gomba és boszorkányság

Mmm, ez az idő - a hét elején a kitartó esőzés, az utóbbi napokban a szelíd felmelegedés - igazi gombacsalogató (csalhatatlanul jelzi a szezon kezdetét, hogy tegnap éjjel gombászásról álmodtam, a kibontakozófélben lévő gombaőrület első tüneteként). Ami a gombák szerepét illeti a természetfelettire irányuló kulturális és mágikus hagyományokban, írtam már a boszorkánykörről és a hallucinogén gombák dicső múltra visszatekintő felhasználásáról az eksztatikus élmény kiváltásának gyakorlatában (legyen szó az istenek húsáról, a varázsgombáról vagy az Indra által olyigen kedvelt mennyei nedű, a szóma, haoma alapanyagaként szolgáló légyölő galócáról*). Ezúttal Zsigmond Győző "Gomba és boszorkányság" c. tanulmányából (megjelent: Pócs, 2004) kivonatolt adalékokkal szeretném gazdagítani ismereteinket.

légyölő galóca

A magyar néphagyományból nem mutatható ki a pszichoaktív gombák - rituális-mágikus indíttatású - szándékos fogyasztása, ugyanakkor egyes fajok hallucinogén hatása közismert volt. Talán egykori megkülönböztetett jelentőségére utal a légyölő galóca "bolondgomba" elnevezése (amelyet ma már általános értelemben minden ehetetlen vagy mérgező gombára alkalmazunk). E faj a szibériai samanizmusban széles körben elterjedt bódítószer, s meglehet, hajdani őseink samanisztikus révülési gyakorlatában is szerepet játszott, ezért tüntette ki a népnyelv e sajátos jelzővel (amely a szomszéd nemzetek körében nem, vagy legfeljebb a magyarságtól történő átvételként ismert). A kereszténység előtti világképben fontos (mágikus vagy kultikus-szertartási célokra használt) növények később - egyházi nyomásra - gyakran kaptak lekicsinylő, pejoratív megnevezést, ezzel is nyomatékosítva "démoni" jellegüket: meglehet, az Amanita muscaria épp e folyamatnak áldozatul esve vált "bolonddá" (hiszen a sámán révülése, amely a szenttel folytatott kommunikáció szakrális eszköze, a hittérítők szemében nem egyéb buta babonaságnál, ördögi őrületnél**). Egyébként hasonlóan sokatmondó a "badargomba" titulus, amivel nyelvünk a Psylocibe-fajokat jelöli.
A légyölő galóca akaratlan fogyasztása nyomán bekövetkező "bolondságról" több megmosolyogtatóan mulatságos gyűjtés is beszámol: "Két öreg megbolondult a gombától, s egyet táncoltak tőle, s közben mondogatták, hogy: Ripszom, ripszom...." "Egy házaspárral történt. Táncoltak bolondul a táncgombától, bolondgombától...A légygombától volt ez." "Kimentek valami atyafik szénát csinálni. Gombát szedtek, s megkészítették. Aztán kiállt az egyik a Bolondmezőre s irányította a vasúti forgalmat, mint született forgalmista" (természetesen csak a képzelt vonatközlekedést kalauzolta az illető. Idézetek forrása: Zsigmond, 2004).
A boszorkánysággal kapcsolatban peranyagokban is elő-előbukkannak a gombák. Javítanom kell a boszorkánykörről szóló bejegyzésemet, amelyben azt írtam, a kifejezésen kívül a magyar folklórban nem találni nyomát a gombakarikához társuló mágikus képzeteknek. A megnevezés magyarázata elhangzik egy 1728-as szegedi boszorkányperben: "Ahol táncolnak, sehol fű nem nől, hanem csak vörös gomba, azzal is élnek". A Szegedhez tartozó Algyőn rögzített közlés szerint "a boszorkányok telihold idején, éjfélkor tartott találkozójuk helyén, ott, ahol körben táncolnak, másnapra kör alakban kinő a gomba" (Zsigmond, 2004). Korondi történet mesél az erdőben dolgozó toplászról, akit éjszaka - az általa húzott varázskör mentén - piros csizmás leányok táncolnak körbe. "Olyan tudománya volt Pali bának, hogy az erdőn akárhol meg mert hálni éjjel. Egy fa alá tüzet, tett (sic!), s egy pálcáva húzott egy kört, s azt a pácát a kör közepibe szúrta, s olyan varázsigét tudott mondani, hogy a körbe nem tudtak bémenni a boszorkányok... Meg is járta egyszer, hogy hát hét piros csizmás fejérnép ott táncol a tűz körül, s énekelték, hogy: >>Nem kapsz toplót, Bancza Pali!<<. De aztán csak ementek me nem tudtak hozzáférni Pali bához. A boszorkányok a körbe s a kör körül táncoltak, de Pali bának ártani nem tudtak." (uo.). A mágikus kört kitáncoló piros lábbelis menyecskék figurája mintha a "vörös gombát" fogyasztó (s attól táncra perdülő, vagy táncukkal azt a földbe elplántáló) boszorkányok allegóriája volna.

kettészelt "boszorkánytojás"

Amíg a légyölő galóca a boszorkányok eledele, addig egészen másféle produktum a "boszorkánytojás". A szemérmetlen (vagy erdei) szömörcsög (Phallus impudicus, a név nagyon kifejező) majdnem tökéletes gömb-forma fiatal példányai kapták ezt a csöppet sem hízelgő megnevezést. Egyébként a gomba e fejlődési szakaszában még ehető is, noha keveseknek van gusztusa hozzá. Ugyancsak kevésbé étvágygerjesztő a pöffetegek délnyugat-dunántúli "banyaposz, banyapusz, banyaposszogató" megnevezése.
A gombákhoz fűződő elgondolásokban más hiedelemlények szintúgy helyt kaptak. Mezőségen "szépasszonykalán"-nak nevezik a pecsétviszagombát, és különböző gyógyítási eljárásokban alkalmazzák. Számos olyan gombamegnevezés ismert, amely sokat sejtetően utal a néphit jeles alakjaira (különösen a boszorkánnyal rokon bábára, banyára, illetve az ördögre, amelyről tudható, hogy - amint arról már szóltam - a gyakran a hajdani hitvilág, mágikus gyakorlat növényi "kulcsszereplőinek" démonizálása végett ragadt az illető fajra). Alább ezekből közlök rövid válogatást (az idézett műből átvett '?' bizonytalanságot, a '+' ehető, a '!' mérgező, a '(!)' az adatközlők által mérgezőnek tartott gombát mutat; a jelöletlen gombák ehetetlenek vagy étkezési szempontból jelentéktelenek.

Bábagomba - Boletus spp. +, Háromszék (ehető tinóru,-és vargányafélék).
Bábasegg - Boletus edulis, +, Háromszék (ízletes vargánya)
Bábaseggű ? - Leccinum griseum ? , Leccinum scabrum + , Kárpátalja (sötét, illetve barna érdestinóru).
Bábafinggomba - Lycoperdon spp. + (!) ? (bizonyos pöffetegek)
Ördögpipa - Lycoperdon, Calvatia, ..., + (!), Kárpátalja (pöffetegek).

Végezetül álljon itt néhány olyan gombanév, amely arra mutat, hogy az adott faj valamilyen módon kötődik a természetfelettihez, a szentséghez. Ezek közül elsősorban azokat válogattam ki, amik a boszorkánysághoz, mágiához, a velük összefüggő jeles napokhoz, az "alvilághoz" kapcsolódnak. Zsigmond megemlíti még a pohárgombák (Cyathus spp.) "Isten kosárkája, Isten pohárkája" stb. megjelölését, valamint a hóragombát (Marasmius oreades - szegfűgomba) pünkösdi tinórut (Boletus aestivalis - nyári vargánya) és harangozógombát (Coprinus spp. - tintagombák).

Kígyógomba, csúszógomba - Phallus impudicus (!), Szilágyság és Kőszeg vidéke, ill. Kárpátalja (szemérmetlen szömörcsög. A csúszó itt a kígyóra utal, amely a néphit és a boszorkányság sokoldalú, "alvilági", varázserejű állata, s persze nem utolsósorban erotikus szimbólum.)
Esőgomba - Coprinus + (!), Kőszeg vidéke (tintagombák. A szerző szerint a név jövendölő eljárás emlékét őrzi, de gyakorlatiasabb megközelítés is elképzelhető: a tintagombák eső után villámgyorsan kifejlődnek.)
Gyűlésgomba - Armillariella mellea, +, Háromszék. (tuskógomba. Ismét: a "gyűlés" vonatkozhat boszorkányok csoportosulására, de éppúgy arra is, ahogy ősszel az alkalmas termőhelyeken ez a gomba seregestől "meggyűlik", felszaporodik).
Szentgyörgygomba - Morchella spp,. +, Kászon, Moldva, Ormánság, Felvidék (kucsmagombák) / Calocybe gambosa, +, Kolozs m, Vas m, Zselic (májusi pereszke. Szent György napja tavaszkezdő ünnep, egyben közismert gonoszjáró dátum, rengeteg, az ekkor kihajtott állatállomány védelmét szolgáló varázscselekmény és hiedelem fűződik hozzá. Ugyanakkor a titulus utalhat egyszerűen a jelzett gombák tavaszi megjelenésére is.)
Szentgyörgyke - Verpa bohemica, +, Ormánság (cseh kucsmagoba, ld. mint fent).
Szentmihálygomba - Armillariella mellea ?, +, Miskolc vidéke, Kőszeg vidéke. (tuskógomba. Szent Mihály hagyományosan az állatok beterelésének időpontja, s éppúgy, mint a szent györgy-napi kihajtáshoz, ehhez is mágikus praktikák, hiedelmek sora társul. Ugyanakkor a tuskógombára is igaz, hogy ősszel, szeptember vége fele jelenik meg).
Táncgomba - Amanita muscaria, !, Csík (légyölő galóca)
Táncgomba - ? Marasmius oreades +, Moldva (szegfűgomba, gyakran boszorkánykörökben terem).
Táncosgomba - ?, Gömör.

ördögpipa, banyaposz - lycoperdon spp.

szépasszonykalán - ganoderma lucidum

gyűlésgomba, szentmihálygomba - armillariella mellea

szentgyörgygomba - morchella (esculenta)

táncgomba - marasmius oreades

esőgomba - coprinus (comatus)

bábaseggű - leccinum scabrum

csúszógomba, kígyógomba - phallus impudicus

Források:
Zsigmond Győző 2004 : Gomba és boszorkányság. In: Pócs Éva (szerk): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Tanulmányok a transzcendensről IV. Balassi Kiadó, Budapest.

* Az Amanita muscaria-t több szerző, köztük a strukturális antropológia alapítóatyja, Claude Levi-Strauss (mások nyomán) a szóma alapanyagaként határozza meg. Ugyanakkor egyéb fajok, növények is fel-felbukkannak e szerepben (pl. Asclepius acida, Nelumbo nucifera). Ezzel kapcsolatban ld: Szóma Rosta Erzsébet honlapján; Levi-Strauss, Claude (2001): A gombák a kultúrában. In: uő: Strukturális antropológia II. Osiris Kiadó, Budapest.
** Megdöbbentő, hogy a samanizálást milyen hosszan sújtotta a "felsőbbrendű" európai-keresztény kultúra képviselőinek megvetése, lenézése, vagy legalábbis: furcsálkodó döbbenete. Még a szakmai kutatás megindulása után is komoly cikkek, írások tárgyalták e jelenséget a (feltételezett) "sarkköri hisztériával" összefüggésben, amelyet a pólusok környékén élő társadalmakban a zord éghajlat, a forrásokban szűkölködő, barátságtalan természeti környezet és mindenekfelett: a hónapokig tartó szinte teljes sötétség, majd a szintén hónapokig elhúzódó bágyadt világosság vált ki. A teória szerint e genetikailag kódolt túlérzékenység teszi hajlamossá a szibériai népek sámánjait, hogy transzba essenek, látomásokat nyerjenek (vagy hallucináljanak), s lehetővé, hogy a közönség átélve elhiggye a tudó "színjátékát". Az utóbbi időkben a mind objektívebbé és - több diszciplína bekapcsolódásával - mind szélesebb látókőrűvé váló kutatás már eljutott arra a felismerésre, hogy a sámán nemhogy "ideggyenge idióta", épp ellenkezőleg: a közösség oszlopa, támasza. A samanizálás során valóban átélt embert próbáló pszichés, érzelmi és fizikai megterhelés elviseléséhez kifejezetten szilárd, kiegyensúlyozott, stabil jellem kell (ez persze nem mond ellent a természetfelettire nyitott, érzékeny lelkialkatnak). Igaz, az utóbbi évszázad etnológusai például Oroszországban olyan sámánokkal is találkoztak, akiket az uralkodó ideológia hivatásuk elhagyására kényszerített, s ebbe beleroppantak, némelyek valósággal megzavarodtak. 

tudtad-e, hogy...?

A délibáb, ami jellemzően sivatagos-félsivatagos környezetben (vagy víztükör, olykor aszfalt felett), nagy forróságban (hazánkban elsősorban az Alföld szikes-homokos pusztáin, Hortobágyon, Bugacon, olykor a Balatonon) alakul ki, szintén mitikus vonásokat hordoz. Róla Ipolyi három - kérdés, mennyire autentikus, s mennyiben műköltésből származó - mondát közöl. Az első kettőben Délibáb a Puszta leánya, aki szerelembe esik a Nappal, s kedvese simogató sugarainak hatására emelkedik el a láthatártól. A harmadikban a longobárd Rád fejedelem sarja, akit az avar Csörsz király kér feleségül - érte ássa meg a Csörszárka, Csörsz-árok néven ismert képződményt (amely valójában valószínűleg ókori védőműrendszer maradványa). Rád ugyanis azzal a feltétellel adja oda Délibábot Csörsznek (katonai szolgálataiért), ha az csatornát építve vízen szállítja haza. Csörszöt a munka közben villám sújtja agyon (érdekes apróság, hogy a másik két történetben a Nap és Délibáb egyesülését szintén zivatar, felleg akadályozza meg). Ipolyi szerint a néphit úgy tartja: a nyáron feltűnő légköri jelenség a szerelme után epekedő leány álmainak tündér-birodalma. Más források a délibábot a tündérek országa visszfényének, tükörképének vélik. 

Az újabb gyűjtésekből a "délibaba" egészen más alakja rajzolódik ki. Göcsejben fekete vagy fehér ruhába öltözött asszonyként, leányként ismerik, aki búza,- kukorica,- rozstáblában, többnyire a növény elvirágzása után tűnik fel. Félelmetes, baljós lény, a gyerekek lábát vaskarikával elgurítja. Gönczi Ferenc a következőképp számol be róla: "A vetés rengése, gabona hullámzása nyomában látott feketeségekre rá szokták mondani: >>Nini! Gyün a délibaba!<< Hogy merre járt, mit csinált, azt körülményesen nem lehetett megtudni. A délibaba, ha észrevették őt, csak megállott, nem szólt semmit. Azért mondják most is annak, aki egyenesen, egy helyben áll: >>Na ne, áll, mint a délibaba!<<. Az emberek nagyon féltek a délibabától. Egy asszony annyira megijedt tőle, hogy meghalt. A néző elől különben egyszerre csak eltűnt: "elemedett". Félelmetes volta miatt rémítgették a gyerekeket ilyenféle mondásokkal: >>Ne menj e, miér a délibaba meghajt vaskarikáve!<<" (Pócs, 2012). 

A délibaba ezen változata a Kelet,-és Dél-Európából ismert déli kísértetekkel mutat rokonságot (a dél a magyar néphitben [is] megkülönböztetett napszak, átmeneti idő, amikor az emberi világ és a transzcendencia közti határ elmosódik - akárcsak alkonyatkor vagy az éjszakai órákban). 

A hasonló légköri jelenségeket Európa-szerte a tündérekhez kapcsolják: nem véletlen, hogy nemzetközi megnevezésük, a "fata morgana" az Artúr-mondakörből ismert Morgan le Fay-től ered. A "klasszikus" fata morgana legismertebb példája a messinai-öböl felett alkonytájt feltűnő csalóka fénykáprázat.

Források:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba (reprint). 

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest

Pócs Éva 2002: Tér és idő a néphitben. In: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, Budapest.

Magyar Néprjzi Lexikon: Délibáb, délibaba

könyvtári kitekintő

Mostanában a vallástudomány, vallástörténet, mítoszelemzés témájában lubickolok - íme néhány érdekfeszítő antropológiai és néprajzi olvasmány e szakterületről:

Dumézil, Georges 1986: Mítosz és eposz. Gondolat, Budapest

Eliade, Mircea 1994-1995-1996: Vallási hiedelmek és eszmék története I-II-III. Osiris-Századvég, Budapest.

Ries, Julien (szerk) 2007: A mítosz az emberiség történetében. Officina Kiadó, Budapest (nem szigorúan szakmai, mint inkább népszerűsítő-ismeretterjesztő munka, szakemberek által írt, de a nagyközönségnek szánt, gazdagon illusztrált tanulmányokkal [igen, ez magyarra fordítva nagy, szép és drága képeskönyvet jelent :)]). 

Ries, Julien (szerk) 2003: A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája. Homo religiosus I. Typotex, Budapest. 

Simon Róbert 2003: A vallástörténet klasszikusai. Szöveggyűjtemény. Osiris, Budapest. 

Voigt Vilmos 2004: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba. Timp Kiadó, Budapest

Voigt Vilmos 2006: A vallás megnyilvánulásai. Bevezetés a vallástudományba. Timp Kiadó, Budapest.

a nevetés hatalma

mára csak egy kép

evenki sámán

küldött béka, rongyos macska

A magyar néphit boszorkánya* gyakran állatalakban mutatkozik, vagy állati segítők útján viszi végbe varázslatát. Ezek közül a leggyakoribb talán a küldött varangy, amely olykor csak szolgája, máskor valóságos alteregója a boszorkánynak: több történet szól arról, hogy a megsebesített (agyonütött, agyontaposott, megszurkált) varangy sérülései másnap egy falubeli(asszonyo)n tűnnek fel. 

Ipolyi Arnold - elsősorban adattárként kiemelkedő - Magyar Mythologiája a varangyon kívül a következő állatokat sorolja fel a boszorkánysággal kapcsolatban: (fekete, fehér, vörös, hamuszínű, stb) kutya, farkas, (fekete, vörös) macska, (fekete) ló, szamár, disznó, lúd, egér, pocok, teknősbéka, légy, lepke, dongó, méh, egyéb repülő (fekete) bogár. Érdekes adalék, hogy bizonyos éjjeli lepkéket a népnyelv kimondottan "boszorkánypillangónak" nevez. További adatokat közöl Pócs Éva (2012): eszerint a boszorkány "csúszóvá" (azaz kígyóvá), csikóvá, medvévé, kotlóssá, (fekete) (bak)kecskévé, "vadrucává" változik. Szomszéd falunkból származó gyűjtés szerint az elbeszélő anyósának fivérét tücsök képében gyötörték a boszorkányok, míg egy vásárban rá nem sózta őket egy hajadonra, akit aztán rontással elsorvasztottak.

Állatalakban a boszorkány áldozatát rémisztgeti (este, sötétben kíséri, követi, erővel hozzá szegődik és nem tágít), elragadja (például kecske, ló alakjában a hátára veszi), megnyomja (macska, kutya képében a mellére ül, fojtogatja), megrontja (békává, kutyává, macskává stb. válva), a ház körül zavarog, a házban randalírozik. Ha nem személyesen, akkor állati közvetítővel varázsol: a már említett varangyon túl kígyóval, egérrel, macskával stb. dolgozik. Különösen rosszindulatú rontást közvetít a piros cérnával bevarrt szájú béka. Az éjszakai nyomáson, kísértésen túl a boszorkány rendelkezésére álló állatok leggyakrabban a tej (hasznának - fölének, zsírjának) elvételében segítik gazdájukat: éjjel a más tehenét "megszopják", megfejik.
A boszorkány állat alakban tett lélekutazása, nyomó-rontó tevékenysége az egész kontinensen ismert, a környező népek rokon alakjaira (Alp, Mahr, Trud, mare, mürawa, mora, mara, sztrigoj stb.) éppannyira jellemző, mint a magyar bűbájosokra. A boszorkányperekben is rendszeresen felmerülő vádat Carlo Ginzburg a hajdanvolt eurázsiai samanisztikus világkép emlékének tartja. 
A(z alvó) (boszorkány) száján távozó, majd oda visszatérő kisrágcsáló vagy rovar képében archaikus lélek-képzetek visszhangzanak: nevezetesen az alvás közben (s egyéb önkívületi állapotokban) távozni képes "szabadlélekbe" vetett hit, amely a boszorkányperek idejében még elevenen élt, a 20. századi gyűjtések tanúbizonysága szerint azonban a legújabb korra megkopott a néphagyományban. Ipolyi szegedi adatot közöl: "... hogy midőn a boszorkányokat elégették, lőport kötöttek torkuk alá s úgy tették máglyára, ekkor látni lehetett, hogy béka, egér, pocok alakban akartak menekülni, de visszasöpörtettek és megégetettek..." Ismert a halott boszorkány állatalakban távozó lelkének motívuma, de dongó, darázs lenyelésével történő tudományszerzése is. Ez utóbbi feltehetőleg az ördögi tudás, a megtestesült gonosz magába fogadásának allegóriája. A boszorkány haldoklásakor, temetési menetében őt kísérő, koporsóján ülő vagy azt körülvevő állatok (óriás béka, legyek, macskák, darazsak) részben mint démoni szolgák, részben mint a boszorkányt megszállva tartó ördögi szellemek (avagy persze mint a boszorkány lelke) jelennek meg. Erre néhány példa: "Egy Krizsánkó Mári néni nevű öregasszony, 94 éves volt, és az, a hiedelem szerint, a faluban boszorkány híribe állott. És amikor az meghat, ... amikor fölvették a koporsót, hogy viszik...megeredt a nagy esső, úgy, hogy majdnem letépte róluk a ruhát... De azért csak mentek. És a hídra vivők, a kísérők közül többen látták, hogy egy óriás béka rajt feküdt a koporsón... s a pap is látta...."(Kaposvár). "Vót egy öregasszony Aszódon... nagyon beteg lett, és mondta, híjják el a papot, meggyónik. És aztán, mikor bement a pap, rengeteg légy lett a szobába, és mind a papra ment, és nagyon csipték. És amikor megáldoztatta, megszentelték, mind eltűntek, és akkor meghalt az öregasszony" (Galgamácsa). "Édesanyám mesélte, hogy egy öregasszonynak hét fekete macskája volt. Aztán, mikor meghalt az öregasszony, kitették a koporsót az udvarra, és a hét macska körülállta. Amikor vitték a koporsót, nagy szél támadt... Mire a sírhoz értek, a hét macska már ott volt. Mikor a koporsót leeresztették, úgy eltűntek a macskák, hogy senki se tudja, há lettek." (Kemenesmihályfa). "... Elég az, hogy mikor [a boszorkány] halt meg, háromszor halt meg, s háromszor felébredett. Mikor halt meg, a szemein s az orrán jöttek ki a darazsak rajostól, s a száján visszamentek, s akkor újra élt... Harmadszor, mikor kijöttek a szemein s az orrán, akkor nem mentek vissza, hanem elszálltak, mint a füst...." (Nagyvejke - Istensegíts. Az idézetek forrása: Pócs 2012). A példákat hosszasan lehetne még bővíteni.  

A boszorkány halálakor más módon is szerepet játszhat a majorság: a hagyomány szerint ugyanis nem tud békében elhunyni, amíg tudományát - érintéssel - át nem hagyományozza valaki másra. Ha erre nincs önként jelentkező, seprűt (egyéb szerszámot) vagy valamilyen lábasjószágot hoznak neki, azokat megfogva, megsimítva válik meg a mesterségtől. Több közlés a boszorkány által megérintett állat későbbi pusztulásáról számol be. A tudomány átadásának másik módja a tanulás, próba útján történő hatalomszerzés volt. Ennek során a jelöltet olykor varázskör közepébe ültették, ahol félelem nélkül kellett kiállnia a kört kívülről rohamozó (ám azon átjutni képtelen), állatalakban (vagy különböző tárgyak, például zuhanó malomkő) képében megjelenő boszorkányok, szellemek ostromát. A varázskörből megpillantott, állatként mutatkozó boszorkányok motívuma a boszorkány leleplezésére irányuló cselekedetek sorából is ismerős.

A boszorkány hátasként is meggyötörheti a szomszédság jószágait (vagy magát a szomszédot - amint tudjuk, egyik jellemző tevékenysége a kiszemelt -többnyire - férfi fejébe kötőféket vetni, s ezáltal lóvá változtatni). A lesoványodott, csapzott szőrű, girhes (rühes) macskáról úgy vélik: a boszorkány (vagy az ördög) lovagolja.

A boszorkány és az állatvilág kapcsolatának sajátos szegmensét alkotják a boszorkány ismertetőjegyeként számon tartott állatalakú testrészek: a félve takargatott farok és a Luca-székről (keresztúton, szentelt körben állva, rostán áttekintve, ünnepi - mágikus - tárgyak segítségével stb.) megpillantható szarv, agancs vagy konty alá tűzött tollsöprű. E jegyekben Diószegi Vilmos szerint a táltos hajdani jellegzetes viseletének egy eleme - a (mágikus) védelmet reprezentáló szarvakkal és/vagy a (lélek)repülést szolgáló tollakkal, szárnyakkal "díszített" fejék - köszön vissza. Habár elgondolásait az azóta eltelt évtizedek kutatásai sok ponton kritikusan felülbírálták, tény, hogy a boszorkánysághoz, mint a falusi közösségek életében (- nem csak - hazai viszonylatban) jóformán napjainkig elevenen ható, működő jelenséghez fűződő hiedelmekben igen régi elképzelések is túlélték, túlélhették a történelem viharait. Az élővilággal való közeli rokonságot, a természettel (annak kozmikus őserőivel) való összeolvadást, eggyé válást, vagy egy adott állatfajjal való azonosulást, annak megidézését, befolyásolását, bizonyos tulajdonságainak átvételét szimbolizáló ábrázolások, maszkok, öltözékek és szokások a történelem hajnalától kísérik az embert. Ami a termékenységalapú vallásokban az élővilág egységét és szentségét reprezentálta (akár az istenek állatalakban történő ábrázolása, akár a hívek bizonyos alkalmakhoz kötődő állati megjelenése, viselkedése), a kereszténységben - lévén a pogány világkép egyik kifejező eleme - az ördögi szféra attribútumává vált. A démoni személyeket, erőket és transzcendens hatalmakat - embertelen, primitív, brutális, torz voltukat hangsúlyozandó - gyakran állati(as) vonásokkal látták el (ez egyébként az általában fejletlenebbnek tartott "másság" - más kultúrák, népek - alacsonyabbrendűségét is reprezentálta, szinte sztereotip módon: már az ókori görögök is emlegetik a "kutyafejűeket" és társaikat.) Az ördöngös lények e felfogása a boszorkányok (és egyéb üldözött bűbájosok) állatokkal való kooperációjában, állattá alakulásában is tükröződik. Másfelől a segítő, vezérlő vagy támogató állati szellem, vagy a transzban, alvás közben, révüléskor távozó, állat-alakot öltő lélek ősi és a világ számos pontjáról adatolt jelenség - talán ennek távoli, meglehet, sokszoros áttételeken keresztül megőrződött lenyomata a kora-újkori és legújabb kori magyar boszorkány "küldött békája, rongyos macskája". 

Források:

Diószegi Vilmos 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémia Kiadó, Budapest.
Ginzburg, Carlo 2003: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Magyar Néprajzi Lexikon: Lélek

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest.

* Az itt és más bejegyzésekben is használt "magyar néphit boszorkánya" kifejezés (és szinonimái) nem arra akar utalni, hogy a bemutatásra kerülő hiedelmek specifikusan "magyar" jelenségek volnának, kizárólag a hazai folklórból ismertek, s egy sajátosan magyar boszorkányalakhoz fűződnek. A boszorkány állattá változása, állatalakú segítői Európa-szerte közkeletű elképzelések. Azért fogalmaztam mégis az említett módon, mert a saját ismereteim, illetve a forrásokban közölt adatok a történelmi Magyarország területéről, zömmel magyar etnikumú adatközlőktől származnak; noha nyilvánvaló, hogy a más nemzetiségekkel való szoros (történelmi) együttélés a kulturális elemek nagymértékű fúzióját, keveredését, vándorlását és kicserélődését eredményezte. A boszorkányság bizonyos oldala már a múltban "nemzetközivé" dagadt, értem ezalatt, hogy a szervezett, több országon átívelő boszorkányüldözés miatt számos, e fogalomhoz kötődő eszme széles körben ismertté vált, meggyökeresedett. Mivel azonban a Kárpát-medencei nem-magyar népcsoportok, valamint a szomszéd és egyéb európai népek boszorkányhiedelmeiről nem rendelkezem kellően alapos ismeretekkel, biztosabbnak éreztem megmaradni szigorúan "hazai" viszonylatban; ezt, tehát a felhasznált források, tudásanyag orientációját jelzi a "magyar néphit boszorkánya" kitétel.

a múlt hétről

hét órával ezelőtt

Hét órával ezelőtt. Barnuló alkonyat, párás félhomályba olvadó sirályok karcsú sziluettjei keverednek a Szent Márk tér galambjainak zömök árnyai közé. A csillagok lemosolyognak az elsimuló tengerre, amely altatót dúdol a Canal Grande partján ringatózó gondoláknak. A görbe sikátorokban zsúfolódó öt-hat szintes házak összebújnak, málló vakolatukat végigsimogatja a kapualjakban kigyúló elszórt lámpák fűszeres narancsfénye. Egy eldugott kis téren Estas Tonne muzsikája bűvöli el a mediterrán estét. Kopott muszlim imaszőnyegre pakolja ki az erősítőt, rátelepszik a hangfalra, - füstölőpálcika izzik a gitár nyakába tűzve - és belezenéli magát a varázslatba. Meg bennünket. Meg az ódon várost, amelynek macskakövei között a múlt emlékei porosodnak, amely ezer ízzel, illattal és színnel terhes napja után estélyit ölt, és táncra kél a hajlékony gitárszólamokkal. 

Velence...

tudtad-e, hogy...

A Swift-Tuttle üstököst kísérő Perseidák meteorraj rendszerint augusztus első felében éri el aktivitása csúcsát: ekkor látható a legtöbb "hullócsillag". A légtérbe érve izzó fénycsóvaként elparázsló űrtörmelék nevét onnan kapta, hogy a Perseus csillagkép irányából bukkan fel. Perseus a görög mitológia hőse, aki Zeusz és az argoszi királyleány, Danaé fiaként látta meg a napvilágot. Mivel Acrisiusnak, Argosz uralkodójának a delphoi jósda orákuluma azt jövendölte, hogy saját unokája kezétől fog meghalni, egy, a földbe süllyesztett bronzkamrába záratta leányát, ám Zeusz így is rátalált, s aranyos eső formájában egyesült vele. Acrisius az olimposziak dühétől tartva nem merte megölni a csecsemőt: anyjával együtt a tenger kegyeire bízta egy fa ládába zárva. Danaé és Perseus szerencséjére Seriphos szigeténél egy halász, Dyctis hálójával kifogta őket és menedéket nyújtott nekik. 

Perseus legnevezetesebb tette a szörnyűséges Medúza legyőzése és Androméda kiszabadítása volt. Mikor Seryophos királya, Polydectes szerelembe esett Danaéval, Perseus - mivel nem találta a férfit méltónak az anyjához - kettejük közé állt. Polydectes ekkor lehetetlen ajándékot kért tőle: az egyetlen halandó gorgó, a gyilkos pillantású Medúza fejét. Medúza hajdan szépséges fiatal nő volt, akit Poszeidón elcsábított Athéné templomában. Az istennő a szentségtörésen feldühödve a leány gyönyörű haját tekergő kígyók halmazává változtatta, tekintetét kővé dermesztő rettenettel ruházta fel. 

Perseus Athéné iránymutatásával megtalálja a Graiákat, akiktől egyetlen (közös használatban álló) szemüket és fogukat elorozva kikényszeríti, hogy elárulják az utat a Heszperiszekhez. A nimfák egy bűvös tarisznyával, egy pár szárnyas saruval és Hádész láthatatlanná tevő sisakjával ajándékozzák meg, míg Hermész éles, görbe kardot, Athéné pedig egy fényesre csiszolt pajzsot ad neki. Perseus láthatatlanul csap le az alvó Medúzára, és levágja a fejét (hogy ne kelljen a szemébe pillantania, a pajzs segítségével a tükörképét nézve). Annak nyakából - az egykori hajadon és a tengeristen nászának gyümölcseként - Pegazus és Chyrsaor szökken elő. 

Hazafelé mentében Perseus megáll "Aithiopia" szigetén, ahol a királyné, Cassiopeia azzal dicsekedett, hogy lánya, Androméda szépségben túltesz a Néreidákon is, ezzel magára vonva Poszeidón haragját. A sértett isten egy tengeri szörnyet küld a birodalom elpusztítására, amit - a jósok szerint - egyedül Androméda feláldozása állíthat meg. Perseus azonban kiszabadítja a sziklához kötözött királylányt, és megöli a bestiát. Andromédával összeházasodnak (miközben Perseus leszámol a leány korábbi vőlegénye által szőtt összeesküvéssel), s összesen hét fiuk, valamint két lányuk születik; távoli leszármazottaik sorában pedig ott találjuk a hírneves Héraklészt is.

Perseus Seriphosra visszatérve azt látja, hogy anyját Polydectes továbbra is erőszakosan ostromolja. Felháborodásában Medúza fejével kővé dermeszti az uralkodót, valamint annak kompániáját, és bátyját, a neki és Danaének otthont adó szegény Dyctist emeli a trónra.

Acrisius, Perseus vér szerinti nagyapja szándéka ellenére sem kerülhette el a sorsát. A jóslat beteljesedésének története több változatban is ismert, a legismertebb verzió szerint Perseus Andromédával visszatért Argoszra, aminek hírét véve Acrisius Larissába menekült. Később azonban Perseus részt vett egy larissai atlétikai tornán, aholis az általa elhajított diszkosz a közönség soraiba csapódva agyonüti az ott ülő királyt. A hős fájdalmában megtörve lemond az argoszi trónról, s helyette Tyrins uralkodója lesz. Varázslatos fegyvereit visszajuttatja a nimfáknak, illetve Hermésznek, Medúza fejét pedig Athénének ajánlja föl, aki azóta is pajzsán hordja azt. Perseust mindezek mellett Mükéné alapítójaként tartja számon a mitológiai hagyomány. 

Halála után a csillagok közé emelkedett: ma is ott láthatjuk az égen Andromédával, Cassiopeiával és a Cettel együtt.

error

... you should have said that to that DAMN computer...

a boszorkányszombat

A kereszténység és szülőanyja, a judaizmus kezdettől ellenséges érzülettel viseltetett a mágia iránt (ld. Mózes törvényei). A Krisztus-hit fennállásának első felében, egészen az 1400-as években kezdődő tömeges boszorkányüldözésig azonban csak magányos varázslók, javasasszonyok, jósnők, rontó bűbájosok ellen folytak peres eljárások. A szervezett boszorkányszekta és vele a rémséges "sabbath" képe viszonylag jól meghatározható helyen és időben: a Nyugati-Alpokban, a XIV. és a XV. sz. fordulóján bukkant fel.
A boszorkányok titkos éji gyűléseinek vélt vagy valós eseményeit elsősorban a boszorkányperek iratai, másodsorban - hazai viszonylatban - a 19.-20. században gyűjtött és a rögzítés idején többé-kevésbé még eleven boszorkányhiedelmek révén ismerhetjük meg. A "sabbath" képének kialakulását egyfelől az elit kultúra, vagyis az egyház felől érkező "hivatalos" demonológiai tanok, másfelől a tanúk, vádlók és vádlottak által képviselt, "alulról" beleszivárgó folklórelemek határozták meg - igaz, az összképben a két réteg nem mindig különül el világosan. A kereszténységnek a boszorkánysággal kapcsolatos elképzelései a lelkipásztori tevékenység, a(z olykor írásban is megjelentetett) prédikációk, valamint az Európa-szerte terjedő demonológiai traktátusok (értekezések, kézikönyvek) révén eljutottak a népi műveltségbe és befolyásolták azt. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a helyi ismeretanyag és a "mainstream" álláspont alig vagy szinte egyáltalán nem tudott közös pontot felmutatni: a sematikus boszorkányvádak helyett a vádlottak archaikus hiedelmekről számoltak be, amelyek előtt az inkvizítorok tanácstalanul álltak (lásd a benandanték C. Ginzburg által feltárt esetét). 

A boszorkányszombat gerincét - Róma meglátásában - általában a következő tevékenységek alkották:

- szektagyűlés (bizonyos meghatározott időpontban és helyen); a boszorkányok csoportosulása nem csak alkalmi összejövetel, hanem kiforrott társaság, jól szervezett hierarchiával rendelkező egyesület
- a kereszténység megtagadása, a Biblia leköpése, egyéb szentséggyalázó tettek (pl. a feszület megtaposása, a szentelt ostya varázslatra való használata stb).

- szövetkezés a Sátánnal a keresztények megrontására; utóbbiak tényleges bántalmazása (pl. varázslattal, méreggel, rontással vagy fizikailag: ütlegeléssel, nyomással, erőszaktétellel stb.)

- A Sátán általi megbélyegeztetés (ennek jele különleges formájú folt, anyajegy vagy érzéketlen, hideg terület a testen) és a neki tett hűségeskü (különféle obszcén gesztusok révén, például az ülepet vagy genitáliákat illető csókkal megpecsételve). 

- rituális (csecsemő)gyilkosság és az áldozat felfalása; a holttest zsírjából és kötőszöveteiből főzött hírneves "boszorkánykenőcs" elkészítése

- undorító (állati és emberi ürülékből és egyéb salakanyagokból, hullák testrészeiből stb. készült) ételek és italok fogyasztása, lakomázás és részegeskedés

- Ördögimádás (a nevezett gyakran állatalakban mutatkozik), fajtalankodás az (állat-alakú) Ördöggel és egymással: kicsapongó orgia

A fentiekhez adódott az éjszakai repülés, a (földek termékenységéért vívott) eksztatikus lélekcsaták és az állattá változás motívuma, amelyekben Carlo Ginzburg kereszténység előtti, végső soron az őseurópai (eurázsiai) samanisztikus világképre visszavezethető vonásokat lát. Könyvében (ld. források) kitér az olasz benandantékra, a livóniai "farkasemberekre", valamint több közép-európai és balkáni varázslótípusra (köztük a néhány - valószínűleg szomszédainktól átvett - vonásával ide köthető táltosra), akik köré az inkvizíció által propagált sablontól jelentős mértékben eltérő hiedelemanyag rétegződött. Hasonlóképp említi azokat az asszonyokat, akik saját bevallásuk szerint éjjelente egy titokzatos (Diana, Herodiana, Horiente, Bona Horiente, Richella, Sibilla, a 'jó játék asszonya' stb. nevekkel illetett), jóindulatú istennő vezetésével repülnek, mások otthonaiban titkon vidám dínom-dánomot ülnek, a gyógyfüvek és a varázslás titkait tanulják és így tovább. 

Természetesen a népi kultúra a feljelentés megfogalmazásakor is hallatja hangját: így az egyszerű szomszédsági perpatvar indukálta rontásvádakban (tejhaszon elvétele, szőlőtőke megcsapolása, szemmel verés stb.) vagy a misztikus élménynek a helyi folklór szűrőjén keresztül történő értelmezése során (éjszakai boszorkánynyomás, boszorkányok általi elragadás, meghurcoltatás stb.).

Visszakanyarodva a "sabbath" kritériumaihoz: meglepőnek tűnhet, hogy Krisztus követői milyen gyomorforgató cselekedeteket tulajdonítottak a bűbájosoknak. A fent felsorolt rémtettek azonban már évszázadokkal a szervezett és tömeges boszorkányüldözés megindulása előtt kész sztereotípiává ötvöződtek. A rituális gyilkosság és emberevés vádja közel 2000 éve épp az akkortájt üldözött vallási kisebbségnek számító keresztényeket sújtotta zsidó és római ellenlábasaik részéről. Az antropofágia mint az abszolút gonoszság megfellebbezhetetlen bizonyítéka összeolvadt a szintén ősi tabut sértő vérfertőzés és a primitív bálványimádás, állat-tisztelet bűnével, hogy végletesen elvetemültnek mutassa a célcsoportot. Nem csak az őskeresztényeken csattant azonban az ostor: még Jézus idejét megelőzően (az ie. I. században) Alexandriában a zsidókról is hasonlóan otromba híresztelések keringtek.

Amikor a kereszténység megkezdte véres menetelését a vallási hegemónia felé, túlsúlyba kerülve hamarosan mások ellen fordította a készen kapott sztenderdet: "... Szent Ágostonnal az élen immár maguk a keresztények elevenítették fel a régi rágalmakat a katafrízek, marconiták, Karpokratész-követők, borboriánusok és egyéb kis-ázsiai és afrikai eretnek szekták ellen" (Ginzburg, 2003). Nyugaton az 1022-ben Orléans-ban kivégzett eretnekekkel, majd a valdensekkel, fraticellókkal, katharokkal, keleten a bogumilokkal folytatódott a sor.

Az 1300-as években lepra sújtotta Nyugat-Európát. Ekkor a kórt terjesztő betegek kerültek kereszttűzbe - a zsidósággal és a muszlimokkal karöltve. A fertőzötteket azzal gyanúsították, hogy az Ördöggel, illetve az ő követeiként dolgozó zsidókkal és muszlim fejedelmekkel (például a Sátán földi helytartójaként uralkodó Granada királyával) szövetkeznek a keresztények kipusztítása érdekében: mérget szórnak az ivóvízellátást biztosító kutakba és folyókba, titkos találkozókon hódolnak a Sátán előtt, tervezgetik a Krisztus-hívők szisztematikus kiirtását, s már előre felosztják egymás között az így megszerezni remélt méltóságokat. "Francia földön mindenütt bebörtönözték a leprásokat, és a pápa elítélte őket; sokukat máglyára küldték..." - írja a roueni Szent Katalin kolostor krónikája (Ginzburg, 2003). "V. Hosszú Fülöp francia király 1321. június 21.-én Poitiers-ben kiadott rendeletében engedélyezte mind a leprások lemészárolását, mind pedig a bezárásukat... Néhányan azonban büntetlenül vészelték át az üldözést, ezért velük szemben is intézkedni kellett. A megmaradt leprások közül azok, akik bűnösnek vallották magukat, máglyára kerültek. Akik nem voltak hajlandók vallani, azokat kínvallatásnak kellett alávetni, és ha bevallották az igazságot, el kellett őket égetni (kiemelés tőlem - h.e.) ... Azokat a leprásokat, akik mindennek dacára nem voltak hajlandók beismerni bűnrészességüket, lakóhelyükön kellett bezárni, férfiakat és nőket gondosan elkülönítve. Ugyanez a sors várt a jövőben esetleg születő gyermekeikre is... " (uo). Ginzburg egy korabeli krónikás soraival idézi fel a kor szörnyűségeit: "Azt beszélik - írja - , hogy a zsidók összefogtak a leprásokkal a gaztett végrehajtására ... : éppen ezért sokukat a leprásokkal együtt elégették. A csőcselék nem várt sem a prépostra, sem a kormányzóra, maga osztott igazságot: jószágaikkal és ingóságaikkal együtt bezárták az embereket a házaikba, és mindent rájuk gyújtottak.". 

A leprások és a zsidók kiszorulása a társadalomból már korábban megkezdődött (példának okáért megkülönböztető öltözetet kellett viselniük - a zsidók számára ezt az 1215-ös lateráni zsinat írta elő, amint látjuk, több mint 700 évvel megelőzve Hitlert; azok az őket érő rendszeres atrocitások miatt a XIII.-XIV. század fordulójától kezdve kialakították önálló telepeiket, gettóikat; a kényszerű elszigeteltség hamarosan a leprásokra is kiterjedt), s a két csoportot már csak perifériális helyzetük, valamint felemás vallási megítélésük is összefűzte. Ugyanakkor az 1320-as évek végére a leprások elleni hadjárat véget ért, méghozzá teljes feloldozással és megkövetéssel: ellenben a zsidókat érintő vádakat formálisan nem vonták vissza. Az 1347-ben kezdődő pestis pedig csak olaj volt a tűzre: a ragálytól rettegő tömeg Franciaországban több helyütt valóságos mészárlást rendezett az izraeliták között. A véres erőszakcselekményeket eleinte még a hatóság rosszallása kísérte, hamarosan azonban fellobbantak az első máglyák az ismét méregkeverőnek és a Sátánnal szövetkező istenteleneknek kikiáltott zsidók alatt (VI. Kelemen pápa határozott ellenkezése süket fülekre talált a pestis tombolásában). A betegség terjesztése mellett a rituális emberölés,-és evés, valamint a varázslás vádja is felkerült a listára.

A XIV. sz. végén - XV. sz. elején éppen itt, a Nyugati-Alpokban, ahol a leprások, zsidók és eretnekek üldözése oly nagy múltra tekint vissza, jelennek meg az első híresztelések egy (a korábbi bűnbakok, vagyis hitehagyott keresztények és zsidók által alapított) démonikus, gyermekrabló, emberevő, egyháztagadó, ördögi varázslatokat űző szektáról. 1409-ben a frissen megválasztott V. Sándor pápa "... Pisából bullát intézett ahhoz a ferences Ponce Fougeyronhoz, aki a Genf, Aosta, Tarantasia egyházmegyéit, valamint a Venasse-i grófságot és Avignon városát is magában foglaló hatalmas terület főinkvizítora volt. A ... bullában a pápa azt panaszolja, hogy az előbb felsorolt területeken a keresztények az elvetemült zsidókkal együtt titokban a keresztény vallással ellentétes új szektákat és tiltott rítusokat alapítottak és terjesztenek... számos keresztény és zsidó boszorkányságot, ördögidézést, bajűző varázslatokat, babonákat, gonosz és tiltott praktikákat művel..." (Ginzburg, 2003) Kevéssel később (1435-37 táján) Johannes Nider "Formicarius"-ának V. kötetében a régóta ismert falusi boszorkánypraktikák (szerelmi varázslás, halálos rontás stb.) mellett - Peter von Greyerz bíró és egy domonkos inkvizítor személyes tapasztalatairól szóló beszámolója alapján - megjelenik az ördögi, gyermekfaló, sátánimádó csoportosulás. Ekkor tehát már az inkvizíció gyakorlatában is ismert a boszorkányszombat néhány sematikus eleme. Peter von Greyerz állítása szerint a vádlottak mozgalmuk alapítását az 1300-as évek második harmadára ('70-es, '80-as évek) teszik. Az érintett korszakból fennmaradt periratok későbbi áttanulmányozása során ugyanerre a felismerésre - a boszorkányszekta (képének) kevéssel a XIV. század közepe után történő megerősödésére - jut az 1500-as évek elején Bernardo Rategno inkvizítor.

Német krónikások (Jüstinger von Königshofen, Johann Fründ) tolmácsolják a Dauphiné és Valais kantonban a XV. sz. első évtizedeiben lefolytatott (több mint száz férfi és nő kivégzésével záruló) eljárásokat, melyek során "... a megkínzott vádlottak végül beismerték, hogy beléptek az ördögi szektába vagy társaságba (gesellschaft). A gonosz valamilyen fekete állat - olykor medve, máskor birka - képében jelent meg előttük. A szektatagok, miután megtagadták Istent, a hitet, a kereszténységet és az egyházat, megtanulták, hogyan lehet felnőtteket és gyermekeket varázslással megölni vagy megbetegíteni. Néhányan azt vallották, hogy kis időre farkassá tudnak változni, így támadnak a nyájra; mások azt állították, hogy az ördög által sugalmazott füveket elfogyasztva láthatatlanná váltak. A gyűlésekre boton vagy seprűn lovagolva érkeztek; utána pedig betértek a kocsmába, megitták a legjobb bort és belepiszkítottak a hordókba. A vádlottak elmondása szerint a szekta ötven esztendeje jött létre (ismét az 1375 körüli dátumnál kötünk ki)..." (Ginzburg, 2003)
A Savoyában, 1435-ben kiadott "Errores Gazarium" és a jogász Claude Tholosan könyve, amely a Briancon környéki boszorkánypereket dolgozza fel, hasonló motívumokat ismertet, egy kivétellel. A fentebb említett valais-i csoport a fennálló törvényes rend megdöntését is tervezte, hogy saját királyukkal az élen átvegyék a hatalmat az ország felett. Ez az elem összekötő kapocs a korábbi, leprások és zsidók elleni eljárásokhoz, akiket szintén azzal gyanúsítottak, hogy az egész társadalom leigázására törekednek. A későbbi boszorkányperekből a nagyszabású politikai összeesküvés víziója fokozatosan kikopik, a többi vonás azonban a boszorkányhisztéria közel 250 esztendején át jóformán változatlanul megmarad.
Ginzburg nyomán a következőképp lehet összefoglalni az események láncolatát:
- a rituális gyilkosság, antropofágia, vérfertőzés, bálványkultusz vádja az ókori zsidókkal, majd keresztényekkel szemben (.i.e. I. sz - i.sz. II. sz)
- a rituális gyilkosság, antropofágia, vérfertőzés, bálványkultusz vádja keresztény részről a különböző eretnek csoportok ellen (i.sz. IV.-V. századtól - XI.-XII. század)
- Ördögszövetség, a keresztény társadalom elleni összeesküvés, lerombolására tett kísérlet (fertőzést terjesztő méreg útján), sátánimádás vádja a leprások, zsidók és általánosságban a muszlimok ellen (XIV. század első fele, a lepra idején: 1321-1328. A muszlimok nem váltak tényleges üldözés célpontjává, hiszen nem éltek a szóban forgó területen; az "ördögi ellenség, távoli, kívülálló gonosz" megtestesítőiként kerültek a vádlottak közé).
- Ugyanezen vádak a pestisjárvány kitörésekor a zsidók ellen (XIV. század közepe; 1347-48)
- A krisztus-hitet tagadó, ördögidézéssel, varázslással, rontással foglalkozó, emberevő-sátánimádó eretnek gyülekezetek vélt létrejötte (XIV. század harmadik harmada; ~1375)
- Az isten,-egyház,-és vallástagadó, szentséggyalázó, ördögimádó, csecsemőgyilkos, titkos éji gyülekezeteket szervező, állatalakot ölteni képes, keresztényeket bántalmazó, megkárosító vagy megölő, féktelen orgiákat csapó hitehagyott szekta főbb vonásainak megjelenése egyházi és világi forrásokban (pápai bulla 1409, J. von Königshofen jelentése a valais-i gyülekezetről 1430; Nider: Formicarius 1435-37, Errores Gazarium és Claude Tholosan 1435)
A fenti adatok nem csak időben, térben is összefüggnek. A franciaországi eretnekmozgalmak után "... az üldözés 1321-ben a leprások ellen Franciaország délkeleti, a zsidók ellen pedig az ország északnyugati részén volt jellemző, 1348-ban a zsidóellenes hadjárat magukkal a zsidókkal együtt Dauphiné és Savoya területére, illetve a Genfi-tó vidékére vándorol át, éppen abba a térségbe, ahol később a zsidókból és keresztényekből álló új szekták létezéséről számolnak be, és ahol megkezdődik a boszorkányszekták üldözése..." (Ginzburg, 2003).

Az "új ellenséget" eleinte a korábbi bűnbakok - eretnekek, leprások és zsidók - számlájára írták; nem véletlen, hogy a boszorkányság korabeli terminusának több kifejezése hozzájuk köthető. A szóban forgó vidékeken (Dauphiné, Savoya, Briancon) a nyelv a fenti történelmi folyamat számos emlékét őrzi: a spanyol eredetű "gafo" (leprás) szóval rokon "gafa" (boszorkány), a synagoga-ból (eretnekek gyülekezete értelemben) lett snagoga (éjjeli lények tánca), vagy a boszorkányszektára általánosan használt "herejoz" (eretnek), "vaudey, vaudois" (valdens. A boszorkányokat és elődeiket érintő vádakba a különböző eretnekségek dualista világképe is belejátszott).
A boszorkányszombat ismérveiben tehát részben - a történelem folyamán több marginális csoportot érintő - sztereotip rágalmak, részben a korábbi vallási forrongások, eretneküldözések során megfogalmazódó elképzelések, részben - és nem utolsósorban - pedig a népi ismeretanyag, a folklór tükröződik. Különösnek tűnhet, hogy a "felülről jött" sztenderdet a vádlottak némelyike készségesen elismerte, sőt, részletes beszámolókkal támasztott alá. Ez javarészben a tortúra-vallomásoknak köszönhető. Amennyiben a boszorkánysággal gyanúsított személyek az inkvizítorok propagálta vádaktól eltérő vallomást tettek, kínzással csikarták ki belőlük a bírák által elvárt sabbath-események beismerését. Az inkvizíció munkamódszerének kifinomultságát mutatja, hogy - lévén a keresztény egyház intézménye - nem onthatott vért: ezért aztán  olyan kínzóeszközök egész armadáját fejlesztette ki, amely "vértelenül" is képes volt rettenetes fájdalmakat okozni. A kínzással kicsikart vallomást egy nappal később újra megismételtették a vádlottal, hogy megbizonyosodjanak arról: önként és nem kényszer hatása alatt mondta - ám ha ekkor mégis visszakozott, újabb tortúrának vetették alá. Nem csoda, hogy férfiak és nők ezrei ismerték be: csecsemőket ettek meg, szomszédaikat bántalmazták, leborultak a Sátán előtt és meggyalázták a Bibliát.

A népi és az elit műveltség közti szakadék olykor meglehetősen nagyra nőtt, s az egyházi hivatalnokok nem tudták azt áthatolni. A periratokban a vádlottak és közösségük mentalitása, gondolkodásmódja és világképe a hivatalos egyházi álláspont súlyos tömbjének árnyékában marad. Az utókor feladata kihallani a boszorkányszombat szörnyűségei mögül azt, hogyan gondolkodtak s miként cselekedtek misztikus-mágikus gyakorlatuk során a múlt áldozatai.

Források:
Ginzburg, Carlo 2003: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 2001 (szerk.) : Demonológia és boszorkányság Európában. Studia Ethnologica Hungarica I. PTE Néprajz Tanszék - L'Harmattan, Budapest.

További ajánlott irodalom:
Bessenyei József - Kiss András - Pál-Antal Sándor - Tóth G. Péter (1997, 2000, 2002, 2005): A magyarországi boszorkányság forrásai I-II-III-IV. Balassi Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 1997: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora-újkor forrásaiban. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Pócs Éva 2004 (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Tanulmányok a transzcendensről IV.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető, Budapest.

Goya: Boszorkányszombat