para és true blood

Egyre közeledik az indulás rettegett perce, bár mostanra már beletörődtem az elkerülhetetlenbe:) Nagy megkönnyebbülésemre végül is a barátnőm otthon maradt, így a szállással kapcsolatos kínos szituáció megoldódott.

Az elmúlt napokban - feszültségcsökkentés végett - a True Blood c. népszerű (könyv-és tv) sorozatot faltam, mind megfilmesített, mind írott formában. Valóságos függővé váltam, habár meg kell mondanom, eleinte bosszantott a sok plágium - akár Anne Rice, akár Stephenie Meyer műveire gondolok. Az első pár epizóddal párhuzamosan néztem meg a Vampire's Diaries pilotját, és az volt a benyomásom, hogy a két sorozat szerkesztősége összeült a Twilight - saga fölött, majd ízekre cincálták és felosztották egymás közt a cselekményelemeket, karaktereket. Az Egy vámpír naplója olyannyira elcsépelten indult, hogy egy rész után lemondtam róla, ellenben a True Blood mellett kitartottam, noha az idő előrehaladtával be kellett látnom, hogy Anne Rice,- meg az Underworld - és Blade - filmek világából is gátlástalanul merít. No persze ettől még nagyon is tetszik. :D

A sorozat maga három kulcsszó köré rendeződik: szex, vér, természetfölötti lények. A sorrend felcserélhető. Miután felfedeztem, hogy a neten minden további nélkül hozzáférhetők a könyvek is - habár olykor kritikán aluli fordításban - nekiestem az olvasásnak. Már a 6. kötetnél tartok, (körülbelül egy hét alatt jutottam ide - ez is mutatja, mennyire rabul ejtett Charlaine Harris világa ), habár némi csalódottsággal tölt el a felismerés, hogy afféle misztikummal és kriminológiával megspékelt, véghetetlen szappanoperáról van szó.

Adva van a főszereplő, a tanulatlan, de nem műveletlen Sookie Stackhouse, egy szőke szépség kívánatos idomokkal és rendíthetetlen jellemmel megáldva. Sookie pincérnőként dolgozik a dél-lousianai Bon Temps-ben. Bon Temps eldugott porfészek az állam egy távoli sarkában, kevéske lakosa többnyire kétkezi munkával keresi a kenyerét: az értelmiségi réteg elhanyagolható, és több a lakókocsi, mint a tisztesses családi ház. Ha valamiben erős az írónő, hát az a társadalmi keresztmetszet valósághű ábrázolása. A filmből és a könyvből egyaránt eleven és életszerű képet kaphatunk a vidéki alsó-középosztály gondolkodásáról, mentalitásáról, előítéleteiről, kapcsolatairól, életfelfogásáról. Boncasztalra kerül a vallás és a vallási fanatizmus, a faji megkülönböztetések (ezúttal nem csak fehérek és feketék, hanem emberek és vámpírok között), az erkölcsi axiómák, a családi és szerelmi viszonyok, a politika, a kisvárosi bűnözés - s mindez olyan finom érzékletességgel feltárva, hogy úgy érezzük, szinte alámerülünk Renard Parish világába, amely, akár a pocsolyáké, zűrzavaros és átláthatatlan, de élettől (és haláltól) nyüzsgő.

Sookie - nak van egy apró sajátossága: gondolatolvasó. Immáron tehát előttünk áll a női szuperhős, aki aztán véresebbnél véresebb kalandokba keveredik, különféle, szexibbnél szexibb pasasok oldalán. A többségük nem ember, és a többségük minden vágya Sookie-t az ágyában tudni. Itt lép színre a brazil nyálfolyam-effektus: Sookie újabb és újabb szépfiúkkal kavar, csodálatos természetfeletti lények dongják körül, (mint méhek a mézet), s mindannyian valami rendkívülit látnak benne, miközben ő magát mélységesen alábecsüli. Ez a szál eleinte kedves és izgalmas, később oly sokszor ismétlődő minták hurkolódnak ki belőle, s oly sokszor belegabalyodunk, hogy már-már unalmassá válik. Sookie első szerelme a daliás és régivágású Bill Compton (természetesen vámpír), habár közben összemelegszik alakváltó főnökével, Sam Merlotte-tal és a vérfarkas Alcide Herveaux-val. Őt a kétméteres skandináv playboy, Bill felettese, Eric követi, majd (fokozható-e ez még?!) feltűnik az isteni szépségű tündér, Claude. Oké, Claude homoszexuális, ezért nem hozzák lázba Sookie bájai, de csatlakozik a lány körül ugráló férfiak hadához, akárcsak a közeli Hotshot település vérpárduc (vagy puma)- közösségének feje, Calvin Norris. S végül színre lép a csúcsragadozó, a teliholdas éjszakákon tigrissé alakuló Quinn - jelenleg ő a Nagy Ő, de ki tudja, mi jöhet még? Én Billnek szurkolok, mert - habár Alcide lelki-és érzelemvilága közelebb áll Sookie-éhoz, mint Billé - a kapcsolatuk olyan érzelmi mélységekbe merült az első két könyv (és szezon) során, hogy sajnálnám, ha ennyiben maradna.
A cselekmény rendre rejtélyes gyilkossággal kezdődik, és esztelen mészárlásba torkollik, Sookie pedig, mintegy záróakkordként, a kórházban végzi. Majdnem minden történetben statisztaszerepet kap a bátyja, Jason, többnyire mint a különféle bűnesetek gyanúsítottja. A sztroi maradék részét szerencsére apró változásokkal árnyalja az írónő, hogy ne érezzük: ezt már olvastuk/láttuk. Az akciódús fordulatok és az érzelmi magasfeszültség azonban a sok sablon ellenére is a székhez szögezi az embert - engem legalábbis maradéktalanul lenyűgöz. A tévésorozat meglehetős szabadossággal kezeli a forrásművet, néhány karakter összetettebb vagy felületesebb, némelyik jelentős változásokon esik keresztül (pl. Eric, aki kegyetlenebb és ridegebb a filmben, mint a könyvben.); néhány egyszerűen kimarad, ugyanakkor a regényből teljesen ismeretlen alakok is megjelennek a színen (pl. Jessica, Bill teremtménye). Néhány cselekményelem újabb részletekkel gazdagodik, sőt, a regényben egyáltalán nem található szálak is megjelennek (pl. hogy Lafayette V-juice-t árul, előbb saját szakállára, majd Lousiana királynőjének parancsára, egy konkurens kereskedő leleplezése érdekében; vagy hogy Tara és az édesanyja ördögűzőhöz fordulnak - nem is beszélve Hoyt és Jessica szerelméről.). Mindent összevetve eddig még nem távolodott el egymástól a két alkotás annyira, hogy az már zavaró volna - kíváncsian várom a fejleményeket. :)
Kedvenc karakterem a regénysorozatból Eric, a maga önző, számító, szexista, ugyanakkor humoros és pimasz jellemével. A filmváltozatból Tara őszintesége, temperamentuma és keménysége, no meg Bill elégikus komorsága ragadott meg a leginkább. A regény mellett szól annak stílusa, nyelvezete és szellemisége - magával ragadó, könnyen érthető, ugyanakkor eredeti - a filmben pedig nem spóroltak a speciális effektusokkal és a látványos jelenetekkel. Egyszóval mindkettőt érdemes figyelemmel kísérni!

Fú, nem akartam ennyit írni. Hát nem mókás, hogy egy wicca egy erotikus - fantasztikus krimisorozat társaságában készülődik egy keresztény zarándoklatra?
Oops, ha már itt tartunk: a negyedik kötetben színre lépnek a boszorkányok és wiccák is - igaz, előbbiek nagyon is negatív, utóbbiak nagyon is felületes ábrázolásban. De azért ez már valami:)

Áldás!

Hulló Eső, 2010-05-20

vihar

Most először érzek haragot a barátságtalan időjárás miatt.
Habár személy szerint semmi bajom vele - sőt :) - ma reggeli körsétám során szembesültem azzal, hogy mit művelt a konyhakerttel a viharos szél és a hideg.
Talán a krumplik vészelték át a legkevesebb maradandó sérüléssel az elmúlt napokat - habár némelyik, nagyra nőtt bokor a töve körüli laza talajnak köszönhetően elfeküdt, de máris felfelé emelkednek a hajtásai. A hagymalevelek szinte víszintesen hevernek, de őket nem sajnálom - ennyit kibírnak. Sokkal aggasztóbb a borsó helyzete, hogy a paprikapalántákról ne is beszéljek. Utóbbiak közül egynémelyik - rejtélyes okokból kifolyólag - fonnyadni kezdett, - talán a túl sok csapadék és a zord időjárás együttes degradáló hatása miatt. Jónéhány kitört, mások aggasztóan sápadtak. A múlt héten ültetett fűszerpaprikák is kókadoznak, ami, attól tartok, a lassú, de biztos elhalás jele, mivel a front betörését megelőzően már életre kaptak, kiegyenesedtek. A máris virágzó faparadicsomok egyike alighanem tövestül kifordult a földből.
És végül a dinnye.
Úgy három hete a székesfehérvári piacon vettem egy dinnyepalántát, majd - hogy ne legyen magányos - megvásároltam a szomszédját is. Megígértem nekik, hogy jól fogják magukat érezni a kertünkben, hogy tápanyagban gazdag földbe kerülnek és sok vizet kapnak majd. Valahogy úgy éreztem, - tudom, ez talán ostobaságnak hangzik - hogy személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Felelősséget vállaltam a sorsukért, sokkal inkább, mint - a krumplit leszámítva - a többi ültetvényért.
Szépen növekedtek, és úgy tűnt, elégedettek. Örömmel figyeltem a fejlődésüket, - és most azt kellett látnom,hogy összepöndörödő, sáros leveleik erőtlenül lógnak, és egyre halványabban pislákol bennük az élet. Nem hiszem, hogy az özönvíz-szerű esőzés ártott volna meg nekik, inkább a hideg. Olyan érzés, mintha egy hozzátartozóm súlyosan megbetegedett volna. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen lelkesen biztattam őket: jól dolguk lesz nálunk, gondjukat viselem. Tudtam, hogy a felénk oly jellemző kötött, hideg, agyagos talaj nem ideális a dinnyetermesztésre - épp ezért kiemelkedően fontosnak véltem, hogy a lehetőségekhez mérten megfelelő körülményeket biztosítsak nekik. Hogy a mostoha környezet ellenére jól érezzék magukat. És erre tessék.
Persze még előfordulhat, hogy a ciklon elvonuláa után erőre kapnak - talán ha melegszik egy kicsit a levegő, az lelket önt beléjük, de a kilátások nem túl jók - a hét végéig nem lesz érdemi változás az időjárást illetőleg.
No ez meg a másik. A hétvége.
Hétvégén lesz a csíksomlyói búcsú - és én megígértem néhány barátomnak, hogy elmegyek velük.
Mindezt persze még hónapokkal ezelőtt tettem, mikor a zarándoklat időpontja biztonságos távolban lebegett - valahol az idő ködbe vesző horizontján. Aztán úgy két hete szembesültem vele, hogy itt van a nyakunkon.
Van egy sajátságos pánikreakcióm, ha utazásokról van szó. Elég sokat kirándulok - a tavalyi év során összesítve három hetet töltöttem Kárpátalján, újabb két hetet Törökországban és Bulgáriában, és egy hónapot Erdélyben. A nyár folyamán több időt voltam Magyarország határain kívül, mint idehaza.
De az elmúlt másfél-két évben ennek ellenére egyre nehezebben veszem rá magam, hogy kimozduljak. Amíg csak nagyvonalú tervek formájában beszélünk egy - egy túráról, addig lelkesen támogatom, de ahogy közeledik az indulás időpontja, úgy lohad le a lelkesedésem. Mindinkább húzódozom, kifogásokat, mentségeket és indokokat keresek, hogy mégse kelljen belevágnom. Emlékszem, a tavalyi istanbuli hepaj előtt már-már azért fohászkodtam, bár törne el a lábam.
Persze ha már egyszer úton vagyok, akkor nagyon jól érzem magam, és rengeteg szép emlékkel gazdagodva érek haza, csöppet sem bánva, hogy elmentem. Jól alkalmazkodom az idegen körülményekhez - soha nincsenek alvási problémáim, mi több, a gyomrom sem hagyott még cserben, - pedig Törökországnál keletebbre is jártam már. Nem borít ki az angol wc hiánya vagy a hosszas szőrszálhasogatás a vámnál, a határon, nem érzem magam idegenül, amiért nem ismerem a helyi nyelvet. Egyszóval maga az ott-tartózkodás a legkevésbé sem visel meg. Csak az indulás nehéz: kiszakadni a megszokott, nyugalmas és kényelmes otthoni légkörből.
De most nem pusztán erről van szó.
Mit keressek én Csíksomlyón?! Többé már nem nevezhetem magam kereszténynek. A nagy össznépi banzáj hangulata, lelkisége persze így is megérint, és Erdély szépségei is felülmúlhatatlanok - újra láthatnám a Hargitát, Gyimest, a gyönyörű Csíki - medencét. Nem is beszélve arról, hogy a legjobb barátnőm, egyben kicsi keresztlányom édesanyja - no és a férje - nyújt nekünk szállást. Habár előfordulhat, hogy csak a férj, 'Bondor' lesz otthon, ami némileg oxidálja a dolog fényét. Ne értsetek félre, nagyon kedvelem őt, de - érthető okokból kifolyólag - sokkal kevésbé vagyunk bizalmas és közvetlen viszonyban, mint a feleségével, 'Hajnácskával'. Nem tudom, nem lesz-e kínos, ha beállítok három sráccal, akik közül kettőt magam is alig ismerek. Nem tudom, hogy fognak viselkedni, hogy fognak kijönni a házigazdával és annak rokonaival, barátaival, márpedig a magatartásuk az én felelősségem. Rettegek.
S ezen túl - nekem már nincs keresnivalóm a csíksomlyói ünnepen. Önámításnak érezném, hogy ott álljak a sok lelkes és elkötelezett hívő között - nyakamban a pentagrammal, ami újabb kockázati forrás - és úgy tegyek, mintha mélyen átérezném az épp zajló eseményeket. Tudom, hogy minden megszentelt terület az istenek lakhelye - egy keresztény templom, egy mohamedán mecset, egy zsinagóga, egy buddhista szentély, egy ortodox katedrális. Valamennyiben érzem a jelenlétüket, a mindent betöltő, mindent átható isteni esszenciát, elegyedve a hívők áhítatával, s kialakítva a békével teli szakrális légkört. De hogy aktív részese - s ne csak szemlélője - legyek egy olyan vallásos megmozdulásnak, amit már nem érzek magaménak, - nos, ettől idegenkedem. Még szerencse, hogy nem egy túlhabzóan lelkes keresztény társasággal megyek, hanem afféle szolidan hétköznapi emberekkel, akik nem fognak az "első sorban csápolni."
Talán a vívódásom csak újabb bizonyítéka annak, milyen gyermeteg vagyok, s hogy a wicca vallást illetőleg még csak a kamaszkor küszöbén állok, ahol a legjobb védekezés a támadás, s amikor az ember még nem tud egyensúlyt teremteni múlt és jelen között. Akárhogy is, nagyon vonakodó hangulatban készülődök az útra, és ha lenne egyetlen pici indok rá, hogy lemondjam, megtenném. A gond csak az, hogy én biztosítom a banda szállását, így igazán nem lenne fair velük szemben. Bárcsak a barátnőm otthon lenne a kicsivel - úgy sokkal könnyebb volna a helyzetem.
Hetek óta szorongok emiatt, s mindez tetéződve az oly gondosan ápolt, az előző évtizedekhez mérten kimondottan takaros konyhakert pusztulásával - mélységesen elkeserít. Igyekszem azzal tartani magamban a lelket, hogy egy hét múlva már ismét itthon leszek, - addigra talán kisüt a nap(el sem hiszem, hogy erre vágyom), s még az is kiderülhet, hogy a dinnyék, paprikák nem mentek tönkre jóvátehetetlenül. Bárcsak így lenne.

Az istenek áldása kísérjen minket!
Hulló Eső, 2010-05-17

mists of avalon

Édesanyámmal némi rágcsa társaságában megnéztük a Mist of Avalon (magyarul a minősíthetetlen "Arthur király és a nők") című tv-filmet. Ha bármi hiányosságot felróhatok neki, az csupán a technikai kivitelezést illeti: a - nyilván kényszerűen - alacsony költségvetés érezteti hatását a harci jelenetek, lassítások, animációk, trükkfelvételek minőségén. Minden más tekintetben - karakterek, cselekményszövés, szövegkörnyezet, légkör, hangulat, nem is beszélve Loreena Mckennit csodás zenei világáról - lenyűgöző, magával ragadó alkotás. A legjobban talán a zárósorok, Morgaine búcsúgondolatai tetszettek (figyelem, az idézet nem pontos, emlékezetből írom) :

" Avalon eltűnt az emberek szeme elől, s csak Glastonbury őrzi csodás emlékét. Az Istennőt legyőzték, emléke elhalványult. Legalábbis azt hittem.

De aztán rájöttem, hogy ez nem igaz. Csupán új alakban testesült meg, alkalmazkodva az új valláshoz. És talán egy nap majd lesznek, akik ismét életre keltik őt a maga valójában. Lesznek, akik újra megtalálják Avalon titkait."
Megindító és lelkesítő szavak, hisz talán én is egy vagyok a modern kor azon gyermeki közül, akik újra keresni kezdték az ősi tudást, az ősi isteneket, akik próbálják feleleveníteni a múltba tűnt szokásokat, a régi hitet. Meglehet, Arthur király és szeretteinek tragikus végzete elkerülhetetlen volt; ez a sors rendeltetett a számukra, hogy drámai bukásuk legendája évszázadok múltán is emlékeztesse távoli utódaikat arra, mi minden veszett a feledés homályába velük együtt. Talán e legendának köszönhető, hogy ma újra akad, aki nem fél kihajózni az ismeretlen vizekre, s belemerülni Avalon ködébe - remélvén, hogy utat talál a sziget misztériumaihoz.
Odakint vad szél tombol, s az éjszaka titokzatos sötétségében könnyebb elhinni, hogy a régmúlt istenek felébreszhetők; hogy némelyik talán most is itt jár köztünk, s még több kelhet életre, ha meghallja az elhivatott hívők imáit. Már csak rajtunk, az Új Kor gyermekein múlik - hagyjuk -e, hogy visszaszunnyadjanak évezredes álmukba, vagy -vállalva az ismeretlen felfedezésének varázslatos kockázatát- feléjük nyújtjuk a kezünk.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-05-15

reggeli köszöntő

Ha esődallal nem is, a pár nappal ezelőtt említett melódiával szolgálhatok. Megjegyzem, a nevezett bejegyzésben "meglehetősen bugyuta" énekként aposztrofáltam, amit továbbra is fenntartok - 80-as évekbeli musicalbe való pancsos ária, de azért én néha elpöntyögöm a kelő Nap tiszteletére. A címe reggeli köszöntő.

C F
Új reggel jön-
G E7 a
Aranyló hintaján Napatyánk az égen fönn'
C
Az álom messze jár,
F G7
A világ ébred már...

Mélykék az ég,
Peremén hajnal rózsacsókja lángol még
Az éj elragadott
Minden csillagot

Pára szövi át
Harmatcseppek fénylő ezüstfátyolát
Madárdal zengi el
Az élet himnuszát

Új virradat-
Új reményt tartogat minden pillanat
Nem vagyunk egyedül,
A hit ölel körül

Testvérünk a Szél,
Örömdalunkat hallva ím, velünk zenél
S énekli Földanya,
Hogy visszatért fia

Tűz a fivérünk,
Izzó lángja forrón hevíti vérünk
S a Vízen táncot jár
Megannyi napsugár-

C,a,F,C,a,F,G,C
Új nap vár...(8x)

c: Hulló Eső, 2010-05

A kottában szürkével ábrázolt hangjegyek azon hangokat jelölik, amelyek a szótagszámtól függően egy-egy verszakból kimaradnak, illetve, ahogy azt ott jeleztem is, az utolsó sor esetében a G-dúrhoz passzoló dallamvariációt. Ja igen, a harmadik sor akkordozása a sor alatt található, mivel fölé nem fért.

Egyelőre ennyi, jó danolászást:). Utánakerestem a youtube-on wicca muzsikának, és találtam néhány jó dallamot, ha tudom, lekottázom és közzéteszem őket. Addig is az istenek áldása kísérjen benneteket!

Hulló Eső, 2010-05-14

az eső és én

Áldás!
Most már muszáj lesz egy eső-dalt is komponálni. Valahányszor megered, legszívesebben táncra perdülnék örömömben. Legjobban a morajló mennydörgésekkel kísért zivatarokat szeretem, ahogy fennséges szépségükben végiggördülnek a táj felett. De éppúgy rabul ejt a csendes, kitartó, halk szavú zápor is, ami órákhosszat hullik, gyengéden simogatva a földet. Még a fejfájdítóan monoton, szürke, nyúlós őszi szemerkélést is élvezem.
Nem tudom, honnan ered lelkes vonzalmam a nevezett meteorológiai jelenség iránt. A villámlásos-égzengéses vihar - Thor diadalmenete a felhők között - már gyerekkoromban magával ragadott. Mindenestre úgy fest, az eső is ragaszkodik hozzám: kevés kivétellel valahányszor magashegyi túrán vettem részt, masszív köd vagy szakadó (jég)eső akadályozta meg a csúcshódítást. Nemigen volt választásom, mint viszontszeretni az "égi áldást":), így legalább a mászások azon napjait is élvezni tudtam, amikor háromméteres látótávolság mellett, bőrig ázva, cuppogó bakancsban botorkáltunk végig a keskeny ösvényen, miközben körüskörül elefántszürke masszává mosódott a világ.
Most is szemerkél, habár már elvonulóban van a zivatar. Gyönyörű ilyenkor a környék: a sötét smaragdzöld dombok fölött alacsonyan guggolnak a vasporszínű, gomolygó fellegek, és minden levél, minden fűszál, de még a kék aszfalt is vizesen csillog. S miközben Keleten Thor kecskéinek patája dobog, Nyugatról a fokozatosan felszakadozó felhőpaplan réseiből párás, aranyszín napsugarak törnek elő.
Ó, nem találok megfelelő szavakat mindeme szépség méltó lefestéséhez. Ahogy arra sem, hogy mennyire felvillanyoz, mennyire lenyűgöz az efféle időjárás. Talán megtalál az ihlet, s egy méltó versben, dalban ölthetnek testet az érzéseim. Addig is mélyen magamba szívom az esőillatú levegőt, átadom magam a tetőablakon doboló cseppek halk, kitartó neszezésének, s gyönyörködöm a vizes hasú felhők alól kiszüremlő, áttetsző napfényben. Tegyetek ti is így, s közben gondoljatok arra, hogy habár a napozásnak, strandolásnak, kirándulásnak , láblógatós-sétálgatós-sportolós elfoglaltságoknak keresztbe tesz a zuhé, Földanyánk gyermekei erősödnek, növekednek tőle.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-05-15

nemzetközi kitekintés

Kísérletképpen bepötyögtem a google képkeresőjébe a wicca szót. Kíváncsian vártam a találatokat, hiszen azok sokat mondanak a wiccához fűződő nemzetközi szellemiségről. Természetesen nem egy sereg véletlenszerűen kidobott fotó alapján próbáltam megítélni a zöldboszorkányságot - az istenek óvjanak ettől - de tény, hogy a különböző ábrázolások ékesen árulkodnak a hívők és nem hívők wiccával kapcsolatos asszociációiról, véleményéről, benyomásairól, érzéseiről, s talán még arról is, hogy milyen jelleggel gyakorolják, művelik.
A legtöbb fotómontázs, rajz, festmény központi eleme az árnyakkal teli félhomály, a baljós kelléktár és a komor pillantású, ám annál csábítóbb külsejű boszorkány volt. Igyekeztem ezt a műfajjal kapcsolatos sötét romantika számlájára írni, no meg a manapság oly divatos "gothic horror" egy újabb megnyilvánulásának elkönyvelni. Némelyik alkotásról hiányzott a negatív felhang, s pusztán a titokzatosság, rejtelmesség légköre lengte be. Aztán találtam olyan képeket is, amelyeken túlhabzott a giccs: pilleszárnyas tündelányok üldögéltek szállongó pillangók és sziporkázó virágok között. És végül akadt pár (a megtekintettek töredéke), amely valóban pozitív szellemiséget sugárzott, mindenféle nyomasztó motívum, pornográf elem vagy csiricsáré manga-effektus nélkül. (Megjegyzem, a szexualitás szinte valamennyi képen kiemelt helyet kapott, habár ezen - több okból kifolyólag - nincs mit csodálkozni. Nem is az ízlésesen és tisztelettel ábrázolt nemiséggel van problémám, de a dominaszerkós, bőrszegecses nyakörvvel és korhatáros domborulatokkal lefestett boszorkányt túlzásnak érzem :). A wicca jóval több ennél.)
Oooops, mielőtt továbblépnék: a fentieket kizárólag a saját ízlésemre alapoztam. Nincs semmi baj a horroisztikus vagy tündérmese-jellegű megjelenítésekkel sem, hiszen van, aki számára ezek tükrözik híven a wicca lényegét. Mindannyian másként éljük meg e vallás spiritualitását, más és más oldalaira koncentrálva, más és más mentalitásban gyakorolva. Aki a fantasy-regények, gothic szerepjátékok vagy romantikus horrorok légkörére vágyik, éppúgy megtalálhatja azt a wiccában, mint a csillámporos fairy tale-t. Én mindkét műfajnak lelkes rajongója vagyok - ha filmekről vagy könyvekről van szó, de -szigorúan a magam részéről - komolytalannak érzem őket ahhoz, hogy a személyes hitgyakorlatom részeivé váljanak. Ezzel együtt nem ítélek meg (vagy el) senkit, ha tőlem eltérően vélekedik a kérdésről.Visszakanyarodva a képekhez, gondoltam, beollózok ide néhányat azok közül, amelyek megragadtak. Tehát:

pentagramma

Felszenteltem a pentagrammámat, s egyben elolvastam, mit ír Yliaster Daleth "Élő mágia" c.könyvében a pentagram-szimbólumról. Ezennel hivatalosan is lőttek az én "kör mint nőiség, ciklikusság, megújulás, védelem, biztonság - csillag mint Vénusz, szerelem, szépség, termékenység" teóriámnak. Ha jobban belegondolok, gőzöm sincs, hol találkoztam ezzel az értelmezéssel, de továbbra sem zárom ki, hogy van létjogosultsága, elvégre tény, hogy a kör (többek között) a fentieket jelképezi. A bibi inkább az ötszög és Vénusz (mint bolygó és istennő) összekapcsolása körül van; úgy tűnik, rajtam kívül kevesen hallottak arról a bizonyos csillagászati jelenségről, mely szerint a nevezett bolygó nyolcévente egy ötszöget ír le az égen (mittudoménmilyen szemszögből nézve, illetve milyen pályadeformitásoknak köszönhetően), s ennélfogva e geometriai alakzat, no meg a megfelelő csúcsú csillag már az ókorban az örök nő jelképe lett. Lehet, hogy az egész csak blama?
Mindenesetre az Y.D. szerint is tény, hogy az egy csúcsával felfelé mutató, körbe foglalt ötágú csillag évezredekkel ezelőtt is gyakori díszítőelem és varázsmotívum volt, s elsősorban a gonosz erők, illetve betegségek és sebesülések elleni védelmet szolgálta. Később, századokon és kultúrákon átívelő pályafutása során többnyire megőrizte eredeti funkcióját, de elterjedtté vált fejjel lefelé fordított alakja is, amely az eredeti jelentés(ek) ellentetttjét hordozza, s ma a sátánisták nemzetközi "védjegye".
Az alábbiakban idézek az Y.D. által írottakból:

" A pentagrammának tulajdonított tradicionális jelentések, illetve az általa megjelenített vagy a vele szimbolizált elvek, elméletek, ezoterikus tanítások és egyebek végtelen sorából talán a következők a legfontosabbak:
- a makrokozmikus ős-ember, illetve ember-ős ... vagy az ember, mint mikrokozmosz (közismert ábrázolás a pentagrammába rajzolt ember, akinek két lába, két karja és a feje a csillag egy-egy ágában helyezkedik el).
- Az ember öt érzéke ... vagy öt kiálló testrésze (karok, lábak, fej).
- Az összefogott, integrált, kiteljesedett személyiség
- A szellem, illetve az azt képviselő ember együtt a világot alkotó négy őselemmel ... vagy a négy őselem és az ötödik, a mindent átható éther vagy ákásá ...
- Az elemi lények (elementálok) négy csoportja ... és az őket uraló, irányító égi intelligenciák (az ötödik csoport).
- A Nap, a fény, az isteni szikra, a belső tűz, a ragyogó szellem, a világító értelem
- A férfi princípium (egyik száma a hármas) és a női princípium (egyik száma a kettes) teremtő és beteljesítő egysége
- A fehér mágia, a fehér boszorkányság, a theurgia és a jobb kéz útja.
[...]
A pentagramma szoros kapcsolatát a boszorkánysággal és a mágikus művészetekkel mi sem bizonyítja jobban, mint számos erre utaló elnevezése. A legismertebbek közé tartozik a "boszorkányszög", a "lidércláb", a "boszorkányláb"..., a "druidaláb"..., a "druidakereszt"..., a "varázslóláb"..., és a "koboldok keresztje"...
[...]
Sokan és sokféleképpen próbáltak már a pentagramma eredetére, valamint a mágikus, szakrális és profán szimbólumok vagy jelképek között elfoglalt kiemelt helyére magyarázattal szolgálni. A témával foglalkozó írásokban gyakran történnek utalások a természetben fellelhető ötágú képződményekre: virágokra, levelekre, magokra, őskövületekre, geológiai alakzatokra, az ember öt "ágára" ... az öt ujjra, az öt érzékszervre, az antik világ orvosai által megkülönböztetett öt fő belső szervre, stb.
Sok szerző hivatkozik ... a tradicionális világ szakrális geometriájának egyik alaptörvényére, az aranymetszésre, arra a mértani aránypárra, amelyben egy két nem egyenlő részre osztott szakasz rövidebb része úgy aránylik a hosszabbhoz, mint az a teljes szakaszhoz, röviden: a:b=b:(a+b). A pentagramma megszerkesztése ugyanis az aranymetszés segítségével történik, ráadásul a szabályos pentagramma többször is magába foglalja ezt a kiemelt, ideális arányt (vonalai az aranymetszésnek megfelelően keresztezik egymást)... "

Amin ugyancsak meglepődtem, hogy a pentagramma, - oly sok pogány jelképhez, mitológia motívumhoz, ünnepi szertartáshoz hasonlóan - szintén belopta magát a kereszténységbe. Y.D. szerint :

" ... kezdetben Krisztus öt sebét, később pedig a tisztaságot, az üdvösséget és az isteni tökéletességet jelképezte."

A kelta-keresztény legendakör Sir Gawain nevű lovagjának pajzsán a monda értelmében ötágú csillag díszelgett, jelképezvén a hős erényeit.
Most, hogy végigolvastam az Élő mágia idevágó fejezetét, legalább lesz mivel érvelnem a nyaklánc pozitív jelentéstartalma mellett :).
A szentelést illetőleg nem akarok részletekbe bocsátkozni, sót, vizet és fahéjas füstölőt használtam, majd elástam a medált a fűszerkertben, egy rozmaringbokor tövében. Egész éjszaka odakint volt, reggel leöblítettem róla a maradék sót és a rátapadt földet, s ezt követően az oltárra helyezve megszárítottam.
Hát ennyi. Megyek reggelizni, mert kilyukad a gyomrom! :)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-05-10

spirituális hézagok

Szemembe ötlött a blog fejlécén olvasható bemutatkozó szöveg, és elgondolkodtam azon, hogy vajon az utóbbi időkben mennyire igyekeztem mélyebb lelki tartalommal megtölteni a mindennapjaimat. Be kellett vallanom magamnak, hogy bizony ugyancsak elhanyagoltam a vallásom spirituális szféráját. Megünnepeltem a Holdtöltét és a Beltaine-t, írtam néhány bugyuta dalt (legutóbbit épp ma este - ha kész lesz a kottája is, feltöltöm), de hosszú ideje nem meditáltam, nem mondtam esti imát, még az energetika - és vizualizáció gyakorlatokat is hanyagoltam. Ültem a sikeres (?) rituálék feletti babérjaimon, és még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a konyhakert kapálása vagy az aranyesők metszése közben az istenekre gondoljak. Holott az ő kezük munkája nyomán gyarapodik a természet.
Egyedül újdonsült nyakláncom juttatta eszembe a wicca szellemiséget. Valahányszor rápillantok, öröm tölt el, ami persze nem a puszta tárgynak szól, hanem mindannak, amit jelképez. Egyre szebbnek, egyre arányosabbnak, egyre tökéletesebbnek látom: úgy érzem, nem is lehetne a céljának megfelelőbb. Furcsa módon eleddig a szüleim nem tették szóvá, holott idehaza az öltözékemen kívül hordom, lévén hogy fémallergiás vagyok, és máris csupa kiütés a bőröm a szegycsontom felett :( Még a szomszédasszonyunknak sem szúrt szemet, akivel pedig jó negyedórát beszélgettem a kerítés fölött tegnap este.)
Továbbra sem szenteltem fel, pedig ugyancsak időszerű volna; de annyira jólesik hordanom, hogy nem szívesen válok meg tőle. Meg aztán még mindig nem döntöttem el, mi módon végezzem a felavatást.
Óóó, majd elfelejtettem! Újabb fontos hír: nagypapám pincéjében találtam egy réges-régi vadásztőrt, ami megfelelne athaménak. Sajnos egyélű, azonkívül rettenetes állapotban van, mert az utóbbi évtizedekben műhelykésként funkcionált. A markolatáról letöredezett az eredeti, fekete műanyagborítás, a keresztvasa (mert olyan is van neki!) bezöldült a rozsdától, a pengéje csupa csiriz és szmötyi. A formája viszont szemet gyönyörködtető, és biztos vagyok benne, hogy létezik olyan oldószer, amivel meg lehetne pucolni a nemkívánatos lerakódásoktól. Persze hatalmas nagy, azonkívül egészen biztosan nem való gyerekszemek elé, márpedig az unokahúgaim-és öcséim állandó látogatónak számítanak. Úgyhogy majd meglátjuk. Kicsit aggaszt a gondolat, hogy annak idején állatok feltrancsírozását szolgálta, de tudom, hogy a nagyapám emberséges és tisztességes vadász volt, aki nem puszta sportból vagy a trófeák halmozása kedvéért lövöldözött. Elsősorban nyulakat ejtett el, amelyeket aztán el is fogyasztottak. S a kés végeredményben nem felelős a halálukért, csak a tisztítási munkálatokban vett részt. Mindazonáltal ha egyszer rászánom magam, hogy megtegyem athaménak, alaposan megtisztítom előtte (minden értelemben).

u.i: végre kicsit hűvösebb, borongósabb napok jönnek. Vagy velem van baj, amiért unom a napsütést? Habár gyönyörű, olyan egyhangú! Az eső sokkal változatosabb:)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-05-05

ujjongás

Jippííí! Végre van saját pentagram-nyakláncom!
Na jó, nem is fogalmazhattam volna meg ennél idiótábban.
Üsse kavics, a lényeg: tegnapelőtt (reklám következik) az Őrs vezér téri Árkád üzletház egyik ajándékboltjában megvettem egy végtelenül egyszerű, alighanem pewter anyagú medált. Hosszan tépelődtem, mert az Apacs ékszerüzletben ezüst pentagrammák széles választéka pompázott, különböző méretben és kivitelben, habár egy közös vonásuk volt: valamennyit meglehetősen borsos áron kínálták. Persze joggal, tekintve, hogy tiszta nemesfémből készültek, nem holmi ónötvözetből. Mindazonáltal végül a Bakó ajándékboltban kapható, tucatszám gyártott, tökéletesen sallangmentes amulett mellett döntöttem. Vásároltam hozzá egy szép, világosbarna bőrszíjat is, és azonmód lecseréltem rá a gyárit. Így már elég hosszú ahhoz, hogy a pólóm alá dughassam, és ne kelljen közszemlére téve villogtatnom, ami alighanem mindenféle negatív reakciót vonna maga után. Amúgy sem a nagyvilágnak akarom hirdetni a vallásom, éppen elég, ha én tisztában vagyok a nyaklánc jelentőségével.
Habár el kell mondanom, hogy a pentagram-medál (mégha wicca körökben általánosan elterjedt is) nem kimondottan vallási szimbólum. Sokkal inkább a mágikus védelem jelképe és hordozója. Egy megfelelően megtisztított, feltöltött és felszentelt pentagram megóvja viselőjét a káros (asztrális és mentális) behatásoktól, negatív rezgésektől, rosszakarattól, ellenségeskedéstől. Remélem, ezt a funkciót fogja betölteni az én medalionom is, annak ellenére, hogy silányabb anyagminőségű. Még nem szenteltem fel, de szorgalmasan hordom, hadd szokjunk össze:).

összefoglaló címszavakban

A mai nap főbb sarokkövei:

-nyugalom
-beszélgetés édesanyámmal
-ebédre murgh mussalum (indiai sáfrányos csirke) nannal (lepény)
-olvasás
-alvás
-eső
-eső
-eső
-eső!!!!
-licit a teszvesz.hu-n egy pentagramra.

summa summarum: "fine day sunday" :)

Áldás!

Hulló Eső, 2010-05-02

green bang

Délután elvittem Árnyékot, a kutyámat sétálni. Az utóbbi hetekben minimum kétnaponta így tettem, és rájöttem, hogy a pótcselekvés egy újabb, határozottan életképes formájára leltem. Nem mintha szegény, kisebbségi komplexussal küszködő Árnyék nem érdemelné meg a rendszeres mozgást: de a séta velem is azt érezteti, hogy lám-lám, megint csináltam valami hasznosat, hát akkor ma már nem kell a diplomamunka miatt törnöm magam". Mintha a kutyasétáltatás egyenértékű volna utóbbival. Noha valószínűleg legalább annyira építő jellegű.
Elég a szenvelgésből, a lényegre térek.
Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a vegetáció újabb zöldrobbanáson esett át. Míg öt napja - egy hete a patakpart mentén még kopáran bólogattak a fák, a csalán épp csak kidugta a fejét a földből, és a repce nagyjából a térdemet súrolta, most valamiféle féktelenül burjánzó ősvadon közepén találtuk magunkat.
Először is: immár lassanként én súrolom a repce térdét, merthogy bizony a fejemre nőtt. A fű elnyelte Árnyékot, aki valósággal úszva próbálta előrébb küzködni magát. A fák alattomos gyorsasággal levelet bontottak, ahogy velük egyidőben az ágaikra fonódó süntök- iszalag- szeder- és borostyánindák is, áthatolhatatlannak tetsző zöld falat vonva a kiszáradt meder köré. A csalán, a medvetalp, a vérehulló fecskefű, a turbolya, és az árvacsalán elhatalmasodtak a gyepszintben; a kora-tavaszi aszpektus szelíd keltikéire és salátaboglárkáira már csak sárgulófélben levő leveleik emlékeztetnek.
Nem tudom kellő festőiséggel visszaadni a flóraelemek lázas tombolását. Olyan érzés volt végigsétálni azon az ösvényen, amin gyalog és lóháton már vagy ezerszer elhaladtam, mintha újra ötéves volnék, akire még magasról néz le a világ. Az a keskeny és minden szempontból erősen degradálódott, de ugyanakkor épp ezért sokszínű és kusza erdősáv egyszeriben meséink Erdejévé lett, amelynek árnyas mélye titkok és varázslatok kiapadhatatlan forrását rejti. Amely fáinak ágain tündérek hintáznak, amelyben a földön kúszó borostyánok levelei manóléptek alatt hajlanak meg, amelyben a csodaszarvas barangol. Amely ellenállhatatlanul csábít minden gyereket és gyermeklelkű felnőttet, hogy -elhagyva a kitaposott ösvény biztonságát- belépjen a csoda és misztérium hűvös, harsogóan zöld birodalmába. És amely egy percig sem ígéri, hogy az illető épségben kikerül belőle.
Nos, én ellenálltam a kísértésnek - többek között, mert a kishúgom is velünk tartott - és megmaradtam a repcetábla tövében. A sárga virágok közt méhek százai zümmögtek, és párosodó, fémes-zöld páncélú rózsabogarak táplálkoztak. A vetés sűrűjéből időről-időre kétségbeesett csiripeléssel felröppent egy-egy madár. A tenyérnyi csapást szegélyező, selymesen ezüstös, térdig érő fű lágyan hullámzott a szélben, a völgy nyugati oldalán emelkedő domboldal pedig sötéten fölénk magasodott. Varázslatos egy séta volt.

Számtalan, kézzelfogható jele van annak, hogy a természet ismét az örök körforgás egy újabb fázisába lépett. Talán ezek a napok, hetek képezik az év legszebb időszakát: a szerelem és nász mámorító, madárfüttyös, virágillatos, lomb-bontogatós, hajtásnövelős diadalmenetét. Érdemes minden percét élvezni és a maga teljességében megélni. Habár a tavasz minden évben újra és újra eljön, és az udvarlás, fogamzás, szülés és utódgondozás folyamata évmilliós törvények szerint zajlik, minden pillanat egyszeri. Minden pillanat megismételhetetlen, és a talmi célokat hajszoló, stresszel és karrierizmussal megtűzdelt életvitel senkit nem tud kárpótolni az elvesztett pillanatokért. Ne hagyjátok hát, hogy nélkületek peregjenek vissza a múltba!

Legyetek áldottak!
Hulló Eső, 2010-05-01

tavaszünnep

Beltaine.
A tegnapi napon minden összeesküdött ellenem, de én hősiesen keresztülgázoltam az akadályokon és megtartottam az ünnepet.
Pedig
a,- ismét nem álltam neki időben megtervezni a szertartást
b,- péntek délelőtt unokahúg-majd nagymama-vigyázás, délután táncpróba, este táncház nehezítette az alapos felkészülést
c,- a nagy rohanásban irtózatos rumlit csináltam a szobámban
d,- végül éjfél táján a zuhanyzóból jövet rádöbbentem, hogy kizártam magam, és annyira ügyetlenül próbáltam kikulcsozni az ajtót, hogy a zárnyelv beragadt. (Gondoljátok csak el: egyetlen törülközőbe csavarva álldogáltam a lépcső tetején, és választhattam azon lehetőségek közül, miszerint (1) felhagyok a próbálkozással és az éjszakát a fürdőben töltöm; (2) tovább próbálkozok, és a kulcs beletörik a zárva, minek folytán az (1) verzió lép érvénybe; (3) megkérem édesapámat, hogy segítsen, aki aztán a szobába lépve egy teamécsesekkel körberakott, virágokkal feldíszített pogány oltárral találja szembe magát.) Végül a (4)-es számú megoldás mellett döntöttem: üggyel-bajjal visszazártam az ajtót, aztán újra kinyitottam, ezúttal anélkül, hogy a kilincset lenyomva tartottam volna (ez volt ugyanis a végzetes hiba.).
A rumlit meglehetősen random módon számoltam fel: az összes elhányt ruhát, három-négy fogast és egy lavórnyi friss mosást betuszkoltam a szekrényembe, aztán rázártam az ajtót. Éljen a századeleji bútoripar!
Az oltárt ötletszerűen díszítettem. Abba a talpas ezüsttálba, amely az üstöt helyettesíti, vizet töltöttem, majd japáncseresznye-virágokat szórtam. Az oltár kétoldalán álló valahai tejesköcsögökbe frissen metszett orgonaveszőket helyeztem. Az oltárt magát fehér és zöld terítővel fedtem le, és egy fehér meg egy zöld gyertyát állítottam rá. A rózsaszín és lila virágokkal kiegészítve nem nyújtott különösebben harmonikus képet, de igyekeztem nem keseregni ezen.
A szertartási ruhát ezúttal nemes egyszerűséggel nélkülöztem, és a gardneriánus "skyclad" hagyományát követve Évakosztümben ünnepeltem.
Végül azért elég korrekt - habár álmos és akadozó - szertartást kreáltam. Még a délelőtt folyamán összecsaptam egy kis dalt, amit a rituálé folyamán vagy tizenötször elénekeltem - többek között azért, mert újra és újra elhibáztam, és elölről kezdtem. Mivel mindenki aludt a házban, nem vihettem túlzásba a hangoskodást, ezért többnyire suttogva fohászkodtam és elmélkedtem az ünnep mibenlétéről. Még egy régi szerelmi varázs tárgyi bizonyítékait is előkapartam (mielőtt még bárki is elkezdené, hogy "irgumburgum" nem konkrét férfiemberre vonatkozó bűbájról van szó - azt kértem az istenektől, hogy szeretni képes és szerethető személyiséggé váljak, és megtaláljam a párom. Akit néhány általános kritériumfeltétellel és egy szárított növényekkel tömött, lepedőből összefércelt, esetlen bábuval határoltam körül. A bábu elég siralmasra sikerült, különösen, hogy az arca és a kezei megrajzolásához használt filc szétfolyt a vékony vásznon, így aztán úgy fest, mintha csuklóból amputálták volna.) Megfüstöltem és a gyertyaláng fölé tartottam a "Nagy Őt", meg azt a rózsaszín kartonkártyát, amire annak idején a varázslatom tömör és velős kivonatát írtam, aztán egy ima keretében elhelyeztem őket az oltáron, afféle "lesz-ami-lesz" alapon.
A szertartás után ezúttal csak egy kupa ásványvizet kortyoltam el, aztán bontottam a kört és helyrepakoltam a kellékeket. Ma reggel körbesétáltam a kertünket, és belemosakodtam a fűszálakról gyűjtött harmatba, (amelybe remélhetőleg csak korlátozott mennyiségű kutyavizelet vegyült). Az idő csodaszép, habár korántsem olyan viharosan szenvedélyes, mint a tavalyi ilyenkor - akkor heves szél fújt.

Áldott, boldog Beltaine-t kívánok mindenkinek!
Hulló Eső, 2010-05-01