embernek ének őrzi az időt... (X): faun

Túl jók ahhoz, hogy ne szenteljek nekik egy teljes bejegyzést: íme tehát a kortárs pogány zenei színtér egyik meghatározó szereplője.

A banda 2002-ben jött létre, alapítói Oliver 'SaTyr' Pade, Elisabeth Pawelke, Fiona Rüggeberg és Brigit Muggenthaler (az eltelt időben a zenészek ugyan cserélődtek, a színvonal azonban változatlan maradt).

Oliver SaTyr Pade

Jelenlegi tagjai közül Oliver SaTyr Pade középkori irodalomból szerzett mesterfokozatú diplomát, két verseskötetet (1997 -Nach Hinterhüdelland; 2006 - Meere) jelentetett meg, s irodalmi munkásságáért elnyerte a Leonhard és Ida Wolf Emlékdíjat. Mindemellett közel két évtizeden át folytatott zenei tanulmányai kiváló muzsikust faragtak belőle. Elsősorban húros hangszereken játszik: kelta hárfán, ír buzukin, gitáron, saz-on (utóbbi leginkább a kobozra hasonlító jószág) tar-on.és svéd 'nyckelharpa'-n (avagy kulcsos hegedűn). A Faun-on kívül más bandák stúdiózenészeként is alkot (úgymint Omnia, Corvus Corax, Eluveitie, Schandmaul, stb). 

Fiona Rüggebern

Fiona Rüggeberg klasszikus zongorát, fuvolát, gitárt tanult, de számos egyéb hangszeren brillírozik. Az istanbuli és müncheni egyetemen a keleti hangszeres gyógyítás ősi tudományát tanulmányozta, s mély jártasságot szerzett a keleti zene rejtelmeiben. Ennélfogva több egzotikus instrumentumon (dombrán [domburán], rebab-on, kobzon), valamint dudán, fuvolán, furulyán, pommer-en (ami az oboa előfutára, lényegében tárogató) és ütősökön játszik. Mindezen túl - Oliverrel egyetemben - énekhangjával is gazdagítja az együttes produkcióit. 

Rüdiger Maul

Rüdiger Maul a dobfélék kiváló ismerője, képzett muzsikusa és tanára. Nem csak oktató, de aktív zenész:: számos alkalommal asszisztált élő koncerteken és a stúdiómunkálatokban, film,- és színházi zeneművekben. Két ritmusgyűjteményt adott ki (Oriental Rythm Collection, Latin Rythm Collection). A Faun-ban darabukát, davult, taikot, timbat és egyéb ritmushangszereket szólaltat meg. 

Niel Mitra

Niel Mitra az együttes elektronikus effekteket, hangzásokat biztosító tagja, az M94.5 rádió zenei szerkesztője, a müncheni 'Ultraschall' DJ-je.Ő a Faun egyetlen, elektromos eszközökkel operáló tagja - a felvételek szerkesztésén túl szintetizátoron játszik.

Sonja Darkulich

Sonja Drakulich a csapat nemrég csatlakozott dalnoka; az együttes weboldala a szakma egyik legjobb világzene - énekesnőjeként aposztrofálja őt. Sokat ígérő új muzsikus Stephan Groth, aki a tekerőlant mestere.

A Faun stílusát a kezdetektől máig a hagyományos és modern elektronikus hangszerek, a középkori hangzásvilág és az eklektikus world music elemek, a népi és a klasszikus dallamok harmonikus összeolvadása jellemezte, létrehozva az együttes sajátos, magával ragadó és lélekemelő zenei karakterét. Ha mindenáron néhány címszóval szeretnénk jellemezni azt, a 'pagan folk', 'darkwawe', 'gothic', 'medieval, neomedieval', 'world music' (továbbá 'varázslatos', 'tündérkönnyes', 'szívborzongató', 'lélekringató', 'álombájoló') kifejezéseket ajánlanám. Nemzetköziségüket, világzenei nagyságukat - korok és kultúrák között kapcsolatot teremtő muzsikájukon és dalaik soknyelvűségén (a németen kívül többek között angol, spanyol, különféle skandináv, latin, görög, magyar szöveggel szólalnak meg) túl mi sem jelzi ékesebben, minthogy Amerikától Japánig sikerült magukat belopniuk hallgatóik szívébe.

Stephan Groth

Talán ennyi elég is volna a Faunról. Persze hosszan méltathatnánk még az érdemeiket; felsorolhatnánk a neves, nemzetközi fesztiválokat, amelyeken részt vettek, felemlegethetnénk a német sajtótól és zeneszakmától kapott méltatásokat, elismeréseket, vagy számba vehetnénk az egyre növekvő rajongótábort. Aki erre vágyik, látogassa meg a banda weblapját: én már csak az albumaikat fogom listába venni.

2002 - Zauberspüche

2004 - Licht

2005 - Renaissance

2007 - Totem

2008 - Faun & the Pagan Folk Festival - Live

2009 - Buch der Balladen

2011 - Eden

S persze nem maradhat el egy kis ízelítő sem:

mindarról, ami időközben történt...

Hol is kezdjem?

Előszöris, túltettem magam a húszas évek felezőjére jutásom feletti depresszión. A következő nagy falat a levizsgázás volt: sikerrel zárult, jelenthetem, újabb, abszolute használhatatlan (habár kétségkívül szépen csengő) végzettség birtokába jutottam. Menet közben összeszedtem két, fészekből kipottyant varjúfiókát, akiket nagyjából 5 héten át nevelgettem. Eredeti tervem az volt, hogy - mindenféle természetvédelmi törvénynek, rendeletnek és eszmeiségnek fittyet hányva - megtartom őket, de látván, hogy önálló életre képes, ugyanakkor az épített környezetben idegenül mozgó, az emberektől továbbra is rettegő madarakká fejlődtek, végül - nem kevés vívódás árán - megváltam tőlük. Jelen idő szerint a közeli madármentő állomáson várják, hogy hasonszőrű társaikkal együtt szabadlábra kerüljenek.

Semmi gond, van helyettük egy anyaszomorító csókakölök,  aki ma hajnali hatkor azzal ébresztett, hogy a fejemen landolt. Ő aztán nemhogy tartana az emberektől, valósággal társaságfüggő: úgy tapad, akár egy nagyobbacska kullancs. Ha egy térben tartózkodunk, alig tudom lesöpörni magamról. És bármilyen bájos a kép, amint Hófehérke madárfiókával a vállán dalolászik, higgyétek el, egy csóka ragaszkodása nem fenékig tejfel. Egész életemben nem kellett annyi madársz@rt kimosnom a hajamból, mint az utóbbi két hétben. A karomon véres csőrnyomok hirdetik, hogy a csöpp jószág melyik szőrszálamat nézte finom falatnak. A fülemen lassanként extra lyukak keletkeznek. Egy alkalommal kis híján búcsút kellett vennem a szempilláimtól. Nem beszélve arról, hogy amerre őkelme jár, diadalmas potyadékplecsnik hirdetik a fennhatóságát.

Most is itt ugrabugrál a lábamon, épp próbál leküzdeni egy nagyobbacska almafalatot. Meg kell hagyni, minden - költői túlzással lefestett - borzalmatossága ellenére aranyos kis dög :) (ugyan nem tud lenyelni  fél borsószemnél nagyobb dolgot, épp most emelt ki a kajástálból egy egész almaszeletet).

 A pizsamanadrág, a csirkecsont, a szemenköpés és az ékszerek közé zsúfolt madáreleség történetét talán jobb nem felemlegetni. Legyen elég annyi, hogy egyik átlagos nap követte a másikat.

(a kiscsóka egy összegyűrt papírzsebkendőt hurcol vígan)

Spirituális tekintetben azonban gigantikus hézag, nem is, inkább fekete lyuk tátongott a lelkivilágomban ebben az időszakban. Az emocionális hiányérzetet azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy felvásároltam a fél vaterát. A shoppingolási kényszer az unaloműzés végett folytatott végenincs kajálással társult. Persze egyik műfajban sem vagyok kezdő. Egy ismerősöm rávilágított, hogy az evés - és vele kéz a kézben a birtoklás - azért jelent érzelmi pótszert, mert nagyon ősi ösztönöket elégít ki; valahol a tudatalatti mélyén az élelmeszerzés, illetve a tulajdonszerzés sikerélményét eleveníti fel. Persze ma már egyik sem jelent különösebb kihívást, legalábbis nekünk, a nyugati társadalom jól táplált fogyasztóinak; dehát szegény ösztöneink még mindig nem tudják, hogy minden sarkon ott egy kínai.

Egy szó mint száz, szigorú böjtöt hirdettem magamnak mind a zabálás, mind a vásárlás terén. Nincs kaja délután öt után, és nincs újabb vatera-aukció szeptemberig.

(a kiscsóka n-edszerre is megpróbálta lenyelni az ujjam)

Mindezek helyett aktív sportéletet élek; minden este megnézem az aktuális EB-meccset. Ami pedig a lelkiséget illeti, a napokban majd leporolom a dobomat, és vele együtt szunnyadó pogány hajlamaimat. Addig is

(oké, kiscsóka a billentyűzeten ugrál, amint írok egy mondatot, kitörli a felét, a maradékot pedig alaposan átfogalmazza. Feladom. Áldás!).

vissza az ösvényre

Litha jött és ment, én pedig hol töltöttem az év legrövidebb éjszakáját, e mágiával telített, tündérporos napfordulót? A tescoban, a ruharészleg árukészletét rendezgetve. Ennél siralmasabb gyalázatra nem is vetemedhettem volna.

Az utóbbi hetekben-hónapokban megint hagytam, hogy a külvilág zaja leradírozza a színről a hitéletemet. Olyan könnyedén elvonja a figyelem az apró-cseprő tennivalók, a kényszerű kötelességek sokasága! Belezökkenek a mindennapok fásult ritmusába, és elfelejtek boszorkányként, természethívőként élni. Olykor azt sem tudom, méltó vagyok-e még egyáltalán e titulusokra.

Ma azonban takarítás közben, mintegy háttérzeneként, a Faun ’Eden’ c. albuma szólt, és varázslatos muzsikájuk visszaröpített a pogánysággal való barátkozásom kezdeti időszakába; mikor e spiritualitás napról-napra számtalan izgalmas újdonsággal, bűbájos felfedezéssel szolgált. Eszembe jutottak az időtlenségbe nyúló, aranyporos augusztusi délutánok, mikor füvet nyírtam a kertben, közben Omniát hallgattam és kellemesen elméláztam az élet nagy rejtelmeiről. Eszembe jutottak a langymeleg alkonyatok, mikor kocogni mentem, s a lelkem az egekig szárnyalt, feloldódva a természet harmóniájában. Eszembe jutottak a csendes őszi esték, amelyeket egy-egy lebilincselő, boszorkányos olvasmány társaságában töltöttem. Eszembe jutottak a holdfényes éjszakák, mikor az Istennő tündöklése ragyogta be a sötétséget, és a levegőben áramló bűverőtől libabőrös lett a hátam.

Az emlékek szelíd melankóliába ágyazva bukkantak fel és foszlottak szét. Elgondolkodtam, vajon átélhetem-e még egyszer ugyanazt az ártatlan, őszinte, rácsodálkozó örömet, a spirituális elhivatottság felemelő bizonyosságát? Vajon a külvilág sarából-mocskából mennyi rakódott le bennem – elég ahhoz, hogy tartósan elfedje mindaz, mi igazán fontos, mindazt, ’ami a szemnek láthatatlan’? S vajon mennyi időbe, elszántságba telik ismét előásni?

Node nem azért indítottam ezt a bejegyzést, hogy (újfent) panaszáradtot zúdítsak a nagyvilágra. Eredeti célom az volt, hogy figyelmetekbe ajánljam a Faunt J. Csuda tudja, miért, de ez a nagyszerű német banda évekig a látókörömön kívül maradt. Tudtam a létezésükről, hallottam egy-két számukat (köztük a nagy népszerűségnek örvendő Egil saga-t), de valahogy nem fogott meg a zenéjük. Aztán kevéssel ezelőtt egyszer csak úgy éreztem, megérett az idő arra, hogy szorosabb ismeretséget kössek velük. Nem bántam meg. Hallgassátok és élvezzétek J ! 

szivárvány a láthatáron

Annyi, de annyi mindenről kéne írnom... először is a beígért környezettudatos, költségtakarékos és mesebelien fantáziadús otthonokról; aztán a szakvizsgáról, ami az elmúlt hetek minden szabad pillanatát felemésztette; aztán csipaszról és csipiszről, a két varjúfiókáról, akik nagyjából egy hónapja boldogítanak; arról, hogy miként köpött szemen pépesre turmixolt macskatáppal egy csóka-poronty; arról, hogy tévedésből végiglejtettem az utcánkon egy férfi pizsamanadrágban (tudom, most azt kérdezitek magatoktól, hogy lehet ezt benézni,- nos, nekem sikerült); arról, hogy miért tárolok az ékszeres szekrénykémben madáreleséget, és mit keresett a zoknisfiókban egy csirkecsont.
Beszámolnék megannyi hétköznapi eseményről: az unokahúgom és unokaöcsém néptáncfellépéséről a színházban (ahol hatalmas megelégedésemre megláttam életem első szerelmét gömbölyödő sörpocakkal, kopaszodófélben - az istenekre, sok sérelmemre szolgált kései gyógyírként ez a kép), a város turkálói ellen intézett rohamomról (átkozottul frankó, tiritarka hippicuccok mindenütt; majd a falra másztam csupán a látvány okozta gyönyörűségemben), a szomszédnéni temetéséről, a gyönyörű zivatarokról... de mostanság valahogy nem talál az ihlet. Vagy csak túlságosan is legyalulta a szellemi teljesítőképességemet a vizsgaidőszak. Netán emocionális rövidzárlat ütött ki.
Amiről mégis szeretnék megosztani veletek néhány kósza gondolatot, az a Rainbow, így, nagybetűvel.
Helyesebben szólva Rainbow Family of Living Light, vagyis az Élő Fény Szivárvány-Családja. A név sokat elárul, s gondolom, az általa fémjelzett hippimozgalom sem ismeretlen sokatoknak. Én azonban csak néhány, a memória horizontján lebegő ismeretmorzsával rendelkeztem róla mindaddig, míg egy kedves évfolyamtársnőmről ki nem derült, hogy a közösség oszlopos tagja. Az ő menetszele engem is magával sodort, és immár az idei bakonyi találkozóra történő eljutás technikai részleteit tervezgetjük.
Nade vissza az elejére. A - röviden és tömören - Rainbow-t 1968-ban alapították a SF-i Golden Gate parkban. Apropójául egy hopi jóslat szolgált. E szerint amikor a Föld már olyan beteg lesz, hogy a vadállatok sorra pusztulnak ki, jön egy törzs, amelynek tagjai számos kultúra, bőrszín, nyelv, vallás, nemzetiség képviselői, akik a környezettudatos életmód, a békés együttélés,  az erőszakmentes szeretet és a természetvédelem 'harcosai'.
Az évenkénti összeröffenések 1972-től váltak rendszeressé; ekkor a colorado-i Table Mountain fennsíkján gyűlt egybe a mozgalom célkitűzéseivel szimpatizáló öko-aktivisták sokasága. Azóta a "család" létszáma néhány ezer főről több százezresre duzzadt: nem csak Amerikában és Európában, de Afrikától Indián, Grúzián, Törökországon át Ausztráliáig a Föld számos pontján alakultak a Szivárvány-törzsek. Rendszeressé váltak az országonkénti és a regionális találkozók, amelyek általában újholdtól-újholdig, tehát közel egy hónapig tartanak.
A mozgalom célja megismertetni tagjaival és szimpatizánsaival a környezettudatos, természetközeli életmód lehetőségeit és szépségeit: újra felfedezni a rég elveszett harmóniát Földanya és tékozló gyermekei között; példát mutatni arról, hogyan érthet szót egymással számos különböző nyelvű, hitű, rasszú ember, ha befogadó szívvel, nyílt elmével, kölcsönös tisztelettel és toleranciával fordulnak egymás felé; s a közösség erejét a jövő szolgálatába állítani.
Ahogy egy résztvevő-szervező beszámol róla, " ...a Rainbow-t gyakran ellenkulturális olvasztótégelyként  aposztrofálja a nyugati média, mivel a jelenlegi természetellenes világrendet elutasító hiedelemviláguk igen összetett: az amerikai indián, a szibériai sámán, a tibeti buddhista, az afrikai rasztafari, az indiai hindu és még egy sor egzotikus, ősi tanítás átfogó elegye, melyben igen fontos szerepet kapnak a különböző mágikus rituálék, a zenélés, éneklés, tánc, jóga, meditáció, szeretkezés..." A gyűlések eseményei között kiemelkedő helyet foglalnak el az Új,-és Teleholdat ünneplő szertartások, de számos egyéb programlehetőség akad. Ismét az iménti rainbow-brothertől idézek: "...ugyanis a tábor élete napközben különféle workshopokkal, foglalkozásokkal, előadásokkal telik, akár egy erdei szabadegyetem: jóga, meditáció, tai chi, zene, tánc, természetgyógyászat, gyógynövényismeret, masszázs, keleti filozófiák, asztrológia, kézműves-mesterségek, cirkuszi művészetek, népszokások, indián izzasztókunyhó-építés (esténként pedig a szertartás) egyéb törzsi rituálék, és még sorolhatnám..."
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ugyan a rainbow-szellemiség mereven elutasítja a kemény drogokat és az alkoholt, mint lélek-mérgező kábítószert, de elfogadja a természetes pszichedelikumok (marihuána, pejot-kaktusz, látnokzsálya, varázsgomba etc) használatát - nem mint élvezeti cikket, hanem mint a transzcendens szférával történő rituális kapcsolatteremtés ősi és szakrális eszközét.
A technikai részletekről annyit, hogy a gyűlések a 'vissza a vadonba' jelige mentén szerveződnek. Nincs elektromosság, egy-két közösségi sátrat leszámítva nincs kiépített tábor; tisztálkodásra és ivóvíz-nyerésre forrás vagy patak áll rendelkezésre, a világosságot a tábortüzek és a csillagok biztosítják. A mosakodás, mosás és mosogatás vegyszerek, tisztítószerek nélkül, vízzel, hamuval, homokkal történik. WC gyanánt a tábor területén kívül ásott "shit pit"-ek szolgálnak; a szemétgyűjtés folyamatosan és kollektíven zajlik; a különféle munkákból (tüzifagyűjtés, vízhordás, főzés, ételosztás) mindenki önként veszi ki a szerepét. Különösen szimpatikus a spirituális tartalommal telített közös étel-szertartás, amely naponta kétszer zajlik le, és a "varázskalap"-rendszer, amelynek értelmében minden résztvevő anyagi lehetőségeihez mérten járul hozzá a találkozó finanszírozásához.
Folytathatnám még a végenincs dicshimnuszt, de ehelyett inkább a figyelmetekbe ajánlom Boli elbeszélését saját rainbow-s tapasztalatairól; én pedig rákanyarodok a saját dilemmámra.
Idén két elérhető találkozó lesz: a magyar gyűlés a Bakonyban június 19 és július 19 között (több információ a tábor Facebook-oldalán), és az európai gathering a Felvidéken, júli 19-aug 19 között. Mindegyik – metaforikusan – egy köpésre. Olykor – jobb pillanataimban – örömteli lelkesedéssel gondolok a részvételre, olykor azonban kételyek fognak el. Hogy miért? Egyfelől mert – amint a mellékelt ábra mutatja – meglehetősen antiszociális periódusomat élem. Márpedig a rainbow épp ember és ember közti kapcsolatteremtésről, párbeszédről, a közösség erejéről, a közösségi élményekről szól. Nem lehet a többiektől elszigetelten, távolságtartó szemlélődőként, független kívülállóként részt venni rajta. Én azonban úgy fuldoklok az emberi kapcsolatok dzsungelében, mint a partra vetett hal, magyarán: nem vagyok könnyen megnyíló alkat.
Az időszakosan fellépő ellenérzések másik forrása a hazai rainbow-közösségben megtapasztalt, a magyar ugarra oly jellemző torzsalkodás és széthúzás. Füvellő barátném regisztrált a ’család’ levelezőlistájára, így aztán volt szerencsém végigszenvedni az időközben elkezdődött bakonyi találkozó szervezését kísérő szócsatákat. Ez a "peace and love"-köntösbe bújtatott jómagyar sárdobálás, a smiley-k közé ágyazott burkolt sértegetések, a testvériségről és összetartozásról szóló fellengzős szólamok mögött meghúzódó "kihaénnem", az álszerénységgel és látszi alázattal leplezett egopárbaj kétségeket ébresztett bennem. Mégsem lenne különb a rainbow family, mint megannyi más, az elfogadás, a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet tanait hirdető, egymásra következetesen fújó, és belvillongásoktól fűtött alternatív-ezoterikus közösség?
Egyszóval hol az egyik, hol a másik irányba billen a mérleg nyelve, leginkább attól függően, hogy pillanatnyilag milyen hangulatban vagyok. Közben meg szalad az idő, gyűlnek a nyári programtervek, és lassan a fejemre nő a saját „utolsó-szabad-hippinyár’ koncepcióm. Jajj nekem J.