Most először érzek haragot a barátságtalan időjárás miatt.
Habár személy szerint semmi bajom vele - sőt :) - ma reggeli körsétám során szembesültem azzal, hogy mit művelt a konyhakerttel a viharos szél és a hideg.
Talán a krumplik vészelték át a legkevesebb maradandó sérüléssel az elmúlt napokat - habár némelyik, nagyra nőtt bokor a töve körüli laza talajnak köszönhetően elfeküdt, de máris felfelé emelkednek a hajtásai. A hagymalevelek szinte víszintesen hevernek, de őket nem sajnálom - ennyit kibírnak. Sokkal aggasztóbb a borsó helyzete, hogy a paprikapalántákról ne is beszéljek. Utóbbiak közül egynémelyik - rejtélyes okokból kifolyólag - fonnyadni kezdett, - talán a túl sok csapadék és a zord időjárás együttes degradáló hatása miatt. Jónéhány kitört, mások aggasztóan sápadtak. A múlt héten ültetett fűszerpaprikák is kókadoznak, ami, attól tartok, a lassú, de biztos elhalás jele, mivel a front betörését megelőzően már életre kaptak, kiegyenesedtek. A máris virágzó faparadicsomok egyike alighanem tövestül kifordult a földből.
És végül a dinnye.
Úgy három hete a székesfehérvári piacon vettem egy dinnyepalántát, majd - hogy ne legyen magányos - megvásároltam a szomszédját is. Megígértem nekik, hogy jól fogják magukat érezni a kertünkben, hogy tápanyagban gazdag földbe kerülnek és sok vizet kapnak majd. Valahogy úgy éreztem, - tudom, ez talán ostobaságnak hangzik - hogy személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Felelősséget vállaltam a sorsukért, sokkal inkább, mint - a krumplit leszámítva - a többi ültetvényért.
Szépen növekedtek, és úgy tűnt, elégedettek. Örömmel figyeltem a fejlődésüket, - és most azt kellett látnom,hogy összepöndörödő, sáros leveleik erőtlenül lógnak, és egyre halványabban pislákol bennük az élet. Nem hiszem, hogy az özönvíz-szerű esőzés ártott volna meg nekik, inkább a hideg. Olyan érzés, mintha egy hozzátartozóm súlyosan megbetegedett volna. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen lelkesen biztattam őket: jól dolguk lesz nálunk, gondjukat viselem. Tudtam, hogy a felénk oly jellemző kötött, hideg, agyagos talaj nem ideális a dinnyetermesztésre - épp ezért kiemelkedően fontosnak véltem, hogy a lehetőségekhez mérten megfelelő körülményeket biztosítsak nekik. Hogy a mostoha környezet ellenére jól érezzék magukat. És erre tessék.
Persze még előfordulhat, hogy a ciklon elvonuláa után erőre kapnak - talán ha melegszik egy kicsit a levegő, az lelket önt beléjük, de a kilátások nem túl jók - a hét végéig nem lesz érdemi változás az időjárást illetőleg.
No ez meg a másik. A hétvége.
Hétvégén lesz a csíksomlyói búcsú - és én megígértem néhány barátomnak, hogy elmegyek velük.
Mindezt persze még hónapokkal ezelőtt tettem, mikor a zarándoklat időpontja biztonságos távolban lebegett - valahol az idő ködbe vesző horizontján. Aztán úgy két hete szembesültem vele, hogy itt van a nyakunkon.
Van egy sajátságos pánikreakcióm, ha utazásokról van szó. Elég sokat kirándulok - a tavalyi év során összesítve három hetet töltöttem Kárpátalján, újabb két hetet Törökországban és Bulgáriában, és egy hónapot Erdélyben. A nyár folyamán több időt voltam Magyarország határain kívül, mint idehaza.
De az elmúlt másfél-két évben ennek ellenére egyre nehezebben veszem rá magam, hogy kimozduljak. Amíg csak nagyvonalú tervek formájában beszélünk egy - egy túráról, addig lelkesen támogatom, de ahogy közeledik az indulás időpontja, úgy lohad le a lelkesedésem. Mindinkább húzódozom, kifogásokat, mentségeket és indokokat keresek, hogy mégse kelljen belevágnom. Emlékszem, a tavalyi istanbuli hepaj előtt már-már azért fohászkodtam, bár törne el a lábam.
Persze ha már egyszer úton vagyok, akkor nagyon jól érzem magam, és rengeteg szép emlékkel gazdagodva érek haza, csöppet sem bánva, hogy elmentem. Jól alkalmazkodom az idegen körülményekhez - soha nincsenek alvási problémáim, mi több, a gyomrom sem hagyott még cserben, - pedig Törökországnál keletebbre is jártam már. Nem borít ki az angol wc hiánya vagy a hosszas szőrszálhasogatás a vámnál, a határon, nem érzem magam idegenül, amiért nem ismerem a helyi nyelvet. Egyszóval maga az ott-tartózkodás a legkevésbé sem visel meg. Csak az indulás nehéz: kiszakadni a megszokott, nyugalmas és kényelmes otthoni légkörből.
De most nem pusztán erről van szó.
Mit keressek én Csíksomlyón?! Többé már nem nevezhetem magam kereszténynek. A nagy össznépi banzáj hangulata, lelkisége persze így is megérint, és Erdély szépségei is felülmúlhatatlanok - újra láthatnám a Hargitát, Gyimest, a gyönyörű Csíki - medencét. Nem is beszélve arról, hogy a legjobb barátnőm, egyben kicsi keresztlányom édesanyja - no és a férje - nyújt nekünk szállást. Habár előfordulhat, hogy csak a férj, 'Bondor' lesz otthon, ami némileg oxidálja a dolog fényét. Ne értsetek félre, nagyon kedvelem őt, de - érthető okokból kifolyólag - sokkal kevésbé vagyunk bizalmas és közvetlen viszonyban, mint a feleségével, 'Hajnácskával'. Nem tudom, nem lesz-e kínos, ha beállítok három sráccal, akik közül kettőt magam is alig ismerek. Nem tudom, hogy fognak viselkedni, hogy fognak kijönni a házigazdával és annak rokonaival, barátaival, márpedig a magatartásuk az én felelősségem. Rettegek.
S ezen túl - nekem már nincs keresnivalóm a csíksomlyói ünnepen. Önámításnak érezném, hogy ott álljak a sok lelkes és elkötelezett hívő között - nyakamban a pentagrammal, ami újabb kockázati forrás - és úgy tegyek, mintha mélyen átérezném az épp zajló eseményeket. Tudom, hogy minden megszentelt terület az istenek lakhelye - egy keresztény templom, egy mohamedán mecset, egy zsinagóga, egy buddhista szentély, egy ortodox katedrális. Valamennyiben érzem a jelenlétüket, a mindent betöltő, mindent átható isteni esszenciát, elegyedve a hívők áhítatával, s kialakítva a békével teli szakrális légkört. De hogy aktív részese - s ne csak szemlélője - legyek egy olyan vallásos megmozdulásnak, amit már nem érzek magaménak, - nos, ettől idegenkedem. Még szerencse, hogy nem egy túlhabzóan lelkes keresztény társasággal megyek, hanem afféle szolidan hétköznapi emberekkel, akik nem fognak az "első sorban csápolni."
Talán a vívódásom csak újabb bizonyítéka annak, milyen gyermeteg vagyok, s hogy a wicca vallást illetőleg még csak a kamaszkor küszöbén állok, ahol a legjobb védekezés a támadás, s amikor az ember még nem tud egyensúlyt teremteni múlt és jelen között. Akárhogy is, nagyon vonakodó hangulatban készülődök az útra, és ha lenne egyetlen pici indok rá, hogy lemondjam, megtenném. A gond csak az, hogy én biztosítom a banda szállását, így igazán nem lenne fair velük szemben. Bárcsak a barátnőm otthon lenne a kicsivel - úgy sokkal könnyebb volna a helyzetem.
Hetek óta szorongok emiatt, s mindez tetéződve az oly gondosan ápolt, az előző évtizedekhez mérten kimondottan takaros konyhakert pusztulásával - mélységesen elkeserít. Igyekszem azzal tartani magamban a lelket, hogy egy hét múlva már ismét itthon leszek, - addigra talán kisüt a nap(el sem hiszem, hogy erre vágyom), s még az is kiderülhet, hogy a dinnyék, paprikák nem mentek tönkre jóvátehetetlenül. Bárcsak így lenne.
Az istenek áldása kísérjen minket!
Hulló Eső, 2010-05-17
Habár személy szerint semmi bajom vele - sőt :) - ma reggeli körsétám során szembesültem azzal, hogy mit művelt a konyhakerttel a viharos szél és a hideg.
Talán a krumplik vészelték át a legkevesebb maradandó sérüléssel az elmúlt napokat - habár némelyik, nagyra nőtt bokor a töve körüli laza talajnak köszönhetően elfeküdt, de máris felfelé emelkednek a hajtásai. A hagymalevelek szinte víszintesen hevernek, de őket nem sajnálom - ennyit kibírnak. Sokkal aggasztóbb a borsó helyzete, hogy a paprikapalántákról ne is beszéljek. Utóbbiak közül egynémelyik - rejtélyes okokból kifolyólag - fonnyadni kezdett, - talán a túl sok csapadék és a zord időjárás együttes degradáló hatása miatt. Jónéhány kitört, mások aggasztóan sápadtak. A múlt héten ültetett fűszerpaprikák is kókadoznak, ami, attól tartok, a lassú, de biztos elhalás jele, mivel a front betörését megelőzően már életre kaptak, kiegyenesedtek. A máris virágzó faparadicsomok egyike alighanem tövestül kifordult a földből.
És végül a dinnye.
Úgy három hete a székesfehérvári piacon vettem egy dinnyepalántát, majd - hogy ne legyen magányos - megvásároltam a szomszédját is. Megígértem nekik, hogy jól fogják magukat érezni a kertünkben, hogy tápanyagban gazdag földbe kerülnek és sok vizet kapnak majd. Valahogy úgy éreztem, - tudom, ez talán ostobaságnak hangzik - hogy személyes kapcsolat alakult ki köztünk. Felelősséget vállaltam a sorsukért, sokkal inkább, mint - a krumplit leszámítva - a többi ültetvényért.
Szépen növekedtek, és úgy tűnt, elégedettek. Örömmel figyeltem a fejlődésüket, - és most azt kellett látnom,hogy összepöndörödő, sáros leveleik erőtlenül lógnak, és egyre halványabban pislákol bennük az élet. Nem hiszem, hogy az özönvíz-szerű esőzés ártott volna meg nekik, inkább a hideg. Olyan érzés, mintha egy hozzátartozóm súlyosan megbetegedett volna. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen lelkesen biztattam őket: jól dolguk lesz nálunk, gondjukat viselem. Tudtam, hogy a felénk oly jellemző kötött, hideg, agyagos talaj nem ideális a dinnyetermesztésre - épp ezért kiemelkedően fontosnak véltem, hogy a lehetőségekhez mérten megfelelő körülményeket biztosítsak nekik. Hogy a mostoha környezet ellenére jól érezzék magukat. És erre tessék.
Persze még előfordulhat, hogy a ciklon elvonuláa után erőre kapnak - talán ha melegszik egy kicsit a levegő, az lelket önt beléjük, de a kilátások nem túl jók - a hét végéig nem lesz érdemi változás az időjárást illetőleg.
No ez meg a másik. A hétvége.
Hétvégén lesz a csíksomlyói búcsú - és én megígértem néhány barátomnak, hogy elmegyek velük.
Mindezt persze még hónapokkal ezelőtt tettem, mikor a zarándoklat időpontja biztonságos távolban lebegett - valahol az idő ködbe vesző horizontján. Aztán úgy két hete szembesültem vele, hogy itt van a nyakunkon.
Van egy sajátságos pánikreakcióm, ha utazásokról van szó. Elég sokat kirándulok - a tavalyi év során összesítve három hetet töltöttem Kárpátalján, újabb két hetet Törökországban és Bulgáriában, és egy hónapot Erdélyben. A nyár folyamán több időt voltam Magyarország határain kívül, mint idehaza.
De az elmúlt másfél-két évben ennek ellenére egyre nehezebben veszem rá magam, hogy kimozduljak. Amíg csak nagyvonalú tervek formájában beszélünk egy - egy túráról, addig lelkesen támogatom, de ahogy közeledik az indulás időpontja, úgy lohad le a lelkesedésem. Mindinkább húzódozom, kifogásokat, mentségeket és indokokat keresek, hogy mégse kelljen belevágnom. Emlékszem, a tavalyi istanbuli hepaj előtt már-már azért fohászkodtam, bár törne el a lábam.
Persze ha már egyszer úton vagyok, akkor nagyon jól érzem magam, és rengeteg szép emlékkel gazdagodva érek haza, csöppet sem bánva, hogy elmentem. Jól alkalmazkodom az idegen körülményekhez - soha nincsenek alvási problémáim, mi több, a gyomrom sem hagyott még cserben, - pedig Törökországnál keletebbre is jártam már. Nem borít ki az angol wc hiánya vagy a hosszas szőrszálhasogatás a vámnál, a határon, nem érzem magam idegenül, amiért nem ismerem a helyi nyelvet. Egyszóval maga az ott-tartózkodás a legkevésbé sem visel meg. Csak az indulás nehéz: kiszakadni a megszokott, nyugalmas és kényelmes otthoni légkörből.
De most nem pusztán erről van szó.
Mit keressek én Csíksomlyón?! Többé már nem nevezhetem magam kereszténynek. A nagy össznépi banzáj hangulata, lelkisége persze így is megérint, és Erdély szépségei is felülmúlhatatlanok - újra láthatnám a Hargitát, Gyimest, a gyönyörű Csíki - medencét. Nem is beszélve arról, hogy a legjobb barátnőm, egyben kicsi keresztlányom édesanyja - no és a férje - nyújt nekünk szállást. Habár előfordulhat, hogy csak a férj, 'Bondor' lesz otthon, ami némileg oxidálja a dolog fényét. Ne értsetek félre, nagyon kedvelem őt, de - érthető okokból kifolyólag - sokkal kevésbé vagyunk bizalmas és közvetlen viszonyban, mint a feleségével, 'Hajnácskával'. Nem tudom, nem lesz-e kínos, ha beállítok három sráccal, akik közül kettőt magam is alig ismerek. Nem tudom, hogy fognak viselkedni, hogy fognak kijönni a házigazdával és annak rokonaival, barátaival, márpedig a magatartásuk az én felelősségem. Rettegek.
S ezen túl - nekem már nincs keresnivalóm a csíksomlyói ünnepen. Önámításnak érezném, hogy ott álljak a sok lelkes és elkötelezett hívő között - nyakamban a pentagrammal, ami újabb kockázati forrás - és úgy tegyek, mintha mélyen átérezném az épp zajló eseményeket. Tudom, hogy minden megszentelt terület az istenek lakhelye - egy keresztény templom, egy mohamedán mecset, egy zsinagóga, egy buddhista szentély, egy ortodox katedrális. Valamennyiben érzem a jelenlétüket, a mindent betöltő, mindent átható isteni esszenciát, elegyedve a hívők áhítatával, s kialakítva a békével teli szakrális légkört. De hogy aktív részese - s ne csak szemlélője - legyek egy olyan vallásos megmozdulásnak, amit már nem érzek magaménak, - nos, ettől idegenkedem. Még szerencse, hogy nem egy túlhabzóan lelkes keresztény társasággal megyek, hanem afféle szolidan hétköznapi emberekkel, akik nem fognak az "első sorban csápolni."
Talán a vívódásom csak újabb bizonyítéka annak, milyen gyermeteg vagyok, s hogy a wicca vallást illetőleg még csak a kamaszkor küszöbén állok, ahol a legjobb védekezés a támadás, s amikor az ember még nem tud egyensúlyt teremteni múlt és jelen között. Akárhogy is, nagyon vonakodó hangulatban készülődök az útra, és ha lenne egyetlen pici indok rá, hogy lemondjam, megtenném. A gond csak az, hogy én biztosítom a banda szállását, így igazán nem lenne fair velük szemben. Bárcsak a barátnőm otthon lenne a kicsivel - úgy sokkal könnyebb volna a helyzetem.
Hetek óta szorongok emiatt, s mindez tetéződve az oly gondosan ápolt, az előző évtizedekhez mérten kimondottan takaros konyhakert pusztulásával - mélységesen elkeserít. Igyekszem azzal tartani magamban a lelket, hogy egy hét múlva már ismét itthon leszek, - addigra talán kisüt a nap(el sem hiszem, hogy erre vágyom), s még az is kiderülhet, hogy a dinnyék, paprikák nem mentek tönkre jóvátehetetlenül. Bárcsak így lenne.
Az istenek áldása kísérjen minket!
Hulló Eső, 2010-05-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése