nagyon nehéz időszakban járok. inkábbhogy tévelygek. fullasztóan nehezednek rám a munkahelyi feladatok, egyre bonyolultabbá váló, egyre kuszább, egyre fenyegetőbb végkifejlettel kecsegtető emberi kapcsolataim, a fizikai valóság józan kietlensége. segítségért sikoltanék, de bennem rekednek a hangok. úgy érzem, valami nőttön nő odabent, és előbb-utóbb szétfeszít. mintha két mindinkább szétcsúszó személyiségréteg közt őrlődnék, - míg az egyik látszólag gondtalanul kártyázik, sminkel, bújócskázik és strandol a nővérei csemetéivel, a másikat maga alá temeti a feszültség. miért nem tudok egyensúlyt teremteni az életemben, ahogy a többi ember? miért nem tudok megelégedni mindazzal, amit eddig elértem, miért szégyenkezem szüntelenül a hiányosságaim, a jellemhibáim miatt? miért nem tudok épkézláb kapcsolatokat létesíteni, miért van, hogy többé-kevésbé tudatosan elszigetelem magam a külvilágtól?
ábrándokból, önsajnálatból és kishitűségből szőtt burokban élek. már hosszú ideje nem találom az utat a barátaimhoz, az isteneimhez, önmagamhoz. elvesztem a félhomályban.
Ilyenkor egy lépést hátrébb lépni, venni egy mély levegőt, és másfelé elindulni / folytatni az utat. :) Ha például a munkád túlontúl frusztrál, akkor valószínűleg nem neked szánta a sors, talán egyszerűbb volna valami mást keresned, semmint belebetegedni a történésekbe.
VálaszTörlésAz önsajnálatot és a kishitűséget próbáld levetkőzni, mint egy inget. Sokan szeretnek Téged, szeresd Te is magadat. Minden Benned kezdődik, dől el, majd végződik, és kezdődik újra. :) Fel a fejjel!