Mikor egy ismerősöm a "hétköznapi élet vs boszorkányság" kifejezést alkalmazta, bennem némi ellenérzések ébredtek a versus kötőszó használata okán. Habár magam is küszködök civil énem és pogány belvilágom összeegyeztetésével, nem hittem, hogy e kettő feltétlen szemben állna egymással. A tegnapi családi találkozó viszont újfent rádöbbentett, hogy a wicca ösvényén járva mindinkább eltávolodok legközelebbi hozzátartozóim világnézetétől, életfelfogásától, - ahogy az ő mindennapi valóságukat kitöltő gyakorlatias tények, események is fényévekre esnek az engem foglalkoztató problémáktól és gondolatoktól (igaz, ebben közrejátszik a köztünk fennálló jelentékeny korkülönbség is).
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először).
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez.
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!
Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először).
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez.
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!
Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése