egy lépés előre

Sorsfordító elhatározásra jutottam.
Mostantól, mondjon bárki bármit, emelt fővel fogok felemás zoknit hordani.
:)

vettem néhány nagy levegőt az iménti depiroham után, és úgy döntöttem, fejest ugrok egy kád forró vízbe egy kanálka fürdősó társaságában, néhány epizódnyi Jóbarátok vagy esetleg egy Enya-album körítésében. pótszer, nem gyógyszer, de talán érvénybe lép a placebó-hatás

szebb napokat nektek

deep into the rabbit hole

nagyon nehéz időszakban járok. inkábbhogy tévelygek. fullasztóan nehezednek rám a munkahelyi feladatok, egyre bonyolultabbá váló, egyre kuszább, egyre fenyegetőbb végkifejlettel kecsegtető emberi kapcsolataim, a fizikai valóság józan kietlensége. segítségért sikoltanék, de bennem rekednek a hangok. úgy érzem, valami nőttön nő odabent, és előbb-utóbb szétfeszít. mintha két mindinkább szétcsúszó személyiségréteg közt őrlődnék, - míg az egyik látszólag gondtalanul kártyázik, sminkel, bújócskázik és strandol a nővérei csemetéivel, a másikat maga alá temeti a feszültség. miért nem tudok egyensúlyt teremteni az életemben, ahogy a többi ember? miért nem tudok megelégedni mindazzal, amit eddig elértem, miért szégyenkezem szüntelenül a hiányosságaim, a jellemhibáim miatt? miért nem tudok épkézláb kapcsolatokat létesíteni, miért van, hogy többé-kevésbé tudatosan elszigetelem magam a külvilágtól?

ábrándokból, önsajnálatból és kishitűségből szőtt burokban élek. már hosszú ideje nem találom az utat a barátaimhoz, az isteneimhez, önmagamhoz. elvesztem a félhomályban.

úton (my path)

Vihar-űzte rónaságnak vándora vagyok
Lábam nyomán por virágzik; köröttem farkasok
Kéz-a-kézben a kósza széllel, csavargóknak vak hitével
Álmodom, hogy járom az utam...

Napra nap és évre év; repül az idő
Alkonyatra virradat, a fényre árnyék jő
Megbotlottam száz talányban, előttem volt, mégse láttam/nem találtam
Sárba hulló, tépett sorsomat.

Délibábok tánca szédít, csalfa tünde-báj
Valóság és látomás közt hol van a határ?
Csillagokból, harmatcseppből a suttogó szél mit jövendöl?
Hamis szónál az igaz jobban fáj...

Égnek, s földnek Istennője, halld meg énekem
Anyám, öleld magadhoz széthulló életem
Taníts meg rá, hogy ne féljek csoda-vágyni, mint a gyermek
S bízzak benne, hogy szebb holnap vár...

egyedül

ezúttal magányos is vagyok...

búcsú

Alighanem most tartózkodom utoljára a nagyszüleim székesfehérvári családi házában. Azért jöttem, hogy segítsek a bútorok, ruhák, könyvek, egyéb használati tárgyak szortírozásában és becsomagolásában. Július végéig ki kell ürítenünk a lakást, hogy az új tulajdonos elfoglalhassa.

Mikor a nagyapám 5 évvel ezelőtt, 91 évesen elhunyt, nem hullattam érte könnyeket. A halál természetes könnyedséggel jött érte, nem volt benne semmi váratlan, fájdalmas vagy tragikus. Hosszú gyengélkedését átitatta az elmúlás melankolikus szépsége, s mikor jobblétre szenderült, könnyű szívvel engedtem el. Most azonban a már üres házban barangolva a kezembe akadt egy-két őt idéző holmi, és bizony könnybe lábadt a szemem. Egy viseltes, de tiszta flaneling, egy pár mamusz, amiket akkortájt kaphatott, mikor már felkelni sem tudott az ágyból, hiszen alig volt lekoptatva a talpuk; a mívesen faragott dobozkában rejlő borotválkozókészlet, az itt is-ott is felbukkanó nyomdai kellékek, néhány gyűrött kalap…

A fehérvári ház a puszta létezésével életben tartotta nagypapa emlékét, még ha ő maga már eltávozott is. A falakba ivódott sok évtizedes illatok, a berendezés súlyos eleganciája, a nippek, könyvek, festmények és csecsebecsék örök változatlansága azt sugallta, az elmúlás csak illúzió. A ház úgy konzerválta a 70 évvel ezelőtti kispolgári légkört, amelyben felépült, akár egy vákuumcsomagolás. Miközben odakint panel-lakótelepek, plázák, bevásárlóközpontok nőttek ki a földből, idebent csak a kombinált szekrény tetején álló órának a Big Bent utánzó ütései jelezték az idő múlását. Nagymamám igyekezett kirekeszteni a külvilágot, s végül talajavesztetté vált a saját otthonában,- mert míg a ház mikrokozmoszában nyomtalanul suhantak el az évek, a szülővárosa kíméletlen átalakuláson esett át. S nem csak az épületek tekintetében.

Nagymama édesapja, a dédapám kádár volt. A hosszú parasztház végében (amelyet több generáció lakott), hordókészítő műhelyek sorakoztak. A környék megejtően falusias és békés hangulatát a skanzenként felújított Rácz utca őrzi – míg mára a Tesco és egy sereg betonmonstrum osztozik a hajdani Halász utcán.

Nagypapa felmenői egy nyomdát mondhattak magukénak. Nagyapám fiatalon kényszerült átvenni a vezetését, hogy eltartsa a családját. Annak idején – gondoljatok csak bele: több mint 70 évvel ezelőtt – szentimentális képeslapokkal és egy-egy udvarias, illedelmes „Jó reggelt, Pista!” „Hogy van, Zsuzsika?” – val kezdődött az udvarlás. Milyen más volt az a világ! A nagyszüleim egész életükben megőrizték a neveltetésük, fiatalságuk során beléjük ivódott moralitást, értékrendet, életszemléletet. Nagyapám amolyan régivágású ember volt, végtelenül tisztességes, becsületes, kötelességtudó és szorgalmas, de egyben meglehetősen makacs; ugyanakkor alázattal fogadta az őt érő megpróbáltatásokat, s mikor – az államosítást követő két nyomorúságos évtized után – alkalmazottként visszavették abba a nyomdába, ami hajdan a családjáé, s neki élete végéig szívügye volt, zokszó nélkül állt munkába.

Nem ismerek hozzá fogható embert. A vele egykorú öregek vagy megtörtek a változás súlya alatt, s megkeseredett aggastyánokká váltak, vagy engedtek az új kor szellemének, és észrevétlen lekopott róluk  a századelő szépia-halovány emléke. Ő azonban megmaradt változatlannak, akár egy, a múltat idéző obeliszk, amely méltóságteljes szépségével eszünkbe juttatja önnön kicsinységünket.

Nagymamám a feltörekvő középosztály finomkodó önérzetességével vezette a háztartást, s mindmáig átszellemülten meséli fiatalságának legemlékezetesebb emlékeit, melyek javarészben az iskolában megismert grófkisasszonyokhoz és báróleánykákhoz köthetők. Belőle hiányzott a nagyapára jellemző karakán öntudat, helyét a társadalmi felemelkedésről szőtt hiú ábrándozás foglalta el. Mégis, minden mozdulatából, minden szavából sugárzik leánykorának illemtudó, kifinomult és művelt légköre. Törékeny alkatával, leheletvékony, száraz bőrével olyan, akár egy megelevenedett múzeumi műtárgy, s valóban, egy korszak, egy társadalmi éra, a századelő polgári világának utolsó hírmondói közé tartozik.

A házban járva-kelve lépésről lépésre tudatosul bennem: utoljára vagyok itt, utoljára szívom be a falakból áradó fűszeres ételszagot, amely gyerekkoromban egyet jelentett az otthonosság, a biztonság érzetével – és nem utolsósorban nagyi mindig finom főztjével; utoljára gyönyörködöm el a szobák takaros, ízléses berendezésében. Az otthonuk kiürítésével végleg szétporlik a múlt szelleme, s csendesen elhalványulnak hét évtized emlékei, álmai, örömei-bánatai. Miközben elmerülök a kőfallal körbezárt parányi kert illuzórikus békéjében, elfacsarodik a szívem, amiért korábban nem voltam képes igazán értékelni ezt a helyet. Amiért a dolgok változhatatlanságába vetett gyermeki hittel eszembe sem jutott, hogy egyszer véget érhetnek a fehérvári nyaralások, a nagyszülőknél történő vendégeskedések.

Nem gyászoltam Nagyapát, és nem sokkal utána haló fivérét, valamint sógorát – ’Fehérvár’ továbbra is fogalom maradt. A nagyszülői ház elevenen őrizte az eltávozottak személyiségének lenyomatát. Most azonban újra és újra gombóc nő a torkomban. Mert most múlik el igazán a régi világ, most halnak meg igazán a rég elhunyt rokonok, most tűnik el a téren és időn kívül lebegő kapcsolat ükszülők és ükunokák, hajdani ősök és ma élő leszármazottak között, most szakad meg végleg az a generációkon átívelő folytonosság, amely a házban manifesztálódott. Most jött el a búcsú ideje; egyszer,- s mindenkorra.

pozitív gondolatok, csapó 2: "fine day - monday"

Aki hozzám hasonló megszállottja a Harry Potter-sorozatnak, az tudja, hogy a címben szereplő angol frázis eredetije ("fine day - sunday") az első filmben Vernon bácsi szájából hangzik el, és a posta elmaradásának adózik tisztelettel. A mai napon nem csak a posta, hanem minden más érdemi tevékenység is indexre került: reggel fél 10-kor történő ébredésemtől kezdve fél 4-ig azon ügyködtem, hogy összedobjak egy tenger gyümölcsei pizzát (igaz, hogy a szent cél érdekében letekertem kvázi 20 kilométert, és a változatosság kedvéért még a madárparkba is beugrottam), az elfogyasztása után pedig másfél órát szunyókáltam. Az azóta eltelt időben keresztülrágtam magam az Ösvény Magazin legutóbbi számának cikkein, miközben Cruachan és Eluvietie-számok dübörögnek a hangszóróból. Mit is mondhatnék? Így fest egy boszorka szabadnapja... :)

Áldás!

Eső

pozitív gondolatok, csapó 1: Rio, a papagáj

Tegnap este kiderült, hogy Rio előző tulajdonosa sem értékelte nagyra őkelme alkonyi torokköszörüléseit (értsd: dobhártyarepesztő rikácsolását). S hogy miből jöttünk rá erre? A kedves kis madár két hangrobbanás között a következőket közölte velem: "Mit csinálsz?! Csend legyen!", majd némi hatásszünet után szolidan hozzátette: "Anyád."

:)

áááááááááááá

Elegem van! Boszorkánykodni szeretnék, varázsolni szeretnék, imádkozni szeretnék, körbe akarom táncolni az oltárt a Hold fényében, énekelni akarok az isteneimnek! Levelet akarok írni a barátaimnak, akiket hetek óta hanyagolok, okkult anyagokat szeretnék olvasgatni a neten, ismét el akarok merülni a varázsvilág nyüzsgő forgatagában. Úgy vágyom némi spirituális felfrissülésre, mint a kiszáradt, porlepte föld az esőre -  legszívesebben sikítva toporzékolnék: hagyjatok már békén, hadd kapjak levegőt! Belefulladok a mindennapok nehézségeibe, az újratermelődő konfliktusok özönébe, felőrölnek a köröttem villódzó feszültségek, a rám nehezedő elvárások, kusza érzelmek és érzések. Apró lázadásokkal igyekszem ellensúlyozni a káoszt: vásároltam egy újabb pentagramm-medált, ezúttal az Apacs ékszerüzletben. Mivel ezüst, nem okoz allergiás kiütéseket a bőrömön, így szünet nélkül hordhatom, a belefonódó világfa-motívum pedig biztosítja, hogy a felületes szemlélő ne szúrja ki azonnal a körbe foglalt ötágú csillagot. Tegnap már a munkába is magammal vittem Scott Cunningham "Földmágia" című művét, és kevéske nyugodt percemben lopva elővettem. Hetek óta lázasan tervezgetem leendő, természetesen nem pusztán esztétikai értékű, hanem mélyebb jelentéstartalommal bíró tetoválásaimat, telefirkáltam a határidőnaplóm lapjait különféle kelta motívumokkal és bölényalakokkal. Minden délután előveszek egy angol nyelvkönyvet, és végigrágom magam egy-két leckéjén, miközben az lebeg a szemem előtt, hogy jövőre a Stonehenge-nél szeretném ünnepelni a Lithát. Ha nem szentelnék a napomból néhány percet efféle tevékenységeknek, valószínűleg záros határidőn belül megőrülnék.

Higgyétek el, nem maga a meló készít ki - állatok közt lenni számomra maga a paradicsom. (És micsoda állatok közt! Mesélhetnék például Rióról, a kék-sárga arapapagájról, aki nap mint nap újabb káromkodással rukkol elő... ésatöbbi.) A történet emberi oldala azonban kevésbé rózsás. Túl sok súrlódás, túl sok önhittség, túl sok makacs büszkeség, túl sok sértett harag, túl sok pénzsóvárság, túl sok indulat vesz körül. Nem bírom az érzelmileg túlfeszített élethelyzeteket, és most pontosan a közepén csücsülök egynek. Ha a munkáltatóim és a munkatársaim részéről nem is ér semmiféle atrocitás, akkor a családom, a magánéletem irányából zúdul rám egy rakás negatívum, szintén az állásommal kapcsolatban. Kezdek kikattanni.

Rettenetes, hogy mindig csak panaszkodok, nem? A minap (értsd: hetekkel ezelőtt. teljesen elvesztettem az időérzékem. a napok egybefolynak a folytonos, fullasztó szorongás égisze alatt) végigolvastam a májusi bejegyzéseket. Csupa elkeseredett, borúlátó, depressziós gondolat hemzsegett bennük.  Annyira le voltam terhelve, hogy képtelen voltam az örömteli pillanatok kellő értékelésére - bezzeg a gondok érzéseim szerint úgy tornyosultak fölém, mint egy sereg morcos elefánt. Ezúttal a kánikula is súlyosbítja a helyzetet. Említettem már, hogy ki nem állhatom a nyarat? Mert meleg, mert zajos, mert zsúfolt, mert túlontúl kitárulkozó, extrovertált, hangos és lármás. Főleg, ha a strandon nyüzsgő tömegek zsivaja mellett három páva, egy rakás gyöngytyúk és egy szószátyár papagáj rikoltozik az ember fülébe naphosszat :).

Na majd holnap. Holnap szabadnap, holnap talán jön egy kis enyhülés, holnap talán kicsit fel tudok töltődni. Holnap azt kezdek az időmmel, amit csak akarok. Holnap végre vehetek egy nagy levegőt.

Áldás reátok!

Haló Eső

az ég dühe

A ma hajnali gyönyörű zivatar apropójára: Omnia - Taranis, Jupiter