le danse macabre

A halál tánca a késő-középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposza. A 15. század pusztító katasztrófái - háborúk és járványok - azt sugallták, hogy az élet törékeny boldogsága röpke illúzió, s a vén kaszás végül mindenkit magával ragad. A halál táncának komor allegóriája arra figyelmezteti a híveket, hogy lélekben mindig álljanak készen az elmúlásra, amely kérlelhetetlenül pontot tesz az egyén földi pályafutására, s amelyben egyenlővé válik koldus és király. A kikerülhetetlen, univerzális vég vízióját plasztikus részletességgel, körtáncot lejtő vagy sír, kripta, katakomba gyomrába aláereszkedő csontvázak és az általuk közrefogott, mindenféle rendű-rangú emberek csoportjával jelenítették meg. A kompozíció tipikus szereplője a pápa, püspök vagy világi uralkodó és az egyszerű kétkezi munkás (paraszt vagy mesterember), hangsúlyozandó, hogy a halál előtt minden osztály,- és vagyoni különbség megszűnik (ez az idea burkolt társadalomkritika kinyilvánítását is lehetővé tette).

A halál táncát festmények, freskók, domborművek, sőt, költemények és táncdalok szemléltették, leghíresebb reprezentációi azonban minden bizonnyal az ifj. Hans Holbein által megrajzolt és Hans Lützerburger által kifaragott fametszetek. A metszetekkel illusztrált könyv első kiadása 1538-ban látott napvilágot, amelyet csak 1562-ig további tizenegy utánnyomás követett. Ha vetünk egy pillantást a képekre, megértjük a kötet népszerűségének okát: Holbein alkotásai gyönyörűen kidolgozott, ám mellbevágóan drámai ábrák, amelyek az emberi élet végességének tragédiáját mesélik el újra és újra. A - gyakran álruhás - halál a legváratlanabb pillanatban, megszokott hétköznapi tevékenységük közepette üt rajta áldozatain, egyetlen szemhunyás alatt lerombolva földi vágyaik, céljaik, igyekezetük kártyavárát. Kaján kárörömmel hurcolja el a görcsösen ellenkező lovagot, a királyt, a nemes hölgyet, a földművelőt: gunyoros, olykor már-már bohóckodó gesztusai csúfot űznek az élet szentségéből, kérlelhetetlen szorítása pedig nem enged sem fegyvernek, sem szép szónak. Még az ájtatos hitbuzgalom, a papi pálya sem ad felmentést a dicstelen vég alól. A rajzok nyomasztó tanulsága, hogy a halál mindenütt jelen van, minden pillanatban ott bujkál a környezetünkben, és előbb-utóbb értünk nyúl. Az egyetlen ember, akit tiszteletteljes gyengédséggel vezet a sírhoz, a botra támaszkodó aggastyán: talán Holbein így akarta figyelmeztetni kortársait arra, hogy csak az találhat békét az elmúlásban, aki talmi javak helyett a lelki értékek felé fordul, s tiltakozás nélkül képes elengedni a földi világot, ha itt az idő. 

A 'danse macabre' kifejezés (amelynek más európai nyelvekben megvan a maga megfelelője: Dance of Death, Totentanzt, Dodendans, Danza de la Muerte, Dansul Mortii, Danza Macabra stb.) bizonytalan eredetű. Lehetséges, hogy a bibliai Makkabeusok könyvéből származik és az anya, valamint hét fia tragikus mártírhalálára utal. Másik lehetséges forrása az arab maqabir - temető - szó, amely spanyol közvetítéssel került a francia nyelvbe. 

a toradzsa temetkezés

Az indonéziai toradzsák halotti rítusai a kettős temetkezés gyakorlatának megfelelően két szakaszra bomlanak. Közvetlenül a halál után a tetemet több réteg ruhába csavarják és a cölöpökön álló tongkonan (azaz lakóház) alatt helyezik el. A végleges temetésig eltelő várakozási időben a lélek korábbi otthona körül kóborol és felkészül a holtak országába vezető hosszú útra. A második, hónapokkal vagy akár évekkel később megrendezésre kerülő ceremónia a család anyagi lehetőségeihez mérten általában nagyszabású és vendégek sokaságát (százait, sőt, ezreit) fogadja. Fő célja, hogy kiszolgálja az elhunyt túlvilági szükségleteit a koporsóba helyezett használati tárgyak és a több napig elhúzódó szertartás fénypontjaként feláldozott lábasjószágok (bivalyok, disznók, baromfi) révén. A rítusok biztosítják, hogy a halott megérkezzen Puya-ra, azaz a másvilágra, és ott méltó fogadtatásban részesüljön. A tetemet faragott sziklasírban, sziklafalba mélyített vagy természetes kőfülkében, esetenként - elsősorban gyermekeknél - sziklaperemre, fára függesztett koporsóban helyezik végső nyugalomra. Utóbbi kevésbé tartós, hiszen a kötelek néhány év alatt szétmállanak és a koporsó a földre zuhan, hogy ott a maradványokkal együtt az enyészeté legyen: nem véletlen, hogy főleg csecsemők kerülnek ily módon elhantolásra.

Amiért a toradzsa temetkezési szokások többé-kevésbé közismertté váltak, az egyrészt a jómódúak sírjai elé állított, az elhunytakat mintázó embernagyságú fabábuk (tau-tau) seregének szokatlan látványa (a róluk készült fotók az internet birodalmát is meghódították). A tau-tauk feladata az élők oltalmazása és a kripta őrzése volt, s míg eleinte csupán az eltávozott nemét stilizáló vonásokkal látták el őket, újabban a készítők fényképszerű hasonlóságra törekednek. Napjainkban sajátos keverékét mutatják a hagyományos vallásnak és a keresztény misszionáriusok erőfeszítéseinek, merthogy például egyéb fontos használati tárgyak mellett Bibliát is hordoznak. Anyaguk kifejezi a megrendelők vagyoni helyzetét: a tehetőseké tartós fából készül és drága öltözéket visel, a kevésbé tehetősek viszont beérik a bambusszal, és a második temetési szertartás után ruháitól is megfosztják a bábut. 

A toradzsák másik és talán még különösebb kulturális sajátossága a minden év augusztusában megrendezett Ma'Nene, amikor a halottak mumifikálódott testét exhumálják, megmossák, átöltöztetik és körbeviszik a faluban. A szokásban manifesztálódik a hozzátartozók azon törekvése, hogy az elhunytat ismét - vagy továbbra is - a közösség részeként kezeljék, megerősítsék a közte és családja közt fennálló kötelékeket és hangsúlyozzák élők és holtak összetartozását.

 

 

Zárásként néhány személyes gondolatot szeretnék megfogalmazni. A fenti képeket válogatva, a Google találatai között böngészve egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy valami tiszteletlen, szentségsértő dolgot művelek. A nyugati civilizáció szenzációéhsége felkapottá tette és sajtóanyaggá redukálta más kultúrák egzotikusnak vélt halotti rítusait, tömegcikké alacsonyítva és az európai ember pillanatnyi szórakozásának alárendelve az élet olyan bensőséges pillanatait, mint a temetés és a gyász. Még az antropológus is szüntelen etikai konfliktussal küzd, mikor - bármily nemes szándék, tudományos elhivatottság motiválja is - jegyzetfüzetével, fényképezőgépe objektívén keresztül kutatási anyagként rögzíti mások fájdalmát. Nehéz dilemma ez, hiszen egymás megismeréséhez, a kulturális diverzitás elfogadásához kétségtelenül hozzájárulnak mind a szakmai munkák, mind a weben terjedő ismeretek. Mégis, a közölt fotók annyi gyengédségről, tiszteletről, szeretetről árulkodnak, hogy akaratlanul is úgy érzem, az internetes felületeken történő profán tálalásuk kizsákmányoló, lecsupaszító módon visszaél az általuk megörökített momentumok szentségével és szépségével. Mindezek ellenére abban a reményben nyúlok magam is ehhez a közlési módhoz, hogy olvasóimat (azt a maradék két főt) nem pusztán a napi idegborzolás vágya vagy a morbid kíváncsiság hajtja, s a groteszk látvány mögött észreveszik azt, ami meghatóan szép.

a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

a reinkarnációról - másképp

Samsara, avagy a lét kereke. (Forrás)

A reinkarnáció vagy lélekvándorlás fogalma a modern nyugati köztudatban az egzotikus keleti hitrendszerek kapcsán gyökeresedett meg, noha valójában a Föld számos pontjáról adatolt, rengeteg népcsoport kozmogóniájából ismert motívumról van szó. Széles körű elterjedtségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Indonéziától Óceánián át Ausztráliáig, Nyugat,- és Dél-Afrika bennszülöttjeitől az amerikai kontinens bizonyos etnikumaiig megtalálható.

Noha az ókori magaskultúrák (ideértve India vallásain és különböző görög filozófiai iskolákon túl meghatározott közel-keleti kultuszokat és késő-antik misztériumvallásokat is) a lélekvándorlás doktrínájának kétségkívül kidolgozottabb, összetettebb változatát mutatják fel, mint az írásbeliség nélküli népek, most utóbbiak hitvilágából szemezgetek.

A Trobriand-szigetek (ma Kiriwina) lakói például úgy vélik, halottaik egy - valóban létező - szigetre, a Kiriwina-tól északnyugatra elhelyezkedő Tuma-ra távoznak, ahol a földihez hasonló, boldog életet élnek (Tumán egyébként hús-vér emberek is laknak, és mind az anyagi valóság, mind a holtak tekintetében élénk kapcsolatban áll a főszigettel. Állítólag a szellemek olykor hazalátogatnak - bizonyos rituális alkalmaknak, elsősorban is a milamala ünnepségnek egyenesen elengedhetetlen velejárója a balomák meghívása -, máskor pedig még élő családtagjaik eveznek Tumára, hogy találkozzanak velük.) 

A holtak birodalmában azonban nem áll meg az idő: a szellem tovább öregedik. Végül a tengerben megfürödve parányi lélek-gyermekké (waiwaia) válik, és a víz által sodort uszadékfán, leveleken, fűcsomón, hullámtajtékon utazva visszatér az élők birodalmába, hogy beköltözzön egy fürdőző nő méhébe (épp ezért azok a hajadon lányok, akik el akarják kerülni a terhességet - a szexualitás ugyanis Kiriwinán lényegében gyermekkortól az élet mindennapi velejárója - különböző rituális ellenintézkedésekkel igyekeznek megakadályozni a waiwaia behatolását). Más narratívák szerint a lélekmagzatot egy felnőtt baloma, általában a későbbi anya valamely nemzetségbeli őse szállítja "házhoz". Így vagy úgy, a gyermekáldást mindenkor az elhunytak közreműködésének tulajdonítják, amelyben a nemi érintkezés szükséges, de marginális szerepet játszik. 

Közép-Ausztrália törzseinél elsősorban a mitikus totem-ősök felelnek a nemzetség gyarapodásáért.  E hajdani kultúrhéroszok a mai embert messze meghaladó testi,- és varázserővel rendelkeztek, küllemüket, sőt, lényegüket illetően pedig gyakran állat,-vagy növényszerűek voltak. Életük végén a föld alá süllyedtek (néha különös formájú sziklát, fát vagy víznyelőt hagyva maguk után): ahol ez történt, szent hely, amelyet benépesítenek a totemősök vissza-visszajáró lelkei (nem véletlen, hogy itt találhatók az oknanikillák, vagyis a csurungákat őrző szentélyek: a személyes csurunga egyszerre testesíti meg a totemet és a klán élő tagját, jelképezve kettejük lényegi azonosságát). A leendő anyák a szent hely közelébe érve termékenyülnek meg. Néhány közép-ausztráliai legenda szerint egy-egy totemisztikus nemzetség csupán egy vagy két mitikus őssel rendelkezik, ezek szubsztanciájából keletkeztek a nemzetségen belül ismét és ismét újjászülető lelkek (a földön jártában-keltében szórta szét, "rázta le" magáról őket). Az ős alvilágba-szállását jelző objektum (fa, hasadék, kőszikla) a belőle sarjadt lélek-gyermekek (ratapák) otthona, akik idővel beköltöznek egy arra alkalmas asszony méhébe (az alkalmasság kritériuma, hogy a megfelelő frátria megfelelő házasodási osztályába tartozzon - a részletekkel most nem untatok senkit). Alkalomadtán maga a totemős gondoskodik a fogantatásról oly módon, hogy a szent hely közelében járó nő méhébe különös csurungát, ún. namatunát hajít - benne az önmaga emanációjaként létrejött lélek-embrióval.
A (típuspéldának számító) közép-ausztráliai törzseken kívül az újjászületés tana ismert a kontinens más vidékein is, hasonló vagy eltérő formában.  A nimbaldik, watyabalukok, nyulnyulok, Queensland bennszülöttei egyaránt az újjászületésre vágyó lélek behatolásának tulajdonítják a terhességet. A Pennyfather folyó mentén élő törzsek szerint az egyén két lélekkel bír, melyek közül az egyik - a choi - születéskor a placentában marad (ezt megszentelt helyen elássák). Mikor egy férfi családot alapít és gyermeket nemz, egy szellem a placenta-lélek egy darabját helyezi az embrióba. Az apa másik lelke, a ngai csak a halálakor távozik, ám ekkor egyből gyermeke(i) testébe költözik; ily módon a család férfitagjaiban lényegében ugyanaz a lélek inkarnálódik generációról generációra.

Az észak-amerikai tinglitek szerint az elhunytak lelkei visszatérnek az élők közé, és behatolnak családjuk valamely várandós asszonyának méhébe. Az asszonynak álmában megjelenik az adott rokon; ha a gyermek valóban az illetőhöz hasonló vonásokat mutat, azonosnak tekintik vele és az ő nevét adják neki. A haidáknál a sámán mondja meg, melyik elhalt ős reinkarnációja a születendő csecsemő; a kwaikutlok úgy hiszik, a család legutóbb eltávozott tagja jön vissza az életbe a következő utóddal. Hasonlóan vélekednek a huronok, atapaszkok, irokézek és más, Egyesült Államok - beli törzsek is.

Az indonéz népek újjászületéssel kapcsolatos elképzeléseiről a kettős temetkezés kapcsán már írtam. A dajakoknál a túlvilágra jutott lélek meghatározott alkalommal (hétszer, háromszor, kilencszer stb.) meghal, majd újjászületik a holtak birodalmában, ezt követően visszatér a földre és egy település közelében beköltözik valamilyen gombába vagy gyümölcsbe. Ha utóbbiból egy asszony eszik, a lélek újjászületik; ha netán állat fogyasztja el, állatként testesül meg ismét (ha aztán ezt az állatot egy ember elejti és megeszi, a léleknek lehetősége lesz emberként megszületni). Azonban ha akár a gyümölcs vagy gomba, akár az állat anélkül pusztul el, hogy terítékre kerülne, a lélek - legalábbis az  olo ngadjuk és olo manjanok szerint - örökre megsemmisül. Balin úgy tartják (vagy tartották), hogy az elhunyt harmatként tér vissza a földre és saját családján belül reinkarnálódik. Más törzsek kevésbé optimista kilátásokkal tekintenek a halotti lét elé: égi tartózkodását követően a lélek egzisztenciális léte megszűnik, harmattá válik vagy felszívódik valamilyen anonim rovarban, csúszómászóban.
 
A tradícionális hitrendszerek mellett a lélekvándorlás tana számtalan új vagy újabbkeletű vallási mozgalomban megjelenik, beleértve a kortárs pogányságot is. Rengeteget lehetne még írni róla, azt kívánom, bár volna elég tudásom (no meg időm) arra, hogy részletesebb áttekintést nyújthassak - így azonban egyelőre meg kell elégednünk a fenti elnagyolt vázlattal. Talán ízelítőnek ez is megteszi.

Felhasznált irodalom:

Durkheim, Emile 2004: A vallási élet elemi formái. A totemisztikus rendszer Ausztráliában. L'Harmattan, Budapest
Hertz, Robert 2001: A halál mint kollektív képzet. In: Berta Péter (szerk): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 11, "Reincarnation" címszó)

tükörország

(Forrás)

A túlvilágról szőtt elképzelések közt gyakran találkozunk a fordítottság gondolatával: a halottak birodalmában jobb és bal, fent és lent helyet cserél, az idő visszafelé pereg, az évszakok sorrendje átrendeződik. Erről a felfogásról árulkodik egyes honfoglalás-kori sírok leletanyagának elrendezése: az ékszereket, fegyverövet leoldva, az edényeket, íjat, nyilat összetörve, a kardot a szokásossal ellentétes oldalon helyezték a halott mellé. Az elsőként László Gyula által leírt jelenséget tovább vizsgálva Tettamanti Sarolta megállapította, hogy országosan elterjedt rítusról van szó, amelyben azonban az elhunyt túlvilági szükségleteinek kielégítése a visszajáró halottól való félelemmel vegyül: a felszerelés megrongálása, a fegyverek szokatlan pozitúrája kifejezi a halotti birodalom fordítottságát, s egyben megakadályozza a holttest megelevenedését.
A túlvilág eme elképzelése széles körben megtalálható, a már emlegetett dél-vietnami brúk temetési szertartásában például minden olyan motívum, ami a halott másvilágra vezető útjához és másvilági létéhez kötődik, következetesen fordítva zajlik, mint földi megfelelője (a testet nem a feljárónál, hanem az ellentétes oldalon adják le a verandáról, a halottnak szánt sírmellékletet - szerszámokat, háztartási eszközöket - összetörve helyezik a sírba, a neki vetett rizst az óramutató járásával ellentétes irányban, hátrálva hintik el a gödör körül, jószága pedig az áldozati állatok csontjaiból támad stb).
A fordítottság gondolata talán a tükör, tükröződő felület, tükörkép megkülönböztetett jelentőségéhez kapcsolódik. A tükör korokon és kultúrákon átívelő mágikus-vallási "népszerűsége"  jóformán máig töretlen, a víztükörben vagy egyéb fényvisszaverő felületen megpillantott képmásról pedig gyakran hitték (hiszik napjainkban is), hogy a lélek vagy egy, a személytől független hasonmás reflexiója.
A legújabb kori magyar néphitben e fordítottság gondolata már csak töredékesen jelenik meg (a halottat alkalmanként az ablakon át, és/vagy talpával előre viszik ki a házból, ám ez elsősorban a visszajárás megelőzésére szolgál), a tükör és a halál (illetve szellemvilág) közti kapcsolat viszont határozottabban körvonalazható. Európa-szerte bevett gyakorlat, hogy haláleset után a tükröket letakarják, amely hagyományhoz többféle magyarázat fűződik: az egyik szerint a halott lelke önmagát megpillantva elborzadna, a másik szerint a halál a tükörbe nézve megkettőződik és még egy családtagot elragad, megint másik úgy tartja, hogy a tükör csapdába ejti a lelket, amely így nem tud továbblépni. A tükör más népi praktikákban (divinációs eljárások) mint magasabbrendű igazságok feltárója, a természetfeletti birodalmának kapuja, a transzcendens hatalmak elérésének és megszólaltatásának (kétélű) eszköze, a jövőt megmutató bűvös holmi kap szerepet.
A tükör és a halotti világ szoros összetartozása makacsul továbbél a populáris kultúrában: mi sem példázza ezt ékesebben, mint a tucathorrorok azon, unásig ismert momentuma, amikor a kísértet, démon és miegyéb tükörben (ablaküvegen, óraüvegen stb.) bukkan fel vagy egyenesen abból mászik ki, illetve a hős (vagy áldozat) képmása önálló életre kel.

Felhasznált irodalom:

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol. 9, "Mirrors" szócikk) 
Magyar Néprajzi Lexikon - Túlvilág
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság: Élet és halál
Tánczos Vilmos 2007: Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest. ('Tükör' szócikk)
Tettamanti Sarolta 1982: Temetkezési szokások a Kárpát-medencében a X. - XI. században. In: Hoppál Mihály - Novák László (szerk): Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Halottkultusz. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest.

mennyei testek

'Heavenly Bodies' - azaz Mennyei testek: ezzel a címmel jelent meg tavaly októberben Paul Koudounaris művészettörténész fotóalbuma, amely katolikus relikviák mai szemmel nézve ugyancsak bizarr kollekcióját mutatja be.  A történet kezdetei a hitújítás lázában égő 16. századra nyúlnak vissza: ekkor fedezték fel a római katakombák labirintusát, több ezer feltételezett ókeresztény mártír sírjával egyetemben. Az egykori Krisztus-követők maradványait a klérus kitörő lelkesedéssel vette gondjaiba: a nyugat-európai templomok korábbi ereklyéi nagyrészt áldozatul estek a reformáció tisztogató hadjáratának, a katakomba-sírok "tartalma" azonban (profánul megfogalmazva) bőséges utánpótlással szolgált. A megtisztított csontvázakat drága öltözékbe burkolva, felékszerezve tárták a nagyközönség elé, jelképezve a vallás nyújtotta lelki gazdagságot és az üdvözülés révén elért mennyei szépséget.  Az átszellemült hit, a művészi igényesség és kimagasló mestermunka ötvözetéből megszületett fényűző ereklyék fennkölt szépsége (még ha modern szemmel groteszknek tűnik is) kifejezi a vallási misztériumok mára megkopott mélységét, a hívek áhítatát és rajongó szeretetét, a csoda kézzelfogható jelenlétébe vetett meggyőződést.
A katakomba-szentek közel három évszázadon át szolgáltak közösségük védelmezőjeként és jótevőjeként, mígnem hitelességüket illetően kételyek merültek fel, s szakrális relikviákból rövidesen kínos tévedéssé redukálódtak. Egy részüket a 19.-20. században egyszerűen elpusztították, másokat elrejtettek a nyilvánosság elől, de akadt olyan templom, ahol még az '50-es években is ott díszlettek.
Az alábbiakban néhány fotót mellékelek a könyv gazdag gyűjteményéből: szeretnék előre szólni, hogy nem egyszerű befogadni őket (számomra kisebbfajta vizuális sokkot okozott a drágakövekkel kirakott szemű, aranyba és selyembe csomagolt csontvázak látványa). Íme.

A testemlékek által hordozott jótékony, csodatévő és oltalmazó erő gondolata összekapcsolja a keresztény szentet és az indonéz vagy pápua-új-guineai törzsek halottait (az elhunytaknak tulajdonított, az élőket segítő szerepkör éppúgy része a keresztény hitnek, mint az őskultusz különböző formáinak). Persze egy teológus valószínűleg vitatná a kettő azonosságát: míg a bennszülöttek múmiái "önerőből", ős-mivoltuk és halotti létük folyományaként rendelkeznek mágikus befolyással, a katolikus relikviák a rajtuk átsugárzó isteni kegyelmet közvetítik a földi világ felé. Akárhogy is, a katakomba-szentek "mennyei testei" és az angák sziklaoldalba függesztett halottai egyaránt gonddal felügyelték és lelkiismeretesen támogatták a rájuk bízott közösséget, - amíg csak tehették.