkül pusztul el, hogy terítékre kerülne, a lélek - legalábbis az olo ngadjuk és olo manjanok szerint - örökre megsemmisül. Balin úgy tartják (vagy tartották), hogy az elhunyt harmatként tér vissza a földre és saját családján belül reinkarnálódik. Más törzsek kevésbé optimista kilátásokkal tekintenek a halotti lét elé: égi tartózkodását követően a lélek egzisztenciális léte megszűnik, harmattá válik vagy felszívódik valamilyen anonim rovarban, csúszómászóban.
A tradícionális hitrendszerek mellett a lélekvándorlás tana számtalan új vagy újabbkeletű vallási mozgalomban megjelenik, beleértve a kortárs pogányságot is. Rengeteget lehetne még írni róla, azt kívánom, bár volna elég tudásom (no meg időm) arra, hogy részletesebb áttekintést nyújthassak - így azonban egyelőre meg kell elégednünk a fenti elnagyolt vázlattal. Talán ízelítőnek ez is megteszi.
Felhasznált irodalom:
Durkheim, Emile 2004: A vallási élet elemi formái. A totemisztikus rendszer Ausztráliában. L'Harmattan, Budapest
Hertz, Robert 2001: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 11, "Reincarnation" címszó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése