búcsú

Alighanem most tartózkodom utoljára a nagyszüleim székesfehérvári családi házában. Azért jöttem, hogy segítsek a bútorok, ruhák, könyvek, egyéb használati tárgyak szortírozásában és becsomagolásában. Július végéig ki kell ürítenünk a lakást, hogy az új tulajdonos elfoglalhassa.

Mikor a nagyapám 5 évvel ezelőtt, 91 évesen elhunyt, nem hullattam érte könnyeket. A halál természetes könnyedséggel jött érte, nem volt benne semmi váratlan, fájdalmas vagy tragikus. Hosszú gyengélkedését átitatta az elmúlás melankolikus szépsége, s mikor jobblétre szenderült, könnyű szívvel engedtem el. Most azonban a már üres házban barangolva a kezembe akadt egy-két őt idéző holmi, és bizony könnybe lábadt a szemem. Egy viseltes, de tiszta flaneling, egy pár mamusz, amiket akkortájt kaphatott, mikor már felkelni sem tudott az ágyból, hiszen alig volt lekoptatva a talpuk; a mívesen faragott dobozkában rejlő borotválkozókészlet, az itt is-ott is felbukkanó nyomdai kellékek, néhány gyűrött kalap…

A fehérvári ház a puszta létezésével életben tartotta nagypapa emlékét, még ha ő maga már eltávozott is. A falakba ivódott sok évtizedes illatok, a berendezés súlyos eleganciája, a nippek, könyvek, festmények és csecsebecsék örök változatlansága azt sugallta, az elmúlás csak illúzió. A ház úgy konzerválta a 70 évvel ezelőtti kispolgári légkört, amelyben felépült, akár egy vákuumcsomagolás. Miközben odakint panel-lakótelepek, plázák, bevásárlóközpontok nőttek ki a földből, idebent csak a kombinált szekrény tetején álló órának a Big Bent utánzó ütései jelezték az idő múlását. Nagymamám igyekezett kirekeszteni a külvilágot, s végül talajavesztetté vált a saját otthonában,- mert míg a ház mikrokozmoszában nyomtalanul suhantak el az évek, a szülővárosa kíméletlen átalakuláson esett át. S nem csak az épületek tekintetében.

Nagymama édesapja, a dédapám kádár volt. A hosszú parasztház végében (amelyet több generáció lakott), hordókészítő műhelyek sorakoztak. A környék megejtően falusias és békés hangulatát a skanzenként felújított Rácz utca őrzi – míg mára a Tesco és egy sereg betonmonstrum osztozik a hajdani Halász utcán.

Nagypapa felmenői egy nyomdát mondhattak magukénak. Nagyapám fiatalon kényszerült átvenni a vezetését, hogy eltartsa a családját. Annak idején – gondoljatok csak bele: több mint 70 évvel ezelőtt – szentimentális képeslapokkal és egy-egy udvarias, illedelmes „Jó reggelt, Pista!” „Hogy van, Zsuzsika?” – val kezdődött az udvarlás. Milyen más volt az a világ! A nagyszüleim egész életükben megőrizték a neveltetésük, fiatalságuk során beléjük ivódott moralitást, értékrendet, életszemléletet. Nagyapám amolyan régivágású ember volt, végtelenül tisztességes, becsületes, kötelességtudó és szorgalmas, de egyben meglehetősen makacs; ugyanakkor alázattal fogadta az őt érő megpróbáltatásokat, s mikor – az államosítást követő két nyomorúságos évtized után – alkalmazottként visszavették abba a nyomdába, ami hajdan a családjáé, s neki élete végéig szívügye volt, zokszó nélkül állt munkába.

Nem ismerek hozzá fogható embert. A vele egykorú öregek vagy megtörtek a változás súlya alatt, s megkeseredett aggastyánokká váltak, vagy engedtek az új kor szellemének, és észrevétlen lekopott róluk  a századelő szépia-halovány emléke. Ő azonban megmaradt változatlannak, akár egy, a múltat idéző obeliszk, amely méltóságteljes szépségével eszünkbe juttatja önnön kicsinységünket.

Nagymamám a feltörekvő középosztály finomkodó önérzetességével vezette a háztartást, s mindmáig átszellemülten meséli fiatalságának legemlékezetesebb emlékeit, melyek javarészben az iskolában megismert grófkisasszonyokhoz és báróleánykákhoz köthetők. Belőle hiányzott a nagyapára jellemző karakán öntudat, helyét a társadalmi felemelkedésről szőtt hiú ábrándozás foglalta el. Mégis, minden mozdulatából, minden szavából sugárzik leánykorának illemtudó, kifinomult és művelt légköre. Törékeny alkatával, leheletvékony, száraz bőrével olyan, akár egy megelevenedett múzeumi műtárgy, s valóban, egy korszak, egy társadalmi éra, a századelő polgári világának utolsó hírmondói közé tartozik.

A házban járva-kelve lépésről lépésre tudatosul bennem: utoljára vagyok itt, utoljára szívom be a falakból áradó fűszeres ételszagot, amely gyerekkoromban egyet jelentett az otthonosság, a biztonság érzetével – és nem utolsósorban nagyi mindig finom főztjével; utoljára gyönyörködöm el a szobák takaros, ízléses berendezésében. Az otthonuk kiürítésével végleg szétporlik a múlt szelleme, s csendesen elhalványulnak hét évtized emlékei, álmai, örömei-bánatai. Miközben elmerülök a kőfallal körbezárt parányi kert illuzórikus békéjében, elfacsarodik a szívem, amiért korábban nem voltam képes igazán értékelni ezt a helyet. Amiért a dolgok változhatatlanságába vetett gyermeki hittel eszembe sem jutott, hogy egyszer véget érhetnek a fehérvári nyaralások, a nagyszülőknél történő vendégeskedések.

Nem gyászoltam Nagyapát, és nem sokkal utána haló fivérét, valamint sógorát – ’Fehérvár’ továbbra is fogalom maradt. A nagyszülői ház elevenen őrizte az eltávozottak személyiségének lenyomatát. Most azonban újra és újra gombóc nő a torkomban. Mert most múlik el igazán a régi világ, most halnak meg igazán a rég elhunyt rokonok, most tűnik el a téren és időn kívül lebegő kapcsolat ükszülők és ükunokák, hajdani ősök és ma élő leszármazottak között, most szakad meg végleg az a generációkon átívelő folytonosság, amely a házban manifesztálódott. Most jött el a búcsú ideje; egyszer,- s mindenkorra.