A Farsang és a Böjt viszonyát vizsgáló bejegyzés az egyházi elit és a populáris kultúra (a reformációtól kezdődő) összeütközéseit szemléltette. Noha a reformerek (és középkori elődeik) mindent megtettek a keresztény világképet, lét-értelmezést, transzcendenciát felülbíráló, megkérdőjelező, attól eltérő kontextusban működő kultúrelemeknek a népi műveltségből történő kigyomlálásáért, „az ezotéria búvópatakja”, ahogy egy katolikus kiadvány fogalmaz, átvészelte a közel két évezrednyi makacs üldöztetést. Ezt szeretném szemléltetni a magyar folklór néhány igazi túlélőnek számító ráolvasását bemutatva.
Magyar folklórt említettem, de valójában célszerűbb volna összeurópai néphagyományról beszélni, mivel e rigmusok térben és időben is széles körben elterjedtek. A ráolvasás bizonyos szinkretikus cselekedetektől kísért, (meghatározott, mágikus erejű) szavakkal kifejezett kívánság, amelyet esetenként speciális helyen, időben, módon, személy által szükséges előadni. Célja a leggyakrabban a gyógyítás, de mint Pócs Éva (Pócs, 2002) írja „ A közelmúlt ráolvasás-gyakorlata a magánélet minden szférájára kiterjedt... a köpüléstől, vagy a szántástól a féregűzésig [...]”. Jakob Grimm szerint a ráolvasás „olyan keresztény és nem keresztény természetű, egyházon kívüli szóbeli tevékenység, amelynek természetfölötti, többnyire óvó és gyógyító hatást tulajdonítottak” (uo.).
 |
| Ördögűzés |
A ráolvasás rokon műfaja az egyházi áldás (benedikció) és az ördögűzés (exorcizmus); a paraszti bűvölésekben ezek egyértelmű nyomai mutathatók ki. A vallásos álláspont a világot kétfelé osztja: az Isten, illetve a Sátán által uralt régióra. Amíg valami (valaki) nincs megszentelve, az ördög hatalma alatt áll; a szenteléssel (kereszteléssel, benedikcióval) a Szentlélek veszi át a gonosz helyét. Ily módon tehát az egyház - legalábbis a reformációig - hozzájárult a (keresztényi köntösbe bújtatott) varázsszövegek fenntartásához. Mivel a transzcendencia kisajátítására törekedett, magára vállalta mindazon feladatok ellátását, amelyek korábban a mágia fennhatósága alá tartoztak. „Ilyen volt a ház, a szántóföld, az állatok megáldása, a házieszközök hathatósabbá tétele, a ’rossztól’ való megtisztítása, a rossz idő vagy az élősködők elűzése, az ember megáldása az élet fordulópontjain, a betegek gyógyítása vagy ördögűzés megszállottságnak tulajdonított bajok esetén... A középkor századaiban tehát a hivatásos varázsló szerepét részben az egyház illetve a papság töltötte be - ezt a tényt a középkor kutatása már más vonatkozásokban is igazolta” (Pócs, 2002). A - részben félhivatalos, idővel az egyházi előírások által betiltott (!) - benedikciókat kolostorok, szerzetesek, apácák terjesztették, másolták (sőt, alkalomadtán szerezték) a laikus műveltséggel szoros kölcsönhatásban: egyfelől alkalmazkodtak a ’kiszolgált’ környezet sajátságaihoz, annak hiedelmeit, meglevő mágikus formuláit beemelve az áldás-szövegekbe, másrészt vallásos elemeket szivárogtatva a populáris műveltségbe. Tevékenységüknek - és különösen a könyvnyomtatás, valamint vele párhuzamban az anyanyelvi vallásos irodalom felvirágzásának - köszönhetően számos rigmus kontinens-szerte szinte változatlan szöveggel elterjedt.
Mindez különösnek tűnhet annak tükrében, hogy milyen heves ellenérzésekkel viseltetett és viseltet Róma (valamint a legtöbb keresztény felekezet) a mágia mindennemű formájával szemben. Hadd idézzem hosszabban Pócs Éva ezzel kapcsolatos nagyon tanulságos sorait (Pócs, 2002): „A középkort végigkíséri a varázslók mágikus eljárásainak tiltása, az egyház ezekkel való szembenállása, de a módszereik sok tekintetben hasonlóak voltak. Az egyház hivatalos álláspontja megkülönböztette a vallásos és mágikus tevékenységet, de ezek kritériumai nem annyira a a módszereket, mint inkább a gyakorlók személyét határolták körül. A mágikus, valamint vallásos rítusok eszközkészletét tekintve az egyház megítélése, és a határok rugalmasak, változóak voltak. A profán mágia, például egy falusi gyógyító mágikus tevékenysége, vagy egy hivatásos orvos antik, pogány hagyományokat őrző praxisa üldözendő varázslás lehetett; hasonló mágikus módszerek az egyház gyakorlatában egy előírt vagy megengedett egyházi rítuson belül vallásos cselekedetnek minősülhettek.... A benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit alkalmazta. Mint Thomas írja: >> A középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak helyét<< ”.
 |
| Kopt varázsszöveg részlete (Pócs, 2002) |
A ráolvasás - vulgármágia - és az egyházi áldás, átok, exorcizmus közti lényegi különbség abban rejlik, hogy míg előbbinél a rigmus elmondója közvetlenül próbál hatást gyakorolni annak tárgyára (pl. betegségre), addig a vallásos verzió Istenhez, mint mindenek felett álló hatalomhoz fordul s az ő közbenjárását kéri a kívánt cél elérése érdekében (illetve a Teremtő nevében, az ő erejével „felfegyverkezve” parancsol).
A ráolvasás gyakorlata azonban az egyházi ’megerősítéstől’ (vagy tiltástól) függetlenül is létezett; a keresztény verzió egy már meglevő jelenségre épült. S hogy milyen nagy múltú jelenségre, arra Gunda Béla tanulmánya kiválóan rávilágít.
Gunda a „visszaszámláló” ráolvasásokat vizsgálta. Ezek lényege, hogy bizonyos rituális mozdulatsor (pl. megfelelő számú széndarab vízbe vetése, árpa sarlóval történő ’learatása’, tályog, seb körbekerítése) mellett héttől, kilenctől visszaszámolva végezetül ’nullára redukálják’, semmissé teszik a kórt. Néhány példa (idézve: Gunda, 1989): „Árpa, árpa, lekaszállak, ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét...se kettő, egy se legyen! Szent Pál mulasszon el, Szent Péter mulasszon el!Pfuj!” „ Szent Péter, Szent Pál, mulasszad el a tályogot, vigyed el ettől a kisgyerektől a bodzára. Ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét... se kettő, se egy tályog!” (Györgyfalva, Mezőség, Erdély). Hajdszoboszlói gyűjtés szerint étvágytalan, nyűgös (megigézett) gyermek bölcsőjénél kilenc parazsat kell frissen húzott vízzel teli tálkába vetni, mondván: „Kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét... háromból lesz kettő, kettőből lesz egy, egyből nem lesz semmi! Tűnjön el rólad a rontás!”. A rigmust további tevékenységek (a kis beteg homlokára rajzolt kereszt, fekhelye alá helyezett olló, kés, csuklójára kötött piros cérna) erősítik. Dobrodon (Szerémség) a disznó elfertőződött, nyüves sebére olvastak rá napkelte előtt háromszor: „Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, egy se!”.Pusztinában (Moldva) a torokgyíkot bűvölték: „Kilenc, nem kilenc, nyolc, nem nyolc, hét, nem hét. .. kettő, nem kettő, erdő ágra, bog ágra mennyen, hogy ebbe a Juzsiba kárt ne tegyen!”. Egyszerűbb a pattanás orvoslása: ujjunkkal dörzsölgetve mondjuk: „Kilencről nyócra, nyócról hétre, hétről hatra... kettőről egyre, egyről egyre sem, maradjon semmire”. Doroszlón (Bácska) nehezen gyógyuló fekélyre olvasnak rá: „Szent Jóbnak volt kilencféle sebje, nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét... nem kettő, hanem egy, sem egy - egy se!”.
Míg a keresztény szentek és bibliai alakok felbukkanása egyházi hatásról tanúskodik, a betegségek személy szerinti megszólításában az archaikus „betegségdémon”-képzetek visszhangzanak. A démon megnevezésének gyakorlata a „hivatalos” exorcizmusnak is kulcsfontosságú eleme: az ördögűző így nyer hatalmat felette. Egy-egy rossz szellemet sokszor nem csak egy, de számos névvel illetnek: ezek lehetnek konkrét tulajdonnevek (ld. Lilith - és kompániája - nevei az itt most nem taglalt gyermekágyas démonokat távol tartó amuletteken) vagy jelzők. „Kik orbánc, zöld orbánc, feketi orbánc, minden moldu orbánc, kilenc moldu orbánc, igizett orbánc, találász orbánc, sonthányó orbánc...” sorolja egy szabófalvi ráolvasás (Pócs, 2002). A listába vétel célja, hogy a betegség minden válfaját, esetleg valamennyi kórokozó démont hatalmába kerítse és a testből kiűzze a bűvölő. A többedmagával jelenlevő démonok elleni háborúskodásról tanúskodik a visszaszámláló ráolvasások egy göcseji változata (Gunda, 1989): „Kilenc tábor megy nyolc táborra, nyolc tábor megy hét táborra, hét tábor megy hat táborra stb”. A betegség megszemélyesítésének példái a következők: „Kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni, nem kilenc, hanem nyolc, .... egy suly, egy golyva hadra akar menni, nem egy, hanem egy se.” (Koppányszántó, kelevényes állatra, egy reggel, két este. A kelevényt közben sóval dörzsölik.) „Tályognak van hét leánya, hét leánynak van hat leánya ... két leánynak van egy leánya, egy leánynak egy se legyen. Maradjon tisztán ez a tehén, mint Krisztus urunk adta az anyja méhében, s az anyja szülte erre a világra.” (Somoska, Moldva, gyulladt tehéntőgyre). „Csumának volt kilenc leánya, kilencből maradott nyolc, nyolcból maradott hét... háromból maradott kettő, kettőből maradott egy, mindabból nem válott semmi, ebből a gelkából se válják semmi!” (Lábnik, Moldva). „Mirigynek van hét fija, hét leánya, hetvenhét unokája, hét löve hattá - hat löve ötté; öt löve niggyé - négy löve hárommá; három löve kettővé - kettö löve eggyé; egy löve semmivé” (Orosháza, fültőmirigy-daganatra, kilencszer ismételve).
A visszaszámláló ráolvasás ’romlott’ változatának tekinthető az a zempléni variáns, amely normál rendben számol: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három, se nem négy, se nem öt, se nem hat, se nem hét, se nem nyolc, se nem kilenc!” (Vilyvitány, tehén véres tejére, tejének elapadására, megfelelő számú széndarab vízbe vetése mellett).
 |
Pécsváradi német ráolvasófüzet láz és szúrás elleni rigmusok-
kal (Pócs, 2002) |
A visszaszámláló ráolvasás szerte Európában elterjedt. Román változat pl. a „Kilenc daganat forduljatok vissza, nyolc daganat forduljatok vissza... Két daganat, forduljatok vissza, Egy daganat fordulj vissza.” Hadakozós emlékeket őriz egy szerb variáns: „A himlőnek kilenc fivére van, mind a kilenc összeveszett a tengeren túl az arabokkal: harcra keltek, mind a kilenc odaveszett; kilencükből megmaradt nyolc, a nyolcból hét...a háromból kettő, a kettőből egy...” Görögországban ismert a következő formula: „Volt egyszer kilenc testvér. És a kilencből maradt nyolc. Nyolcból maradt hét... Kettőből egy. Egyből semmi!”. A szorbok orbánc ellen így varázsolnak: „Orbánc, néked van kilenc nővéred... Orbánc, néked nincs egy nővéred sem. Az segít neked.” Francia ráolvasás a következő: „Isten hatalmából távozzon a sömör, kilenc sömörből lesz nyolc, nyolc sömörből hét... Két sömörből egy. Egy sömörből semmi!” Az ukránoknál a mienkhez hasonló szenes víz vetés is él: galagonya-ágak parazsát frissen húzott vízbe vetve sorolják: „nem kilenc, nem nyolc, nem hét, nem hat... nem egy”. A rítust háromszor ismétlik, majd az így összesen 27 parázsszemet tartalmazó víz „négy széléről” megitatják a szemmel verés áldozatát. Norvégiában a javasasszony három egymást követő reggel éhnyállal megköpött ujjával a nap járásával ellenkező (vagyis a fogyatkozást, megsemmisülést kifejező) irányban körülkeríti a sömört, mondván: „Sömör, sömör, minden fiaddal, kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét ... kettőből lesz egy, egyből semmi”. A varázslatot minden alkalommal háromszor ismétlik.
Ha nem térben, hanem időben igyekszünk fellelni e rigmusok útját, hazai vonatkozásban előszöris megtaláljuk Ipolyi Arnold gyűjtései között, majd a Természettudományi Közlöny 1892-es kiadványában. Ismeretes Törő Ferenc csákányi (Vas megye) takács 1844-es kiadású babonáskönyvéből nyüvek irtására. Legrégebbi magyar nyelvű változata egy 18. századi tokaji varázskönyvben maradt fent, amely - az Appendix szerint - eredetileg Morvaországban, 1645-ben íródott, s később fordították magyarra (majd 1678-ban magyarról latinra). A tokaji könyvecske egy „kutyák dühössége ellen való orvosság” keretében emlékezik meg róla. A keskeny cédulára írt varázsszavak (Zura, Zurabia, Zurabilen, Arlen, Narlen, inarlemen, consummatum, est) mellett vörös posztót, apróra tört szapulókövet, rákszemet, pókhálót, tiszafát, vörösrezet kell kenyérbe gyúrni és az acsargó kutyával megetetni. A szapulókő összetörése közben a következőt kell mondani: „nem kilencz, nem nyolcz, nem hét, nem hat, nem öt, nem négy, nem három, nem kettő, nem egy”.
Európai szinten egyik korai említése e rigmusnak a 9. századi Szent Gallen-i kódexben található, mint torokfájás ellenszere: „hétből hat mirigy... öt mirigy, négy mirigy, három mirigy, két mirigy, egy mirigy, egy mirigy sem.” 900 körüli a következő óangol ráolvasás: „Noththe-nek van kilenc nővére, a kilencből lett nyolc, és nyolcból hét...és háromból kettő, és kettőből egy, és egyből semmi”. A visszaszámláló bűbáj legidősebb, ránk maradt szövegemléke az i.sz. 400 körül élt (bourdeaux-i) Marcellus Burdigalensis tollából származik: „Kilenc mirigy-nővér, nyolc mirigy-nővér...két mirigy-nővér,egy mirigy-nővér, kilenc a mirigy, nyolc a mirigy ... kettő a mirigy, egy a mirigy, egy mirigy sincs.” A ráolvasást dagadt mandulára ajánlja, reggel vagy estefelé alkalmazva, miközben gyűrűsujjal és hüvelykujjal megérintjük a beteg fájó torkát. A gall-kelta szerző természetesen nem maga találta fel a szöveget: valószínűleg a korában jól ismert varázsige egyik variációját közli (Gunda ennek alapján megkockáztatja a ráolvasó végsősoron kelta eredeztetését).
 |
Ellenségek rosszakaratától védelmező görög ráolvasás,
4.-5. sz (Pócs, 2002) |
A magyar (és európai) ráolvasásoknak számos egyéb - szintén nagy múltú - verziója létezik. Pócs Éva (2002) rendszerezve tekinti át őket. Megkülönböztet a betegség(démont) elküdő formulát, amely a „Találkozás a gonosszal” változat jellegzetes eleme. Az elbeszélő módban előadott ráolvasás szerint - keresztény kultúrkörben - valamelyik jeles szent, sokszor maga Krisztus és/vagy Mária útjukon összetalálkoznak a betegség szellemével (esetleg időjárásdémonnal, ld. idézet), s mikor megtudják, miben mesterkedik, elküldik: „Menj el, menj el, te zápor jeges eső a kősziklákra, ahol fekete kókisok nem kikerilnek, a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítenek, és ahol kovászos kenyérvel nem élnek és nem fognak élni...” - azaz egy abszolút másvilágra, nemlétbe (Gyimesfelsőlok, Erdély; Pócs 2002). E típus ismert óegyiptomi, óind verzióban is: legkorábbi emléke egy „három féreggel való találkozásról szóló asszír varázsszöveg”. A 3. században egy latin verziójában „ Artemis Ephesia küldi el a fejfájást okozó Antaurát (oda, >>ahol kutya nem ugat<<); a 13. századi szövegekben már Krisztus küldi el a migrént...” (uo).
 |
Lamastu, az oroszlánfejű babiloni démon és a hét gonosz:
az amulett azt példázza, hogy a rontó szellem ismerete révén
hatalmat nyerünk fölötte (Pócs, 2002)
|
Említettem már a démon megnevezésével, megszólításával járó ráolvasásokat. Minthogy a keresztény démonhit különböző közel-keleti képzetekből táplálkozik, nem csoda, ha e formula előképét is megtaláljuk az ókori babiloniaknál; de hasonló az Atharveda, amely Pócs szerint „mindenfajta férget és származási helyüket, ’családtagjaikat’ felsoroló” rigmusokat tartalmaz. Elterjedt a testből való kiküldés, testrészekre lebontva: ’Azt mondom neked, pokolvar, hogy menj ki a fejéből s a feje velejéből, s a karjaiból, s a lábaiból, s a fogaiból...mert ha ki nem mégy, megfoglak, s éppeg a havasba viszlek” (uo.). Egyes változatokban - a keresztényi tartalommal való telítődés emlékeként - a távozó betegség helyét Szűz Mária foglalja el; a kórt bibliai alakok, szentek adják egymásnak, majd tovább mind távolabbi helyekre („Ádám feje megfájdult, Ádám Évának adta [a fejfájást], Éva a tengernek, a tenger a ködnek...” - szerb gyűjtés), mind kisebb ’hordozónak’ („...lapfa Adgyon Szelemennek, Szelemen Adgyon Saru fanak... Posna Adgyon Szelnek”. - 1656-ban feljegyzett magyar variáns). A visszaszámláláshoz hasonlóan ez is a betegség elfogyását, eltörpülését, eltűnését, semmibe olvadását fejezi ki.
A már említett hivatalos-félhivatalos egyházi áldás.- és ördögűzésszövegekből szivárgott a ráolvasásokba a különféle szentekre, bibliai alakokra való hivatkozás, az ő nevükben történő vagy érdemeiket, életük eseményeit - meglehetős bőbeszédűséggel - felemlegető bájolás: „Uram Jézus, ki az eget, földet teremtetted, a Jordán vizét megáldottad, megállván benne megkeresztelkedtél, keresztfán függve minket megváltottál,... kérlek szépen a szent kereszt jelével jelöld meg ezen állatnak fájdalmát...” (Pócs, 2002). Ahogy Pócs (uo.) írja, „A mágia szolgálatába állított vallásos tartalmak-formák leggazdagabb adatanyagát ezek a hivatkozásos formák képviselik”. Kimondottan keresztényi eredetűek és jellegűek - a Szentháromságot idézve - hármas tagolású áldások, átkok és ráolvasások: „Sanis te deus pater, sanet te deus filius, sanet et illuminet te spiritus sanctus amen”. „Gott der Vater sendet dich, Gott der Sohn der führet dich, die heilige Dreifaltigkeit, die führe dich in einen frünen wilden Wald...” (1650-52, erdélyi szász rigmus) „Atyának, Fiúnak, Szentléleknek, teljes Szentháromságnak nevében. Ámen. Atya elveszijje, Fiú eltemesse, Szentlélek Úristen semiivé tegye.” (Temes megye, daganat ellen - uo.). Idővel a vallási tartalom elvesztette összefüggését a szöveg tényleges mondanivalójával, s pusztán a hit erejét képviselve mintegy katalizátorként funkcionált. („ ... tulajdonképpen bármilyen vallásos tartalom - a konkrét jelentéstől függetlenül alkalmas eszköz a mágikus parancs hatásosságát fokozni” - írja Pócs.) A vallási igazságok kijelentése mintegy a teremtett világ mindenekfelett álló isteni rendjének fennhatóságát hirdeti az ördög munkálkodásával szemben („Az igézzen meg, aki a Jézusnál szebb fiat szül”).
Szintén többnyire vallásos töltetű változat a két fél - a betegség és a gyógyító, keresztényi vonatkozásban a rontó démon és Isten - szembenállására épülő ráolvasás („Tök sü, mak sü, hájog sü, hetvenhétféle sü! Körösztöllek tégödet... Az ü szent vérivel, Halálával, Mönnyeji harangok hangjával, szűz Szent Margit asszony szüzességivel, körösztölő szent János arany gyűrűjivel..”). E forma olykor tisztán „pogány”, mágikus tartalommal is fellelhető, mint pl. egy finn példa esetén: „Ha a földből jöttél, menj a földbe, ha a vízből jöttél, menj a vízbe...”
A 16. századtól kezdve „a vallásos és profán mágia közös rendszere széttöredezni, hatalmi harca megszakadni látszik... A reformáció után a mágiát többé nem ’hamis vallásnak’ tekintették, hanem teljesen más jelleg tevékenységnek. A reformáció elutasította a mágiát mint olyat.” (Pócs, 2002). Ekkortól kerültek felszámolásra a pogány elemeket is tartalmazó benedikciók, s helyettük tisztán keresztényi vonatkozású, nyomtatásban rögzített, hivatalos áldás - illetve exorcizmusszövegek jelentek meg (például a Rituale Romanum). Nem csak a szóbeliség ellen indult a kereszténységen belüli tisztogató hadjárat, minden ’babonásnak minősített’ szokás indexre került (pl. ’a gonosz elűzése harangszóval, ráfújással, a szentelt tárgyak amulettszerű használata...” stb - uo.). Az újító igyekezet ellenére a vidéki papság sokáig őrizte a pogány elemekkel kevert mágikus „szolgáltatások” gyakorlatát: olyannyira, hogy - s ezzel már új területre kalandozunk - Pócs Éva csíki gyűjtései szerint egyes falvakban még a 20. sz. második felében is a román papokhoz, szerzetesekhez fordultak azok, akik az őket megkárosító személyre átkot, rontást kívántak küldeni. Az ortodox területeken a vallás és mágia összefonódása jóval tovább élt, így az erdélyi magyarság köztudatában "bevett tény" az ortodox papoknak a katolikus atyákénál nagyobb „varázsereje”, mágikus hatalma.
Források:
Gunda Béla 1989: Egy magyar varázsige múltja. In: Uő: A rostaforgató asszony. Múzsák, Budapest.
Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a
tankönyvtár oldalán).
Pócs Éva 2002: "Lilith és kísérete". Gyermekágyas démonoktól védő ráolvasások Délkelet-Európában és a Közel-Keleten. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002
A modern pogányok többsége számára a víz nem pusztán tudattalan anyag, random természeti képződmény, hidrogén-és oxigénmolekulák kémiai kötelékeiből felépülő struktúra, biológiai építőkocka, vivőanyag, reakcióközeg,- és partner, fizikai jelenség. A víz a földi élet bölcsője és táplálója: Földanya méhe, vére, könnye, magzatai ringatója. A teremtés esszenciáját rejti magában. Ne csak a mai napon, de mindenkor bánjunk vele több alázattal: minden korty folyadék, minden csepp eső a létezés zálogát hordozza - tanuljuk meg megbecsülni.
Újabb, a történelmet, mitológiát és némi nyers északi férfierőt kedvelő közönségnek szánt sorozat lebbentette meg kacéran a szoknyáját - vagy inkább borzolt szőke fonatait - a láthatáron: rettenthetetlen skandinávok hajóztak a nemzetközi médiai vizeire.
Peter Burke szerint a középkori és kora-újkori Európa farsangja (ideértve a más időpontban zajló, de a farsangi tobzódáshoz hasonló elemekkel tűzdelt ünnepeket) három kulcsszó köré szerveződik: evés - szexualitás - erőszak. Az évnek e periódusában a máskor oly takarékos jónép nyakló nélkül habzsol - s nem csak élelmet; a közösség szigorú erkölcsei felolvadnak, hogy szabad utat adjanak a legális és illegális szerelemnek ("Álarcában a vágy bejárja a tereket és az utcákat/És a cenzor távollétében a kéj meglátogat minden házat" - írja a 16. sz. elején élt költő, Mantuanus). A nemiség nyíltabb kifejezési formát is nyert: fallikus szimbólumokat (Nápolyban 1664-ben egyenesen egy fából kifaragott óriási péniszt) látunk a felvonulás jelképei között, s szerelmi potenciát sugallnak a hegyes, hosszú csőrrel vagy szarvval ellátott maszkok. A hazai farsangi népszokások is bővelkednek pajzán rítusokban, színművekben (ilyen például a 'halottsiratás' meglehetősen szentségtörő paródiája, vagy a - stilizált vagy valós - falloszmutatás különböző módozatai). E hangsúlyos erotikum - amely a középkorra felszínessé, vulgárissá vált - talán a hajdani tavaszváró termékenységünnep emlékét őrzi.
"A farsang nem csak a szexualitás, hanem az agresszivitás, a rombolás, a szentségtörés ünnepe is volt." - írja Burke. Az agresszió részben szimbolikus-formális kereteket kapott, mikoris az alakoskodók ellenérzései például jelmezeikben nyilvánultak meg. "Egy 1637-ben Madridban rendezett farsangi felvonuláson a következő feliratot vitte egy megnyúzottnak öltözött alak: 'Sisas, alcavalas y papel sellado/Me tienen desollado.' (A fogyasztási adó, a kereskedelmi adó és a pecsétes papíron kivetett adó/az utolsó bőrt is lehúzta rólam). Mások a címekkel és rangokkal való kufárkodásra utalva a katonai testületek ruháit öltötték magukra, és ráírták: 'eladó'." A rituális-tréfás harci játékok, előadások és sportversenyek szintúgy az agresszió mederbe terelését szolgálták. Azonban sokaknak ez nem volt elég. Londonban húshagyókedden "kővel, kalapáccsal, mérőléccel, malteroskanállal és kézifűrésszel felfegyverkezett" inasok randalíroztak; nem volt ritka a mulatságot felügyelő hatósági személyek és a 'plebs' közti összecsapás; mi több, olykor régi haragosok közti véres leszámolásra, egy-egy durvára sikeredett sértés megtorlására is sort került ilyenkor. "Moszkvában a farsang idején mindig megszaporodott az utcai gyilkosságok száma. A 16. század végén velencei látogatása kapcsán egy angol utazó azt jegyezte fel, hogy 'húshagyókedd éjszakáján tizenhét embert öltek, és még többet sebesítettek meg. De ez még korántsem minden, hiszen a farsang idején szinte minden éjjel megöltek valakit.'" Az erőszakhullámnak könnyen áldozatul estek a társadalom perifériájára szorult személyek, csoportok. Rómában külön futóversenyt rendeztek a zsidóknak, ami során az indulókat a közönség sárral és kővel dobálta. Gyakorinak nevezhetők az állatkínzás ilyen-olyan megnyilvánulásai is. 
A Farsang buja és mértéktelen élvezetekben dőzsölő, végső soron az ösztönvilágnak hódoló mibenléte másfelől a Böjt aszketikus önmegtartóztatásával kerül összeütközésbe. A mulatságsorozat vége felé gyakori elem volt a karnevált megtestesítő figura és a böjtöt megszemélyesítő alak közti tréfás párviadal, amely utóbbi győzelmével jelezte: elérkezett a vigasság vége, ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba, megkezdeni a megtisztulást célzó bűnbánó-csodaváró vezeklést (ilyen a hazánkban dívó címadó szokás is). Bruegel 'A Karnevál és a Böjt párviadala' c. festményén egy boroshordón lovagló pocakos férfi vív egy sovány öregasszonnyal. Burke a kompozícióban a megszokott előadáson túl jelképesen a reformáció-ellenreformáció szent hevében égő Egyház és a hagyományos népi kultúra összeütközésének allegóriáját látja.
Az intézkedések egységes vezérfonala a "pogány babonák", azaz a kereszténység előtti hitvilág elemit őrző, illetve a keresztény erkölcsiségnek meg-nem-felelő elemek kimetszése volt (minthogy a Farsang ezek gazdag tárházát sűríti magába, a reformerek vadul támadták). E magasztos igyekezet a Római Anyaszentegyházat sem kímélte: Luther és Kálvin követői még egyes katolikus rítusokat és szokásokat is pogány bálványimádásnak minősítettek, Vénusz tiszteletének továbbhagyományozódását látva a Mária alakját övező rajongásban és fétis-hitnek bélyegezve a szentkultuszt. A két keresztény ágazat szembenállásának komikus lecsapódása Szent György és a sárkány esete. Míg a katolicizmus a sárkány-legendát minősítette apokrif, mitikus elemnek, s így a Szent György életét taglaló 1621-es augsburgi népkönyvből az mindenestül hiányzik, a protestáns Norwichban, miután 1552-ben "betiltották a pápista szagú szentek" tiszteletét, a -z egyébként Európa-szerte népszerű - György-napi ünnepségekből maga a szent tűnt el; a kedélyesen "Vén Falánk"-nak becézett sárkány viszont 1835-ig a felvonulás állandó résztvevője maradt.
A forradalmi lendület kiterjedt a nép körében, sőt, azzal egy közösségben élő - s lássuk be, épp ezért sokszor bizony nagyon is világias temperamentumú - papság stílusának csiszolására is. A prédikációt, amelyet a pap korábban nagy beleéléssel, színpadias, a hallgatóságot hol kacajra, hol könnyekre fakasztó gesztusokkal, népmesei fordulatokkal, vaskos tréfákkal, földhözragadt szóképekben, magyarán: közössége nyelvén adott elő, a reformátorok elképzelései szerint fennkölt szavakkal, túlhabzó indulatok nélkül kell prezentálni. Nem csak az atya, hívei sem gyakorolhattak különféle előadóművészeteket a templomban vagy annak közelében. A papok számára tiltottá vált a körmenetekben, felvonulásokon, maskarádékon történő részvétel, a színjátékok szervezése, sőt: megtekintése. A világi híveknek megtiltották, hogy farsang idején papi jelmezt öltsenek, aláásva ezzel a szent hivatás méltóságát. Tiltólistára kerültek a tréfacsináló vagy bumfordi lelkipásztorokról, szerzetesekről szóló elbeszélésciklusok; a református területeken az irodalomból igyekeztek kiirtani mindenféle "pápista" elemet, s például a lovagregényekből a fordítás során gondosan kiollózták a szentekkel kapcsolatos kitételeket. Más művek a mágia szerepeltetéséért érdemelték ki az Index-pozíciót. 
