halloween-i hideglelés

Azok számára, akik élvezik a groteszk humorba ágyazott borzongást, nem tudok tökéletesebb filmélményt elképzelni Samhain alkalmából, mint Tim Burton The Nightmare before Christmas című szürreális alkotását (ami egyébként a látszat ellenére nem animációs mozi, hanem stop motion-technikával készült zseniális bábmusical). A mese mitológiájában minden nagyobb ünnepnek önálló birodalom jut, a főszereplő pedig nem kisebb személyiség, mint Halloween ceremóniamestere, a stílszerűen Jack-nek keresztelt - khm, csontváz. A történet épp a hejehuja lecsengésével indul: ám miközben a birodalom lakói honfiúi lelkesedéssel máris a jövő esztendei csontzörgetésre és vérfagylalásra készülnek, Jack bordakosarában (mégsem írhatom, hogy szívében) tompa hiányérzet kezd kicsírázni. Az ünnepi máglyán szó szerint kiégett hősünk megcsömörlik az idő szüntelen körforgásának monotonitásától, Halloween önmagába zárt mikroverzumának taposómalmától, amelyben az év háromszázhatvannégy napja a következő Mindenszentek tervezgetésével, a háromszázhatvanötödik pedig e munkálatok diadalmas crescendójával telik. Jack többre, másra vágyik, s egy holdvilágos éjjelen bánatát lírai áriákba öntve elkóborol a városból, hogy aztán olyan helyen kössön ki, ahol egy magafajta rémlénynek semmi keresnivalója: a Télapó cukorkamázas, manókuncogásos, gőzmozdonyfüttyös és hópaplan-lepte mesevilágában. A többi pedig, ahogy mondani szokás,- nos, nézzétek meg és derítsétek ki magatok. Íme a nyitány vámpírkvartettel, vérfarkas-vokállal, mumusszólóval és egy sereg, lidércnyomásainkból sem beazonosítható szörnyecskével: 'This is Halloween'.

nora, sztrigoj, prikulics

(Forrás)

Ahogy arról a korábbiakban szó esett, a magyar néphit szláv, illetve román eredetű vérszívó-hiedelmek töredékes nyomait őrzi. Az egyik hiedelemalak, aki nálunk is meghonosodott, a nora vagy mora. Északkelet-Magyarországon elsősorban mint éjszakai nyomó lényt ismerik, aki az alvó mellkasára telepszik és tejet vagy vért szív a melléből. Lehet élő személy (például boszorkány), akinek szelleme éjjel elhagyja a testét, de legtöbbször visszajáró lélek, kereszteletlenül elhalt gyerek, rosszéletű ember, olykor boszorkány kísértete. Egyes közlések szerint apró, csupasz és négykézláb közlekedik, mások szerint állatalakot ölt, kinézetét tetszése szerint váltogatja, egyszer férfi, egyszer nő stb. Tevékenységi körében az alvó éjszakai "megnyomása" dominál, a gyűjtések gyakran számolnak be fulladásos rosszullétről, nehézlégzésről, a mellkasra telepedő súlyról (hasonlóan a boszorkány,- illetve lidérc-hiedelemkörhöz). A mell szopása jellegzetes, az illető melle ilyenkor megduzzad, kipirosodik, gyulladásba jön.

A nora elleni védekezés többféleképp történhet. Az egyik módszer a kifordított ing felvétele, a mellbimbó vagy a mellkas fokhagymával való bedörzsölése, zsinegre fűzött fokhagyma viselése a nyakban, szöges borona vagy kés, kalapács odakészítése az ágy mellé. Elterjedt - csakúgy, mint a lidérc esetében - a gatyamadzaggal történő megfogás/elriasztás motívuma is.

Az Erdélyben - elsősorban Mezőségen és Moldvában - ismeretes sztrigoj még kevésbé emlékeztet román rokonára: lényegében csak nevét kölcsönözte tőle. Néhány elszórt adat arról számol be, hogy (Szent György napján) megrontja a tehenet, ellopja a tejét, ezért a gazdák tövises vadrózsa-vesszőket vagy fokhagymát tettek az istállóba, fokhagymával kenték be az ablakkeretet és az ajtófélfát, fokhagymafüzért akasztottak a nyílászárók fölé (egyébiránt Szent György ünnepe a legelőre való kihajtás időpontja, ilyenkor az állatállományt buzgón védik a rontó hatalmaktól).  A másik, sajátos hiedelem a sztrigojjal kapcsolatban, hogy halála szárazságot okoz, ezért öntözni kell a sírját vagy meg kell fordítani a tetemet, hogy megeredjen az eső. 

Van egy harmadik, a délkelet-európai vámpírfolklórból elszármazott figurája a magyar paraszti műveltségnek, ez a (virkolács néven is ismert) prikulics, akit azonban egyszerű alakváltóként jegyez a néphit. Meghatározott időközökben (háromhavonta, minden éjszaka, bizonyos holdfázisban stb) (hármat bukfencezve) kutyává változik. Kutyaként megmarja, akit ér, de nem okoz veszélyes sérülést, pusztán arra törekszik, hogy némi vért fakasszon; ennek látványára ugyanis visszanyeri emberi formáját. Az is hatásos, ha a megtámadott személy sebzi meg őt, vagy önmagának okoz sérülést.

A könyv címlapja. (Forrás)

Hogy a nyugati közvélemény mégis épp (az egykori) Magyarországot tartotta-tartja a vámpírok szülőhazájának, az elsősorban a 18. századi vámpírpereknek köszönhető, amelyek az akkori Magyarország területén zajlottak ugyan, ám az itt élő délszláv népesség hiedelmeiből táplálkoztak. A francia Benedek-rendi szerzetes, Antoine Augustin Calmet 1746-ban egyenesen könyvet adott ki a Kelet-Európai vámpírvészről, "Dissertations sur les apparitions des anges, des démons & des esprits et sur les revenans et vampires de Hongrie, de Boheme, de Moravie & de Silesie" (vagyis: Értekezések angyalok, démonok,szellemek, kísértetek és vámpírok megjelenéséről Magyarországon, Csehországban, Morvaországban és Sziléziában)  címmel.

 

Források:

Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest.

Pócs  Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Népszokás, néphit, népi vallásosság - "Nyomó" lények: lidércnyomás, "nyomó" boszorkány, nora.

vámpírsírok európában

A vámpírokba - éjjel járó, vérszívó élőholtakba - vetett hit manapság leginkább romantikus vámpírregényekből táplálkozik, ahol a nevezett kreatúra többnyire ellenállhatatlanul vonzó, elegáns, sármos, művelt, kifinomult, ráadásul többnyire fejlett lelkiismerettel rendelkezik - ám akár sorsa csapdájában vergődő, emberi érzelmektől gyötört hősszerelmes, akár könyörtelen csúcsragadozó, meglehetősen távol áll az európai folklór vámpírjától.

A "velencei vámpír" emblematikus fotója. (Forrás)

Hogy mennyire, azt jól példázza Plogojovics Péter legendája, aki a szerbiai Kisilovában élt és halt meg 1725-ben, hogy aztán holtából visszatérve kilenc falubelit öljön meg. A tetemet kihantolták, ám gyöngyfehér bőrű hollywood-i szépfiú helyett meglehetősen visszataszító látvány fogadta az exhumálás résztvevőit: a "holttest" körmei karomszerűvé növekedtek, szájából vér szivárgott, s úgy általában nem mutatta bomlás jeleit. Az esetet feljegyző osztrák provizor azzal zárja beszámolóját, hogy a férfi szívét cölöppel átszúrták, majd tetemét elégették. 

A talán legrégebbi európai vámpírtörténetet egy 12. századi krónika örökítette meg: egy nő azt állította, hogy egy kevéssel azelőtt elhunyt és a Melrose-apátságban elföldelt pap bántalmazza őt rémítő éjszakai látogatásai során. A sírt felnyitó atyák azt tapasztalták, hogy a holttestből friss vér szivárgott. A "vámpírt" végül elégették.

Fejét vesztett vámpír Gliwice-ből (ld. alább). (Forrás)

Az első feltételezhető európai vámpírsírok a '90-es években kerültek elő (ugyan 1959-ben az angliai Southwellben egy új iskolaépület felhúzás közben napvilágra került egy 6.-8. századi csontváz, amelynek szívtájékán, vállain és bokáin fémpálcákat döftek át, a régész szakma szerint ez esetben nem beszélhetünk igazi vámpírtemetésről, hiszen a holttest korban megelőzte a vámpírmitológia európai felbukkanását. Hasonló a helyzet a 2005 és 2009 közt feltárt kilteasheen-i [Írország] maradványokkal: a két, valamikor az i.sz. 8. században elföldelt férfi szájába köveket tuszkoltak).

A 8. századi ír lelet, kővel a szájában. (Forrás)

A szlovákiai Prostesjov-ban 1991-ben egy templomi kriptában fedeztek fel különös temetkezést: a koporsót vasrácsokkal erősítették meg, a holttest felsőtestét elválasztották a lábaktól, s utóbbiakra köveket helyeztek. A sír a 16. századra datálható.
Ugyanezidőtáj Csehországban a Prágától északi irányban nagyjából 30 kilométerre elhelyezkedő Celakovice-ben egy 10-11. századi nyughelyen 14, mindkét nembeli fiatal felnőtt földi maradványaira bukkantak - míg némelyikükre nehéz köveket helyeztek, mások felsőtestén fémrudakat szúrtak át. Azóta egyébként hasonló temetkezések sokasága került elő az országban, bizonyítva a vámpírokba, visszajáró halottakba vetett hit erejét.

Mindhárom képen a  lengyelországi Drawsko (ld. alább) vámpírjai. (Forrás)

A görögországi Leszbosz szigetén Mytilene városhoz közel egy hajdani török temető őrizte azt az 1994-ben feltárt középkori csontvázat, amelyet szó szerint beleszögeztek a koporsójába: nehéz vastüskéket ütöttek keresztül a nyakán, medencéjén és bokáin.

A kora-újkori Európa pusztító járványai közepette elterjedt volt az elképzelés, hogy a vámpír a mellé temetett, betegségben elhunyt személyek testéből táplálkozik, majd így megerősödvén az élőkre tör (egyben hozzájárul a kór terjesztéséhez). Ennek kapcsán komoly felelősség hárult a sírásókra: az ő feladatuk volt a tetemek közt beazonosítani a reménybeli vérszívókat, majd különböző módszerekkel megakadályozni, hogy szabadon garázdálkodjanak. Felismerésüket valószínűleg az ajkak közül szivárgó sötét folyadékra alapozták, ez ugyanis a vérivás látszatát keltette - valójában a pestises hulla gyakori tünetéről van szó. A váladék ráadásul átitatta a holttestet beburkoló gyolcsokat is, az archoz tapasztva a szövetet, ennek okán úgy tűnhetett, hogy a vámpír igyekszik átrágni a szemfedőt. A bomlás során keletkező testnedvek egyébként is könnyen elmarták a vékony lepleket, rálapátolva a baljós összképre.

Nagy szenzációt keltett a 2009-ben Velencében felfedezett női csontváz, amelynek szájába téglát tuszkoltak. A leletet feltáró antropológus, Matteo Borrini meggyőződéssel állította, az - egyébként szokatlanul magas kort, közel 70 évet megélt - hölgyet kortársai vámpírnak vélték. A nőt Lazeretto Nuovo szigetén, az 1576-os velencei pestis egyik tömegsírjában földelték el, s felmerült annak gyanúja is, hogy a tégla később, véletlenül pottyant az elnyílt állkapcsok közé.

A "velencei vámpír" ismét. (Forrás)

Ugyanakkor a vámpírok elleni védekezés ezen módozata meglehetősen elterjedt volt a 16.-17. században, s noha a fenti lelet Itáliában egyedülálló, Lengyelországból több rokona ismert. Legutóbb idén májusban Kamien Pomorski területén tártak fel hasonló temetkezést: az elhunyt állkapcsai közé téglát erőltettek (méghozzá olyan hévvel, hogy a szerencsétlen jónéhány foga kitört). Mindemellett lábát is átszúrták, legalábbis erről árulkodik a rajta látható lyuk, ami arra enged következtetni, hogy a tetemet a földhöz cövekelték.

A kamien-pomorski lelet, szintén kővel a szájában. (Forrás)

A lengyelországi vámpírsírok ismert képviselői a 2008-2009-ben Drawsko-ban feltárt nyughelyek. A 17.-18. századi elhunytak közül kettőt a nyakára helyezett vas sarlóval, egyet megkötözve és a torkára tett kövekkel földeltek el. A tavalyi év sem volt eseménytelen e téren. Gliwice városától délre egy építkezés során négy, valószínűleg a 16. században elhalálozott személy sírja került elő. Valamennyiüket lefejezték és fejüket a lábukhoz tették. Az efféle eljárás tipikus példája a visszajáró holtak elleni védekezésnek, - noha szkeptikusabb hangok felvetették, hogy egyszerűen kivégzett bűnözőkről van szó.

A gliwice-i lefejezettek egyike. (Forrás)

A gliwice-i lfejezetettek egyike. (Forrás)

Bulgáriában, a Fekete-tenger partján fekvő Szozopol üdülővárosban 2012-ben bukkantak különös sírra: körülbelül 700 éve élt "lakójának" mellkasából vaspálca állt ki. A nyomok alapján a férfi felsőtestét - amolyan biztos-ami-biztos alapon - többször is keresztülszúrták a vasrúddal, majd azzal együtt földelték el. A sír elhelyezkedése arra vall, hogy a "vámpír" előkelő, művelt személy, talán nemesember lehetett; Bozsidar Dimitrov, a bolgár Nemzeti Történeti Múzeum igazgatója még azt sem tartja kizártnak, hogy gyógyítóként, orvosként tevékenykedett. Elmondása szerint a középkorban az orvosi praxist körüllengte az ördöggel való cimborálás gyanúja: nem csoda, hogy a környezete tartott a jó doktor vérszomjas halottként történő "feltámadásától". Nos, minden jel arra mutat, hogy a középkori "kézifék" hatásos volt, s a feltételezett vámpír egészen 2012-ig békésen nyugodott.

A szozopoli lelet. (Forrás)

Egy évre rá a szozopoli exkavációt végző kutatócsapat (Nikolai Ochakov és munkatársai) a Perperikon-nak nevezett lelőhelyen (többek között) egy 35-40 év közti férfi csontvázára bukkant, akit egy, a vállán keresztülütött ekevassal szögeztek a földhöz. Hasonló vámpírsírokból egyébként több mint százat tártak fel Bulgária-szerte az utóbbi években - itt olvashattok további felfedezésekről (habár őszintén szólva a bulgáriai vámpírleletekről szóló újságcikkek olykor ellentmondásosak és pontatlanok, én legalábbis nehezen igazodtam ki rajtuk).

A perperikon-i férfi, vállában az ekevassal. (Forrás)

A fenti két fotón: további "vámpírok" Bulgáriából. (Forrás)

Az eddigiekből jól körvonalazható, hogy az európai vámpírhiedelmek centruma Kelet-Közép Európa, illetve a szláv kultúrkör és a Balkán (nem véletlen, hogy a vámpírmítosz romantikus újraéledése épp Drakula erdélyi legendájával kezdte diadalútját). A szláv, görög és román néphitben még a 20.században is eleven volt a vérszívó éjszakai lény - moroi, strigoi, upir, vjesci, upier, upyr, vrykolakas, stb -  emléke. A szóban forgó népekkel való szoros együttélés révén valamennyit a magyar folklór is megörökölt e baljós figurák tárházából - a következő bejegyzésben róluk fogok röviden megemlékezni.

(Forrás)

feketegyermek, holtember, vízidög

Közeleg a halottak éjszakája, szóval váltsunk kísértetiesebb témákra: a magyar néphit néhány baljós víziszelleméről szeretnék röviden írni. 

Általánosan elterjedt elképzelés, hogy a megfulladt lelkét csapdába ejti a víz, és rosszindulatú kísértet válik belőle. Ilyen a kékre dermedt, felpuffadt hullára emlékeztető tápéi meredttestű vagy a szegedi holtember, amely magát halottnak tettetve csak arra vár, hogy a halászok csónakjukba emeljék, majd velük együtt elsüllyeszti azt (a meredttestű egyenesen bemászik a csónakba, de ha nem nyúlnak, nem szólnak hozzá, visszaugrik a vízbe). A hiedelemmondák jellegzetes alakja a folyamfenéki palotában élő víziember, aki lehúzza az óvatlan fürdőzőket, lelküket kerámiakorsóba (üvegharang alá, stb) zárja (ahonnan aztán egy szolgáló engedi szabadjára őket). Külleme meglehetősen elborzasztó: "ijesztő feketearcú, halfogú, hosszú körmű és szőrös testű", írja a Néprajzi Lexikon. Egy, az 1900-as évek elején Dobóberekalján gyűjtött jellemzés híd alatti odúban élő, sarkig érő hajú férfiként ábrázolja, aki éjjel vadászik a hídon átkelőkre. A híd mellett leselkedő rém a fullasztó: egy bodrogkeresztúri elbeszélés a kevéssel azelőtt fürdőzés közben odaveszett kamaszfiút mint fullasztó-tanoncot festi le, aki a híd pillére alatt meghúzódva egy falubeli ismerős szeme láttára négy ló pusztulását okozza. A (szláv és germán nyelvterületen egyaránt ismert) zöldruhás emberke vagy a nagytétényi hordófejű (gyermektermetű, de aránytalanul nagy fejű szellemlény) szintén vízbe fojtja, akit ér. 

A víziember bosszantó passziója a halászhálók csomóinak megoldása (a halászok egyetlen, összefüggő kötélként húzzák partra a hálót) vagy kibogozhatatlan összekuszálása. E tevékenységét gyakran a vízből felhangzó "oldjak-e, vagy kössek?" kérdés vezeti fel. Hasonló hobbival büszkélkedhet a Tisza mentén ismer vízőrző vagy a tápai víziördög. Olykor a víziszellem hal-alakot ölt, ilyenkor kifogása után megszólal és a halászfelszerelés tönkretételével fenyegetőzik.

Kevésbé veszedelmes a tápai szőrösbüfögő, aki megkergeti a vízen járót. A A fekete gyermek és a veressipkás (pirossapkás) hirtelen ugrással a ladikban terem, de azonmód távoznak is, céljuk csupán a riogatás.  A pirossapkással kapcsolatos tolnai tabumonda megjegyzi, hogy az újhold első vasárnapján halászókat-vadászókat munkájukban akadályozza. A nemespanni vízivó igazi kerékkötő: elissza a malom alól a vizet. 

A víziember időnként megjelenik a földfelszínen is: bejön a faluba, koldul, vásározik vagy élelmet vesz. Ha másról nem, onnan megismerhető, hogy öltözéke ázott, haja nedves, ruhaujjáról folyamatosan csöpög a víz.  

Ismert a kincset őrző, illetve halált jósló víziember is. Utóbbi a vízből szólal meg: "Az óra itt van, s az ember nincs". Áldozata - vagyis az, akinek vesztét jelzi - rövidesen feltűnik és mindenáron a vízbe kíván menni. Noha környezete visszatartja, sorsát nem kerülheti el: ujja hegyét vízbe merítve elhalálozik. 

Egyedi a Perec mentén kísértő, állkapocs nélküli ló mondája, amely a vízparton keringve, "röhögő" nyerítéssel csalja a folyóba a halandót (ugyanezen motívum viszont megtalálható a germán kultúrkörben).

A vizek vonzóbb lakói közé tartoznak a széplányok (hableányok, éjleányok, éleányok, vízilányok), e félig nő-félig halforma, csábító teremtmények, akik hol elveszejtették, hol megsegítették a velük találkozó halandót. "Az erdélyiek és a dömösiek csoportosan lármáznak az erdőkben, a fákra is felmásznak és ijesztgetik az éjjel kintjáró embereket, a szigetvári hableányok kiénekelik a jövendőt s tőlük ered minden dal, a balatoni széplányok és a cserháti élányok pedig csoportosan lubickolnak és énekelnek" (Néprajzi Lexikon). Elszórtan jelenik meg a parton mosó menyecskék, gyerekekkel dolgozó asszonyok vagy pancsoló gyerekcsapat képe, akik a vízbe futnak az őket megpillantó elől.

Összegezve, a magyar néphit víziszellemei legtöbbször vízbe fulladt személyek lelkéből vált rosszindulatú kísértetek, akik a vízen járó életére törnek, máskor munkáját akadályozzák: túlnyomórészt ellenségesek a halandókkal szemben. A víztest megszemélyesítésére, vízi tündérekre, nimfa-szerű lényekre kevesebb adat utal. A víz által csapdába ejtett lélek (általában a víz összekapcsolása a másvilággal, halotti szférával) archaikus és széles körben elterjedt képzet. A hazai folklórban is felfedezhetők halovány nyomai annak a hitnek, hogy a víz rendszeres áldozatot kíván: Ipolyi szerint a tatai nagy tavakról például úgy tartották, minden évben egy gyermek életét követelik, s ha egy esztendő eltelt fulladás nélkül, a következőben duplán hajtották be a járandóságot. Kálmány Lajos 1895-ben még arra is talált példát, hogy a Tiszából merített vízből valamennyit visszalöttyintettek a "víz őrzőjének". 

Róheim és Ipolyi gazdag párhuzamokkal mutatja ki a magyar víziszellemek szláv és germán rokonságát: zömük a Kárpát-medencében történő megtelepedésünket követően, a szomszéd (illetve velünk együtt élő) népek hatására került a paraszti műveltségbe.

Vodník, azaz víziember szobra a csehországi Peklo u Nového Města nad Metují természetvédelmi területen. (Forrás)

Források:

Bihari Anna (szerk) 1980: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 3. Magyar hiedelemmonda-katalógus. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest.

Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hitvilága. Corvina, Budapest

Ipolyi Arnold [1854] 1987: Magyar Mythologia (reprint). Európa Könyvkiadó, Budapest

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.

Róheim Géza [1925] 1990: Magyar néphit és népszokások (reprint). Universum Kiadó, Szeged.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, vallásosság: Vízilények

Magyar Néprajzi Lexikon: Vízilények

a régiek istenei

Az első, Kárpát-medencei istenábrázolások a neolitikumból származnak. E korszak a mezőgazdasági művelés megjelenésével veszi kezdetét, amely Kisázsiából (a mai Irán, Szíria, Irak és Dél-Anatólia területéről) kiindulva meghódította Európát. Míg a Közel-Keleten i.e. 10 000 környékére datálhatók az első földművelő telepek, Dél-Európában csak i.e. 7000 után, hazánkban pedig i.e. 6000-5000 között jelennek meg. Az Elő-Ázsiából érkező telepesek magukkal hozták a Kárpát-medencében idegenhonos kecskét, juhot vagy árpát; az Alföld kiterjedt lápvidékén élő mocsári marha domesztikációja viszont már helyben indult meg. A Keszthely-Munkács vonaltól délre eső területeken fokozottan érezhető a balkáni-anatóliai hatás, sőt, a leletek egy része a mezopotámiai kultúrkörrel rokon vonásokat mutat.

Az új életforma előidézte a világkép átalakulását is: míg a vadászó-halászó társadalmakban a természeti szellemek, totem-állatok kultusza dominál, az újkőkori népességnél a háziasított állatfajok, az időjárási elemek és a földi változásokra kiható égitestek, valamint a termékeny anyaföld válik vallási hódolat tárgyává. A fazekasmesterség, az agyagszobrászat lehetővé tette a transzcendens létezők művészi megjelenítését. A földművelés istenei az i.e. VI. évezred közepén bukkannak fel a Kárpát-medencében.

Egyik legidősebb képviselőjük a Lúdvári Vénusz, amely a mai Gyálarét körzetben feltárt két újkőkori település - Szilágyi-major (i.e. 5800) és Lúdvár (i.e. 5700) - ásatásai során bukkant elő. A '60-as évek elején egy szerencsés véletlen hozta napvilágra a lelőhelyet: útépítés közben botlottak bele a hajdani telephelyek maradványaiba. Ami a Lúdvári Vénuszt illeti, agyagból formált, 16 centiméter magas, kerekded tomporú nőalak; aránytalanul nagy, minden bizonnyal szimbolikus okokból túlhangsúlyozott alteste nem a korabeli szépségideál, hanem a női termékenység, a bőkezű anyatermészet megjelenítésére szolgál. Az istennő-figura érdekessége, hogy két darabból állították össze: a jobb,- és baloldali testfélt megformázó agyagdarabba a rögzítést szolgáló gyufaszálnyi ágacskákat szúrtak, összeillesztették, majd egyben kiégették őket. Trogmayer Ottó, az ásatásokat vezető régész szerint ez a kialakítás talán a világban tapasztalt bináris oppozíciókat - nap-éj, férfi-nő, stb. - jelképezi.

(Érdemes megemlíteni Fekete Mária régész-professzor gondolatait a Körös-kultúra steatopyg - vagyis zsírfarú - idoljai kapcsán, amelyek töredékes formában más hazai lelőhelyekről is ismertek [példa: séi vénusz, nagycenki vénusz, gorzsai vénusz]. Szerinte e szobrocskák egyszerre stilizálják a teremtés két pólusát, férfit és nőt, amelyek egymást kiegészítő ellentéte a termékenység záloga [nem véletlen, hogy a két nemet eggyé olvasztó hímnős, hermafrodita ábrázolások is ismertek], s ami funkciójukat illeti, a természet megújulásáért hozott [ciklikus] áldozatként szolgáltak: több részből történő kialakításuk szertartásos feldarabolásukat segítette elő. "Ily módon - írja Fekete Mária - a majdan kialakuló istenvilág azon [képviselőinek] előképei, akik halálukkal és újjászületésükkel az élet és az étel reményét és folyamatosságát biztosítják az emberek számára." )

 A tiszai műveltségből származik az I. Kökénydombi Vénusz, amely az i.e. V. - IV. évezredben készült és a Hódmezővásárhely melletti Kopáncs-Kökénydomb ásatásai során került elő az 1940-es évek elején. Zsámolyon ülő nőalakot mintázó (talán áldozati?) edény; magassága körülbelül 22 cm, a rákarcolt geometrikus mintázat valószínűleg öltözékét stilizálja (hasonló, szövetmintás díszítés edényeken is megfigyelhető), csuklóin karperecet visel. Ma is élénk vörös színét festésnek köszönheti. Mivel a vállak fölött eltört, elképzelhető, hogy korábban kidolgozott fejjel, esetleg arccal rendelkezett: a jelenlegi állapot restaurátori kiegészítés. 

Az ülő nőalakot formázó edények egyébként a kora-neolitikum végétől széles körben elterjedt leletei a Kárpát-medencének. A Kökénydombi Vénuszhoz hasonló kultusztárgy,- vagy szimbólum lehetett a Törökbálint-dulácskai edény. A méltóságteljes pózban ülő, derűs arcú asszonyfigura a Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan hasán nyugtatja a kezeit, keblét apró kiemelkedések szimbolizálják; társnőjétől eltérően jól megformált fejjel rendelkezik. A plasztikusan részletezett haj,- és ruhamintázat a korabeli viseletre enged következtetni. Hasonlóan kidolgozott (talán istenarc-) ábrázolás található az ugyanezen lelőhelyről előkerült kerámia-amforán, amelyet a kutatás szintén szakrális-mágikus eszközként tart számon.

Ugyancsak a tiszai műveltség szolgáltatta a szegvár-tűzkövesi idolokat. A dr. Csalog József vezetésével 1954 és 1969 közt zajló feltárás első és talán legismertebb tagja a Sarlós Isten. A 25.6 cm magas, trónuson ülő szobrocska az I. Kökénydombi Vénuszhoz hasonlóan üreges, derekán övszerű díszítménnyel, mindkét kezén karpereccel. Arca csapott, lapos, de kidolgozott, talán maszkot stilizál. Nevét a vállán nyugvó aratószerszámról, sarlóról kapta. Társai két széken ülő nőalak, egy hermafrodita vonásokat mutató istenség és a "Baltás Isten" (utóbbinak vállán csak lenyomata található a földben elkorhadt hajdani fa baltanyélnek; az aprócska balta agyagból megformált feje mellette hevert). Makkay Sándor szerint a Sarlós Isten a Földet és Eget elválasztó istenség mítoszát előlegezi meg, gondolva itt elsőként is az Uránoszt sarlóval kasztráló Kronoszra, aki tettével véget vetett Ég és Föld, Uránosz és Gaia házasságának.

Nem lehet e bejegyzés keretében megfelelőképp méltatni a páratlanul gazdag Vinča-Tordos kultúra leletegyüttesét. E fiatalabb neolitikumi műveltség az i.e. V. - i.e. III évezred közti időben uralta a Kárpát-medence déli öblét: a Balkántól Délkelet-Erdélyen át egészen Kisázsiáig terjedt. Legjelentősebb lelőhelyei a névadó (hajdan a magyarországi Bánát megyéhez, ma Szerbiához tartozó) Vinča, az erdélyi Tordos (Turdaș) és a szintén erdélyi Tatárlaka (Tărtăria). Utóbbit az itt megtalált, írásjelekkel ellátott fogadalmi táblák tették igazi kuriózummá, amelyek - 28 apró kerámia,- illetve alabástromfigura társaságában - egy áldozati gödör mélyén hevertek. Írásjegyeik a mezopotámiai piktogrammokkal rokoníthatók, jelezve a Közel-Kelettel ápolt szoros - talán kereskedelmi? - kapcsolatot; a felirat az uruki és dzsemnet-naszr-i írás ismeretében jól értelmezhető, az égőáldozatul felajánlott javakat és az áldozattal megörvendeztetni kívánt isteneket sorolja fel.

A kultúra bővelkedik gyönyörűen kidolgozott, absztrakt, művészi kerámiafigurákban, amelyek vélhetőleg istenségeket ábrázolnak, de minden bizonnyal kultikus célt szolgálnak.  

Hogy tényleg a későbbi magaskultúrák panteonját benépesítő égiek neolitikumi előfutárairól van-e szó, vagy "csupán" a mezőgazdaság prominens patrónusairól, aligha fogjuk biztosan tudni. Az mindenesetre tény, hogy ezek az agyagba öntött különös istenek uralták a 6-8000 évvel ezelőtti Kárpát-medencét - s emlékük tán még most is ott szunnyad a földben. 

Források:

László Gyula 1979: "Emlékezzünk régiekről..." A Kárpát-medence egykori népeinek története s a magyar honfoglalás. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest

Budapest Történeti Múzeum - Újkőkor
Fekete Mária: Gondolatok egy neolitikus idoltípus ürügyén.
Fekete Mária: A zöld folyosók és az emberi civilizáció. Gondolatok a Kárpát-medence neolitikus falvairól és civilizációiról.
Szobrot a Lúdvári Vénusznak! - Trogmayer Ottó nyolcezer éve. Interjú Trogmayer Ottóval
Trogmayer Ottó: A Lúdvári Vénusz. Ismertető plakát.
Trogmayer Ottó: Amikor az istenek megszülettek. 
Világbiztonság - A tiszai kultúra sarlós istene
Világbiztonság - A tiszai kultúra kökénydombi vénusza

Kapcsolódó olvasmányok:

Bende Lívia - Lőrinczy Gábor et al. (szerk.)  2005: Hétköznapok Vénuszai. Tanulmánykötet a Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállítása megnyitása alkalmából. Móra Ferenc Múzeum, Szeged.
Kalicz Nándor 1974: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Corvina Könyvkiadó, Budapest.
Renfrew, Colin 2006: A civilizáció előtt. Osiris, Budapest

tudtad-e, hogy...?

Kr.e.4. századi Pán-ábrázolás (Forrás)

Pánik, páni félelem szavunk nyugat-európai közvetítéssel került hozzánk, gyökere a görög πανικός (panikos), jelentése: Pán istené. Pán, a zabolázatlan természet ura titokzatos hangokkal kergette rémületbe a vadonban magányosan vándorló embert vagy az erdőszélen legelő nyájakat: e féktelen, ragályos rémület napjainkban is az ő nevét viseli.

az animizmus prófétája

"... if the belief in present witchcraft, and the persecution necessarily ensuring upon such beliefs, once more come into prominence in the civilized world, they may appear in a milder shape than heretofore, and be kept down by stronger humanity and tolerance. But to any one who fancies from their present disappareance that they have necessarily disappeard for ever, must have red history to little purpose."

(magyarul: "... ha a boszorkányságba vetett élő hit, és annak szükségszerű velejárója, a boszorkányüldözés ismét megjelenik a civilizált világban, talán lágyabb formát öltenek, mint egykor, és visszafogja majd őket a tolerancia és humanizmus erősebb szelleme. De aki pillanatnyi hiányukból arra következtetne, hogy minden bizonnyal örökre eltűntek a Föld színéről, nem szentelt elég figyelmet a történelem tanulságainak.")

Edward Tylor, 1871.

Sir Edward Burnett Tylor, az antropológia atyja két fontos fogalmat hagyott az utókorra: a "túlélő" kultúrelemek (survivals), illetve az animizmus koncepcióját. Utóbbi elnevezést ő alkotta meg és vezette be a köztudatba. Az evolucionalista korszellemmel összhangban úgy vélekedett, hogy az emberiség összes vallása közös origóból indul, s ezt az "őstípust" a különféle élőlényeknek és a természet (sőt, a humán szféra) élettelen képződményeinek önálló akaratot, szellemet tulajdonító "animista" világképben vélte megtalálni (anima = lélek). Okfejtése szerint a lélek-képzet kialakulásához az álomélmény vezetett: az alvás során megélt víziók, kalandok, idegen tájakon tett utazások, távoli személyekkel történő kapcsolatteremtés egy, a testtől önkívületi állapotban elszakadni képes tudatos entitás létezésének felismerésére vezette a kőkorszaki embert, aki aztán tapasztalatait a környezetére kivetítve mindent lélekkel ruházott fel. Noha ez a magyarázat (amit az utókor kritikával kezel) talán túlontúl leegyszerűsített és mechanikus, Tylor letagadhatatlan érdeme, hogy a "civilizált" emberrel rokon logikus, gondolkodó lényként mutatja be a törzsi társadalmak tagjait egy olyan korban, amikor a (-z eredendően alacsonyabbrendűnek vélt) "bennszülötteket" irtózó megvetés és visszatetszéssel elegy kíváncsiság övezte a mainstream nyugati műveltségben. Míg az Óvilág berzenkedő ellenszenvvel vizsgálta a gyarmatok természeti népeit, degeneráltnak, szubhumánnak vagy egyenesen ördöginek címkézve őket, Tylor egy, az európai emberhez mérhetően intelligens, józan és gyakorlatias bennszülött képét tárta az olvasóközönség elé, akit csak az iskolázottság hiánya különböztet meg a viktoriánus angol gentleman-től.

A "survival"-teória értelmében a korábbi műveltségi korszakok bizonyos motívumai degradált, leromlott formában fennmaradnak a recens kultúra szövedékében: mintegy oda-nem-illő, értelmetlen, a jelen kontextusában megmagyarázhatatlan őskövületek, amik zárványként őrzik egy letűnt kor emlékmorzsáit (például modern gyermekjátékokban visszaköszönő egykori vallásos-mágikus rítusok). Tylor - aki kvéker családban nevelkedett, de felnőttségére lényegében ateista lett - a vallást magát is hasztalan fosszíliának titulálta (amelynek a korszerű válaszokkal szolgáló tudomány világában nincs helye): amikor a különféle törzsi rítusokat összevetette a katolikus egyház - református szemmel nézve éppoly bizarr és irracionális -  szertartásaival, "babonás" miszticizmusával, amikor az egyházi év és ünnepek szerkezetében feltárta a pogány antikvitásból megörökölt összetevőket, burkolt formában a kereszténység hitelét kérdőjelezte meg.

A survival-teória hatalmas lökést adott a romantika "nemes vadember" és "romlatlan parasztság" - ideáinak. A Nyugat-Európát egyetemesen jellemző ősvallás,- és nemzeti identitástudat-kereső lázban felmagasztosult paraszti kultúrát az őshit és etnikus ősműveltség időtlen tárházának kiáltotta ki a (városi) kutató, amely változatlan formában konzerválta a hajdankor kultúráját. Tylor elképzelése részben helytálló: kétségtelenül jócskán vannak "túlélő" elemek a paraszti műveltségben, amelyek korábbi időszakok hitvilágának, kozmogóniájának, szokásrendjének töredékeit őrzik, ám - talán mondanom sem kell - nem érdemes minden egyes elsőre megmagyarázhatatlannak tetsző motívumot pogány reliktumnak kikiáltani (ahogy azt a századforduló tudósai tették). A paraszti kultúra változatlanságáról, illetve etnikum-specifikus voltáról bebizonyosodott, hogy leginkább afféle tudományos mítosz: noha valóban sok archaikus vonás jellemzi, és valóban kimutathatók benne bizonyos népekhez, népcsoportokhoz köthető egyedi elemek, ezek mellett a kultúrjavak élénk nemzetközi cserekereskedelme és a szokások, hagyományok folytonos változása jellemzi. 

Mindezzel együtt Sir Edward Burnett Tylor az antropológia máig ható nagy öregje, - nemhiába hívták a 19-20. század fordulóján még embrionális állapotban levő diszciplínát "Tylor úr tudományának".

a mai nap dala: dalriada - ígéret

Csak azt mondja meg valaki: miért, miért, MIÉRT nem hallgattam én eddig Dalriadát?!

adalékok a pentagramm históriájához II

Tulajdonképpen nem is adalékról, mint inkább a pentagram zanzásított CV-jéről van szó Ronald Hutton vallástörténész tolmácsolásában, aki a wicca világrajövetelének művelődéstörténeti hátterét vizsgálva kitér  jelkép pályafutására is: ezúttal az egyszerűség kedvéért magyarul (és remélhetőleg inkább fordítva, mint ferdítve) tolmácsolom a szavait.

"... Ötágú csillagokat találunk az ókori egyiptomi, görög és római művészetben, sőt, a keresztény középkorban is, de úgy tűnik, nem volt semmiféle egységes tradíció a jelentésüket és a használatukat illetően, és számos esetben pusztán díszítőszerepet töltöttek be. A szimbólum tartamos használata a nyugat-európai mágikus hagyományokban a 12.századi reneszánsznak köszönhető, amely a pentagramot a szentírás, az isteni harmónia és a matematika általa megalkotott közös keresztmetszetének középpontjába emelte. Abban az évszázadban mind Autun-i Honorius, mind Bingen-i Hildegard azt állította, hogy az emberi test az ötös számra épül, lévén hogy öt érzéket, öt tagot és ötféle alakot birtokol. Elgondolásuk az ötágú csillagot a mikrokozmosz jelképévé tette: az univerzumot berendező isteni terv földi visszatükröződésévé. Ez valószínűleg megmagyarázza annak a hiedelemnek a kialakulását, amely ellen Auvergne-i William a következő század korai éveiben síkra szállt, nevezetesen hogy a csillag csúcsai aktív varázserőt zárnak magukba. William feljegyezte, hogy az alakzat azidőtájt közkeletűen Salamonhoz kapcsolódott, a keresztény legendárium legnépszerűbb mágusához: egy, a kései antikvitásból származó szöveg, a Salamon testamentuma ugyanis pentagramm-mintás gyűrűvel festette le a királyt. Szerzőnk kirohanást intéz egy másik okkult iromány, a 'Liber Sacratus' ellen is, amely arra tanította olvasóit, hogyan parancsoljanak különféle démonoknak Isten szent neveit használva. Az idézett könyv minden bizonnyal a széles körben ismert Liber Sacer, amelynek előszava nem kisebb dolgot állít, mint hogy Salamon személyes tanításai alapján vetette papírra egy bizonyos Honorius, Théba (vagy Thébai) Mestere. Noha William idejéből nem maradt fent a könyvre vonatkozó egyéb recenzió, a későbbi korokból (a 14. és a 17. század közti periódusból) három is megtalálható a British Library-ban. Ezek lefestik "az élő Isten pecsétjét", amely egy pentagramból és két hexagramból, valamint Isten és különböző angyalok köréjük írt neveiből áll, és állítólag hatalmat gyakorol a szellemek felett. 

Az ötágú csillag klasszikus késő-középkori megvilágításban jelenik meg az ünnepelt angol költemény, a 'Sir Gawain és a Zöld Lovag' soraiban, amelyet a 14. század második felében komponáltak. A szerző, egy elkötelezett keresztény hőse pajzsára helyezi, majd kötelességének érzi egy rövid kitérő keretében megvédeni az obskúrus jelkép használatát. Elutasítja az ötletet, amely Salamonhoz köti, csakúgy, mint azt, amely szerint az emberi - és egyben isteni - tökéletesség jelképe, s helyettük új információval szolgál: a pentagram szerinte Anglia-szerte közönségesen csak "végtelen csomóként" ismert jelkép. Határozottan kisajátítja a kereszténység részére azzal, hogy egy, a korban növekvő fontosságra szert tevő vallásos motívum, Krisztus öt sebe szimbólumának nyilvánítja. S mint ilyen, állítja, erőteljes védelmező hatással bír a gonosz hatalmak ellen. 

A pentagram evolúciójának újabb állomását a 16. századi Európában publikált mágikus könyvek talán legnépszerűbbike, Cornelius Agrippa Okkult filozfiája szolgáltatta. A könyv különféle kiadásai különböző helyeken ismételve tartalmazzák egy varázskör diagramját, minden kardinális pontján - avagy negyedében - egy-egy, a mágikus védelmet szolgáló pentagrammal.

Mindezek után a kora-újkori szerzőknek nem maradt más dolga, mint finomra csiszolni ezt a hosszú ideje meggyökeresedett hagyományt. A katolikus hitvitázó, Georg Pictorius von Villingen Subtilissmus Liber Averois című (Strasburg, 1568) írásában elítéli "Solomon pentagonjának" használatát démonok elriasztására. A hermetikus filozófia egyik tollnoka, Lazarus Meysonnier viszont egy teljes könyvet szentelt a szimbólumnak Pentagonum Philosophico-Medicum címmel, amelyben kiterjeszti a hozzá fűződő jelentések körét, bevonva az elemek, a bolygók és az ég reprezentációját. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szabadkőművesség oly lelkesedéssel tette magáévá a pentagrammot, s hogy az egyes tagok mind megalkották a maguk egyéni értelmezését, mint a fentebb már említett Sir Robert Moray. Moray szuperlatívuszokban beszélt róla angol barátjának, John Evelynnek, aki számára az ötágú csillag erőteljes személyes jelképpé vált. Ily módon, ilyen összetett és sokoldalú asszociációkkal körülvéve érte el a pentagram a modern időket..."

Forrás:

Ronald Huttom 1999: The Triumph of the Moon. A History of Modern Pagan Witchcraft. Oxford University Press, Oxford. 

(Azért persze szó sincs róla, hogy ezzel kimerítettük a témát. Folyt. köv.!)

azok a boszorkányos könyvek

(Forrás)

Ez annyira tetszik (és találóbb már nem is lehetne a saját életemre vonatkozóan), hogy muszáj idéznem:

"One of the traits likely to draw upon a person a suspicion of being involved with bad magical dealings was an apparently unnecessary appetite for reading, especially if (rightly or wrongly) the texts were believed to be connected to the occult."

(magyarul: "Az egyik árulkodó jel, ami jó eséllyel vonta valaki fejére a rosszféle mágikus praktizálás gyanúját az illető nyilvánvalóan felesleges olvasási szenvedélye volt, különösképp a (helyesen vagy tévesen) okkult tematikájúnak tartott szövegek vonatkozásában.")

Forrás:

Ronald Hutton 1999: The Triumph of the Moon. A History of  Modern Pagan Witchcraft. Oxford University Press, Oxford. (pp 91, a 18.-19. századi Anglia bűbájosairól).