Beltaine.
A tegnapi napon minden összeesküdött ellenem, de én hősiesen keresztülgázoltam az akadályokon és megtartottam az ünnepet.
Pedig
a,- ismét nem álltam neki időben megtervezni a szertartást
b,- péntek délelőtt unokahúg-majd nagymama-vigyázás, délután táncpróba, este táncház nehezítette az alapos felkészülést
c,- a nagy rohanásban irtózatos rumlit csináltam a szobámban
d,- végül éjfél táján a zuhanyzóból jövet rádöbbentem, hogy kizártam magam, és annyira ügyetlenül próbáltam kikulcsozni az ajtót, hogy a zárnyelv beragadt. (Gondoljátok csak el: egyetlen törülközőbe csavarva álldogáltam a lépcső tetején, és választhattam azon lehetőségek közül, miszerint (1) felhagyok a próbálkozással és az éjszakát a fürdőben töltöm; (2) tovább próbálkozok, és a kulcs beletörik a zárva, minek folytán az (1) verzió lép érvénybe; (3) megkérem édesapámat, hogy segítsen, aki aztán a szobába lépve egy teamécsesekkel körberakott, virágokkal feldíszített pogány oltárral találja szembe magát.) Végül a (4)-es számú megoldás mellett döntöttem: üggyel-bajjal visszazártam az ajtót, aztán újra kinyitottam, ezúttal anélkül, hogy a kilincset lenyomva tartottam volna (ez volt ugyanis a végzetes hiba.).
A rumlit meglehetősen random módon számoltam fel: az összes elhányt ruhát, három-négy fogast és egy lavórnyi friss mosást betuszkoltam a szekrényembe, aztán rázártam az ajtót. Éljen a századeleji bútoripar!
Az oltárt ötletszerűen díszítettem. Abba a talpas ezüsttálba, amely az üstöt helyettesíti, vizet töltöttem, majd japáncseresznye-virágokat szórtam. Az oltár kétoldalán álló valahai tejesköcsögökbe frissen metszett orgonaveszőket helyeztem. Az oltárt magát fehér és zöld terítővel fedtem le, és egy fehér meg egy zöld gyertyát állítottam rá. A rózsaszín és lila virágokkal kiegészítve nem nyújtott különösebben harmonikus képet, de igyekeztem nem keseregni ezen.
A szertartási ruhát ezúttal nemes egyszerűséggel nélkülöztem, és a gardneriánus "skyclad" hagyományát követve Évakosztümben ünnepeltem.
Végül azért elég korrekt - habár álmos és akadozó - szertartást kreáltam. Még a délelőtt folyamán összecsaptam egy kis dalt, amit a rituálé folyamán vagy tizenötször elénekeltem - többek között azért, mert újra és újra elhibáztam, és elölről kezdtem. Mivel mindenki aludt a házban, nem vihettem túlzásba a hangoskodást, ezért többnyire suttogva fohászkodtam és elmélkedtem az ünnep mibenlétéről. Még egy régi szerelmi varázs tárgyi bizonyítékait is előkapartam (mielőtt még bárki is elkezdené, hogy "irgumburgum" nem konkrét férfiemberre vonatkozó bűbájról van szó - azt kértem az istenektől, hogy szeretni képes és szerethető személyiséggé váljak, és megtaláljam a párom. Akit néhány általános kritériumfeltétellel és egy szárított növényekkel tömött, lepedőből összefércelt, esetlen bábuval határoltam körül. A bábu elég siralmasra sikerült, különösen, hogy az arca és a kezei megrajzolásához használt filc szétfolyt a vékony vásznon, így aztán úgy fest, mintha csuklóból amputálták volna.) Megfüstöltem és a gyertyaláng fölé tartottam a "Nagy Őt", meg azt a rózsaszín kartonkártyát, amire annak idején a varázslatom tömör és velős kivonatát írtam, aztán egy ima keretében elhelyeztem őket az oltáron, afféle "lesz-ami-lesz" alapon.
A szertartás után ezúttal csak egy kupa ásványvizet kortyoltam el, aztán bontottam a kört és helyrepakoltam a kellékeket. Ma reggel körbesétáltam a kertünket, és belemosakodtam a fűszálakról gyűjtött harmatba, (amelybe remélhetőleg csak korlátozott mennyiségű kutyavizelet vegyült). Az idő csodaszép, habár korántsem olyan viharosan szenvedélyes, mint a tavalyi ilyenkor - akkor heves szél fújt.
A tegnapi napon minden összeesküdött ellenem, de én hősiesen keresztülgázoltam az akadályokon és megtartottam az ünnepet.
Pedig
a,- ismét nem álltam neki időben megtervezni a szertartást
b,- péntek délelőtt unokahúg-majd nagymama-vigyázás, délután táncpróba, este táncház nehezítette az alapos felkészülést
c,- a nagy rohanásban irtózatos rumlit csináltam a szobámban
d,- végül éjfél táján a zuhanyzóból jövet rádöbbentem, hogy kizártam magam, és annyira ügyetlenül próbáltam kikulcsozni az ajtót, hogy a zárnyelv beragadt. (Gondoljátok csak el: egyetlen törülközőbe csavarva álldogáltam a lépcső tetején, és választhattam azon lehetőségek közül, miszerint (1) felhagyok a próbálkozással és az éjszakát a fürdőben töltöm; (2) tovább próbálkozok, és a kulcs beletörik a zárva, minek folytán az (1) verzió lép érvénybe; (3) megkérem édesapámat, hogy segítsen, aki aztán a szobába lépve egy teamécsesekkel körberakott, virágokkal feldíszített pogány oltárral találja szembe magát.) Végül a (4)-es számú megoldás mellett döntöttem: üggyel-bajjal visszazártam az ajtót, aztán újra kinyitottam, ezúttal anélkül, hogy a kilincset lenyomva tartottam volna (ez volt ugyanis a végzetes hiba.).
A rumlit meglehetősen random módon számoltam fel: az összes elhányt ruhát, három-négy fogast és egy lavórnyi friss mosást betuszkoltam a szekrényembe, aztán rázártam az ajtót. Éljen a századeleji bútoripar!
Az oltárt ötletszerűen díszítettem. Abba a talpas ezüsttálba, amely az üstöt helyettesíti, vizet töltöttem, majd japáncseresznye-virágokat szórtam. Az oltár kétoldalán álló valahai tejesköcsögökbe frissen metszett orgonaveszőket helyeztem. Az oltárt magát fehér és zöld terítővel fedtem le, és egy fehér meg egy zöld gyertyát állítottam rá. A rózsaszín és lila virágokkal kiegészítve nem nyújtott különösebben harmonikus képet, de igyekeztem nem keseregni ezen.
A szertartási ruhát ezúttal nemes egyszerűséggel nélkülöztem, és a gardneriánus "skyclad" hagyományát követve Évakosztümben ünnepeltem.
Végül azért elég korrekt - habár álmos és akadozó - szertartást kreáltam. Még a délelőtt folyamán összecsaptam egy kis dalt, amit a rituálé folyamán vagy tizenötször elénekeltem - többek között azért, mert újra és újra elhibáztam, és elölről kezdtem. Mivel mindenki aludt a házban, nem vihettem túlzásba a hangoskodást, ezért többnyire suttogva fohászkodtam és elmélkedtem az ünnep mibenlétéről. Még egy régi szerelmi varázs tárgyi bizonyítékait is előkapartam (mielőtt még bárki is elkezdené, hogy "irgumburgum" nem konkrét férfiemberre vonatkozó bűbájról van szó - azt kértem az istenektől, hogy szeretni képes és szerethető személyiséggé váljak, és megtaláljam a párom. Akit néhány általános kritériumfeltétellel és egy szárított növényekkel tömött, lepedőből összefércelt, esetlen bábuval határoltam körül. A bábu elég siralmasra sikerült, különösen, hogy az arca és a kezei megrajzolásához használt filc szétfolyt a vékony vásznon, így aztán úgy fest, mintha csuklóból amputálták volna.) Megfüstöltem és a gyertyaláng fölé tartottam a "Nagy Őt", meg azt a rózsaszín kartonkártyát, amire annak idején a varázslatom tömör és velős kivonatát írtam, aztán egy ima keretében elhelyeztem őket az oltáron, afféle "lesz-ami-lesz" alapon.
A szertartás után ezúttal csak egy kupa ásványvizet kortyoltam el, aztán bontottam a kört és helyrepakoltam a kellékeket. Ma reggel körbesétáltam a kertünket, és belemosakodtam a fűszálakról gyűjtött harmatba, (amelybe remélhetőleg csak korlátozott mennyiségű kutyavizelet vegyült). Az idő csodaszép, habár korántsem olyan viharosan szenvedélyes, mint a tavalyi ilyenkor - akkor heves szél fújt.
Áldott, boldog Beltaine-t kívánok mindenkinek!
Hulló Eső, 2010-05-01
Hulló Eső, 2010-05-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése