fogalomtár

Vihart előidéző boszorkány. Historia de gentibus Septentrionalibus, 1555

Tempestarius: viharvarázsló; a 19.-20. századbeli magyar gyűjtésanyagból ismert varázserejű vándorhoz, a garabonciáshoz, garabonciás deákhoz hasonló utazó mágus. Alakja a különösen a középkorban volt ismert és félve tisztelt: a parasztok rettegtek, hogy az általa előidézett égiháború elpusztítja a termést. Nem egy tempestarius használta ki aggodalmukat, s abból teremtett magának megélhetést, hogy vidékről vidékre utazva pénzt vagy természetbeni juttatásokat követelt az ítéletidő elhárításáért cserébe (a vizigótok VI. századi törvénykezése az efféle szélhámost arra ítélte, hogy megkorbácsolva és kopaszra nyírva végighurcolják az érintett falvakon). A tempestarius felbukkan VIII. századi angolszász penitenciáskönyvekben, megemlékezik róla a lyoni Agobard püspök a 800-as évek közepén, s még a XI. század hajnalán összeállított roppant egyházjogi szabálygyűjtemény, a Decretum (avagy Collectarium) is megemlíti. Agobard szerint a helyi parasztság úgy vélekedett, a tempestarius összejátszik egy titokzatos ország, Mangonia népével, akik hajóikat viharfelhőbe rejtve szelték át az eget, és a zivatar során ellopták a termést. Mikor egy rendkívüli vihart követően a falusiak néhány idegenre bukkantak - hajóikból kipottyant mangoniaiaknak vélvén - rögvest bebörtönözték és kis híján meglincselték őket; a püspök közbelépése mentette meg az életüket.

Később a tempestarius figurája háttérbe szorul, ugyanakkor a viharvarázslás a rontó bűbájosok egyik jellegzetes attribútuma maradt (gondoljunk a felhőszakadást okozó boszorkányra, a forgószélben táncoló szépasszonyokra, az orkánban száguldó rossz halottakra, betegségdémonokra stb.).

Források: 

Cohn, Norman 1993: Európa démonai. A boszorkányüldözés története. Corvina, Budapest.

Wikipedia - Tempestarii

tudtad-e, hogy...?

 A híres-hírhedt Malleus Maleficarum szerint a boszorkány erejét veszti, ha elszakítják a földtől (vagyis felemelik). Ebben az elgondolásban archetipikus népi hiedelem tükröződik, amely a varázserejű öregasszonyt khtonikus (azaz alvilági-földanyai) vonásokkal ruházza fel.

a hallgatás hete

...

"Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg."

...

a természetvédő szemével

Hetek óta országszerte sorra nyílnak a kora-tavaszi aspektus virágai. Mikor még decemberben kipattant egy-két rügy az aranyesőnkön, gondoltam, szegényt megzavarta a szokatlan meleg. Kicsit később egyik nővérem ellelkendezte, hogy náluk bújnak a hóvirágok. Karácsony táján föltűnt, hogy a szomszédunk előkertjét százszorszép-szőnyeg borítja, hogy az árokparton az őszről visszamaradt gyújtoványfű mellett piros árvacsalán bólogat. A tyúkhúron és a pitypangon nem voltam meglepődve - ezek megfelelő időjárás esetén bármikor képesek virágozni -, az erdei kutyatejen már inkább. Aztán olvastam a hírekben, hogy az illatos hunyortól a kikeleti bangitán át az ibolyáig minden nyiladozik. 

Odahaza duzzadnak az orgonarügyek, virul a rozmaring, a munkahelyemen őszi és tavaszi gombák bújnak ki egyszerre a földből. És nem csak a növényvilág van megkergülve. A baromfiudvarban kétnaponta friss vakondtúrás díszeleg, a szórványos esőben giliszták bukkannak fel a talajfelszínen, a bivalylegelőn trágyalegyek döngik körül a tehénlepényeket. A héten feltűnt, hogy a széncinege mind hangosabban énekel (énekel, azaz fészekrakó tavaszi nótáját zengi). Tegnap reggel nem tudtam, mi a gond a pénztárfülke ajtajának látványával, mígnem rájöttem, hogy a rajta dermedező három éjjelilepke nem illik a képbe. Valószínűleg az enyhe idő számlájára írható két anyajuhunk vetélése is: mindkét bárány életképtelen koraszülöttként jött a világra és néhány óra leforgása alatt elpusztult.

Hogy mi a gond mindezzel?

Hát az, hogy ha a jövőben hidegebbre fordul az idő, az éledező növényzet látja kárát. A nedvkeringés megindulásával megduzzadó szövetek érzékenyebbé válnak a faggyal szemben: nem csak a virágok, de a teljes hajtásrendszer veszélyben forog. Gazdasági szempontból is komoly kárt okozhat a haszonnövények terméskiesése, de a tényleges bekövetkezhető veszteség messze túlmutat az anyagiakon.

Legalább ennyire aggasztó a másik eshetőség: hogy nem jön semmiféle hideg. Hogy a "tél" elmúlhat hó és említésre méltó fagy nélkül. A hóhiány elsősorban a talaj víztartalékait érinti kedvezőtlenül. A reggeli ködök, az elvétve felbukkanó zúzmara vagy dér és a nyirkos, párás, borongós idő miatt kevésbé feltűnő, milyen kétségbeejtően száraz ez a tél. Pedig az: hetek óta nem esett érdemi csapadék. A vegetáció tavaszi berobbanásához, a természet megelevenedéséhez kulcsfontosságú az ilyenkor lehulló, illetve az olvadás során elraktározódó vízkészlet. A zimankó elmaradásával az állatvilág hibernációs periódusa lerövidül, felborul: az időnek előtte előbújt - például - rovarokat egy-egy hűvösebb nap megölheti. A tél szelektáló hatásának hiányában az is előfordulhat, hogy túlszaporodott rovarpopulációk jelennek meg tavasszal, ami nem feltétlenül előnyös.
Egy szó, mint száz: az utóbbi hónapok kézzelfogható bizonyítékát szolgáltatták a globális felmelegedésnek: a közelgő klímaválság valósággal az arcunkba üvölt. Számos honfitársunk a kisember miközömhozzá cinizmusával szemléli a világ messzi tájait sújtó természeti katasztrófák sorát: nem gondolkodtatják el őket a pusztító hurrikánok (vagy épp a tomboló mínuszok) Észak-Amerikában, az évek óta mind magasabbra emelkedő nyári rekordhőmérséklet (és a következtében kialakuló bozóttüzek) Ausztráliában, a havazás Jeruzsálemben. Az Északi-sark jegének zsugorodása pedig legyen a jegesmedvék problémája, ők akarnak ott élni.

Ez a tél azonban mindannyiunk számára ordító figyelmeztetés. Nem lehet előle tagadással, mellébeszéléssel menekülni, hiszen rajta keresztül a saját bőrünkön tapasztaljuk a felmelegedés valóságát. 

Néha úgy érzem, agyonnyom a fenyegetően fölénk tornyosuló környezeti katasztrófa réme. Néha úgy érzem, csak az képes homokba dugott fejjel ignorálni a küszöbön álló klímaválságot, aki nem hall róla eleget ahhoz, hogy kitörjön rajta az ökopánik. Három év természetvédelmi mérnök szakon és további két esztendő erősen környezet,-és természetvédelmi szemléletű agrárképzés kellő világvége-perspektívával látott el. Olykor azt gondolom, az egyetlen ésszerű cselekedet csapot-papot hátrahagyva elköltözni a sarkkör vidékére, ami talán néhány évtized múltán is élhető lesz - persze még ez sem bizonyos. Időnként fullasztó reménytelenség tör rám: mi értelme küszködni, ha a nagyhatalmak nem mozdulnak, mi értelme egyáltalán létezni ebben az összeomló világban, ami benzinmeghajtással és kondenzcsíkot húzva rohan a pusztulás felé? Mindennek tetejébe gyötör az emberiség önzése, kapzsisága, mohó nemtörődömsége és ostobasága feletti bűntudat: mennyi szépség, mennyi érték tűnt és tűnik el miattunk! Nem hiszek benne, hogy a homo sapiens az evolúció csúcsa vagy a Teremtés koronája volna, hogy megkülönböztetett eszmei értékkel rendelkezne, hogy kiemelkedne az élővilágból (kimagasló [?] értelméből legfeljebb fokozott felelőssége következik): mi is csak egy alkotóeleme vagyunk a földi bioszférának, s a többi teremtménynek - beleértve nem csak az állatokat, növényeket, gombákat, hanem a természeti képződményeket - éppannyi joga van a létezéshez, mint nekünk. A földi élet egyensúlyát az élőlények és természeti folyamatok közti kölcsönhatások összetett kapcsolatrendszere biztosítja: ezt az évmilliárdok során kicsiszolódott, törékeny és máris pattanásig feszített equilibriumot készül fajunk a fejlődés diadalának szellemében romba dönteni. Torokszorító lelkiismeret-furdalás és bánat fog el, mikor Földanya többi gyermekére nézve eszembe jut a szenvedés, amit mi, hálátlan sarja okoztunk és okozunk nekik; nem győzök bocsánatot kérni a talpam alatt zöldellő fűtől, az évről-évre fészket rakó madaraktól, az évről-évre gyarapodó erdőtől, az évről-évre kinyíló virágoktól, amiért áldozatos munkájukat tönkreteszi elvakult törtetésünk, amiért a fejünkre idézett környezeti válság elsősorban őket sújtja, amiért makacs életerővel küzdenek egy újabb költésért, egy újabb terméshozásért, egy újabb tavaszért - nem tudva, hogy nekünk köszönhetően válik mind nehezebbé és nehezebbé a dolguk. Vajon várhatunk-e, remélhetünk-e feloldozást mindezért?

Hogy miért kell mégis megtenni, ami rajtunk múlik? Engem négy dolog motivál. Egyfelől tervekkel, álmokkal, őszinte gyermeki lelkesedéssel teli unokahúgaim,-és öcséim: szeretném hinni, hogy van a számukra jövő. És ha egy mód van rá, küzdök érte, hogy legyen. Másfelől mert - újra és újra meginogva, de - bízok abban, hogy az alulról jövő egyéni kezdeményezéseknek, példamutatásnak, aprócska lépéseknek is lehet felfelé ható, összeadódó ereje - talán még időben. Harmadszor, mert újpogányként kötelességemnek érzem, hogy a szentnek tartott anyatermészetnek megadjak mindent, ami tőlem telik. Hiszen hogy is várhatnék el tőle bármit viszonzás nélkül? Hogy is kívánhatnám a szellemek útmutatását, az erdő békéjét, csendes tanítását, az áhított misztikus tapasztalást, gyógyító nyugalmat, varázserőt, ha magam semmivel sem szolgálok cserébe? S ha kiderül, hogy értelmetlen volt minden parányi zöld erőfeszítésem, hogy nem hoztam érdemi változást a világba, hogy aprócska tetteim elvesznek a gyárkémények füstjében: pusztán természethívő mivoltom akkor is arra kötelez, hogy szerető gondoskodással és alázatos tisztelettel forduljak Földanyához. Mélységesen egyetértek egy együtt-érzek Virágmező gondolataival e kérdésben: olvassátok el az írását, tanulságos.

Végül: ha az energiatakarékos izzók használata, a szelektív szemétgyűjtés, a biciklis közlekedés, a hátizsákos vásárlás, a szomszédnénitől beszerzett helyi termék megvétele és a többi nem is elég ahhoz, hogy átbillentse a mérleg nyelvét, legalább a lelkiismeretemmel úgy-ahogy el tudok számolni.

Az elmúlt hetekben rengeteget szövegeltem - a vizsgaidőszak leküzdésével végre maradt időm a blogolásra, a tanulás során olvasott számtalan érdekesség pedig tálcán kínálta a bejegyzéstémákat. Talán úgy tűnhetett, hogy túlságosan is odanőttem a képernyő elé; nos, higgyétek el, napi 9-10 órányi, szabadban végzett fizikai munka után valóságos felüdülést jelent némi szellemi tevékenység. A következő napokban mindazonáltal hallgatni fogok, hogy legyen időnk egy kicsit elgondolkodni: quo vado?

a boszorkány felismerése

A Luca-székkel történő boszorkányazonosítás menete közismert, a továbbiakban nem részletezem (noha ennek is több változatát jegyzi a folklór; nem csak a templomban, az éjféli mise során, hanem például keresztútra ülve is használatos). A keresztúton - amely mágikus értelemben véve jellegzetes határterület, szent tér - volt szokás szentelt krétával varázskört húzni: abban állva a bátor vállalkozó megpillanthatta a gyűlésre vonuló boszorkákat. Mindaddig, amíg a krétagyűrűn belül maradt, nem bánthatták: haragjuktól megóvta a kör védelmező ereje.
A magyar néphit egyéb módszereket is számon tart a bűbájos leleplezésére: az alábbiakban ezeket ismertetem.

-  A Luca-ostort Lucától Karácsonyig fonták a legények; ekkor végigdurrogtatták a falut, vagy magukkal vitték az éjféli misére, így tudakolva ki a boszorkányokat. Ugyanezt a hatást éri el a Lucától Szentestéig naponként kötött egy-egy csóva szalma (illetve ugyanebben az időszakban gyűjtött forgács) keresztúton, szentelt krétával húzott körben történő elégetése az éjféli mise során. Sajátos eljárás a kilincs megkarcolása: akik így tesznek, az éjféli mise után "meglátják a boszorkányokat csillogni a karcolásban" (Szendrey, 1986). A Lucakor elültetett és a karácsonyi éjféli misén hordott fokhagymagerezd viselőjét a boszorkány megszólja. E különös motívum összekapcsolja Györgyöt és Lucát: ha a Szent György előtt agyonütött kígyó* szájába fokhagymát dugtak, s azt elültették, kicsírázott zöld szára kalapba tűzve a mise során** leleplezte a nyakában kígyót - békát vagy fején szarvat hordó rontó némbert. A legmerészebbek az éjféli mise első harangszavára meztelenül álltak a templom elülső sarkára, majd a következő harangozásokkor rendre a többire, hogy aztán távoztukban felismerjék a boszorkányokat.

- Óév és újév fordulóján elvásott, lyukas vagy kifejezetten e célra átfúrt kanálon keresztül leskelődött a jónép a misén;

- Szent György napján a keresztúton különösebb előkészületek nélkül is megmutatkozik az általában állat-alakot öltő boszorkány, akit ártalmatlanná lehet tenni rávetett gatyamadzaggal (bármilyen komikusnak tűnhet első olvasatra, a gatyamadzag sokrétűen alkalmazott mágikus fegyver a rontó hatalmak ellen). Ha pedig kifordított ruházatban, tizenegy és éjfél körül a lucernáskertbe tévedünk, bizton megláthatjuk az ördöngösöket. 

- Szent Márk napján a boszorkány búzát szed a pap lába alól, innen ismerhető fel

- Húshagyókedden vitték magukkal a misére a kíváncsiak azt a pálcikára tűzött rongydarabot, amelyre fánk vagy kürtöskalács sütésekor csöpögteti a gazdaasszony a zsírt. Más gyűjtés szerint azt a (z utóbb kifúrt) kanalat, amellyel a húshagyókeddi tésztához bekeverték a kovászt, böjt első vasárnapján használták hasonlóképp. Mikor az asszonyok-lányok bevonultak a templomba és elfoglalták helyeiket, a kanál lyukán áttekintve megmutatkozott, melyik boszorkány. 

- Egyéb lyukas tárgy, például karikába hajtott (eredetileg a kocsi "kisfájára reáhurkolt") istrángdarab is alkalmas e célra. Mi több: ha sírásás során előkerül a földből régi koporsódeszka, a kipottyant göbök helyén tátongó lyuk is megteszi. Gyakori a rosta segítségével történő boszorkányazonosítás. A (Luca napján)(templomban)(mise alatt) rostán, szitán átpillantó ember előtt lelepleződtek a "bibányosok"; szintúgy, ha forgószélbe nézett szitaszöveten át.

- A "fordítottság" minden tekintetben a profán mindennapokkal ellentétes szféra attribútuma. A forgószélnek háttal álló s azt szétterpesztett lábai között, fejjel lefelé szemlélő, vagy ruháját fonákjáról felhúzó személy számára láthatóvá válik a "másik" világ, természetfeletti lényeivel együtt.

A feltételezett boszorkány lába nyomát a sajátunkkal keresztezve, vagy abba fordítva belelépve arra késztetjük, hogy felfedje magát (megáll, visszafordul, átkozódik stb). Ha valahonnan elindul, számoljuk a lépéseit: a kilencedik után, amíg a lába a levegőben van, egy gombostűt kell a nyomába szúrni, amely - ha valóban boszorkány - maradásra kényszeríti.

- A megrontott tehén este, a legelőről bejövet az őt megbűvölő asszony kapujához szalad, ott bőg keservesen. Ha magától nem leplezi le kínzóját, különböző eljárásokkal igyekeztek rávenni: harisnyát húzták a szarvára, saját tejéből készült túrót kötöttek hárssal a nyakára, s a reggeli kihajtáskor lisztes zsákkal verték ki a kapun. Úgy tartották, hogy a marha az állat-alakba bújt ördöngöst is felismeri és megtámadja.

- A miséző pap előtt sem marad titok a boszorkány kiléte: úrfelmutatáskor hátat fordít az oltárnak, kiesik a kezéből az ostya, feltűnő szarvakat visel stb.

- Végül: a cégénydányádiak úgy tartják, ha sóval behintett seprű van a szobában, ahová a boszorkány belép, az sem leülni, sem távozni nem tud, egyhelyben toporogva kínlódik. Magyarszentmihályi közlés szerint gatyaszáron átbújva piros zászlók mutatkoznak minden "boszorkányos" házon. Egy matolcsi tudó karikán ugratta keresztül a kíváncsiskodót, majd magukat a kutya képében érkező boszorkányokat is, akik e művelet hatására visszanyerték emberi alakjukat.

Minden esetben igaz, hogy a boszorkányt felismerő pórul jár, ha kifecsegi, amit megtudott: saját érdekében jobb, ha hallgat. Ha a boszorkányok észrevették, hogy lelepleződtek, megpróbáltak bosszút állni, a művelet tehát általában speciális óvintézkedéseket igényel: a varázskörön túl ilyen a klasszikus mák,- köles, - sószórás (stb) és persze a hazasprintelés.

Források:

Magyar Néprajzi Lexikon - Boszorkány
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. Balassi Kiadó, Budapest
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest.

* s méghozzá "piculával", pénzérmével levágott fejű
** feltéve, hogy az illető elsőként érkezik a templomba

faun: das tor

:-)

Ki mondta, hogy a nők nem tudnak parkolni?!

a boszorkányság eszköztára: a seprű

A 'Les Champuis des Dames' (1451) illusztrációja

A seprű a boszorkányságban kétpólusú szerepet tölt be: míg a boszorkánynak hordozója és segédeszköze, egyben gonoszűző, védelmező hatalommal bír.

A boszorkány nem kizárólagosan seprűn közlekedik. Piszkafán, (a vágtatónak is nevezett) tilón, rostában, hátasállattá bűvölt szalmaszálon, lóvá tett emberen, egyéb állatokon, szekérkeréken, szénvonón, bödönön egyaránt repül. Ha seprűről van szó, nem mindegy, milyen fából készült: Robert Graves (in: Hoppál és tsai, 2010) szerint a kőris nyelű, nyírfavesszős, fűzvesszővel kötözött seprű a boszorkány kedvenc járműve.

Az utazáson túl a seprű (vagy egyszerűen csak szerszámnyél, bot) a bűvös megtévesztést szolgálja: a boszorkányszombatra, éjszakai mulatozásra vagy rontani induló boszorkány az ágyába fekteti maga helyett, így csapva be házastársát.

Élete végóráján a boszorkány a néphit szerint addig nem szenvedhet ki, amíg tudományát át nem adta valakinek. Ha erre nincs önként vállalkozó (legtöbbször fiatalabb asszony a rokonságból), akkor valamilyen állatot vezetnek a haldokló ágyához, vagy seprűt nyomnak a kezébe, ezekre ruházza át hatalmát. A seprűt ezt követően tűzre vetik (egyes közlések szerint a varázserőtől röpköd, sivít); az állat többnyire elpusztul.

A seprű a folklórban elsősorban a mágikus védekezést szolgálja. Oltalmazó bűverejét részben az anyagát adó faféléknek, elsősorban is a nyírnek köszönheti. Fejével fölfelé az ajtó mellé támasztva vagy a küszöbre fektetve távol tartja, ha már bent van, megköti a gonoszt.  Seprűt fektetnek az átmenetileg magára hagyott csecsemő bölcsőjére, azt tesz a talpa alá a gyermekágyi lázban szenvedő anya. A kéménybe, disznóólra, jászol fölé rögzített seprű a lakóház, illetve jószágállomány oltalmazója. Meztelenül, seprűvel a kezében kerüli körbe az égő házat a palóc asszony; az üzletmenet fellendítése érdekében seprűvel járja körül fogadóját a kocsmáros. A gömöri gazdaasszonyok Luca napján seprűnyélen ülve futják körbe a baromfiólat, remélve a sok tojást. Első kihajtáskor seprűvel veregetik meg az állatok hátát, s ugyanígy tesznek a vásárra induló tehénnel; az újonnan vett marhát pedig az istálló küszöbére fektetett seprűn keresztülléptetve vezetik be. Keszthelyi szokás az istálló küszöbére a karácsonyi seprűvel keresztet húzni befogás előtt. Az aprójószág, kisállatok, baromfiszaporulat szemmel verés és igézés elleni védelmét a "húgyos seprűvel" való behintés szolgálta. Embert ért boszorkányos rontás orvoslására is alkalmazták: Ormánságban az ijedtség okának felderítését célzó viaszöntés során seprűágacskára öntik a viaszt, másutt szenes vízbe tesznek seprűgallyat, e vizet seprűn szűrik át vagy a seprűszögbe (a seprű tárolására szolgáló szegletbe) öntik el. Seprűgallyal füstölik meg a szemmel vert gyereket, ruhácskáit a seprűre adják; ha ágybavizel, tüzes seprűvel veregetik meg a fenekét, ha nem beszél, nyírfaseprűvel csapkodják. 

1700-as évekből származó fametszet

Bizonyos hiedelmek szerint tilos a seprűt kölcsönadni, elégetni, két seprűt egymáson keresztbe tenni; a seprűvel vert gyerek, állat megbetegszik, megnyomorodik.

A seprű összességében a mágikus tisztítás eszköze: ahogy a koszt, szemetet, úgy a gonosz lelket, rontó hatalmakat is kitakarítja a lakótérből. A boszorkány által meglovagolt seprű (tiló, piszkafa stb), mint hátassá bűvölt tárgy, párhuzamba állítható a sámándobbal (Diószegi Vilmos a rostában látta a hajdani dob direkt megfelelőjét, részben a rostában történő lélekutazás, részben a rostaforgatás, bobolás, babolás okán). A seprű "megszemélyesítése" fejeződik ki a hazai seprűs táncokban is.

Források:

Diószegi Vilmos 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Cohn, Norman 1993: Európa démonai. Corvina, Budapest.

Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György 2010: Jelképtár. Helikon, Budapest.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3 Népszokás, néphit, vallásosság - Mágia

Magyar Néprajzi Lexikon - Boszorkány

Magyar Néprajzi Lexikon - Seprű, söprű

Magyar Néprajzi Lexikon - Szent György napja

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.

Szendrey Ákos  1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest

mágia és egyház

A múlt héten írottakhoz szolgál adalékokkal Norman Cohn "Európa démonai" c., lentebb ismertetett műve. A (középkori) kereszténység és a mágia problémás kapcsolatát eképp ecseteli:

"Már az ősegyház minden mágikus tevékenységet a pogányság megnyilvánulásának tekintett, a pogányságot pedig a démonok imádásával tartotta azonosnak*. Majdnem mellékesnek tartották, hogy a mágikus cselekmények mögött ártó, ártalmatlan vagy jótevő szándék húzódott-e meg; az egyház minden ilyen cselekményt kárhozatosnak ítélt, mert döntő szerepük volt benne ama gonosz szellemeknek, a pogány isteneknek. Mint szinte valamennyi kortársuk, az egyházatyák is kétkedés nélkül elfogadták, hogy a mágia hatékony, hogy igazán képes csodákat művelni, ezek azonban veszedelmes csodák, gonosz fogások, amelyekkel a démonok veszik rá fondorlatosan az embereket, hogy az Isten ellen szegüljenek. Ez volt a véleménye Jusztinosz vértanúnak már korán, a II. században, s még mindig ez volt a véleménye a legnagyobb és legbefolyásosabb latin egyházatyának, Ágostonnak az V. század elején...

Ágoston nem kétli, hogy a démonok segítségével az emberek véghez tudnak vinni olyan malficiumokat**, amelyek egyébként meghaladják az emberi képességeket. Ha az istentelenek el tudják rabolni a maguk számára felebarátjuk termését, ha szemmelveréssel ártani tudnak neki, ha még igavonó barommá is át tudják változtatni, ez csak azért lehetséges, mert a démonok természetfölötti erőt kölcsönöztek nekik, cserében azért a hódolatért, amelyet tőlük kapnak. De ugyanez érvényes minden mágiára, ha mégoly ártatlannak látszik is. Amulettek viselése, horoszkópok szerkesztése, sőt még a gyógyítás is, ha elmondott vagy leírt varázsigékkel végzik - minden efféle elkerülendő mint pogány, tehát ördögi tévelygés. Lényegében ez maradt az egyház tanításának az irányvonala a középkori Európa történetét felölelő ezer éven át.... A mágia e formáinak persze semmi közük sem volt a maleficiumhoz, s csakis vallási szempontból estek kifogás alá. A jövendőmondást, a jóslást, amulettek viselését, betegek mágikus gyógyítását elítélő zsinatokat ugyanazok a meggondolások vezették, mint az arles-i, vannes-i, narbonne-i, rheimsi és roueni zsinatokat, amelyek az V., VI. és VII. évszázadban bizonyos időközönként követték egymást, s a fák, sziklák és források tiszteletét ítélték el. A püspökök szemében mindez a pogányság elleni harc része volt, a pogányságot pedig még mindig a démonok tiszteletével azonosították. 

Az egyház hivatalos álláspontja fokozatosan hatni kezdett a világi hatóságokra, és a VI. századtól fogva a germán népek törvényeit a mágia keresztény értelmezésének figyelembevételével módosították. Az ősi pogány törvények csak a maleficium formájában vettek tudomást a mágiáról, és azt is csak abból a szempontból ítélték meg, hogy milyen állítólagos károkat okozott az emberek életében, egészségében, vagyonában. Az egyház hatására viszont kezdett érvényesülni az a felfogás, hogy mindenféle mágia bűncselekménynek tekintendő... A mágia, mint ördögimádás, az ördögimádás, mint az államot és egyházat egyiránt érintő vétség: ez az alapképlet már ebben a korai időszakban észlelhető."

* Cohn egy korábbi fejezetben (Változó nézetek az Ördögről és hatalmáról) szemléletesen bemutatja, hogy formálódott meg Isten ősellenségének, negatív ellenpólusának figurája, amely a zsidó vallás által az i.e. II. sz - i u. I. sz. között kitermelt apokaliptikus és apokfrif írásokban teljesedett ki. Az újonnan szárnyra kelő kereszténység megörökölte e zsidó demonológiát, és rögvest alkalmazta is mindazokra a vallásokra, amelyek ellentmondtak a Krisztus-hitnek - így vált a politeista pantheon démonok gyülekezetévé, a pogányság sátánimádássá.

** maleficium = rontás. A rontó varázslatot a pogány társadalmakban és az ókori civilizációkban egyaránt elítélték és büntették; ugyanezt találjuk napjaink természeti népeinél.

tudtad-e, hogy...?

Zvartnots templomrom, Örményország. Forrás

Templom szavunk eredetije, a latin templum az ókorban pogány szentélyt, elsősorban is az augurok (madárjósok) által megfigyelésére használt magaslatot (illetve jelképesen kimetszett égbolt-szeletet) jelölte. "A ... szó az égitestek mozgásának megfigyelésével függ össze, hisz a görög tem gyök az istenek elhatárolt helyével, szent körével kapcsolatos, s a rómaiak az augur botjával behatárolt égszektort nevezték először így" (Hoppál és tsai, 2010). A görögből átemelt temno, temnere ige (ki)metszést, vágást jelent; egy speciális hely szent célra történő elkerítésére, elkülönítésére utal (így válhat, amint az Marcel Mauss megjegyzi, a varázskör vagy mágikus négyzet is templum-má). A nyugat-európai nyelvekben a 'templum' pogány kötődése miatt a keresztény istentisztelet számára emelt építményt gyakran más szó (chruch, Kirche, chiesa stb.) jelöli; a templum származékai általános értelemben vagy nem-keresztény vallások istentiszteleti helyeinek megnevezésére szolgálnak.

Forrás: 

Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Szemadán György - Nagy András 2010: Jelképtár. Helikon Kiadó, Buadpest.

Mauss, Marcel (2000): A mágia általános elméletének vázlata. In: uő: Szociológia és antropológia. Osiris, Budapest. 

Tóthfalusi István (2001): Magyar Etimológiai Nagyszótár. Arcanum Adatbázis, Budapest (itt)

u.i.: habár a fotó nem sajátom, néhány éve én is megfordultam a képen szereplő templomban :). 

cikkajánló

Mostanában többet foglalkoztatnak közéleti problémák, etikai és morális kérdések, elsősorban is a keresztény Nyugat megosztó slágertémái, például a homoszexualitás és annak társadalmi megítélése, vallási fogadtatása. Személy szerint teljesen természetes dolognak tartom - számos állatfajnál megfigyelhető mint alkalmi örömködés, a hierarchia tudatosítására szolgáló aktus, közösségen belüli feszültségek feloldásának eszköze, tartós párkapcsolati alap - kéz a kézben az utódszüléssel,- és/vagy gondozással*. Minden emberi társadalomból ismert, a természeti törzsektől kezdve a magaskultúrákig, noha - tetszik vagy sem - nem csak az ábrahámita vallásokon nyugvó civilizációkban fogadja ellenszenv. "Primitív" népeknél éppúgy képezheti nevetség vagy rosszallás tárgyát, bár - ameddig ezirányú, sekélyes ismereteim terjednek - nem tartják halált vagy kirekesztést érdemlő bűncselekménynek. Megtaláljuk pozitív megvilágításban is, elég, ha például egyes sámánok rituális transzneműségére vagy a szórványosan előforduló beavatás-jellegű homoszexualitásra gondolunk. 

A keresztény világ mégis a természet rendje ellen való förmedelemként tekint rá, mint a teremtés Isten által alkotott törvényeinek (miszerint az új élet férfi és nő közösségéből sarjad, s az ellentétes nemek egysége a teremtés továbbvitelének, a Föld benépesítésének s a család szentségének kizárólagos letéteményese)  megcsúfolására. A krisztusi hit a gyermekáldást az Úr ajándékaként tartja számon; az ember erkölcsi kötelessége az élet továbbadása. Azok a kapcsolatok, amelyekben a résztvevők tudatosan ellentmondanak e parancsnak, elítélendők, akár fogamzásgátlásról, akár a már megfogant élet erőszakos megszakításáról, akár egyneműek szerelméről van szó.

Igaza alátámasztására a szemellenzősebbje előszeretettel citál a homoszexualitást kárhoztató bibliai idézeteket. Már pöfögtem egy sort arról, mennyire nemszeretem dolog egy-egy szentencia aranyigazságként való kiragadása, míg (esetlegesen ugyanott található, egykorú és egyazon forrásból származó) egyéb előírásokat semmibe veszünk. Ha végigolvassátok Mózes törvényeit, rögtön látni fogjátok, hogy férfi és férfi együtthálásának tiltása egy sereg olyan - mára aktualitását vesztett, megmosolyogtató,  abszurd vagy egyenesen visszatetsző - rendelet között szerepel, amiket még az ortodox Krisztus-hívő is  maximum kulturális relikviaként tisztel, s a mindennapok gyakorlatában esze ágában sincs betartani. 

A cikk, amibe ma botlottam bele, épp ezt a kérdést boncolgatja, s igyekszik a vonatkozó szentírási passzusoknak valamivel megengedőbb, toleránsabb értelmezését adni. Érthető a törekvés, hiszen a saját nemük iránt vonzódók közt is bőven van hithű keresztény, aki a mindenek felett álló szeretet fontosságát hangsúlyozza a rideg dogmatikával szemben (és jól teszi). Noha szerintem az Ószövetség homofóbiája nehezen tagadható, én is úgy vélem, hogy a krisztusi etika felülírja  a mózesi tradíciókat. S teljesen természetes, hogy aki keresztényként meleg, bízik benne, hogy az égi Atya kegyelme és nagylelkű szeretete rá is kiterjed. Talán hittestvérei is felismerik ezt egyszer.

Hosszan tudnék még lamentálni a témáról, de egyelőre megkíméllek benneteket tőle, előbb-utóbb úgyis kibújik belőlem a megmondóember.

Addig is áldás - 

Eső

* Bővebben a témáról még itt

miből lesz a cserebogár?

Avagy: kiből lesz a boszorkány?

Pontosabban: varázsló - ismét Marcel Mauss-hoz folyamodok, aki "A mágia általános elméletének vázlata" c. tanulmányának (Mauss, 2000) harmadik fejezetében (A mágia összetevői - I. A varázsló) részletezi, kinek és miért tulajdonított varázserőt, mágikus képességeket, boszorkányos hajlamot a környezete. Társadalomtudós lévén szakmai látóköre, vizsgálódási spektruma népek és kultúrák sokaságát öleli fel, ezúttal tehát kilépünk a magyar folklór keretei közül, ám a Mauss által felvázolt séma ismeretes hazánkban is.

Korábban már szó esett a bűbájos küllemi jellegzetességeiről, születési jegyeiről, sajátságos megjelenéséről. A lista tovább bővíthető: a feltűnő testi hibával megvert - félszemű vagy teljesen vak, púpos, sánta stb. - személyre szinte automatikusan a mágia árnyéka vetült. Mindezeken túl a varázslóra jellemző az érzékeny, nyugtalan, vehemens temperamentum, a labilis lelkialkat, a magas intelligencia, kifinomult szónoki képesség és előadókészség, az eksztatikus elragadtatásra való hajlam (1).  Egyes kultúrákban megtalálható a szent félkegyelmű figurája is (például a héjóká, in: Richard Erdoes - John Fire: Sánta Őz, a sziú indián sámán. Filosz Kiadó, 2004). A különleges tehetség - hasbeszélés, bűvészkedés, stb -, kiváló mesterségbeli tudás (lásd a magyar néphit tudós pásztorát, molnárát, kocsisát, méhészét [2] ) az átlagember szemében feltételezte a mágiahasználatot. 

A fenti jellemzőkkel rendelkező egyének társadalmi szempontból határhelyzetben voltak: különbözőségük a tömegtől sajátságos státuszt biztosított nekik. A köz ambivalensen viszonyult hozzájuk - egyszerre voltak számkivetettjei és szánandó gyámoltjai, nevettetői és félve tisztelt mágusai.

Hasonlóan kétarcú volt a nők megítélése. A törzsi társadalmak zömében periferiális csoportot képeznek, akik a közösségnek (például a döntéshozást vagy az öröklést illetően) nem teljes jogú tagjai, vallási szempontból pedig profánnak (a szentséggel összeférhetetlenül közönségesnek) vagy egyenesek tisztátalannak minősültek (utóbbi hatványozottan érvényesült a havivérzés idején - se szeri, se száma a menstruáló nővel és a menstruációs vérrel kapcsolatos tabuknak, illetve mágikus hiedelmeknek). Férfiaktól való (biológiai - lelki) különbségük, (tevékenység,- és térbeli) elkülönülésük mágikus-misztikus köntösbe öltözik: különböző életszakaszaikban, illetve életfordulóikon rejtélyes varázserő övezi őket. Míg a szűz lány - érintetlensége mágiájával - a varázsló segédje, a bűbáj segédeszköze, az érettséget jelző menzesz váladéka hathatós alapanyag; a szülés és a gyermekágy egyenesen vonzza a természetfeletti erőket, az anya-szerepből kiöregedett és termékenységét maga mögött hagyó öregasszony (különösképp, ha özvegy és/vagy egyedülálló, s ily módon minden hagyományos női funkción túllépett) - afféle androgün fél-lényként - maga a boszorkány. "A nők mágikus természete olyannyira társadalmi megítélés függvénye, hogy elsősorban a közvélemény határozza meg... Az úgynevezett primitív társadalmakban az öregasszonyokat és nőket olyan varázslásokért vádolták és büntették meg, amiket el sem követtek. A középkorban, különösen a XIV. század után a női varázslók, a boszorkányok kerülnek többségbe ... a boszorkányok sokasága azokról a társadalmi előítéletekről tanúskodik, amelyeket az Inkvizíció használt ki és táplált." (Mauss, 2000 - a továbbiakban minden idézet innen származik)

A gyermeki egzisztencia még bizonytalanabb. A gyermek különböző szertartások révén, fokozatosan válik a társadalom teljes jogú tagjává; az életfázis-váltásokhoz kötődő átmeneti rítusok (3) több fordulóban vezetik be a közösségbe (pl. névadási ceremónia, avatási rituálék, stb). Mindaddig, míg át nem lép egy bizonyos küszöböt, s különösen, míg fiatal, természeténél fogva szoros kapcsolatban marad az embereken túli és kívüli világgal. Így lehetséges, hogy bizonyos esetekben előszeretettel tulajdonítanak neki varázserőt - lásd az afrikai "gyermekboszorkányok" vagy a gyermekek ellen folytatott inkvizíciós eljárások példáját. 

Egyes foglalkozások magukban hordozzák a transzcendenssel való praktizálás gyanúját. A test és a natúra rejtelmeit ismerő orvos, javas, gyógyító, a testi hulladékokkal (haj, szakáll, bajusz, köröm) érintkező borbély, a társadalomtól elvonultan élő s a természet titkait fürkésző pásztor, a halállal és halottal meghitt viszonyt ápoló sírásó, hóhér, illetve a tűzzel és fémmel dolgozó kovács (4) hagyományosan varázslatos figura. 

Nem csak a társadalmon-kívüliség, hanem a társadalmi rang is indikálhat mágikus hatalmat. Magyarán szólva jellegzetesen varázserejű és/vagy vallási szempontból is "szent" a király, törzsfőnök (5). Személyét tabuk övezik, életét rituális tiltások és előírások rendszere szabályozza, hogy a benne megtestesülő szentség, természetfeletti erő, mana ne kárt okozzon, hanem a közösség hasznára legyen (bővebben ld. Frazer, 2005). Maga a hivatásos varázsló is jelentős politikai szerepkört tölthet be. 

Vallás és mágia viszonya meglehetősen összetett, a kettő közti határvonal képlékeny - noha érzékelhető, nehezen definiálható. A vallás maga is sok mágikus elemet tartalmaz, a mágia pedig számos vallásos vonást. A kereszténység mágiának, babonának minősíti az őt megelőző vallások hiedelmeit, rítusait, azok papjaira pedig mint varázslókra, ördöngösökre tekint. Ezzel persze nem csak a krisztusi hit van így. Mauss leszögezi: "Amikor egy vallás felbomlik, az új egyház tagjainak szemében a régi vallás papjai varázslókká válnak. Ilyennek tekintik a muszlim malájok vagy shamok a pawangot vagy a paját, akik valójában egykori papok." Kevesen tudják, de a buddhista lámák a sámánok ellen folytattak hasonló hadjáratot (6). A hamis vallás mágiává degradálása sújtotta a különböző eretnek csoportokat, illetve a zsidóságot.

Ám még a mainstream (nem feltétlenül keresztény) vallásban is a varázslás gyanúja lengi körül a specializált papságot. Ha Európát nézzük, a klérus tagjainak társadalmi elszigeteltsége, magánya, cölibátusa, rendhagyó életvitele és szoros kapcsolata a szentséggel - s nem utolsósorban idővel kialakuló írástudó műveltségük, amely kiemelte őket "a nyájból" - varázserővel telítette alakjukat. "A középkorban úgy vélték, hogy a papok különösen ki vannak téve a démonok támadásainak, és ezért kísértést érezhetnek démoni, azaz mágikus cselekedetekre... A velük szemben érzett gyanakvás sokszor beigazolódni látszik. Vagy ők maguk folyamodnak mágiához saját céljaik érdekében, vagy pedig papi beavatkozásukat ítélik szükségesnek mágikus szertartás elvégzéséhez, s el is érik, hogy - sokszor tudtukon kívül - részt vegyenek rajtuk." Szemléletes példája ennek a közelmúltbeli Erdély vagy Gyimes, ahol bizonyos mágikus szolgáltatásokért (ráböjtölés, fekete mise, tolvaj azonosítása, istenítélet-szerű büntetése, megátkozása stb.) az amúgy protestáns, illetve katolikus székelyek és csángók a román ortodox paphoz fordulnak (7). A népi gyógyászatban használt mágikus ráolvasók előképét részben hajdani egyházi benedikciók, illetve szerzetesek által írt áldások, gonoszűző rigmusok szolgáltatták (8). Az egyházi szentelmények (szentelt víz, barka, gyertya, ostya stb.), egyházi ünnepek hozzávalói (karácsonyi abrosz, morzsa stb.), sőt, bizonyos liturgikus szertartások (határszentelés, házszentelés stb.) egyaránt szolgálhatnak lényegében mágia-pótlékként, mágikus célokat (jó termést, bő szaporulatot, egészséget, a lakhely gonoszok elleni védelmét stb).

A román és ortodox pap személyében a mindig titokzatosnak és varázslatosnak látszó "másik" valláson túl egy további jellegzetesség is megjelenik: az idegen mivolt. Az idegen par excellence varázserővel rendelkezik: Van Genepp már említett könyvében kitér erre a vendégfogadás rítusait ismertetve. Teljes etnikumok, népcsoportok, kasztok válhattak ily módon varázslóvá: különböző nomád törzsek (klasszikus precedens a cigányság), vándorló kézművesek (Indiában pl. a kereskedők, tímárok kasztja). A "szomszéd", mint állandóan fenyegető közelségben levő "idegen", a(z általában rontó) bűverő sztenderd hordozója. "Az ausztrál törzsek szerint a törzsön belül bekövetkező valamennyi természetes halál a szomszédos törzs varázslatainak eredménye... A védikus Indiában a varázslók jelölésére szolgáló egyik szó azt jelenti: idegen." Európa paraszti kultúrájában a termékenységért folytatott eksztatikus lélekcsaták a szomszéd falu vagy nemzetiség rossz halottai, varázslói, boszorkányai ellen zajlanak (9), Afrika tengerparti népei a vadonban élőket, a skandinávok a finneket és a lappokat, a hinduk a daszjukat, a görögök, arabok és jezsuiták a brahmanokat tartották varázslónak (az érintettek olykor önként rálapátoltak e szerepre: "... a lappok ugyancsak széllel teli zsákokat adtak el az európai tengerészeknek". Általában igaz, hogy "amikor két civilizáció érintkezésben áll egymással, a mágiát rendszerint a kisebbiknek szokás tulajdonítani", de az idegenség varázsa "magaskultúrák" találkozásakor is töretlen, így lehet, hogy a görögök az egyiptomi isteneket hívták segítségül mágikus rítusaikban, napjaink ezoterikus gyakorlatában pedig divatoznak az egzotikus távol-keleti eszközök és nézetek.
Végül előfordult, hogy bizonyos családokban öröklődött a varázserő, pontosabban hagyományozódott a varázslói szerepkör. Természetesen sem ez, sem a fenti kritériumok nem kizárólagosak: ahhoz, hogy az ember bűbájossá váljon, nem muszáj félszeműnek, sántának, epileptikusnak, bibircsókos állúnak és szőrös orrúnak lennie :) - szerencsénkre. Mindazonáltal a fenti szempontok sokrétűen érvényesülnek a boszorkányokra, mágusokra vonatkozó hiedelmekben és képzetekben - a Kárpátokon kívül és belül egyaránt.

 Jegyzetek és források:

(1) Ez éppúgy igaz a sámánokra, mint a középkori misztikusokra, szentekre. A sámáni praxist - ahogy azt már említettem - kezdeti kutatói egyenesen idegbetegséggel, az ún. sarkvidéki hisztériával magyarázták. Illusztrációként: Diószegi Vilmos: Samanizmus (Terebess, 1998)

(2) Pócs Éva (szerk.): Hiedelemszövegek. (2012, Balassi). Mesterségek tudósai c. fejezet (tudós pásztor, tudós kocsis, ördöngös vadász, patkányküldő, ördöngös molnár, tudós méhész, tudós kovács, tudós hajós, ördöngös muzsikus); Gunda Béla:Varázsló méhészek, ill. A mágikus jószágőrzés. In: Uő: A rostaforgató asszony (Múzsák Közművelődési Kiadó, 1989).

(3) A fogalomról bővebben: Arnold Van Genepp: Átmeneti rítusk (L'Harmattan, 2007).

(4) Ld pl.: Eliade, Mircea: Kovácsok és alkimisták. (Cartaphilus, 2004)

(5) Frazer, James: Az aranyág. (Osiris, 2005. Mint tudjuk, Frazer egyenesen a varázslóból származtatja a királyság, főnökség intézményét); lásd még érdekességként: Bloch, Marc: Gyógyító királyok (Osiris, 2005 - az angol és francia uralkodók görvélykórt kézrátétellel orvosló gyakorlatáról és ennek kapcsán a király emberfeletti hatalmáról), illetve Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban (Balassi Kiadó, 2000 - a keresztény Európában a pogány istenkirály, mágikus uralkodó "helyébe" lépő szent királyokról)

(6) Obrusánszky Borbála: Adalékok a sámánok üldöztetéseihez Mongóliában. In: Hoppál Mihály -Szathmáry Botond - Takács András (szerk.): Sámánok és kultúrák (Gondolat Kiadó, Budapest).

(7). Általánosságban: Pócs Éva (szerk.:) Hiedelemszövegek (2012, Balassi) - Tudós pap, Román pap alcímek; továbbá Pócs Éva: Átok, rontás divináció: boszorkányság a vallás és mágia határán. In. Uő (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2001); Pócs Éva: Boszorkányság vallás és mágia határán. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a tankönyvtár oldalán); Czégényi Dóra: A román pap alakja egy szilágysági közösség hiedelemrendszerében Gyógyítás és rontás. In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Tanulmányok a transzcendensről IV. (Balassi, 2004); Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei (General Press, 2004).
(8): Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002; a ráolvasásokról szóló hosszabb bejegyzést pedig - ha netán akad olyan elvetemült, akit érdekel :) - itt találjátok.
(9): Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet (Európa Könykiadó, 2003); Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997).

könyvespolc: boszorkányság

(zanzásított könyvajánló, erősen fülszöveg-szagú ismertetőkkel - az elcsépelt sablonokért előre is elnézést kérek, remélve, hogy maguk a kötetek így is kellően érdekesnek tűnnek majd)

Cohn, Norman 1993: Európa démonai. Corvina, Budapest. (326 old.)

Norman Cohn (1915-2007) akadémikus történész, a Sussex-i Egyetem neves egykori professzora könyvében a boszorkányüldözés kialakulásának folyamatát tárja fel, megismertetve az olvasóval a sztereotip szabbat-vízió ókori gyökerű előfutárait, azokat a csoportokat és eszméket, amelyekre a boszokányokat megelőzve sújtott le a rituális kannibalizmus, a vérfertőző orgia és a sátánimádás vádja, s a kora-újkori boszorkányhisztéria társadalmi-történelmi táptalaját. Ahogy Cohn egyéb munkái, e könyv is árnyaltan tálalja a bűnbakteremtés örökérvényű mechanizmusát, s ezzel a mai kor számára is tanulságul szolgál.
POST SCRIPTUM: kötelező olvasmány. 10/10

Boyer, Paul - Nissenbaum, Stephen 2002: Boszorkányok Salemben - A boszorkányság társadalmi gyökerei. Osiris, Budapest. (286 old.)

A szerzőpár (mindketten történészek, egyetemi professzorok) a salemi eseményeket új megközelítéssel, társadalmi aspektusból vizsgálja, Salem Village és Salem Town mindinkább kiéleződő rivalizálásának, illetve a Salem Village-et megosztó belharcok tükrében. A fülszövegből idézek: "A konfliktusok leginkább két vezető család ellentétében kristályosodtak ki. A puskaporos hordóba egy új lelkész megjelenése vetett szikrát, aki a település pártharcát a jó és a rossz küzdelmeként állította be. 1692-ben párthívei ellenfeleiket boszorkánysággal vádoltak meg: a >>puritánok<< megkíséreltek leszámolni az individualistákkal." A könyv elnyerte az amerikai történelemírás egyik legrangosabb díját, az  American Historical Association "John H. Dunning" kitüntetését.

Eliade, Mircea 2005: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris, Budapest. (159 old.)

A kötet a neves vallástörténész, Mircea Eliade (1907-1986) válogatott tanulmányait közli a címben jelzett fogalmak köré rendeződve. Az egyes írásokat a főbb fejezetek tömörítik tematikus csokorba: Kulturális divatok és vallástörténet; A világ, a város, a ház; A halál mitológiái: bevezetés; Az okkult és a modern világ; Megjegyzések az európai boszorkányságról; Lélek, fény és mag. A hangzatos címek alatt sokszínű ismeretanyag ötvöződik, a keleti misztériumoktól az itáliai benandanték balkáni párhuzamain át a művészet és mitológia kapcsolatáig. Eliade-t, remélem, nem kell bővebben bemutatnom: hazánkban talán legismertebb művei a háromkötetes "Vallási eszmék és hiedelmek története", valamint a "Samanizmus: az extázis ősi technikái".
POST SCRIPTUM: a kötetnek csak egyetlen hibája van: hogy túl rövid. 10/8

Henningsen, Gustav 1988: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Kossuth Könyvkiadó, Budapest. (353 old.)

Henningsen (1934- ) - a könyv megjelenésekor a koppenhágai Néprajzi Múzeum igazgatója - a spanyol inkvizíció 1609 és 1614 között lefolytatott gigászi boszorkányper-folyamának dokumentumait dolgozta fel. A baszkok ellen irányuló, mértéktelenné duzzadt büntetőhadjáratnak a józan szkepticizmus vetett gátat, amelynek szóvivője épp egy inkvizítor: Alonso de Salazar Frias volt. A fennmaradt iratokon keresztül a szerző felvázolja a boszorkányhisztéria szociológiai, lélektani és vallási hátterét, a bírósági eljárások ügymenetét és az eseményeket alakító személyes viszonyokat, kitérve a kérdés tudománytörténeti megközelítésének dilemmáira is. 

Sebald, Hans 2000: Boszorkányok hajdan és ma. Holnap Kiadó, Budapest. (281 old.)

Sebald (1929-2002) - szociológus doktor, az arizonai Állami Egyetem egykori professzora - kutakodásai helyszínéül a bajorországi "farnk Svájcot" választotta, ahová családi gyökerei vonzották. A hetvenes években megkezdett adatgyűjtés során az itt élő parasztok mágikus világképét és gyakorlatát igyekezett minél szerteágazóbban és mélyebben megismerni, hogy megörökítse az utókor számára e sokszínű hagyománykincs gyorsan fakuló árnyalatait. Mivel adatközlői egy részéhez rokoni szálak fűzték, mások generációk óta a család régi barátai, jó ismerősei voltak, otthonosan mozgott a körükben, s ennek köszönhetően mély betekintést nyert a mindennapjaikba, világlátásukba, gondolkodásmódjukba. A belső résztvevő értő szemével s szeretetteljes együttérzésével meséli el történeteiket, hogy aztán az itt élő boszorkányságot összevesse a történelem démonikus rémálmaival és a modern idők (némiképp pontatlanul tálalt) romantikus spirituális mozgalmaival (tessék felkészülni, a tudós szkepticizmusával kritizálja a boszorkányság legfrissebb - ahogy ő fogalmaz: üvegházi -  hajtásait). A boszorkányság szerepe, hagyományos és újdonsült funkciói mellett boszorkányság vallási és közösségi viszonyait is ecseteli.
POST SCRIPTUM: miután végigolvastam, némiképp megfakult a fentebb fényezett glória. Sebald rendszertelenül csapong múlt és jelen között, néprajzi gyűjtéseit szórványosan ismerteti, mintegy illusztrálandó egyéb gondolatait; a távolságtartó, objektív szakszerűség helyett vehemensen foglal állást a kereszténység és boszorkányság viszonyát illetően; bizonyos fogalmakat mintha képzavarral kezelne (gondolok itt az incubus és succubus téves értelmezésére); a fordítói - szerkesztői munka (ami, hogy csak pár példát soroljak, az afrikai azande törzsből az afrikai Azande országot, Bronislaw Malinowski-ból Borislav Malinowskit, kisze-babából pedig kece bábut csinált) pedig egyenesen csapnivaló. A szervezett egység és a logikai vezérfonal hiányzik, fejezetekbe gyűjtött rendezetlen elmélethalmazok követik egymást, itt-ott bosszantó pontatlanságokkal és következetlenségekkel. Persze ettől még olvasható és tartalmaz hasznos ismereteket: 10/6

Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető, Budapest. (401 old.)

Szendrey Ákos (1902-1965) a magyar néprajzszakma jeles képviselője, akit a néphit és népszokások, valamint a társadalmi berendezkedés kutatójaként tart számon a tudománytörténet. A tárgyalt kötetben arra tesz kísérletet, hogy a boszorkánysággal kapcsolatos hazai hiedelmeket összevetve a szomszédos népek (egyszóval szlávok), illetve a magyarsággal szoros kulturális kölcsönhatásban álló nemzetek (németség) hasonló anyagával kiemelje a sajátosan magyar vonásokat. A boszorkányhiedelmeket fejezetekre bontva, részletgazdagon tárgyalja, minden fejezet végén idézve a recens külföldi adatokat. Noha a célt, a tisztán hazai elgondolások felmutatását illetően nem jár mindig sikerrel (s ha mégis, az olykor kicsit izzadtságszagú), a könyvnek különös értéket ad a 19.-20. század magyarországi boszorkányképzetek rendszerbe foglalt és nemzetközi párhuzamokkal illusztrált, lehetőleg teljeskörű bemutatása. A szerző halála óta eltelt évtizedek ugyan újabb és újabb adatokkal gyarapították e témát, így A magyar néphit boszorkánya nem nevezhető hiánytalan adattárnak, mégis kiváló eligazítást, alapvető áttekintést ad. Értékelés: 10/7

csütörtök

"Honnan jön az égzengés, atyám?"      "A hatalmas úrtól, a mennydörgő Thortól, fiam".        "Valahol Asgard-ban..."

boszorkányság és teológia

"A középkori boszorkányság a keresztény teológiában gyökerezik, abból is táplálkozik*. S minthogy a vallásos premisszák jelentősége a századok során lényegileg nem változott, a boszorkányhit sem vált érvénytelenné. Ha a dogmatikusan vallásos keresztények nem foglalkoznak manapság ezzel a kérdéssel, az nem a hit, hanem a politikai hatalom hiányát jelzi. Elképzelhető, hogy mivel az ortodox dogmából logikusan következik a "boszorkányság", megfelelő hatalom birtokában büntetőjogilag is eljárnának ellene."

Sebald, Hans 2000: Boszorkányok hajdan és ma. Holnap Kiadó, Budapest. Bevezető szavak a "Boszorkányság és teológia" c. fejezethez.

* értsd: a középkori és kora-újkori, vallási ihletésű démonikus boszorkányképzet.

vissza a középkorba?

Szemem elé került ma egy hír, miszerint mind több ördögűző képzése folyik a Vatikánban, mivel a klérus bizonyos országokban nem bír lépést tartani a kezelésre szoruló megszállottak gyarapodásának ütemével. A riportban idézik Francesco Bamonte-t, a Nemzetközi Ördögűzők Egyletének fejét, aki a probléma gyökerét egyértelműen az okkultizmus fokozott térhódításában látja. Ha átfutjátok a Magyar Katolikus Lexikon vonatkozó címszavát, az is kiderül, mit sorol az egyház e fogalom alá: nemcsak a sátánizmust, a fekete mágiát, a jóslás minden válfaját, a szabadkőműveseket, a rózsakereszteseket, a teozófiát, a kabalát, a gnoszticizmust, a hermetikus hagyományokat, az alkímiát, az asztrológiát, Crowley-t, Papus-t, Elphias Lévi-t, Helena Blavatsky-t, Dion Fortune-t*, a nem-keresztény vallások mágikus-ezoterikus vonásait, hanem a New Age-t, a wiccát, az újpogányságot, sőt - a reikit, a feng shui-t, az energiagyógyítást, az agykontrollt, a jógát és így tovább. Mindezekben Róma - végső soron érthetően - fenyegetést lát, hiszen az általa egyedüli igazságként ismert és hirdetett világképet kérdőjelezik meg.

Nem tagadom, hogy a démoni possessio valóságos veszély, s bizonyos esetekben az egyház aggodalma, illetve cselekvő fellépése indokolt. Az akár segítő, akár ártó szándékú szellemek általi megszállás, megszállottság jelensége egyidős az emberiséggel, s némelyik vallásos-mágikus gyakorlatnak egyenesen lényegi eleme - kézenfekvő példa erre a sámán praxisa. Azt sem állítom, hogy a Vatikán egyenlőségjelet tesz az okkultizmusnak címkézett eszmék és gyakorlatok, valamint a démoni erőkkel való cimborálás között, legfeljebb alkalmi ok-okozati kapcsolatot tételez fel a kettő között. És hát mi tagadás, a gombamódra szaporodó misztikus tanok, ezoterikus szellemi áramlatok, mondvacsinált mesterek és önjelölt jógik közt még az én szememmel nézve is jónéhány kétes értékű, hitelű akad.

Mégis úgy elkeseredtem. Merthát továbbra is - újra és újra - arcul csap a felismerés, hogy a dogmatika** minden olyan, a természetfelettire vonatkozó elgondolást és cselekedetet, amely nem fér bele a keresztény kozmológiába, szükségszerűen ördögi eredetűnek vagy legalábbis babonás téveszmének minősít.

Szóval (megint?vagy még mindig?) itt vagyunk. S hova jutunk ezután?

* Azért soroltam épp e neveket, mert viszonylag ismertek - függetlenül attól, hogy személy szerint mennyire szimpatizálok velük.

** A rend kedvéért tegyük hozzá, a "mainstream" álláspont és az egyéni hívők véleménye két külön dolog. Számos keresztény szívbaj nélkül jógázik, használ alternatív gyógymódokat vagy rendezi be a lakását a feng shui elvei szerint; még a papság sem egységesen ítéli meg e jelenségeket.

hogy miért jó néprajz szakra járni?

Például mert előfordulhat, hogy a vizsgán szerelmi varázslatok kivitelezéséről kell számot adnod - no persze szigorúan elméletben. 

Kívánhatnék-e ennél többet? :)

tudtad-e, hogy...?

Szélütés szavunk azon az Európa több pontjáról adatolt hiedelmen alapszik, hogy a viharban, (forgó)szélben utazó gonosz lelkek (betegségdémonok, rossz halottak, tisztátalanok, kereszteletlenek, boszorkányok, szépasszonyok stb.; Pócs Éva e sorba állítja a télközépi kísértetjárás prominens jelenségét, a wilde Jagd-ot, vad hajszát is) a velük találkozó embert "megütik" (struck, vö: fairy-struck), amelynek nyomán az lebénul, megnyomorodik (mai fogalmainkkal élve agyvérzést kap). Beszédes szinonimái: gutaütés, gutasimítás, Szépasszony szele. A "guta" (gút, gutta, gut) szó eredete bizonytalan, kora-újkori írásos forrásokban már megjelenik, mint az íz-hez hasonló megszemélyesített, betegségokozó széldémon. "Ördöngös" kapcsolatait jelzi az a Körös-vidéki vélekedés, amely szerint olyan helyre ülve lehet gutaütést kapni, amit táncoló boszorkányok verejtéke áztatott. 

A népi gyógyászat kenéssel, köpölyözéssel, érvágással, piócával, erős illatú-ízű (viola, zsálya, méhfű, menta, levendula, kakukkfű, mustár, torma) növényekkel, csalánnal igyekezett orvosolni.  

Források:

Magyar Néprajzi Lexikon - Guta

Pócs Éva, 2001: Megszálló halottak - halotti megszállottság. In: uő (szerk.): Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

miről ismerkszik meg a boszorkány?

Aki Karácsonyra elkészítette a Luca-széket, és még volt is mersze felállni rá az éjféli mise alatt, megpillanthatta a boszorkányok sajátos ismertetőjegyeit: a folklór ágas-bogas agancsról, széles ökörszarvaról, konty alá tűzött tollseprűről számol be. A Luca-székkel történő boszorkányazonosítás a németségnél is ismert, az itteni rontó bűbájosok különös fejfedőt - például sajtárt, üres méhkast, tejszűrőt - viselnek, vasvilla, fejőrocska van náluk, úrfelmutatásnál hátat fordítanak az oltárnak - csakúgy, mint délszláv kartársaik. A folklór számos egyéb, rituális alkalmakhoz (szent időhöz, helyhez) fűződő, különféle varázseszközök és varázscselekmények segítségével végbevitt boszorkány-azonosítási módszert ismer - ezeket egy következő bejegyzésben ismertetem majd. Bizonyos vonások azonban a hétköznapokban is a boszorkányság gyanúját keltették (az alábbiakban a küllemi sajátságokról lesz szó).
Jellemző az összenőtt szemöldök, a szúrós tekintet, az intenzív, "világító" pillantás, "rossz nézés". Az ilyen ember akár szándéktalanul is ront, igéz: szemmel ver. "Kiskunfélegyházán azt, akinek a szemöldöke összefut, ha nem is boszorkánynak, de boszorkányosnak tartják... Recsken csak az lehetett igazi boszorkány, akinek akkora ereje volt, mint a tuloknak, szeme este világított, szikrázott, nappal órákig tudott a napba nézni, éjjel meg a legnagyobb sötétségben is látott." (Szendrey, 1986). Az ilyen ember a szobába lépve lesüti a szemét, kerüli mások tekintetét, vagy épp ellenkezőleg: meredten bámul a bentlevőkre.
Különböző születési jegyek is előrevetítik a későbbi mágikus pályafutást. A foggal születés a táltos és a boszorkány közös ismertetőjegye lehet. A hasonló szokatlanságok egyébként világszerte különös sorsot, varázserőt jósolnak: a burokban, foggal vagy fogsorral, szőrösen, állati testrészekkel (például farokkal), nyakán köldökzsinórral stb. világra jövőt megkülönböztetetten kezeli a hagyomány - ennek a magyar néphitben és szomszédnépeinknél is számos példája kínálkozik. Farokkal rendelkező boszorkányról számol be a Hiedelemszövegek (Pócs, 2012) egyik kárpátaljai adatközlője.
Állatias vonásokból a Luca-székhez kapcsolódó hiedelmeken kívül sincs hiány. A szarv-viselés a hétköznapokban is tettenérhető: a boszorkány az ajtón belépve félrefordítja a fejét. A szigetváriak szerint a bűbájosok "női alakban jelennek meg, de lólábúak, és előrehajlott, rút testük van." (uo.).
Gyakran kelti boszorkány benyomását a rongyos ruhájú, elhanyagolt, kellemetlen szagú, az átlagostól eltérő testalkatú (idős) ember; az az asszony, aki feltűnően sokat nyelvel, nagyszájú. Boszorkányos ismertetőjegy a női bajusz, illetve a kifordítva felvett ruházat is. A hajszínek közül a vöröshöz kapcsolódik negatív konnotáció, a rőt embert gyanakvással szemléli a népi műveltség.
A boszorkány sajátos eszközei a "varázsbot", vagy a közlekedésre használt seprű, tiló, rosta, stb. Példa: "... mindig vót öt-hat söprű az Éva néni ajtójába, mindegyiken más-más toll vót, oszt mindég mondta, hogy ezen mén éjje, ez vót a lova nekije. " (Pócs, 2012). Ugyanitt említésre kerül a küszöbre felszegezett lópatkó, illetve tetőn látott sajátos oromdísz (két egymással szembeforduló, kiöltött nyelvű kutya), mint boszorkányos ismertetőjegy.

Szendrey Ákos a magyar néphittel legszorosabb kapcsolatokat ápoló germán és szláv folklór boszorkányairól - a teljesség igénye nélkül - így ír: "A német néphitben a boszorkányok csúnya, öreg asszonyok, a tiroliak szerint rongyosak, nagy fekete puhakalapot viselnek, széles karimával, és nem tudnak az ember szemébe nézni, mindig pislognak.  Arcszínük fakó, földszínű, szemük mélyen fekvő, ha sírnak, nincsen könnyük. Minél pirosabb és dagadtabb egy boszorkány szeme, annál félelmetesebb, testük petyhüdt és fonnyadt, hajuk zilált, fésületlen. Oberpfalzban szemöldökük az orr felett összenőtt, szájukat bajusz szegi be, szemüket vörös, húsos karikák övezik. A délszlávok szerint eltérő a boszorkányok kinézése ... Krajnában a boszorkányoknak majomfejük van és piros sapkájuk. Általában fekete, göndör vagy fehér hajúak, öreg, mérges, rongyos nők. Takaros, formás nő csak kivételesen lesz boszorkány."
A fenti jellemzők nagy része természetesen nem a boszorkány kizárólagos sajátsága. A foggal születés, rendkívüli testi erő (s egy, fentebb nem idézett adat szerint a sokáig tartó szoptatás, kései elválasztás) a garabonciás, táltos mondáiból is ismert (a bika-alak, szarv-viselet szintén ide köthető). Az állati végtag megtalálható a lidérc vagy általánosabban az ördög-hiedelemkörben, ésígytovább. A hiedelmek kulturális környezetükkel dinamikus kölcsönhatásban állva szüntelen változnak, formálódnak, átalakulnak és összeolvadnak, egymáshoz közeli szegmenseik közt intenzív cserekereskedelem zajlik, ettől válik oly szerteágazóvá és gazdaggá a néphit birodalma.

Források:
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Pócs Éva (szerk) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest. (+ ld. Pócs Éva egyéb, boszorkánysággal kapcsolatos munkáit).
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest. 
Magyar Néprajzi Lexikon: Luca - szék
Magyar Néprajzi Lexikon: Boszorkány

ajánló

A sámánizmus szimpatizánsainak ajánlom ezt az ígéretesnek tűnő (egyelőre félkész) oldalt:

január