Délután elvittem Árnyékot, a kutyámat sétálni. Az utóbbi hetekben minimum kétnaponta így tettem, és rájöttem, hogy a pótcselekvés egy újabb, határozottan életképes formájára leltem. Nem mintha szegény, kisebbségi komplexussal küszködő Árnyék nem érdemelné meg a rendszeres mozgást: de a séta velem is azt érezteti, hogy lám-lám, megint csináltam valami hasznosat, hát akkor ma már nem kell a diplomamunka miatt törnöm magam". Mintha a kutyasétáltatás egyenértékű volna utóbbival. Noha valószínűleg legalább annyira építő jellegű.
Elég a szenvelgésből, a lényegre térek.
Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a vegetáció újabb zöldrobbanáson esett át. Míg öt napja - egy hete a patakpart mentén még kopáran bólogattak a fák, a csalán épp csak kidugta a fejét a földből, és a repce nagyjából a térdemet súrolta, most valamiféle féktelenül burjánzó ősvadon közepén találtuk magunkat.
Először is: immár lassanként én súrolom a repce térdét, merthogy bizony a fejemre nőtt. A fű elnyelte Árnyékot, aki valósággal úszva próbálta előrébb küzködni magát. A fák alattomos gyorsasággal levelet bontottak, ahogy velük egyidőben az ágaikra fonódó süntök- iszalag- szeder- és borostyánindák is, áthatolhatatlannak tetsző zöld falat vonva a kiszáradt meder köré. A csalán, a medvetalp, a vérehulló fecskefű, a turbolya, és az árvacsalán elhatalmasodtak a gyepszintben; a kora-tavaszi aszpektus szelíd keltikéire és salátaboglárkáira már csak sárgulófélben levő leveleik emlékeztetnek.
Nem tudom kellő festőiséggel visszaadni a flóraelemek lázas tombolását. Olyan érzés volt végigsétálni azon az ösvényen, amin gyalog és lóháton már vagy ezerszer elhaladtam, mintha újra ötéves volnék, akire még magasról néz le a világ. Az a keskeny és minden szempontból erősen degradálódott, de ugyanakkor épp ezért sokszínű és kusza erdősáv egyszeriben meséink Erdejévé lett, amelynek árnyas mélye titkok és varázslatok kiapadhatatlan forrását rejti. Amely fáinak ágain tündérek hintáznak, amelyben a földön kúszó borostyánok levelei manóléptek alatt hajlanak meg, amelyben a csodaszarvas barangol. Amely ellenállhatatlanul csábít minden gyereket és gyermeklelkű felnőttet, hogy -elhagyva a kitaposott ösvény biztonságát- belépjen a csoda és misztérium hűvös, harsogóan zöld birodalmába. És amely egy percig sem ígéri, hogy az illető épségben kikerül belőle.
Nos, én ellenálltam a kísértésnek - többek között, mert a kishúgom is velünk tartott - és megmaradtam a repcetábla tövében. A sárga virágok közt méhek százai zümmögtek, és párosodó, fémes-zöld páncélú rózsabogarak táplálkoztak. A vetés sűrűjéből időről-időre kétségbeesett csiripeléssel felröppent egy-egy madár. A tenyérnyi csapást szegélyező, selymesen ezüstös, térdig érő fű lágyan hullámzott a szélben, a völgy nyugati oldalán emelkedő domboldal pedig sötéten fölénk magasodott. Varázslatos egy séta volt.
Számtalan, kézzelfogható jele van annak, hogy a természet ismét az örök körforgás egy újabb fázisába lépett. Talán ezek a napok, hetek képezik az év legszebb időszakát: a szerelem és nász mámorító, madárfüttyös, virágillatos, lomb-bontogatós, hajtásnövelős diadalmenetét. Érdemes minden percét élvezni és a maga teljességében megélni. Habár a tavasz minden évben újra és újra eljön, és az udvarlás, fogamzás, szülés és utódgondozás folyamata évmilliós törvények szerint zajlik, minden pillanat egyszeri. Minden pillanat megismételhetetlen, és a talmi célokat hajszoló, stresszel és karrierizmussal megtűzdelt életvitel senkit nem tud kárpótolni az elvesztett pillanatokért. Ne hagyjátok hát, hogy nélkületek peregjenek vissza a múltba!
Elég a szenvelgésből, a lényegre térek.
Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a vegetáció újabb zöldrobbanáson esett át. Míg öt napja - egy hete a patakpart mentén még kopáran bólogattak a fák, a csalán épp csak kidugta a fejét a földből, és a repce nagyjából a térdemet súrolta, most valamiféle féktelenül burjánzó ősvadon közepén találtuk magunkat.
Először is: immár lassanként én súrolom a repce térdét, merthogy bizony a fejemre nőtt. A fű elnyelte Árnyékot, aki valósággal úszva próbálta előrébb küzködni magát. A fák alattomos gyorsasággal levelet bontottak, ahogy velük egyidőben az ágaikra fonódó süntök- iszalag- szeder- és borostyánindák is, áthatolhatatlannak tetsző zöld falat vonva a kiszáradt meder köré. A csalán, a medvetalp, a vérehulló fecskefű, a turbolya, és az árvacsalán elhatalmasodtak a gyepszintben; a kora-tavaszi aszpektus szelíd keltikéire és salátaboglárkáira már csak sárgulófélben levő leveleik emlékeztetnek.
Nem tudom kellő festőiséggel visszaadni a flóraelemek lázas tombolását. Olyan érzés volt végigsétálni azon az ösvényen, amin gyalog és lóháton már vagy ezerszer elhaladtam, mintha újra ötéves volnék, akire még magasról néz le a világ. Az a keskeny és minden szempontból erősen degradálódott, de ugyanakkor épp ezért sokszínű és kusza erdősáv egyszeriben meséink Erdejévé lett, amelynek árnyas mélye titkok és varázslatok kiapadhatatlan forrását rejti. Amely fáinak ágain tündérek hintáznak, amelyben a földön kúszó borostyánok levelei manóléptek alatt hajlanak meg, amelyben a csodaszarvas barangol. Amely ellenállhatatlanul csábít minden gyereket és gyermeklelkű felnőttet, hogy -elhagyva a kitaposott ösvény biztonságát- belépjen a csoda és misztérium hűvös, harsogóan zöld birodalmába. És amely egy percig sem ígéri, hogy az illető épségben kikerül belőle.
Nos, én ellenálltam a kísértésnek - többek között, mert a kishúgom is velünk tartott - és megmaradtam a repcetábla tövében. A sárga virágok közt méhek százai zümmögtek, és párosodó, fémes-zöld páncélú rózsabogarak táplálkoztak. A vetés sűrűjéből időről-időre kétségbeesett csiripeléssel felröppent egy-egy madár. A tenyérnyi csapást szegélyező, selymesen ezüstös, térdig érő fű lágyan hullámzott a szélben, a völgy nyugati oldalán emelkedő domboldal pedig sötéten fölénk magasodott. Varázslatos egy séta volt.
Számtalan, kézzelfogható jele van annak, hogy a természet ismét az örök körforgás egy újabb fázisába lépett. Talán ezek a napok, hetek képezik az év legszebb időszakát: a szerelem és nász mámorító, madárfüttyös, virágillatos, lomb-bontogatós, hajtásnövelős diadalmenetét. Érdemes minden percét élvezni és a maga teljességében megélni. Habár a tavasz minden évben újra és újra eljön, és az udvarlás, fogamzás, szülés és utódgondozás folyamata évmilliós törvények szerint zajlik, minden pillanat egyszeri. Minden pillanat megismételhetetlen, és a talmi célokat hajszoló, stresszel és karrierizmussal megtűzdelt életvitel senkit nem tud kárpótolni az elvesztett pillanatokért. Ne hagyjátok hát, hogy nélkületek peregjenek vissza a múltba!
Legyetek áldottak!
Hulló Eső, 2010-05-01
Hulló Eső, 2010-05-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése