oltárképek (I)

Mivel idén nem tudtam oltárt állítani, kénytelen voltam beérni azzal, hogy mások csodálatosan feldíszített háziszentélyében gyönyörködjek. Íme néhány, a nagyvilágból összevadászott fotó:

lisa thiel: winter solctice song

terry pratchett: hogfather (2006)

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy az alábbi filmismertetéseknek vajmi kevés köze van az aktualitásokhoz, nem csak mert hónapokkal a bemutató után járunk:), hanem mert Yule lévén inkább az ünneppel kapcsolatos témákról kellene írnom. Létezik azonban a műfajnak egy olyan gyöngyszeme, ami kimondottan ajánlott a mai napon; és ez nem a Télapu:), hanem a Terry Pratchett Korongvilág-sorozatának egyik kötetét megfilmesítő Hogfather, azaz Vadkanapó. Hosszabb részletezés helyett ezúttal legyen elég annyi, hogy igazi, nyakatekert angol humorral megkomponált, számos mitológiai utalással megízesített és némi mágiával megfűszerezett, fergetegesen mulattató műremekről van szó, amely a Korongvilág sajátos, hadd ne mondjam, abszurd univerzumának nevezetes(-en züllött) városába, Ank Morporkba kalauzol bennünket. A romlás bűzét árasztó metropoliszban, ahol a mumus valóban az ágy alatt rejtezik, ahol a pincében igazi szörnyek bujkálnak, s ahol a Láthatatlan Egyetemen a varázslók kedélyesen gyilkolásszák egymást, Karácsonykor nem a jóságos Mikulás, hanem a morc Vadkanapó gürizik az ajándékokkal. Mikor pedig nyoma vész, ugyan ki más indulhatna a keresésére, mint a Halál unokája, aki - hátat fordítva a családi praxisnak - történetesen nevelőnőként keresi kenyerét.Mindeközben nagyapja, hogy megóvja a mindenség equilibriumát, nyakába veszi a puttonyt és hozzálát, hogy teljesítse a gyermeki álmokat.

Én biztosan megnézem az éjjel - ajánlom nektek is :).

thor kontra thor

Ki gondolta volna, hogy a hollywoodi álomgyár idén három produkcióban is vászonra viszi a népszerű skandináv viharisten alakját? Igaz, nem egymástól teljesen független alkotásokról van szó: kettőt közülük a Marvel jegyez, míg a harmadik - előzőek rossz utánzataként - a gagyi koppintásairól elhíresült Asylum gondozásában jelent meg.

Kezdjük utóbbival, az 'Almighty Thor'-ral. Keretsztorija szerint Loki (Richard Grieco) az Odin  (Kevin Nash) által birtokolt legyőzhetetlenség pörölyére pályázik, hogy azzal felfegyverkezve uralma alá hajtsa az univerzumot. Kezdésnek azonban megelégszik egy kis világvégével, így elszabadítja pokolbéli fenevadjait, s velük a Ragnarök-öt. Miután Odin és jobbkeze, Balder (Jess Allen) elesik (aki arra számít, hogy az eszményi férfiszépséget látja megtestesülni utóbbi figurájában, az készüljön fel egy közepes termetű, durva vonású, kopasz fickóra), Thor (Cody Deal) a hősies valkűr, Járnsaxa (Patricia Velásquez) óvó szárnyai alatt igyekszik bosszút állni értük. Hősünk természetesen lelkesebb, mint amilyen ügyes, s a film közel kilencven percének jelentős hányadát  a forrófejűségének köszönhető csúfos kudarcokat követő meneküléssel tölti, mígnem végül az Alvilág lángoló mezeire taszítva egyszeriben megvilágosodik: ripsz-ropsz elkészíti Mjöllnirt, tisztázatlan körülmények között visszatér a földre és megteszi azt, amit gépfegyverekkel nem tudott: leszámol Lokival

Summa summarum: ha jót akartok magatoknak, ne nézzétek meg.  Én megtettem és megbántam. Talán ha nem olvasok előtte annyi negatív kritikát, nyitottabb és befogadóbb lelkiállapotban ültem volna a képernyő elé, és esetleg - esetleg - tűrhetőnek találom (gyermeki képzeletemet alkalomadtán a legbugyutább fantasy-filmek is képesek megmozgatni). Ám az előismeretekkel felvértezve képtelen voltam beleringatni magam a megfelelően megbocsátó hangulatba, ami segített volna elsiklani az animációs technika (amelynek színvonala alig valamivel múlta alul egy átlagos számítógépes játékét), a színészi teljesítmény (elég, ha annyit mondok, hogy az Odint alakító daliás középkorú uraság élete javarészében pankrátorként kereste a kenyerét) és a rendezés mikéntjének mélyrepülése felett. 

Nem tudom, mi a szánalmasabb: a tény, hogy a költségvetés minimalizálása végett soha nincs egyszerre három szereplőnél több a képen (tulajdonképpen még ez is ritkaságnak számít), vagy a nevetséges párbeszédek, a még röhejesebb akciójelenetek (Odin és Loki epikusnak szánt párbaját látva felmerült bennem a gyanú, hogy az Asylum idén a szokásos kopírozás helyett úgy döntött, inkább paródiát készít), a történet fordulatainak (bocsánat, akarom mondani: erőltetetten vonszolódó eseményeinek) logikátlan ostobasága, vagy a nagyjából két percbe sűrített katartikus végkifejlet, amely során Thor néhány csepp bájitallal életre kelti a Világfa szívét (melyet előzőleg Loki a legyőzhetetleség pörölyével porrá zúzott), majd amúgy férfiasan megmutatja a nornáknak, ki az úr a háznál. Ki kell még térnem  a főgonoszt megtestesítő Lokira: gyakorlatilag az egész filmben nem tesz más, mint fenyegető pillantásokkal, ármányosan somolyogva jön, jön és jön; na jó, időnként üvöltözik egy kicsit (többnyire azt, hogy "Thor!!", illetve "Ragnarök!!").

Összegezve: még visszagondolni is rossz rá. Egyetlen pozitívuma a Thort alakító Cody Deal, akiről az egyik fórumon a következő, nagyon találó hozzászólást olvastam: "...olyan, mint egy Owen Wilson-ba oltott Tom Cruise". Valóban, ami az arcát illeti, az tükröz valamit a fent említett urak női szíveket megdobogtató vonásaiból, a testfelépítése pedig vetekszik kettejük együttes izomzatával, mindezeket feledteti azonban színészi tehetségének ordító hiánya. Ennek ellenére magáénak mondhatja azt az érdemet, hogy ő volt a szereplőgárda egyetlen olyan tagja, akin szívesen elidőzött az ember szeme (oké, az urak nyilván inkább Járnsaxa-ra szavaznának). Ugyan nem mondom, hogy Kevin Nash nincs jó formában, de mégsem az én korosztályomnak való falat :). 

Evezzünk kellemesebb vizekre. 

A Marvel két filmje lényegében ugyanazt a történetet dolgozza fel, az egyik animációs, a másik élőszereplős kivitelben. A rajzfilm ('Thor: Tales of Asgard') nem rossz, a cselekmény izgalmas és sok humorral fűszerezett, az ábrázolás igényes (egyedül talán a figurák mozgása darabosabb, szögletesebb a kelleténél - legalábbis nekem, aki a Disney - alakok kecses, lendületes dinamikáján szocializálódtam), a mondanivaló is a helyén van, satöbbi. Aki szereti a (felnőtteknek szóló) meséket, nézze meg bátran.

Ám a pálmát kétségkívül a mozifilm ('Thor') viszi, amely természetesen a Marveltől szokványos újszerű tálalásban tárja elénk az északi istenek birodalmát. Odin modern uradalma az a hely, ahol varázslat és a tudomány összefonódik; ahol a kozmikus világfa ágain ringatózó univerzumok között Eistein-Rosen hidak (közismert nevükön féregjáratok) létesítenek kapcsolatot, s ahol az Asgardba vezető szivárványhíd, a Bifröst nem más, mint óriási teleport-kapu.

A történet szerint az ifjú viharisten (Chris Hemswort) a maga lázadó, meggondolatlan, harcias és becsvágyó természetével ráveszi legjobb barátait, a harcias hajadon Sif-et (Jaimie Alexander) és a Három Harcost, a kedélyes Volstagg-ot (Ray Stevenson), a jóképű Fandral-t (Josh Dallas) és a szűkszavú Hogun-t (Tadanobu Asano), hogy törjenek be a jégóriások birodalmába, Jötunheim-be. Teszi mindezt azért, mert királlyá avatásának ünnepségét megzavarta három Jötun, akik az Odin (Anthony Hopkins) palotájában őrzött titokzatos szelencét, erejük ősforrását akarták visszaszerezni. Odin hosszú idővel ezelőtt leverte a déróriásokat, az örökkön fagyos Jötunheim világába szorítva vissza őket, hogy megvédje tőlük a kilenc világot. Győzelme záloga és biztosítéka a Régi Telek Ládikója, amelyet az asgardi őrségen túl az élő tűzből megformált Pusztító őriz.

A merész Jötunok odavesznek, de pimaszságuk visszavágásra ösztönzi Thort, s Lokival, (Tom Hiddleston) valamint barátaival együtt Jötunheimbe utazik egy kis csihipuhira. Szíve vágya teljesül, a felbőszült déróriások azonban kis híján vesztüket okozzák: végül csak Odin váratlan megérkezése menti meg az életüket. Az istenek ura minden igyekezetével azon van, hogy békésen elsimítsa a fia által okozott zűrt, de Laufey (Colm Feore), a Jötunok királya háborút üzen Asgardnak.

Odin mélységes csalódottságában és haragjában hatalmas büntetést mér engedetlen utódjára: megfosztja hű fegyverétől, a Mjöllnir-től, és Midgard-ra, vagyis a Földre száműzi őt. Thor az új-mexikói sivatagban köt ki, s mit tesz isten, épp egy különleges légköri elektromágneses tevékenységekre vadászó tudósokból álló kis csapat mikrobuszának orra előtt. Innentől a történet a szokványos fordulatokon át folytatódik: a hitetlenkedő kétkedést, amellyel a kutatást vezető Jane Foster (Natalie Portman), oktatója, Erik Selvig (Sellan Skarsgard) és a projekttel szemben közömbös, Thor férfiúi adottságait azonban nagyra értékelő politológia-szakos egyetemista, Darcy Lewis (Kat Dennings) fogadja az égből pottyant szuperhőst, fokozatosan felváltja a rokonszenv, majd a hit. Természetesen nem maradhat el a szerelmi szál sem, amely szerencsénkre nem nyomja el a sztori egyéb vonatkozásait, s nem fojtja rózsaszín cukormázba a produkciót.

Thor tehát immár két lábbal a földön jár, de továbbra sem veszítette el elpusztíthatatlan életkedvét és derűlátását. Mikor megtudja, hogy kevéssel megérkezése után különleges "műhold" csapódott be a pusztaságba, nyomban a keresésére indul, hiszen gyanítja: az nem más, mint csodás kalapácsa, a Mjöllnir. A helyzetet valamivel komplikáltabbá teszi, hogy mire hősünk a színhelyre ér, egy különleges kormányalakulat, a SHIELD már birtokba vette a terepet. S mintha nem lenne elég ennyi akadály, a hataloméhes Loki, aki kis jötunheimi kiruccanásuk kapcsán tudomást szerzett róla, hogy a déróriások vére folyik az ereiben, minden igyekezetével azon van, hogy megakadályozza Thor visszatérését Asgardba. A fondorlatos kisöccs arra vágyik, hogy bizonyítsa a sok megrázkódtatás hatására mély, öntudatlan álomba merült Odinnak: ő is méltó örököse, egyenrangú fia, s alkalomadtán a birodalom erőskezű ura lehet. Ténykedését Sif és a Három Harcos nem nézi jó szemmel, s az igaz-szívű Heimdall (Idris Elba) közreműködésével Thor után szöknek Midgard-ra.

Hogy mindebből mi sül ki? Nos, azt hagyjuk a filmre. Nézzétek - meglátjátok :)

grimm-mesék

Na nem az originálra gondolok, és még csak nem is a Matt Damon és Heath Ledger főszereplésével elkészült nagyszerű filmre, hanem az NBC idén októberben útjára indított sorozatára. Amelynek keretsztorija rendkívül egyszerű: adva van  teljesen hétköznapi életet élő, fiatal portland-i nyomozó, Nick Burkhardt (David Giuntoli), aki épp esküvőjét tervezgeti menyasszonyával, Juliette-tel (Bittsie Tulloch), munkájában pedig nyomozótársa, Hank Griffin (Russel Hornsby) segíti. Egy nap aztán betoppan ráktól haldokló, különös nagynénje, hogy feltárja előtte a titkot: mindketten a Grimmek leszármazottai, s mint ilyenek, képesek felismerni az emberek közt élő, kilétüket gondosan eltitkoló mitológiai kreatúrákat. Nickre hagyja páncélozott lakókocsiját, benne a szörnyirtás kézikönyvével és minden egyéb szükséges fegyverével; ifjú hősünk pedig döbbent értetlenkedéssel, de a maga lovagias eltökéltségével vesz át örökségét. 

Persze nem kezdi el nyakló nélkül irtani az útjába akadó fantázialényeket, lévén a jog és igazság elkötelezettje: mi több, rögtön szerez egy szőrös-karmos barátot egy vérszomjas-vérfarkas -szakszóval élve Blutbaden- személyében (Silas Weir Mitchell). Innentől az élete valamivel komplikáltabb lesz, hiszen mikor nyomozásai során a tett elkövetésében egy természetfölötti kéz (mancs, esetleg tapogatóláb) munkáját véli felfedezni, kénytelen eltitkolni sejtését partnere, Griffin és főnöke,  Reynard kapitány (Sasha Roiz) elől (aki maga is alvilági figura - a szó szoros értelmében). Helyettük Monroe-hoz szalad, s a vérszomjas ógva-mógva, általában az elmaradt Pilates-e miatt duzzogva, de segít neki. Így derítenek fényt a Piroskákat rabló farkas, a méhkirálynő és a kaptár (Mellifers), a csábító szarvas-patás (Ziegevolk), a vérmedve-család (Jägerbär) és a többi csodabogár ügyére. 

Az alapgondolat nekem nagyon tetszik, habár gyanúsan hajaz a Supernaturalra és a Poltergeist-re, node annyi baj legyen, ezekből sosem elég. A szereplőválogatást is csak dicsérni tudom. Nick egyénisége és annak megtestesítője egyaránt nagyon rokonszenves:). No nem csak a női szépérzék szól belőlem:) - végre egy főhös a karakter "feltupírozását" célzó manírok, drámai sallangok, fura rigolyák, katartikus előtörténet, keményfiú-pózok nélkül. Végre egy hús-vér ember a maga egyszerűségében, aki nem egy rossz korba született cowboy, nem az igazság kiégett bajnoka, nem szoknyavadász bájgúnár, nem tesztoszterontól fűtött alfa-hím, hanem szimplán becsületes, szerény, nyílt, őszinte, kötelességtudó és jólelkű. Habár a Grimmekről minden meselény úgy tartja, hogy fajtájuk kíméletlen mészárosai, Nick fütyül az előítéletekre és többször köt békét a tőle rettegő szörnyecskékkel, mint fogja őket célkeresztbe. Annak ellenére, hogy egy emberfeletti világban jár-kel, emberséggel és méltósággal kezeli azt.

Monroe a maga esetlen, bumfordi módján szintén nagyon szimpatikus, s annak ellenére, hogy többnyire lusta, kényelemszerető és minden zűrtől ódzkodó pasasnak mutatkozik (mint tudjuk, azon van, hogy ellenálljon farkasösztönének, amely mindenféle véres és vad dologra ragadná), mikor kivillantja a foga fehérjét, bebizonyítja, hogy nem felejtette el fajtája örökségét. Griffin, Nick detektívtársa kedélyes, lelkiismeretes fickó, egyetlen gyengéje, hogy nagy szoknyabolond: ezt használja ki a Hexenbeast Adelind Schade (Claire Coffe), mikor megkörnyékezi őt. A démonikus boszorka egyelőre tisztázatlan munkakapcsolatban áll Nick főnökével,  Reynard kapitánnyal. Céljaik homályosak, bár egy biztos: nem áll szándékukban megkönnyíteni Nick életét.
A színtér ideális: Portland, a "legzöldebb város" a maga szellős, kertes házakkal teli utcáival, hatalmas parkerdejével és a települést övező rengeteggel kiváló rejtekhely a természet vad gyermekeinek. A gigantikus fenyők alatti örökzöld félhomályban növő embermagasságú aljnövényzet sűrűjében bóklászva megérezzük földanya őserejét, a minket szülő természet vadságát, s félelmeink titkos teremtményei egyszeriben kézzelfoghatóan valóságossá válnak. Egy ilyen környezetben könnyebb elhinni, hogy minden második szomszéd valami mesebeli csudabogár. Az egyetlen, amit felrovok a szériának, az e "csudabogarak" képi megjelenítése: arcuk átalakulását (ami leleplezi valódi énjüket Nick előtt) én túlságosan torznak, ellenszenvesnek, durvának találom. Persze ez már ízlés dolga.

Száz szónak is egy a vége: ha egy kis esti mesére vágytok, bátran forduljatok a Grimmhez :).