Szemembe ötlött a blog fejlécén olvasható bemutatkozó szöveg, és elgondolkodtam azon, hogy vajon az utóbbi időkben mennyire igyekeztem mélyebb lelki tartalommal megtölteni a mindennapjaimat. Be kellett vallanom magamnak, hogy bizony ugyancsak elhanyagoltam a vallásom spirituális szféráját. Megünnepeltem a Holdtöltét és a Beltaine-t, írtam néhány bugyuta dalt (legutóbbit épp ma este - ha kész lesz a kottája is, feltöltöm), de hosszú ideje nem meditáltam, nem mondtam esti imát, még az energetika - és vizualizáció gyakorlatokat is hanyagoltam. Ültem a sikeres (?) rituálék feletti babérjaimon, és még arra sem vettem a fáradtságot, hogy a konyhakert kapálása vagy az aranyesők metszése közben az istenekre gondoljak. Holott az ő kezük munkája nyomán gyarapodik a természet.
Egyedül újdonsült nyakláncom juttatta eszembe a wicca szellemiséget. Valahányszor rápillantok, öröm tölt el, ami persze nem a puszta tárgynak szól, hanem mindannak, amit jelképez. Egyre szebbnek, egyre arányosabbnak, egyre tökéletesebbnek látom: úgy érzem, nem is lehetne a céljának megfelelőbb. Furcsa módon eleddig a szüleim nem tették szóvá, holott idehaza az öltözékemen kívül hordom, lévén hogy fémallergiás vagyok, és máris csupa kiütés a bőröm a szegycsontom felett :( Még a szomszédasszonyunknak sem szúrt szemet, akivel pedig jó negyedórát beszélgettem a kerítés fölött tegnap este.)
Továbbra sem szenteltem fel, pedig ugyancsak időszerű volna; de annyira jólesik hordanom, hogy nem szívesen válok meg tőle. Meg aztán még mindig nem döntöttem el, mi módon végezzem a felavatást.
Óóó, majd elfelejtettem! Újabb fontos hír: nagypapám pincéjében találtam egy réges-régi vadásztőrt, ami megfelelne athaménak. Sajnos egyélű, azonkívül rettenetes állapotban van, mert az utóbbi évtizedekben műhelykésként funkcionált. A markolatáról letöredezett az eredeti, fekete műanyagborítás, a keresztvasa (mert olyan is van neki!) bezöldült a rozsdától, a pengéje csupa csiriz és szmötyi. A formája viszont szemet gyönyörködtető, és biztos vagyok benne, hogy létezik olyan oldószer, amivel meg lehetne pucolni a nemkívánatos lerakódásoktól. Persze hatalmas nagy, azonkívül egészen biztosan nem való gyerekszemek elé, márpedig az unokahúgaim-és öcséim állandó látogatónak számítanak. Úgyhogy majd meglátjuk. Kicsit aggaszt a gondolat, hogy annak idején állatok feltrancsírozását szolgálta, de tudom, hogy a nagyapám emberséges és tisztességes vadász volt, aki nem puszta sportból vagy a trófeák halmozása kedvéért lövöldözött. Elsősorban nyulakat ejtett el, amelyeket aztán el is fogyasztottak. S a kés végeredményben nem felelős a halálukért, csak a tisztítási munkálatokban vett részt. Mindazonáltal ha egyszer rászánom magam, hogy megtegyem athaménak, alaposan megtisztítom előtte (minden értelemben).
u.i: végre kicsit hűvösebb, borongósabb napok jönnek. Vagy velem van baj, amiért unom a napsütést? Habár gyönyörű, olyan egyhangú! Az eső sokkal változatosabb:)
Egyedül újdonsült nyakláncom juttatta eszembe a wicca szellemiséget. Valahányszor rápillantok, öröm tölt el, ami persze nem a puszta tárgynak szól, hanem mindannak, amit jelképez. Egyre szebbnek, egyre arányosabbnak, egyre tökéletesebbnek látom: úgy érzem, nem is lehetne a céljának megfelelőbb. Furcsa módon eleddig a szüleim nem tették szóvá, holott idehaza az öltözékemen kívül hordom, lévén hogy fémallergiás vagyok, és máris csupa kiütés a bőröm a szegycsontom felett :( Még a szomszédasszonyunknak sem szúrt szemet, akivel pedig jó negyedórát beszélgettem a kerítés fölött tegnap este.)
Továbbra sem szenteltem fel, pedig ugyancsak időszerű volna; de annyira jólesik hordanom, hogy nem szívesen válok meg tőle. Meg aztán még mindig nem döntöttem el, mi módon végezzem a felavatást.
Óóó, majd elfelejtettem! Újabb fontos hír: nagypapám pincéjében találtam egy réges-régi vadásztőrt, ami megfelelne athaménak. Sajnos egyélű, azonkívül rettenetes állapotban van, mert az utóbbi évtizedekben műhelykésként funkcionált. A markolatáról letöredezett az eredeti, fekete műanyagborítás, a keresztvasa (mert olyan is van neki!) bezöldült a rozsdától, a pengéje csupa csiriz és szmötyi. A formája viszont szemet gyönyörködtető, és biztos vagyok benne, hogy létezik olyan oldószer, amivel meg lehetne pucolni a nemkívánatos lerakódásoktól. Persze hatalmas nagy, azonkívül egészen biztosan nem való gyerekszemek elé, márpedig az unokahúgaim-és öcséim állandó látogatónak számítanak. Úgyhogy majd meglátjuk. Kicsit aggaszt a gondolat, hogy annak idején állatok feltrancsírozását szolgálta, de tudom, hogy a nagyapám emberséges és tisztességes vadász volt, aki nem puszta sportból vagy a trófeák halmozása kedvéért lövöldözött. Elsősorban nyulakat ejtett el, amelyeket aztán el is fogyasztottak. S a kés végeredményben nem felelős a halálukért, csak a tisztítási munkálatokban vett részt. Mindazonáltal ha egyszer rászánom magam, hogy megtegyem athaménak, alaposan megtisztítom előtte (minden értelemben).
u.i: végre kicsit hűvösebb, borongósabb napok jönnek. Vagy velem van baj, amiért unom a napsütést? Habár gyönyörű, olyan egyhangú! Az eső sokkal változatosabb:)
Áldás!
Hulló Eső, 2010-05-05
Hulló Eső, 2010-05-05
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése