pár kocka karácsonyra

valami magasztosabbal kívántam folytatni a télközépi bejegyzésfüzért, s ami késik, nem múlik (például a tavalyi Samhainra tervezett vad hajsza post is csak másfél évet pár hónapot csúszott), addig viszont Párkocka, hogy viduljunk :).

télközépi lélekjárás: a vad hajsza

Ma sűrű szövésű, nehéz köd ülepedett ránk, mint iszap a tófenékre: karjai közt rideg mozdulatlanságba dermedt az élet. Ahogy napközben e pókháló-szürke párakastély kormos hószagot lehelő csarnokaiban barangoltam, úgy éreztem, gyöngyöző falain átdereng a szellemvilág. A valóság szilárd formái feloldódtak, bizonytalan körvonalú, elmosódó pacákká omlottak szét, amelyek értelmet és kézzelfogható létezést csak a távolság leküzdésével nyertek; a súlyos, tejszínfehér félhomályban hallgatag titkok hömpölyögtek.
A karácsonyi tizenketted - mint minden átmeneti időszak - vallásantropológiai terminussal élve "szent idő". A "szent" kifejezés itt nem a katolikus szóhasználatból ismert kiemelkedő erkölcsi minőséget jelöli, hanem a természetfeletti érintését: azt a megnevezhetetlen, emberfeletti erőt, amely a vallás tárgyaiban megtestesül. A szent és profán szembeállítása a vallástudomány egyik alapköve; utóbbi a hétköznapok földhözragadt világához tapad, előbbi birodalmában zajlanak például a hitéleti szertartások, vallásos ünnepek, mágikus rituálék*.
Az átmenet, ahogy arról már szó esett, a mindenség rendjéből való pillanatnyi kizökkenés ideje, és mint ilyen, egyrészt a törvények, normák, jogszokások felbomlásának periódusa: másrészt kaput nyit a szellemvilág előtt. A transzcendens átszivárog a fizikai létezésbe: a magyar néphitben a specifikus napszakokhoz kötődve ront, kísért a lidérc, a szépasszony, a boszorkány, a délibaba. Az év legsötétebb időszakában, Óév és Újév határmezsgyéjén nyüzsögnek a természetfeletti jelenések, klasszikus példájuk a 'vad hajsza' Északnyugat-Európában széles körben ismert mitikus toposza.
Az angol 'wild hunt' mellett számos egyéb névvel illetik, amelyekről a wikipédia kimerítő listát közöl. A megnevezések sokaságából kiderül, hogy Skandináviától Spanyolországig, de még az északi szláv államokban (Csehország, Lengyelország) is fel-feltűnik, szülőhazája mindazonáltal valószínűleg a germán nyelvterület és kulturális area.
Első, dokumentált észleléséről egy 1092-es, párizsi leírás tanúskodik. A kísértetsereg Orderic Vitalis, a normandiai St. Evroul-en-Ouche angol származású szerzetese előtt tűnt fel: élén rettenetes harcos lovagolt, akit bűneik felett siránkozó, nyögdécselő kárhozottak sokasága követett. Mögöttük halottvivők haladtak, vállukon koporsókkal, majd asszonyok lóháton (a nyergekből, amelyeken ültek, izzó karmok döfődtek a húsukba), végül egyházi személyek. A pap a menetben nemrég elhunyt híveit is megpillantotta; úgy vélte, "Herlechini" családját (vagyis a halál kompániáját) látja**.

Angliából az 1127-es Peterborough-i Krónika jegyzi a hajszát, immár mint vadászatot: "...many men both saw and heard a great number of huntsmen hunting. The huntsmen were black, huge, and hideous, and rode on black horses and on black he-goats, and their hounds were jet black, with eyes like saucers, and horrible. This was seen in the very deer park of the town of Peterborough, and in all the woods that stretch from that same town to Stamford, and in the night the monks heard them sounding and winding their horns." (... sok ember látott és hallott sokakat vadászni. A vadászok feketék, hatalmasak és förtelmesek voltak, fekete lovakon és bakkecskéken ültek, a kutyáik szintúgy feketék voltak csészealj-szemekkel, és borzalmasak. Ezt látták Peterborough város vadaskertjében és mindenfelé az erdőkben, amelyek az említett várostól Stanfordig nyújtóznak, és az éjszakában a szerzetesek hallották őket hangoskodni és kürtjeiket fújni."
A hajsza tehát hol mint kárhozott lelkek menete, hol mint hajtóvadászat tűnik fel; tagjai gyakran magukon hordozzák idő előtti és/vagy erőszakos haláluk jegyeit (a képet tovább árnyalja a női istenséget - Perchtát, Holdát - követő elveszett [kereszteletlenül elhunyt] gyermekek vagy a Heródiás, Herodiana stb nyomában lovagló boszorkányok eksztatikus éjszakai utazásának legendája).
A kísértethad élén mitológiai alakok (Hellequin, Harlequin, Wotan/Odin, Herla, Herodiana, Holda, Perchta, Frau Gode, Freke, Frui***, Artúr király, Arawn, Gwyn app Nudd, Manannan, Herne stb.), hajdan élt történelmi személyiségek (Valdemar király, St. Guthlac, Nagy Teodorik király, Sir Francis Drake stb) és legendás alakok (a hű Eckhart, Sigurd Sveim és Guro Ryserova****, el comte Arnau, Fionn mac Cumhaill stb.) állnak. Néhány név csak a vad hajsza folklórjából ismert: Ritter Alke, Graf von Edenburg, Hans von Hackelnberg. A vezért gyakran olyan nemesembernek írják le, aki életében szenvedélyes vadász volt, s még a vasárnapi istentisztelet helyett is az erdőt járta, így aztán arra kárhoztatott, hogy holta után e soha véget nem érő démoni hajsza élére álljon.
A wild hunt-tal való találkozás általában rosszat jelent. Feltűnése lehet halál-ómen vagy közelgő szerencsétlenség (járvány, háború, természeti katasztrófa) előjele; az útját keresztező halandót megbetegíti, halálra rémíti, (lelkét) elragadja; azokat, akik nyíltan gúnyolódnak rajta vagy kétségbe vonják létét, megbünteti. Ritkán jutalmat is oszt a menetet valamilyen módon megsegítő embernek: többnyire értéktelennek látszó dolgokat (lóról levakart tajtékhabot, kutyaürüléket) hagy hátra, amelyek később arannyá változnak.
Változatos elnevezései közül a talán legrégebbi wotigez her és alakváltozatai (wutende her, wuotes her, wutanes her, woden here, Wuetten-Hor stb.) általában a kereszténység ellen támadó ördögi hatalmak gyűjtőneve volt: a szaracén seregekre éppúgy alkalmazták, mint a Jézust halálba küldő zsidókra vagy a sátán szolgáira. Meglehet, e kifejezések Wotan/Odin nevét rejtik magukba, és arra utalnak, hogy a hajsza képzete a germán istenség mitológiájában vagy egy hozzá kötődő eksztatikus harci kultuszban gyökerezik (Wotan/Odin valóban sűrűn áll a wild hunt élére, s ha nem ő, akkor női megfelelője: Frau Woda, Gode, Freke [Frigg, Holda]). Más magyarázat középkori rituális körmenetek vagy pogány elemeket őrző eksztatikus népszokások elhomályosult emlékét látja a hajszában. Ilyenre példa a Vulpius által leírt 16. századi nürnbergi Fastnacht-felvonulás (amelyre a szerző maga is a 'das wuthende Heer' kifejezést használja): "vad horda, nagyon különös figurák, szarvakkal, csőrökkel, farokkal... ordítozva és lövöldözve... mögöttük egy vad fekete paripán Frau Holda, a Vad Vadászhölgy, vadászkürtöt fújva, pattogó ostort forgatva, a haját vadul rázva...". Hasonló a szintén német nyelvterületen élő Perchtenlauf, amelynek résztvevői szép és csúf "perchten"-eknek maszkírozva rituálisan összecsapnak egymással és riogatják a nézőket.
Végül olyan elmélet is született, amely szerint az éjszakai égen vonuló vadmadarak - elsősorban is lilikek és ludak - némi fantáziával ugatásnak értelmezhető hangja inspirálta a levegőben száguldó démoni hajtók fantazmagóriáját. 
Akárhogy is, a természetfeletti hajtóvadászat képzete széles körben meggyökeresedett az európai folklórban, s ilyenkor, a télközép misztikus időtlenségében, kísérteties atmoszférájában különösen is eleven. Nem csodálkoznék, ha a mai ködben távoli kürtszó harsant volna...

Források:
Kveldulf Hagen Gundarsson: The Folklore of the Wild Hunt and the Furious Host (itt)
Wild Hunt - Wikipédia (illetve az innen hivatkozott oldalak egy része)

* Ez persze egy meglehetősen összetett kérdés lebutított magyarázata. A szent és profán a mi kultúránkban sokkal élesebben válik szét, mint például a természeti népek, törzsi társadalmak világában, ahol szinte minden élettevékenységnek megvan a maga vallási-mágikus vetülete, és a mindennapokat is átitatja a szentség. A fogalomról ld: Rudolf Ottó: A szent (Osiris, 1997), Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könykiadó, 2009), Julien Ries (szerk): A szent antropológiája (Typotex, 2003). 
** Harlequin - Hellequin baljós figurája itt bukkan fel először, mint az ördög fekete arcú szolgája, aki démonok élén járja a vidékét, hogy begyűjtse a kárhozatra ítélt lelkeket; a szó eredete (s egyben a karakter előképe?) talán a wild hunt-ot sűrűn vezető legendás briton király, 'Herla cyning' neve.
*** Wotan-nal egyenértékű női istenség, valószínűleg Frigg nevének alakváltozatai.
**** A Nibelung-énekből ismert Sigurd és Gudrun megfelelői.

napról és napfordulatról

" ... a Nap mitológiájának a fény csökkenése és növekedése (eltűnése és visszatérte) a tárgya. A szoláris mítoszok drámai összeütközése a világosság és a sötétség között zajlik ... A rítusok, áldozatok célja, hogy a fényt, a meleget győzelemre segítsék. Hírhedetten szélsőséges példájával ennek "a Nap népe", a mexikói aztékok szolgálnak. Hitük szerint a tűzpiros és forró emberi vér adott a Napnak erőt ahhoz, hogy a téli napforduló reggelén ki tudjon emelkedni a sötétség fagyos birodalmából, s ugyanezért táplálták emberi szívekkel a Nap tüzét jelképező áldozati lángot, amihez mitológiai magyarázatul Tenochtitlan főváros alapítási mondája szolgált. Eszerint: egy fügekaktuszra ereszkedő sas, Vicilpocstli törzsi napisten szent madara, mely a kaktusz gyümölcsét csipegette, jelölte ki a főváros, az azték birodalom szíve helyét. A szív alakú piros és vérszín levű kaktuszfüge a Nap madarának szájában világos beszéd:  a Nap táplálékul sok-sok szívet követelt...

 [...]

A nappalok és az éjszakák, a nyár és a tél örökös egymásutánjában éljük át a világosság és a sötétség harcát, vagyis nem egyszeri összecsapásukról, hanem ismétlődő hatalmi cseréjükről mesélnek a mítoszok. A szoláris mítoszok hőse, ha meg is hal, mindig föltámad... és a hősmesék eleje és vége, mint az idő saját farkába harapó kígyója, körbe zárul. A mítoszok, hőseposzok, mesék olykor "többmenetesek", a naptári ciklusok egymásutánját a szembenálló erők elpusztíthatatlanságával, ismétlődő feltámadásával vagy, - s ez alighanem a későbbi, humanizált forma - az egymásra következő hősgenerációk küzdelemsorozatával fejezik ki...

[...]

Attól kezdve azonban, hogy az ember naptárral rendelkezett, a Káosz esetleges visszatértét már nem fogta fel tragikusan (a naptár volt a Rend állandóságának garanciája). Sőt ... néhány napra minden évben helyet is adott a fölfordulásnak*, a naptár szerinti szökőnapokon, valamelyik napforduló táján. E kaotikus időszakot... mindmáig a bolondozásnak szenteljük...**

[...]

A meghaló és feltámadó fiúistenek, akiket a szinkretizmus napistenekké magasztosított, a legendák Krisztusának pogány előfutárai: Tammúz, Adonisz, Ozirisz, Dionüszosz az éves körforgásban tenyésző-enyésző növényzet megszemélyesítői voltak, mítoszaik az istenség haláláról és halál feletti győzelméről szólnak. Ezért szokták meghaló és feltámadó isteneknek nevezni őket. Mivel a növényzet és a Nap életciklusa szinkronban van, sőt az előbbi az utóbbitól függ, a flóra istenei és a napistenek előbb-utóbb összeolvadtak ... mégpedig úgy, hogy az előbbit az utóbbi megtestesülésének fogták fel... 

[...]

A karácsonyi tizenketted köztudottan az újjászülető Fény téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepe. A karácsonyfa gyertyái, a fa tetején ragyogó csillag, a Jézus szalmajászolát olykor helyettesítő mandorla magukért beszélő jelképek. Szláv származású*** karácsony szavunk eredeti jelentését ("átlépő") a napfordulóra vonatkoztathatták. Lévén ez az ősz legsötétebb időszaka, használták a szót "pusztulás", "halál", "végóra", "gonosz szellem" jelentésben is (Karácsony éjszakája a lélekjárás ideje!). "

Forrás: Jankovics Marcell 1996: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Jankovics Marcell többszörösen díjazott grafikus, rajzfilmrendező, kulturális és politikai közszereplő, művelődéstörténész; műkedvelő laikusnál több, szaktudósnál - különb. Művész: aki ahelyett, hogy vésővel próbálna lepattintani a tudomány sziklatömbjéről némi száraz szilánkot, alkotó lelkülettel énekli elő belőle az ismeretformákat. Miközben Hoppál Mihállyal, Szemadán Györggyel és Nagy Andrással közösen összeállították a kiváló szakmai anyagot tartalmazó Jelképtárat (Helikon Kiadó, 1994), ihletett lendülettel írt három önálló szimbológiai művet is: a Nap könyve mellett a Fa mitológiája (Csokonai Kiadó, 1991) és a Szarvas könyve  (Csokonai Kiadó, 2004) címen (utóbbi a magyar őstörténet-ősvallás-ősműveltség varázsvilágába kalauzol). Nem úgy kell őket forgatni, mint tudományos munkákat (noha kétségkívül impozáns ismeretanyag halmozódik fel bennük, s a szerző kutatói elkötelezettségéhez kérdés sem férhet), mintinkább a kultúra költői újrafogalmazását, a kreatív emberi szellem spirituális áhítattal átitatott igazságkeresését. Jankovics mélyértelmű szimbólumokkal telített, a tudattalan csendes vizein ringatózó archetípusokig visszanyúló vizuális formákhoz szürreálisan ragyogó színvilágot társító, lélekborzongató-szép rajzfilmjeivel egyenértékű műremekek, amelyek különösen sokatmondók a pogány érzületű olvasónak. Szívből ajánlom őket!

_____________________________________________________________________________________________

* A "fölfordulás" kifejezés a "fordított világ" közkeletű allegóriájára utal. Az átmenetileg feje tetejére álló világrend reverz módon a stabilitást szolgálja: egyfelől épp kirívó visszásságával tudatosítja a benne élők számára a hétköznapok normál létmódjának abszolút érvényét; másfelől elősegíti a feszültségek komikus és/vagy rituális formában történő kiélését, levezetését. Az európai farsangtól az ausztrál "korrobori"-ig számtalan formában megnyilvánul - például a karácsonyi ünnepi időszakban is.

** Ld. Szilveszter éjszakája, farsang; de ilyen volt a téli napfordulót ünneplő római Saturnalia is.

*** A Wikipédia kicsit bővebben foglalkozik a kérdéssel.

télközép

 

Áldott napfordulót!

 

 

partipéntek

a hold arca

A Nasa a mai nap fotójának választotta Francsics László holdtölte idején készült, gyönyörű felvételét.

(A kép színei a felszín ásványianyag-tartalmát tükrözik: a kék árnyalatok titánban gazdag területeket jelölnek, a narancssárga, illetve lila foltok pedig vasban és titánban szegényebb areákat.)

márpedig a mikulás fehér

Az Indexen nagyjából egy hete jelent meg a hír, miszerint az amerikai FOX News egyik üdvöskéje, Megyn Kelly élőadásban tett hitet a Mikulás - természetesen - fehér bőrszíne mellett. A műveletlenség eme, megingathatatlan angolszász öntudatba csomagolt megnyilatkozása Aisha Harris Slate-beli cikkére reagálva bukott ki a Kelly Fire műsorvezetőnőjéből, elnéző félmosollyal körítve.

 



Az amerikaiak többsége alighanem már a latin mediterráneumot is kitagadná a "fehér" rasszból (tisztelet a kivételnek), nem beszélve az arab világról. Ámde Miklós püspök és Jézus egyaránt a Közel-Keleten látta meg a napvilágot, s méghozzá alighanem a véltnél barnább bőrrel, sötétebb hajjal és görbébb orral. Félreértés ne essék, semmi problémám a nem USA-konform orrgörbületi szöggel vagy a többi felsorolt jellemzővel*; Európának viszont alighanem volt, mert a történelem során született Jézus-ábrázolások zöme határozottan kontinentális vonásokkal ruházza fel a Megváltót (gyermekkorom kedvenc Képes Bibliájában például ragyogó szőke hajú, szikrázóan kék szemű, porcelánbőrű daliaként jelenik meg).

Talán nincs is ezzel baj, hiszen mindannyian tudjuk, minthogy Jézus valódi arcvonásai nem maradtak ránk élethűen megörökítve (a torinói lepel sem éppen igazolványkép), a bennünk élő ideák, isteneszmény és alapvető emberfogalom révén vizualizáljuk. Vonásai inkább szimbolikusak, semmint élethűek, lelki szépségét az általunk elfogadott normák szerinti testi szépséggel jelenítve meg. A Mikulás - történelelmetől és vallástól méginkább elrugaszkodott, a 19. század kulturális kohójában mitológiai mélyrétegzettséggel újjászületett - mesefigurája (küllemét illetően) pedig hatványozottan a képzelet szüleménye.

Node Megyn Kelly-t ez egy csöppet sem zavarta. S nincs egyedül: alig egy hétre rá egy (azóta felfüggesztett) új-mexikói középiskolai tanár - talán épp a FOX News nyomán? - levetette egyik fekete diákjáról a Miklulás-sapkát, mondván: a jó öreg Santa fehér volt, ergo afroamerikai ne is próbálja megszemélyesíteni.

Nem az én tisztem, hogy kommentáljam a(z USA-ban különösen is) hiperérzékeny faji feszültségeket vagy a zsidóság és a keresztény Nyugat kétélű viszonyának tojáshéj-törékenységét; ezennel átadom a szót az amerikai média egyik prominens udvari bohócának. Jon Stewart nem késelekedett rástartolni a témára. Jó szórakozást!

* Nem bírtam megállni, hogy ne utaljak az uborkagörbület EU-s szabványosítására és Amerikának a Közel-Kelettel szembeni gyanakvó attitűdjére - természetesen csak tréfaképp. Minden kedves, az "átlagtól eltérő orrszerkezetű" (lásd Jóbarátok) olvasótól, aki netán bántva érzi magát, elnézést kérek. Szeretném továbbá leszögezni, hogy nem faji előítéletek vagy rasszista poénkodás vágya vezérelt.
 

embernek ének őrzi az időt...

metamorphosis strigae

A boszorkány alakváltásait és állati segítőit tárgyaló korábbi bejegyzésemben utaltam rá, hogy a témával kapcsolatos, kis országunk határain túli hiedelmeket nem ismerem kellőképp. Épp ezért adom át a szót ezennel olyasvalakinek, aki fényévekkel rátermettebb tolmácsa a boszorkányság jelenségeinek. A következőkben a neves francia szociológus, Marcel Mauss (1872-1950) "A mágia általános elméletének vázlata" c. tanulmányából (megjelent: Mauss, 2000: Szociológia és antropológia. Osiris, Budapest) idézek egy hosszabb szakaszt.

 

"A varázsló* alteregója kigőzölgésének vagy varázserejének egyfajta pillanatnyi materializálódása lehet, mint például egy por,- vagy szélörvény, amelyből alkalmanként lelkének vagy saját magának testi képe is előlép. Egyébként ez a teremtmény teljesen elkülönül a varázslótól, sőt, olykor független az akaratától, ám időről időre megjelenik, hogy szolgálatára álljon. Ezért kísérik a varázslót gyakran segítők: olyan állatok vagy szellemek, amelyek nem mások, mint a varázsló alteregói vagy külső lelkei.

E két szélsőség között félúton van a varázsló alakváltozása. Ez gyakorlatilag állati külsőben történő megkettőződést jelent, hiszen bár a metamorfózisban formailag két lény van, lényegüket tekintve egyek. Van olyan metamorfózis - talán ez a leggyakoribb -, amelyben az egyik forma szinte elnyomja a másikat. Európában úgy vélik, a levegőben való közlekedés a metamorfózisnak köszönhető. A két motívum olyan erősen kötődik egymáshoz, hogy egyetlen fogalommá vált. A középkorban ez a fogalom a striga**, amely különben a görög-római ókorból származik; a striga, az ősi strix*** (nőnemű) boszorkány és madár. A nőnemű boszorkánnyal a lakhelyén kívül fekete macska, farkas, nyúl képében, a férfi boszorkánnyal kecskebak stb. formájában találkozhatunk. Amikor a férfi vagy női boszorkány elmegy valahová, hogy kárt okozzon, ezt állati formában teszi - úgy tartják, ilyenkor lehet tetten érni. Ám e két megjelenési forma még ilyenkor is megtartja viszonylagos önállóságát. Egyrészt a varázsló éjszakai repülései során végül is megőrzi emberi formáját, egyszerűen meglovagolva korábbi alakváltozatát. Másrészt előfordul, hogy a folytonosság megszakad, a varázsló és állati mása ugyanabban az időben mást és mást csinál. Ebben az esetben az állat már nem a varázsló pillanatnyi mása, hanem bizalmas segítője, aki nem azonos vele. Ilyen volt az 1619. március 11. - én Lincoln Ruttland gróf egyik rokonának megbabonázásáért megégetett Margaret és Filippa Flower boszorkányok Rutterkin nevű macskája. Egyébként minden olyan jelenség esetében, amely tökéletes metamorfózisnak látszik, magától értetődőn mindig beleértik, hogy a varázsló mindenütt jelenvan, a boszorkány állati formájával találkozva nem lehet tudni, hogy vele magával vagy egy egyszerű képviselőjével van-e dolgunk....

Az európai boszorkányok átváltozásaik alkalmával nem öltik fel válogatás nélkül bármilyen állat alakját. Rendszeresen váltogatják megjelenési formájukat: hol kanca, hol béka, hol macska képében jelennek meg. E tények alapján azt gondolhatjuk, hogy a metamorfózis egy-egy állatfajjal való rendszeres kapcsolattal egyenértékű. Ilyen társításokkal jószerével mindenhol találkozhatunk. Az algonkin, irokéz vagy cseroki orvosságos embereknek vagy még általánosabban: a rézbőrű orvosságos embereknek  - hogy odzsibvéül fejezzük ki magunkat - manitou-állataik**** vannak; hasonlóképpen, egyes melanéziai szigeteken a varázslóknak kígyó és cápa segítői vannak. Általános szabályként elmondható, hogy a varázsló hatalma e szerteágazó esetekben az állatokkal való bizalmas viszonyának köszönhető. Hatalmát a hozzá kapcsolódó állattól nyeri, az tárja fel előtte a varázsigéket és a rítusokat. Mi több, néha hatalmának korlátjait is ez szabja meg; a rézbőrűeknél a varázsló segítője a saját fajtájabeli állatok és a hozzá kapcsolódó dolgok fölötti hatalommal ruházza fel gazdáját ...

Elméletileg, eltekintve néhány igen ritka jelenségtől, a varázsló nem egy adott állattal, hanem egy teljes állatfajjal áll kapcsolatban. E kapcsolatok emiatt hasonlítanak a totemisztikus kapcsolatokhoz. Azt kell-e hinnünk, hogy valóban ilyen jellegű ez a kapcsolat? Ami Európával kapcsolatban feltevés, Ausztrália vagy Észak-Amerika esetében bizonyított tény. A társult állat valóban egyéni totem. Howitt számol be róla, hogy egy murring varázslót elhurcoltak a kenguruk országába; ezáltal a kenguru lett a totemje; többé már nem fogyaszthatta a húsát. Azt kell hinnünk, hogy a varázslók voltak az elsők és maradtak az utolsók azok között, akik ilyen relevációkon mentek keresztül, és ezért egyéni totemeket nyertek. Még az is valószínű, hogy a totemizmus felbomlása során elsősorban a varázsló családok örökölték meg a nemzetségek totemjeit, hogy fenntartsák őket...

Korábban már beszéltünk a varázsló segítő szellemiről, ám nehéz őket megkülönböztetni azoktól az állatoktól, amelyekkel a varázslók totemisztikus vagy másféle kapcsolatban állnak. Ezeket gyarkan tekintik vagy tekinthetik szellemeknek. Ami a szellemeket illeti, nekik általában - valóságos vagy fantasztikus - állati formájuk van. A segítő állatok és a segítő szellemek motívuma között ráadásul az a kapcsolat is fennáll, hogy a varázsló hatalma mindkét esetben önmagán kívülről származik..."

 

 

* Mauss a "varázsló" kifejezést minden varázscselekményt végző személy összefoglaló megnevezéseként használja. E terminus tehát nem csak a mi paradigmáink taláros-pálcás-grimoire-os, többnyire férfi mágusát, hanem az indián "medicine man"-től a szibériai sámánon és az afrikai törzsi varázslón át a múlt század rontást kivitelező vagy épp elhárító európai parasztasszonyáig a mágia számos "specialistáját" és alkalmi, laikus művelőjét felöleli (beleértve a boszorkányt is).  

** A striga (strigoi) megőrződött - többek között - a romániai néphitben. Figurája a román folklórban meglehetősen összetett, emberi és démoni vonások ötvöződnek benne, egyaránt lehet élő személy és visszajáró halott; állati tulajdonságokkal bír, vámpírként viselkedik, vért iszik stb. (vámpírjellege a modern fantasztikus irodalmat is megihlette). Az erdélyi magyar néphitben "sztrigoj"-ként ismert, s leginkább a boszorkánnyal rokon. Szórványos moldvai és mezőségi közlések szerint elveszi a tehén tejét, halála után megfordul a sírjában s ezzel aszályt okoz; fokhagymával védekeznek ellene.

*** Apró érdekesség, hogy e mitikus kreatúra a tudományos nomenclaturában is helyt kapott, mint a bagolyalkaltúak rendje (Strigiformes), azon belül a bagolyfélék családja (Strigidae), valamint annak egyik neme (Strix) névadója. A Strix nemhez tartozik példának okáért a macskabagoly (Strix aluco).
**** Aki hozzám hasonlóan Karl May-on nőtt fel, az a manitou fogalmát némi képzavarral szemléli. Míg az indiánregényeken edződött korosztály tulajdonnévként, megszemélyesített transzcendens hatalomként ismerte meg, a manitou valójában az orendával, wakannal, manával egyenértékű személytelen, mindent átható, arctalan természetfeletti erő, amelyből valamennyi létező többet vagy kevesebbet birtokol. Igaz ami igaz: az algonkinok "... a manitut személy szerint is szellemnek tekintik, és kitschi manitu a nagy szellem, teremtő." (G. van der Leeuw, 2001: A vallás fenomenológiája. Osiris, Budapest.).

a rose for epona

tudtad-e, hogy...?

ukonvasara, azaz ukko pörölye

A finn égistenség, Ukko neve "nagyapát", "öregembert" jelent (meglehet, egy hajdani személynév mellé toldott kedveskedő jelzőből, tiszteletteljes megszólításból lépett elő önálló megnevezéssé; egyébként más istenek titulusaként is használatos). A mai finn köznyelvben a szó az "öreg (ember)" megfelelője. Ukko az ég, az időjárás, a zivatar (finnül: "ukkonen") és az aratás, termékenység, mezőgazdaság istene; "... ősz szakállú öregembernek képzelték, kék kabátban, aki kocsiján járja a köves égi utakat. Fő attribútuma a villám; a fejsze és a kard másodlagos jellegű. Ukko >>mennydörgés-karmai<< egy madár alakú viharisten archaikus képzetét idézik. Ukko égi köveket görget (égzengés), mennydörgéssel és villámmal sújtja a rossz szellemeket..." (Tokarev, 1988). Más magyarázat szerint a villámlás akkor keletkezik, mikor kocsijának vasalt kereke vagy lovai patkója szikrát hánynak az úton; esetleg pörölye, kardja sújtása nyomán. Bizonyos köveket a villám után visszamaradt képződményeknek hittek ("ukkonnuoli", Ukko nyilai - vö. a magyar "istennyila" kifejezéssel*), és mágikus erőt tulajdonítottak nekik: felhasználták a szántás, vetés sikerének előmozdítására, a haszonállatok betegségtől és rontástól való megóvására, tűz terjedésének megakadályozására stb. A - szintén isteni erőt magába záró - villámsújtotta fából rakott tűzben a vadászok és halászok tisztították meg az esetleges ártó varázslatoktól eszközeiket. 

Ukko számos rokon vonást mutat a klasszikus indoeurópai viharistenekkel; Thorhoz hasonlóan neki is fontos eszköze a pöröly (Ukonvasara), amely formájában leginkább az i.e. 2900-2450/2350 közt fennálló, Észak-Európa nagyját és Közép-Európa egy részét átfogó "Corded Ware" kultúra egyik jellegzetes kultikus-szimbolikus "termékéhez", a csiszolt kőből készült hajóforma csatabárdokhoz hasonlít. Ez is arra utal, hogy Ukko alakjához (indo)európai adalékok is járulhattak. 

Magyar vonatkozásban több okból érdekes e finn égi úr. Nevének gyökere azonos a magyar "ük" szócskával, ami ugyancsak felmenő ági férfirokont, általánosságban távoli őst, öregembert jelöl. A finnek mellett az észtek (és egyéb népek) ég,-és viharistenüket ősz öregemberként, mitikus ősként, isteni atyaként jelenítették meg: a sorba a magyar Isten is beleillik, hiszen neve első tagja vélhetőleg az "ős" szócska régies alakja (vö. Honko 1980).
A föld adásvételét, egyéb szerződéskötéseket pecsételi meg az "ukkon-pohárból" elfogyasztott áldomás. A szó etimológiája mindmáig megfejtetlen, az egyik elgondolás értelmében a mezőgazdaság felett őrködő Ukko (illetve a hozzá kötődő tavaszi földművelő-ünnep szokásainak) emlékét őrzi. A tudomány mai állása szerint azonban e teória - bármilyen szépen cseng is :) - gyenge lábakon áll, hiszen nem valószínű egy ennyire archaikus folklórelem ilyen elszigetelten, önmagában való túlélése (habár nem is lehetetlen; ugyanakkor Ukkonak más nyoma nincs a népi emlékezetben). A kifejezés más feltételezések szerint származhat a német Urkunde =szerződés vagy a mongol uughon =ital eltorzult alakjából.  

Források:

Bogdán István 2003: Régi magyar mulatságok. Neumann Kht, Budapest.  (Az "áldomás" c.fejezet)

Honko, Lauri 1980: Finn mitológia. In: Hoppál Mihály (szerk): A Tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról. Európa Könyvkiadó, Budapest. 

Kislexikon - Ukkon-pohár

Tokarev, Sz. A. 1988: Mitológiai Enciklopédia I. Finnugor népek mitológiája. Gondolat, Budapest.

Wikipedia - Ukko

Wikipedia - Ukkon-pohár (s hát persze lehetne még bővíteni az e fogalmat említő oldalak sorát, de már a jelzett wikipedia-lap sem közöl teljes, hiteles információt a kérdésben). 

* Természetesen ez nem jelent feltétlen közös eredetet: a villámot - mondanom sem kell - széles körben a viharon uralkodó, azt előidéző istenség valamilyen fegyverének (fegyvere által előidézett jelenségnek) tartották. 

napi jelentés

Továbbra is tart a blogelvonás, a frissen vásárolt csodamasina az installálás fázisában vergődik, a lecserélésre ítélt gépszörny az utolsókat rúgja, miközben nekem már bizseregnek az ujjaim az írhatnéktól. Íme egy kis pótcselekvés.

Rég (vagy talán nem is?) szóltam arról, hogyan telik az életem a mindennapokban, legalábbis hétfőtől péntekig, 6:40 és 14:40 között. A mai reggel azzal indult, hogy a főnököm (nevezzük Morgónak) betolatott a terepjáróval a pajtába, kiugrott a kormány mögül és a hátsó ajtón benyúlva előrántott egy újszülött mangalica-malackát. A következő egy órát a teljesen áthűlt, félájult kisjószág felmelegítésével töltöttem, hol a pulcsimba csomagolva, hol szalmába ágyazva, hol a hősugárzó fölé tartva. Félsiker; a (z elképesztően aranyos) malacka felélénkült, elkezdett mocorogni, de lábra állni nem tudott, és szopni sem volt hajlandó.

Utána rohanvást megetettem a baromfikat, szokásos reggeli kör, némi kecskebűvöléssel kiegészítve. Jöttek a kutyák, Stan és Pan, aztán jött a doki, hogy bepólyálja egyik kakasunk törött lábát. A tarajos a helyi kórház sztenderdjéhez mérve már-már irigylésre méltó egészségügyi ellátásban részesült (nem beszélve a helyi állattartókról, akik egy hasonló sérülés láttán rögvest feltennék a tűzhelyre a vizet forrni). 

A következő páciens a háromnapos bivalyborjú volt, a kezelés: füllyukasztás. Persze nem szépészeti beavatkozásként, hanem az azonosító adatokat tartalmazó krotália applikálása végett. Némi fejtörést okozott, hogyan szerezzük meg a fülbevalóhoz a bősz anya, valamint a tonnás apuka beleegyezését, végül kellő mennyiségű csemegével sikerült lefoglalni őket a karám egyik végében, míg a másikban a háromtagú kozmetikai stáb rávetette magát a bocira és megajándékozta a fekete szőréhez kiválóan illő kiegészítővel.

Ezután jött a kismalac költöztetése, vissza az anyához. Az a bő másfél óra a nap mélypontját jelentette. Bokáig érő sárban, metsző szélben toporogtunk az elletőkarám mellett, és lombseprűvel a kézben árgus szemekkel lestük, mit kezd a koca az odapottyantott kölökkel. Először kis híján megette (orrbavágás), háromszor-négyszer rálépett (megfelelő mennyiségű fülönvágás), majd ráfeküdt (hátbavágás). A kicsi csak hevert pihegve, továbbra sem kapott talpra, mikor rátettük az anya emlőjére (egészen konkrétan beletuszkoltam a szájába a csecsbimbót, kockáztatva, hogy az alfában lebegő mama - ez a másfél mázsás tünemény - egyszer csak rájön, illetéktelen végtagok nyomkodják a tőgyét, s akkor aztán lesz nemulass), nem szopott. Végül nem maradt más, mint életképtelenségének keserű beismerése, no meg - hogy ne kelljen túl látványosan nyelnem a könnyeimet - a menekülés. Telepakoltam egy talicskát saláta,-és káposztalevelekkel, és eltoltam a kecskékhez (nagyon bírom a kecskéket), - mindig fölvidít a látvány, ahogy gőzerővel rávetik magukat a kajára. Legalább nekik kerek a világ, habár tegnap ott is elpusztult egy gida. Az elmúlt hét hónapban bőven volt alkalmam megtapasztalni az állattartás árnyoldalait, s noha írhatnék pusztán a kellemes élményekről, úgy nem volna teljes a kép.

Dél körül beállítottak a patkolókovácsok, jött a szokásos lókergetés; a két hidegvérűt (anyát és lányát) viszonylag egyszerű volt megfogni, a három kisbéri viszont - már-már hagyományápolásnak nevezhető következetességgel - eszeveszetten rohangált. A manikűr során kedvencem, Avar, a hathónapos muraközi csikó kritikán aluli teljesítményt nyújtott, ráadásul a körmölés fölötti kínjában rálépett a lábamra a maga alig százötven kilójával. 

A bivalyokkal közös - és kimondottan tágas, valamint dagonyákkal, kiterjedt tócsákkal és alattomos vízelvezető árkokkal nehezített - karámban lakozó szamarak katonai terepgyakorlatra hajazó befogási akciójából kimaradtam, mert időközben megérkezett egy német házaspár, akik tombolán nyert háromhónapos mangalicadisznójukat ajánlották fel szerető gazdának. Megtettem azt a hülyeséget, hogy elfogadtam, noha még elhelyezni sem tudom: egyelőre az egyik baromfiudvar közönségét boldogítja. Eddigi gazdái igazi kis ölebet neveltek belőle, annyira szelíd és társaságkedvelő, hogy egészen kétségbeesik, ha egyedül marad, viszont ha meglát valakit, rohanvást odateper, aztán hanyatt dobja magát és várja a hasvakarást. Egyből beleszerettem, naná. 

Attila - mert ez a becsületes neve - átmeneti elszállásolása és kellő mennyiségű dögönyözése után végre letelt az a bűvös nyolc óra - csak hogy aztán az itthoni állománnyal folytatódjon a nap. Persze a libák reklamáltak, amiért nincs elég takarmányuk, a tyúkok, amiért nem engedtem ki őket előbb, a jércék, amiért nem engedtem ki őket a tyúkokkal együtt, a kutya, amiért a tyúkok megeszik a tápot az orra elől, míg ő nem eheti meg őket, a kiscsibék, a degu, a tengerimalac és a macska puszta megszokásból. Enyhítettem mindenki szívfájdalmát, és közben az enyém is enyhült egy kicsit.

Hát, így telnek a mindennapok.

Áldás!

tudtad-e, hogy?

"Íz" szavunk ma elsősorban az ételek, italok aromáját jelöli, a folklórból azonban mint betegségdémon megnevezése is ismeretes. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint "... legvalószínűbb, hogy skorbut lehetett", míg a Magyar Néprajz azt is megemlíti, hogy számos bőrbetegségre alkalmazták. Újabban már csak mint szitkozódás, átokformula fordul elő: "Az íz rágjon ki! Tépjen szét az íz! Az íz egye meg a májad! Hogy az íz essék a torkába!". A szóról feltételezik, hogy egykor talán önálló szellemlényt, lelket jelölt, a magyarság korai lélek-képzetéhez kötődhetett. 

tudtad-e, hogy...?

Noha az ördög kifejezés a köznyelvben a keresztény sátán, démon megfelelőjeként rögzült, az "ördöge van" formulát mégis a különösen szerencsés emberre alkalmazzuk. A magyar néphit "földiördöge" a lidércsirke - ihlic, iglic, piritus, mitmitke - közeli rokona. Utóbbira fekete tyúk első tojásának hónalj alatt vagy trágyadombban történő kiköltésével tesz szert a vakmerő vállalkozó. A kikelő "csibe" gazdája minden kérését, óhaját teljesíti, soha nincs nyugta, folyamatosan el kell látni tennivalóval. Éjszaka ellenkező nemű emberré válva tartóját szexuális együttlétre kényszeríti, "megnyomja", vérét, mellét szívja; ételéből magának követeli az első falatot. A "szerencsés tulaj" ugyan meggazdagodik, ám a démoni segítő jelenléte hamar terhessé válik a számára: ilyenkor lehetetlen feladattal bízza meg (pl. rostában homokot, kötéllel vizet hordat vele). 

A földi ördögöt, "fődön föllü való ördögöt" véletlenül találják vagy vásárolják, rongyba, kabátzsebbe, tarisznyába, üvegbe, dobozba rejtve. Tulajdonságai a lidércsirkéével egyezőek, de külsőre többnyire apró emberke képét ölti. Gazdája anyagilag gyarapodik, látványos sikereket ér el, rendkívüli szerencse kíséri. Akad, ahol a csirkéhez hasonlóan szeretői szerepkörrel is rendelkezik; szolgáltatásaiért cserébe szintén enni kér. Megszabadulni tőle úgy lehet, ahogy hozzájutottunk: például dobozva zárva vagy régi ruhadarabba csavarva el kell dobni. Ismert a teljesíthetetlen kérés által történő likvidálása is. 

A magyar néphit "tudósai", vagyis természetfeletti hatalmú emberei (boszorkány, tudós kocsis, molnár, méhész, ördöngös bányász stb) szintúgy gyakran rendelkeznek mágikus szolgákkal (nem véletlen az "ördöngös" jelző); az "ördöngös ügyesség" ma is használt frázisa talán épp a varázshatalommal, illetve ördögi segítőkkel keresztülvitt furfangokra, lehetetlennel határos tettekre vezethető vissza.

A földiördög a keresztény Sátánhoz is kapcsolódik: az ördögöt tartó emberről úgy vélték, Fausthoz hasonlatosan eladta a lelkét a pokol fejedelmének. Meglehet, az egykor pozitív megítélésű mágikus segítő keresztény hatásra démonizálódott, s nyerte el az"ördög" titulust. Az ördögre vonatkozó népi tudás természetesen nem merül ki a fent ismertetettekkel, de további taglalása végképp túllépné az 'egyperces' kategóriát.

forrponton

Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy az ebédlőasztal mellett megemlítettem a családnak egyhetes küszködésemet az ominózus (ám továbbra is tökéletlen) blogbejegyzéssel. Kezdeti érdeklődő rokonszenvüket rövidesen gyökerestül kigyomlálta a téma: állítom, a légkör hőmérséklete visszaesett pár celsiussal a "boszorkány" szó elhangzása nyomán. Édesanyám fagyos elutasításba dermedt az asztal túlfelén, minden pórusából rosszallás áradt; édesapám csalódásának adott hangot, amiért nem valami égetően, húsbavágóan és lélektipróan aktuális, a hazai valóságban kézzelfogható fenyegetésként jelentkező erkölcsi dilemmának feszülök neki, például az abortuszkérdésnek. Aztán patetikus nyálhabzással rágódott egy sort a morális gumicsonton.

Nos, az abortuszkérdést kevésbé érzem személyemet érintő problémának, mint a boszorkányüldözést (amelynek utórezgéseit, illetve az ájtatosság vattájába csomagolt ostorcsapásait sok sorstárssal együtt a saját bőrömön tapasztalom, s amely vallási vonatkozásai mellett szakmai szempontból is érdekel). De tekintsünk túl a neopogányok meghurcoltatásain, és vigyázó szemeinket vessük egy szélesebb közönséget sújtó problémára: az Egyesül Államokban divatozó, globális felmelegedéssel kapcsolatos republikánus struccpolitikára, amelyről legutóbb az Index írt a tőle szokott módon. Dicséretreméltó elnöki állásfoglalása ellenére  jobban örülnék, ha Obama olyan Amerikáról ábrándozna, amelynek "romboló ereje nem fenyegeti a felmelegedő Földet". Hiába no, mi itt a tegnap tehéntrágya-szagát a jövő fejlődésbűzével elnyomni igyekvő magyar faluban tudjuk jól, hogy a zöld Barack még éretlen...

technikai közlemény

Bizonyára észrevettétek, hogy a modern boszorkányüldözésről szóló bejegyzés nehezen jött össze. Ezúton is elnézését kérem azoknak, akik szembesültek a kezdeti lárvaállapottal, majd a folyamatos átszerkesztés során keletkező átmeneti fázisokkal. Részben technikai problémák miatt formálódott döcögősen a post (számítógépemet minden bizonnyal még Noé menekítette át - párjával együtt - az utókorra), részben azért, mert megviselt az anyaggyűjtés, majd az olvasottak feldolgozása és szavakba öntése. Ami a technikai részt illeti, a digitális evolúció hamarosan győzedelmeskedni fog az özönvíz hordaléka felett, jövő hétvégével újul a géppark, s sikerülhet bepótolni a szeptemberre tervezett egyéb írásokat is. 

Áldás!

modern boszorkányüldözés I

Európában már több, mint két évszázada megszűnt a - hivatalos - boszorkányüldözés. Az utolsó asszony, akit boszorkányságért kivégeztek, a 2008-ban hivatalosan rehabilitált, s azóta emlékművel megkövetett svájci szobalány, Anna Goeldin (Göldin, Göldi) volt. Természetesen a boszorkányokba vetett hit nem foszlott semmivé egyik napról a másikra; sem időben, sem térben nem kell messzire menni, hogy máig eleven boszorkányhiedelmekkel találkozzon az ember (nem beszélve ugyebár az új vallási mozgalmakról :)). Feljelentések a 19.-20. században is történtek, és a törvényes "igazságszolgáltatás" helyét olykor a hatóságtól független önbíráskodás vette át. Érdekesség, hogy Angliában a II. világháború során még karhatalommal tartóztatták le a skót származású Helen Duncant, akit fekete mágia gyakorlásának vádjával 1944-ben kilenc hónap börtönbüntetésre ítéltek (ehhez egy 1735-ös törvény nyújtott jogi alapot). A hadsereg attól tartott, az asszony látnoki képességeivel katonai titkokról is tudomást szerezhet, s esetleg azokat illetékteleneknek továbbítja, ezért biztonságosabbnak vélték rács mögé juttatni - bármily nevetséges indoklással. Félig-meddig sorstársa az a - szintén médium - Jane Rebecca Yorke, akit ugyanabban az esztendőben róttak meg a '735-ös 'Witchcraft Act' alapján csalásért.

A tömeges erőszakhullám azonban az Óvilágban a 18. század végére lecsillapodott. Nem így a glóbusz egyéb részein.

Kepari Leniata kivégzése

A legutóbbi eset, ami nemzetközi színtéren is komoly port vert fel, pápua új-guinea-i Mount Hagen-ben történt idén februárban. Az Enga tartományból származó, mindössze húszesztendős Kepari Leniata-t egy váratlanul elhunyt helyi kisfiú meggyilkolása okán lincselték meg. A hatéves gyermek rokonai három asszonyt gyanúsítottak azzal, hogy fekete mágia segítségével véget vetettek a fiú életének, köztük Leniata-t. A mount hagen-i hírlap, a Post Courier szerint vádlói izzó vasrúddal kényszerítették a nőt bűnössége megvallására. Ezt követően meztelenre vetkőztették, kezét-lábát összekötötték, leöntötték benzinnel, és egy szemétdombon meggyújtották. Tették mindezt fényes nappal: a szörnyűséges eljárást kíváncsiskodók sokasága nézte végig (buzgón fotózva okostelefonjával), köztük iskoláskorú gyermekek. Senki nem próbálta félbeszakítani a kivégzést, az időközben a helyszínre vetődő rendőrök pedig tehetetlenek voltak a tömeggel szemben, amely megakadályozta, hogy a fiatalasszony segítségére siessenek. Kepari Leniata után két árva gyermek maradt...

A boszorkányégetés Pápua Új-Guineában nem újkeletű és nem is szokatlan. Különösen vidéken tartja magát erősen a fehér és fekete mágiába vetett hit, és nem ritkák a (többnyire női) varázslók ellen irányuló erőszakcselekmények. A valamilyen módon nyilvánosságra kerülő esetek száma évente átlagosan ötven körül mozog; a valóságban ennél bizonyára több kivégzés történik, hiszen jó részük nem jut el a hatóság fülébe. Az esetek kivizsgálását nehezíti a közösségek zártsága; az elkövetők és környezetük egyaránt hisz abban, hogy helyesen cselekedtek, s fedezik egymást. A boszorkányvádat ugyanazon indokok hívják életre, mint a középkori és kora-újkori Európában: váratlan megbetegedés, haláleset, baleset, szerencsétlenség, rossz időjárás, terméketlenség, tulajdonvita, pénzügyi nehézségek, esetleg üzleti, politikai vagy szakmai rivális látványos gyarapodása, miközben az "áldozat" karrierje hanyatlik; szomszédsági perpatvar, társadalmi konfliktusok, szociális kitaszítottság, a hagyományos társadalmi szerep megtagadása, elhagyása, periferiális életmód vagy épp feltűnő jólét. Mivel az országban 1971 óta törvény bünteti a fekete mágiát (igaz, legfeljebb két évig terjedő szabadságvesztéssel), az önbíráskodók úgy érzik, a jog is az ő oldalukon áll. A jelenség a felföld felől a városok irányába terjed: az urbanizálódó vidéki lakosság magával viszi babonáit és félelmeit a modern környezetbe is.
Leniata esete óta még egy precedensről szerzett tudomást a nagyvilág: egy júniusi éjszakán puskákkal, machetékkel és fejszékkel felfegyverzett tömeg rontott be egy középkorú tanárnő, Helen Rumbali otthonába. A lakókat - Rumbalin kívül az asszony nővérét és annak két tinédzserkorú lányát - kirángatták a házból, összeverték és többször megvagdosták. A három rokont - a rendőrséggel történő egyezkedés eredményeképp - végül futni hagyták, Rumbalit azonban lefejezték, lakását pedig felgyújtották. A vád egy falubeli fekete mágia általi meggyilkolása volt, hátterében valószínűleg az asszony viszonylagos függetlensége, jómódúsága és társadalmi státusza miatti irigység munkálkodott.

A ghánai boszorkánytábor, Gambaga egy lakója

Napjainkban Afrikából érkezik a legtöbb híradás boszorkányok (vagy annak vélt ártatlanok) kegyetlen lemészárolásáról. A rájuk vonatkozó hiedelmek az óvilágbeliekkel megszólalásig rokon vonásokat mutatnak: a boszorkányok éjjel járnak, állatok hátán utaznak és állatalakban rontanak, titkos gyülekezeteken találkoznak, meztelenül dorbézolnak, csecsemőket esznek ésatöbbi. A boszorkányság gyanúját a fent már részletezett jelenségek váltják ki, gyakoriak továbbá a szexualitással kapcsolatos vádak (például házasságtörés, impotencia előidézése stb.), illetve az AIDS terjesztésének vélelme. A hisztéria elharapózása mögött a volt gyarmatokat érintő, valóságos kulturális (- politikai, gazdasági és társadalmi) sokkot okozó változások sora és az általuk előidézett belső feszültségek állhatnak.
Egy jogvédő szervezet, a Legal and Human Rights Centre 2012-es jelentése szerint 2005 és 2011 között Tanzániában közel háromezren estek áldozatul a boszorkányüldözésnek. Az ország északi térségében (Mwanza és Shinyanga tartományban) a legrosszabb a helyzet: Shinyangában 2010 januárja és 2011 januárja között (tehát mindössze egyetlen év leforgása alatt) 242 boszorkánynak tartott embert öltek meg. A vádat - akárcsak anno Európában - pusztán a külső megjelenés előidézheti: a helyiek úgy tartják, a rontó bűbájos ismertetőjegye a vörös, véreres, gyulladt szem. Természetesen a pirosságért nem a gonosz szellemek, hanem a rossz szelelésű, fával vagy trágyával fűtött tűzhelyek felelősek - de erről nem könnyű bárkit is meggyőzni.

(a kép csak illusztráció)

Ugyanitt a családügyi minisztérium közleménye szerint 1995 és 1998 közt majdnem ötezer embert végeztek ki boszorkányságért. Többségük idősebb (özvegy, magányos) nő volt, míg az elkövetők javarészben - a közösség által erkölcsileg és akár anyagilag is támogatott - 16 és 35 év közti férfiak. A számok elrettentőek: hát még annak tükrében, hogy csak azokat az eseteket foglalják magukba, amelyekről a hivatalos szervek értesültek. A boszorkányüldözés egyben társadalmi "tisztogatás", hiszen javarészt olyan asszonyok ellen irányul, akik úgyszólván "kilógnak a sorból". Egyedül élnek, önerőből látják el magukat, (ha özvegység okán is, de) elhagyva a családban betöltött hagyományos (a férfiaknak alárendelt) pozíciót. Míg a férjezett nők mindenben hites uruktól függnek - lényegében annak tulajdonát képezik -, az özvegyek élvezik a szabad döntéshozatal luxusát. Maguk határozhatnak a mindennapok számtalan kérdésében, nincsenek kiszolgáltatva a férfiúi rendelkezésnek. Puszta létezésük is szálka a patriarchátus szemében. 

Gambiában 2009-ben al-Haji Yaha Jammeh elnök rendezett tömeges boszorkánylincselést, miután nagynénje - Jammeh hite szerint rontás következtében - elhunyt. Az Amnesty International úgy tudja, összesen 1000 embert hurcoltak el elnöki parancsra a Guinea-ból importált, rendőrséggel, zsoldosokkal, kormányügynökökkel és Jammeh személyes testőrségének tagjaival megtámogatott "boszorkánydoktorok". A foglyok egy részét (körülbelül 300 főt) Jammeh farmjára, Kanilai-ba vittek, a többieket ismeretlen helyre. Hallucinogén növényi főzetet itattak velük és alaposan helybenhagyták őket; végül - átlagosan 3-5 nap elteltével - szabadon engedték a megfélemlített szerencsétleneket. Közülük számos kórházba került, részben az elfogyasztott toxikus ital okozta egészségügyi szövődmények, részben a verésből fakadó súlyos (egyes esetekben életveszélyes) sérülések miatt. Legkevesebb ketten belehaltak a mérgezésbe.

Gambaga asszonyai

Ghánában szintén napirenden van a boszorkányvadászat. Szinte bármilyen szokatlan esemény kiválthatja a rágalmakat, amelyek igazságáról istenítélet dönt: egy tyúk torkát elvágják, majd a szárnyast elengedve figyelik, a hátára vagy a hasára esik-e. Ha a hátára pottyan, az a gyanúsított ártatlanságát jelzi, míg ellenkező esetben már kezdődik is a lincselés. Sok nő - merthogy a megvádoltak többsége a gyengébb nem soraiból kerül ki - nem várja meg a "bizonyítási eljárást", inkább menekül. Ghánában ugyanis van hova futni: mesterségesen kialakított "boszorkánytáborok" fogadják be a boszorkányság vétke miatt számkivetetté vált asszonyokat, gyermekeket. Van, aki busszal jön, van, akit családtagjai menekítenek kocsival, és van, aki mérföldeket gyalogol magányosan, hogy oltalomra leljen. Sokuk magán viseli a bántalmazás nyomait: törött végtagokkal, nyílt sebekkel érkezik. A boszorkányság azonban még a táborokban is élő jelenség. A lakók egy része magát is boszorkánynak tartja, és a táborvezetőhöz vagy a paphoz fordul segítségért. Mielőtt elhelyezést nyernének, minden érkezőnek ismét át kell esnie az istenítéleten, és amennyiben bűnösnek találtatott, a démoni erőktől megtisztító italt kell elfogyasztania. Maguk a táborok, mint hiszik, megszentelt földön állnak, ahol a boszorkányok ereje nem működik.
Nem jutott el a boszorkányok számára fenntartott menedékbe a 75 éves Ama Hemmah, akit 2010-ben égettek el, miután kínzással beismerő vallomást csikartak ki tőle (ismerős?). Támadói legalább öten voltak, köztük egy evangéliumi keresztény prédikátor...
Kenyában is gyakoriak a boszorkányhisztériával kapcsolatos incidensek. 2008 májusában Nyakeo településen tizenöt nőt égettek meg a szomszédaik. Angolában az elmúlt év(tized)ekben gyerekek tömegei estek áldozatul a boszorkányságtól való félelemnek.
A Dél-Afrikai Köztársaságban törvény tiltja a boszorkányvádat: ennek ellenére napirenden van a kérdés (ahogy Ghánában, itt is az állam által létesített menedékek nyújtanak oltalmat a gyanúsítottaknak). Tavaly két unokatestvér (Bulelani Latha, 29 és Ayanda Gqongwe, 23) gyilkolta meg kettejük 86 éves nagymamáját. Az események motorja Latha volt, aki édesanyja előző évben történt elhalálozása miatt felkeresett egy sangoma-t (boszorkánydoktort, boszorkányvadászt). Ez megerősítette sejtését: valaki átokkal sújtja őt és a családját. A fiatalember gyanakvása ekkor nagyanyja felé fordult. Unokafivérével együtt törtek rá az öregasszonyra, kegyetlenül nekitámadtak, ütlegelésükkel koponya,- és bordatörést, agyi vérzést és belső sérüléseket okozva neki. Az idős nő a kórházban hunyt el. A törvény azonban ezúttal az áldozat pártjára állt, és méltó büntetést szabott a tettesekre (Latha-ra például 20 év szabadságvesztést, amelyből minimum 15 letöltendő; Gqongwe 15 évet kapott, ebből öt felfüggesztett). A szégyenletes esetet egy másik követte 2012 áprilisában, mikor lincselők rágyújtották a házat a boszorkánysággal gyanúsított 79 éves Tarazeta Mathebula-ra. Az öreg férfi bennégett a lángoló épületben: 55 esztendős menyének sikerült kimenekülnie a házból, ám a feldühödött tömeg nekitámadt, így ő is kórházban kötött ki.
Kongóban a legemlékezetesebb boszorkányhadjárat 2001-ben folyt. Egy északkeleti tartományban tört ki a hisztéria: a bozótvágó késekkel felfegyverzett falusiak kíméletlen mészárlásba kezdtek, minden teketória nélkül felszabdalva a vélt boszorkányokat. Június hónap során csaknem 400 személy vesztette életét, további 300 pedig menekülni kényszerült (a többség a szomszédos Ugandába települt át). Más forrás szerint az üldözési hullám lecsengéséig 800-ra nőtt az áldozatok száma.

Boszorkánysággal vádolt nigériai gyermekek. Maradandó sérülések.

Több országban a vádaskodás gyerekekre is kiterjed. Kongóban fiatalok ezreit kergetik el otthonról azért, mert "az ördöggel cimborálnak". A katolikus fenntartású Santa Child Centre-ben 2001 és 2005 között 423 boszorkánysággal vádolt gyermek lelt menedéket. A '90-es évek végén a BBC készített riportot a kinshasa-i Onokoko prófétáról, aki kitagadott fiatalok százain végzett ördögűzést. A polgárháborúk szaggatta országban a nehéz életkörülmények, a járványok és a gyenge gazdaság háztartások sokaságát taszította az állandó létbizonytalanságba. A felnőttek az őket sújtó nehézségeket egyre nehezebben viselték: az évtized során mind több gyerek került boszorkányság gyanújába. Némelyiküket a családja ölte meg, mások menekülni kényszerültek. Onokoko próféta számukra hirdetett megváltást. Egyikük, az interjú idején magát tízévesnek valló Angella elmondta, hogy szülei egy zsákba gyömöszölve a folyóba akarták dobni őt... Ennek tükrében a "próféta" ténykedése, aki szertartásai során eléri, hogy a gyermekek (különböző objektumok formájában) "kihányják" a lelküket megszállva tartó gonosz szellemet, voltaképpen üdvösnek tűnik (amennyiben lemossa róluk a stigmát, így újra befogadja őket a társadalom). Ugyanakkor a Save The Children egyesület másképp vélekedik: szerintük a gyülekezetben tovább folytatódik - ha más céllal is - a kiskorúak fizikai és lelki bántalmazása. Az ördög manifesztációjaként megjelenő tárgyat a szertartás előtt erőszakkal nyeletik le velük, a ceremónia sikerének biztosítására pedig erős hashajtókat kapnak.

Nem Onokoko az egyetlen hivatásos ördögűző. A kongói válságban elharapózott azoknak a miniegyházaknak a száma, akik - a négy nagy vallási felekezet, a katolicizmus, a protestánsok, az iszlám és a helyi hiedelmeket keresztény elemekkel ötvöző kimbangist hit látszólagos égisze alatt - meglovagolják a boszorkányhisztériát.
Népszerűségüket az okozza, hogy csodás gyógyírt ígérnek az országot évtizedek óta sújtó nyomorra és bizonytalanságra. Közülük jónéhány - különösen a protestáns és a kimbangits gyülekezetek körében - támogatja azt az elképzelést, hogy a nehéz helyzet a boszorkányok hibája, és rendszeresen végrehajt ördögűzést az utcán csellengő, kitaszított gyermekeken.
Nigériában szintén számos kicsire sütik rá a démoni mesterség bélyegét. A gyanúsítottakat válogatott kínzásokban részesítik a fölöttük teljhatalmat élvező felnőttek, sokszor családtagok. A Stepping Stones jótékonysági szervezet kutatása szerint a látókörükbe került esetekben a gyermekek szörnyű terroron mentek keresztül. Némelyiküket kikötözték, savval öntötték le, másokat élve eltemettek vagy megégettek. Négy, a felmérésben szereplő esetben a kicsik fején szög, illetve machete ütötte sebek tátongtak, egy "boszorkány" pedig a folyóban végezte...

Ikpe Itauma menedékének néhány lakója

Ikpe-Itauma, aki a Niger deltájában elnyúló és a boszorkányok elleni hadjárat forrongó katlanának számító Akwa Iborn tartományban működtet gyermekotthont, 5000-re becsüli  az e térségben 1998 óta elhagyott, kitagadott gyerekek számát (a hivatkozott cikk elolvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Én a felénél elsírtam magam). Számos holttest kerül elő a mocsaras ártérből, az erdőből - és számos örökre rejtve marad. A vallás szerepéről Ikpe a következőképp nyilatkozott a The Guardian-nak: "Minél több gyermeket nyilvánít egy lelkipásztor boszorkánynak, annál népszerűbb lesz és annál több pénzt keres". Merthogy a gonoszűző szolgáltatásoknak természetesen ára van. "A családoktól annyi pénzt kérnek, hogy részletekben fizetnek vagy esetleg eladják a birtokukat. Az egyházaknak nem ez lenne a dolga".
A gyermekek meghurcoltatása mögött természetesen nem csak vallási eszmék vagy babonás félelmek állnak. Tudatosan vagy tudattalanul, a boszorkányvád egyfajta népességszabályzó faktorként funkcionál. Társadalmilag elfogadott kereteket teremt arra, hogy a szűkölködő háztartásokban eggyel (-kettővel, hárommal) kevesebb éhes szájat kelljen etetni.

Helen Ukpabio

A nigériai boszorkányüldözés egyik közismert figurája az evangéliumi keresztény Helen Ukpabio, a Liberty Foundation Gospel Ministries (Calabar, Cross River State) alapítója, aki országszerte  (sőt...) működő boszorkányvadász "kommandókat" szervez és mozgat. Közösségének (amely csak a Niger-deltában immár közel 60 csoporttal büszkélkedhet) Kamerunban, Ghánában és a Dél-Afrikai Köztársaságban is vannak "leányvállalatai". A keresztény neveltetésű, iskolázott Mrs. Ukpabio elsősorban a Sátán szolgálatában álló gyermekek ellen folytat nagy visszhangot kiváltó hadjáratot (a témában több könyve és oktatófilmje született). Leo Igwe, a boszorkányüldözés felszámolásáért küzdő nigériai humanista szerint ő és a hozzá hasonló prédikátorok csak olajat öntenek a tűzre, miközben az emberek félelmein nyerészkednek.
Joe Ita, az Eket melletti gyülekezet pásztora a következőket mondta a boszorkánykérdésről: "Többet adni, mint amennyid van, áldott dolog. Mi vagyunk az egyetlenek, akik valóban tudjuk a boszorkányok titkát. A szülők nem azzal a szándékkal érkeznek hozzánk, hogy eltaszítsák maguktól a gyermekeiket, de ha az illető gyerek valóban boszorkány, azt kell mondanod nekik: >>Hogy mi az ott? Nem a gyermeked.<< ... A titok az, hogy még ha el is hagyod a gyermeked, az átok továbbra  is elkísér, mégha meg is ölöd, az átok veled marad. Ezért el kell jönnöd hozzánk, hogy megtisztulj és megszabadulj tőle." A szertartás persze nem ingyenes, hogy a jámbor tiszteletesnek legyen miből fenntartania az Audiját.

Joseph Ita, a Liberty Gospel Church eket-i lelkivezetője

Szerettem volna azt írni, hogy a kereszténységnek, miután lefutotta a maga körét a nyugati kultúrában és végre háta mögött hagyta a sötét középkort, nincs érdemi szerepe az afrikai eseményekben. A nagy történelmi egyházak többnyire felszólalnak az üldözöttek érdekében, sőt, tettekkel is megsegítik őket. Ám amint a fentiek mutatják: az ideológia bizonyos felekezetek számára kellő igazolást és alapot szolgáltat a boszorkányüldözésben való aktív részvételre (itt egy másik forrás is). S nem csak a szélsőséges fundamentalistáknak. A National Catholic Reporter cikke - egyebek között - beszámol Nairobi-ban székelő Észak-Afrikai Katolikus Egyetem 2007 februárjában megrendezésre került háromnapos szimpóziumáról, amely a boszorkányság témájára fókuszált. A rendezvényen felszólalók közül többen hangoztatták, hogy a boszorkányság az afrikai kereszténységet fenyegető valós veszély. A cikk által citált személyek természetesen elsősorban attól féltik híveiket, hogy vissza-visszatérnek régi vallási gyökereikhez ("boszorkányságon" ebben az összefüggésben a tradícionális vallási elképzeléseket és a rajtuk nyugvó varázscselekmények összességét értik). Sok afrikai keresztény, aki vasárnap áhítattal vesz részt a szentmisén, szerencsétlenség, betegség, haláleset apropóján az egyház helyett törzsi gyógyítókhoz, varázslókhoz, javasokhoz folyamodik segítségért. A nyugatról érkezett lelkipásztorok többsége szkeptikus a természetfeletti mágikus erőket illetően, noha híveik számára azok nagyon is valóságosak. Az egyház elfordulása a problémakörtől mint "nemlétezőtől" ahhoz vezet, hogy az emberek a régi, jól bevált eszközökhöz nyúlnak "spitiruális" megoldásokért - ennek pedig része a hétköznapok nehézségeire adott válaszként felbukkanó hisztérikus boszorkányüldözés. A másik oldalt szólaltatja meg a név szerint idézett (teológusprofesszor) Michael Katola, aki a törzsi hiedelmeket  nagyon is valóságosnak tekinti, s mindenestül a Sátán művének deklarálja. Summa summarum, míg a (bibliai transzcendencián kívüli) okkult hatalmak létezésének racionális tagadása azt eredményezi, hogy az afrikaiak a kereszténység helyett az "underground" bűvös praktikáktól remélnek misztikus támogatást, addig a korábbi vallási elképzelések e továbbélő töredékeit mindenestül ördöginek látni és láttatni csak olaj a tűzre.
Még az eredetileg békés és jószándékú térítésnek is megvan a maga árnyoldala. Gerrie Ter Haar holland vallásszociológus, vallástörténész Stephen Ellis-szel közös munkájában, a Worlds of Power-ben (London, Hurst and Company, 2003) rámutat, hogy a kereszténység terjeszkedése során - jó szokásához híven - démonizálta az afrikai törzsi vallások szellemvilágát, az eredetileg erkölcsi értelemben semleges megítélésű mágiát pedig cakkumpakk befeketítette (ahogy azt tette évszázadokkal korábban Európában is). A keresztény demonológia tanaival megspékelve az afrikai boszorkányság (természetesen már meglevő) intézménye kilépett a hagyományos keretek közül, és sokkal ördögibb arculatot nyert; számos egyéb indok mellett ez is tevékenyen hozzájárul a rontó bűbájosság ellen napjainkban folytatott kérlelhetetlen hadjárathoz.
No persze nem csak a keresztény vallás ellenzi a varázslást. Ha a fekete-kontinensről Ázsia felé mozdulunk, mindjárt beleütközünk egy államba, ahol a boszorkányságot a mai napig halállal bünteti a törvény. Szaúd-Arábiában 2006-ban Fawza Falih került bíróság elé bűbájosság vádjával. Egyetlen férfi állításai alapján ítélték el, aki azt vallotta, hogy a nő impotenssé varázsolta őt. Ügyvédet nem kapott, beismerő vallomását többszörös kínzással csikarták ki. Mivel írástudatlan volt, ujjlenyomatával ellenjegyezte a megszövegezett konfessziót, amelyet nem olvastak fel neki (így hát fogalma sem volt, mi áll benne). A Fawza-ért kiálló emberjogi szervezetek és egyéb támogatók sem tudtak változtatni az ítéleten, amely lefejezést rendelt el - a "köz érdekében". A szerencsétlen asszony végül a börtönben lelte halálát 2010-ben.
2007-ben Riyadh-ban lefejezeték az egyiptomi Mustafa Ibrahimot, aki orvosként dolgozott. A vádak szerint mágiával igyekezett szétválasztani egy házaspárt, és megszentségtelenítette a Koránt.
2009-ben a libanoni műsorvezető, Ali Sabat került rendőrkézre medinai zarándoklata során. Az ok: Sabat tévés "jövendőmondó" tevékenysége - a férfi ugyanis életvezetési és a jövőre vonatkozó tanácsokat adott műsorában. Első fokon halálra ítélték, ám végül a legfelsőbb bíróság felmentette. Ugyanebben az évben a saudi hírlapok szerint legalább még két ember állt törvény elé ördöngösség, sarlatánság és mágiahasználat vádjával. Az időnkénti egyhébb ítéletekre példa a jeddah-i bíróság 2006-os döntése, mikor az eritreai Muhammad Burhant sarlatánságért 20 hónap szabadságvesztésre ítélték (ennek majdnem kétszeresét töltötte le). A férfinél egy füzetet találtak, amelyben az Eritreában használt Trigrinya ábécével írt személyes bejegyzések álltak: ezt a hatóság Burhan bűnösségét bizonyító varázstárgynak vélte.
Boszorkányság miatt 2011 szeptemberében fejét vették egy Szudánból érkezett vendégmunkásnak, Abdul Hamid bin Hussein Mostafa Al-Fakki-nak (2005-ben tartóztatták le, 2007-ben zajlott a tárgyalás). Ugyanezen év decemberében egy szaúdi nő, Amina bin Abdul Halim bin Salem Nassar osztozott a sorsában. 2012-ben Muree bin Ali bin Issa al-Asiri vesztette életét Najran tartományban.
A szaúdi boszorkánykérdés azért is problémás, mert a törvény nem definiálja egyértelműen a boszorkányság bűnét, a halálos ítélethez szükséges bizonyítékokat, cselekedeteket. A bírósági eljárásokban a vádlottak ritkán kapnak őket megillető védelmet, elbánást: az ítélet voltaképpen előre eldöntetett.
De nem Szaúd-Arábia a boszorkányüldözés ázsiai "bajnoka". Indiában évente közel 150-200 - többnyire elmaradottabb vidékek falvaiban lakó - asszony halálát okozza az önbíráskodás. A Free Legal Advice Centers (FLAC) felmérése szerint 1990 és 2006 között majdnem 2500 áldozatot követeltek a lincselések. Mikor szembesülünk a számokkal, mindig tegyük hozzá: ezek csak a nyilvánosságra kerülő esetek. Az indiai boszorkányüldözést törvény tiltja, tehát jobbára a hatóságok elől rejtve zajlik. Nem kötődik egyházi kezdeményezéshez sem (legyen szó bármely vallásról); a települések lakói - esetleg egy-egy befolyásos vezetővel az élen - a maguk szakállára intézkednek. A gyanúsítottakkal szembeni eljárás brutális: némelyeket agyonvertek, másokat leszúrtak vagy élve eltemettek, a szerencsésebbeket "csak" megerőszakolták vagy emberi ürüléket etettek velük büntetésképp.
A megvádoltak túlnyomó többsége - akárcsak Afrikában - nő. A boszorkányüldözés a patriarchális berendezkedésű társadalmakban gyakran a gyengébb nem elnyomásának egyik eszköze. A boszorkányváddal illetett asszony társadalmi pozíciójától és minden tulajdonától megfosztatik, hozzátartozói hátat fordítanak neki, s ha egyáltalán túléli a procedúrát, számkivetett földönfutó lesz belőle. Az efféle rágalom alkalmas rá, hogy nyilvánosan megszégyenítse, ellehetetlenítse a hagyományos berendezkedést kritizáló, azzal szembeszálló nőket, de kiszolgálója lehet egy - például elvált vagy özvegy - nő vagyonára igényt tartó rokonok kapzsiságának is. Az utóbbi példázza Regina Daimari esete. A huszonéves fiatalasszony nála kétszer idősebb férje halála után egyedül élt tovább a birtokon, amit az hagyott rá. A területre a férfi rokonainak is fájt a foga, és maguknak követelték, mondván: egy özvegynek nincs szüksége ennyi mindenre a megélhetéshez.. Daimari nem engedett, mire a kérlelést fenyegetőzés váltotta fel. Ezután indult meg a faluban a pletyka, miszerint a nő boszorkány, s maga okozta ura halálát. A helybeliek mély rettegése a fekete mágiától oda vezetett, hogy Regina-t elüldözték saját otthonából, s neki menekülnie kellett. Mégis szerencsésnek mondhatja magát, hiszen túlélte a történteket...

A boszorkányság elleni véres hadjárat a nyugati kultúra számára a múlt szégyenfoltja, a világ más részein azonban eleven valóság. A középkor és kora-újkor során perbe fogott, kínpadra vont és kivégzett (férfiak, gyermekek és) asszonyok szenvedése tükröződik az elmúlt évek afrikai, arábiai és ázsiai áldozatainak arcán. Könnyebb romantikus pátosszal gyászolni évszázadok ködébe vesző halottakat, mint szembenézni a jelen fájdalmával - mégse feledkezzünk el Kepari Leniata-ról és megannyi (névtelen) sorstársáról.

Ikpe Itauma fogadott gyermekei. A The Guardian cikkéhez tartozó fotókat megtaláljátok itt (kicsit görgetni kell lefelé)

the ledge

 Tegnapelőtt láttam A párkány-t, és meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. Matthew Chapman 2011-es alkotását a Túl barátságon-hoz szokás hasonlítani, hiszen hasonló tabukat dönget: a nemiség helyett azonban a vallás kerül az előtérbe. Hiba no, Charles Darwin dédunokája nem élhet kellő küldetéstudat nélkül.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán az a legjobb, ha elöljáróban a figyelmetekbe ajánlom az Ateista Naplót. Időnként bele-beleolvasok - nem azért, mert egyetértek a szerző világnézetével, hanem mert rémisztő mélységekben tárja fel a kereszténység (fundamentalista elfajzásának) rémségeit. 

Mielőtt továbblépnék: természetesen az alábbiak nem az összes keresztényre vonatkoznak, hiszen - hála az égnek - sok közülük igazán jó ember, aki a szeretet, alázat, elfogadás és erőszakmentesség őszinte híve és gyakorlója. Személyes tapasztalataim túlnyomórészt pozitívak, nem panaszkodhatom az ismeretségi körömre. Épp ezért jelent újra és újra mellbevágó élményt  találkozni a Krisztus-követők táborának szégyenfoltjaival.
A blogger a Hit Gyülekezetében kezdte vallásos pályafutását. Miután végigélte a megszállott neofita, majd az elkötelezett hívő, s később a szektás agymosás miatt kialakuló szorongásos depresszió fázisait, a szabadgondolkodó ateizmus szárnyain sikeresen kitört szellemi börtönéből. Azóta - érthető módon - kíméletlen kritikával támadja az említetthez hasonló közösségeket. Becsületére szóljon, nem vaktában lövöldöz; forrásokat is feltüntető, józan és hiteles beszámolókkal iparkodik elrettenteni az online olvasótábort tőlük. Időnként a nagyobb történelmi egyházak némelyik csúfos botlása (például az utóbbi idők vérlázító pedofilbotrányai), valamint úgy általában a Biblia ellentmondásossága és a rá alapozott hitgyakorlat is terítékre kerül. Olykor a célkereszt más felekezetet szintúgy megtalál, mégis: az oldal elsősorban Róma (vadhajtásai) ellen agitál.

Mivel hazánk - s úgy általában az Óvilág - kevésbé fogékony a radikális vallási eszmékre, az Ateista Napló főképp az Egyesült Államokra hegyezi ki mondókáját. Kérdezhetnétek, mit számít nekünk, miben hisznek az emberek a nagy kékség túlpartján: nos, a legkevésbé sem mindegy, hogy egy jelentős kulturális befolyást élvező, a világ minden pontjára elérő (s ott mások ügyeibe előszeretettel belekontárkodó) szuperhatalom minő, a politikát aktívan befolyásoló vallási alapokból építkezik. George Bush maga jelentős támogatást élvezett az egyik legnagyobb követői táborral rendelkező (az amerikaiak 25%-át [!] magába tömörítő) "konzervatív" ágazat, az evangéliumi kereszténység részéről* (róluk szól a 'Jesus camp' c. dokumentumfilm). A fundamentalista mozgalom jóformán hitelvvé fejlesztette a "domínium"-ra, vagyis a kormányzati szférában történő teljes hatalomátvételre s keresztény theokrácia kiépítésére való törekvést (a 'Jesus camp'-ben bemutatott hittantáborból sem marad ki a politika: a gyerekekkel megáldatják az épp újraválasztás előtt álló George Bush életnagyságú képmását.). Az utóbb csúfosan leszerepelt népszerű pásztor, Ted Haggard heti telefonkapcsolatban állt az elnökkel és annak környezetével. A republikánus jobboldal szorosan összefonódik a konzervatív vallásossággal.

S hát hazai példát is lehet hozni különféle, már-már fájdalmasan primitív meglátásokra, miszerint a jóga, a homeopátia, az akupunktúra (és még sorolhatnám) ördögi hatalmakat mozgat meg, vagy a Harry Potter-sorozat valójában sátánista propagandaanyag.

Hosszan írhatnék most a blog által felhánytorgatott 'fundi' förmedelmekről. A végtelen önteltségről, amely Krisztus egynémely felkent pásztorát ország-világ előtt olyasféle kijelentésekre késztette, miszerint Haiti/New Orleans/Japán magának köszönheti az őket sújtó természeti katasztrófákat, mint Isten jogos büntetését a vétkeik miatt (Pat Robertson pedig Orlandót fenyegette meg Jahve haragjával a Disneyworld-ben megtartott meleg napok után. Egyéb sületlenségein - köztük az első idézetben tükröződő mártírgörcsön - az ember inkább sír, mint nevet.). A szélsőséges homofóbiáról, ami például oda vezetett, hogy (amerikai hátszéllel) Ugandában számottevő vallási propaganda által támogatott törvényjavaslat készült, ami az egyneműek közti szerelmet halálbüntetéssel vagy élethossziglani fegyházzal torolná meg (a melegek elleni tömegfelháborodásnak tápot adó prédikációk persze valótlanságokkal tűzdelt gyűlölködő uszítássá redukálódtak). A kreacionizmus fanatistáinak ostobaságairól, a muszlimokkal szembeni acsargó utálatról, a vallásszabadság sajátos értelmezéséről, és arról a meggyőződésről, mely szerint Isten - és Amerika, hiszen a kettő majdnem ugyanaz - ellenségeit kiirtani nemhogy jogos önvédelem, de egy keresztény számára szent kötelesség. 

Ha az ember eleget olvasgat hasonló témákról, esetleg olykor átböngész néhány vallási témájú mémet, hamar jártasságot szerez az ateisták és keresztények közti polémia sztereotípiáiról. Itt az ideje, hogy átkapcsoljunk a The Ledge-re, amely meglehetősen sematikusan és leplezetlenül didaktikus céllal épp e sztereotípiákat vonultatja fel.

A főszereplők fajtájuk típuspéldányai. Gavin Nichols (Charlie Hunnam) a "jó ateista". Szabadgondolkodó, racionális, humánus; műveltségét bizonyítja, hogy - jellemző mód - többet tud a kereszténységről és a Bibliáról, mint maguk a hívők, fejből idézi a Szentírás passzusait. Karaktere már-már csöpögősen tökéletes. Igaz felebaráti szeretettel otthont ad egy meleg barátjának (Chris - Cristopher Gorham), akit HIV-fertőzése miatt kipenderítettek a munkahelyéről (a fundamentalisták két nagy mumusa, az ateizmus és a homoszexualitás a vallási csörteváltásokban rendre mint egymás okvetlen tartozéka kerül elő, így a film készítői gondoskodtak arról, hogy e sablon se maradjon ki. Mindennek tetejébe e barát nyúédzses misztikus, egy személyben tömörít tehát számos elcsépelt vádat: mintha csak egy fundi rémálomból lépett volna elő). Hősünk hotelmenedzser létére előre köszön a londinereknek, közvetlen hangnemben tréfálkozik a titkárnőjével, (a néző számára kihangsúlyozott figyelmességgel) elnézést kér, mikor a folyóson véletlenül összeütközik egy takarítóval, letérdel a padlóra az apját sirató középkorú mexikói szobalány mellé, és vigasztalón átöleli. A rendező nem bíz semmit a véletlenre: gondosan a tisztelt publikum szájába rágja, hogy isten nélkül is lehet jó az ember.

A másik végletet Joe (Patrick Wilson) képviseli. Wilson zseniális alakítással hátborzongatóan idegszaggatóra formálja a megrögzött fundamentalista figuráját (a film felénél már legszívesebben a képernyőn keresztül bepancsolnál neki). Persze ő is sablonokból építkezik, a receptben a jól bevált adalékok szerepelnek: szemellenzős vakbuzgóság, kirekesztő gondolkodás, homofóbia és a többi. Feleségével való viszonyában hangsúlyozottan megjelenik a nők elnyomása, az asszony teste-lelke-elméje felett gyakorolt férfiuralom, ami gyakori kritikája a fundi házasságideálnak (hogy mennyire jogos, nem tudom). Lakásának szolid visszafogottsága valójában nyomasztó sivárságot tükröz, rigorózus életvezetése pedig kong a belső ürességtől. A bigott képmutató tankönyvi példánya: őszintétlen mosolya mögött kirobbanni készülő görcsös indulat feszül, s Gavin-nel folytatott beszélgetéseiből nem marad el az előbb ájtatos, majd mind vehemensebb szavakba csomagolt megvető ítélkezés. 

Kettejük közös pontja Shana, Joe felesége. Liv Tyler szerencsére most nem földöntúli szépségű tündérhercegnőként tetszeleg: nagyon is evilági asszony, smink nélküli, fásult arccal, erkölcsösen egyszerű öltözetben, bizonytalan, örökké bűntudatos viselkedéssel, nagy bociszemeiben riadt s ugyanakkor reménykedő pillantással. Kiköpött senyvedő naiva: szerepe a kalickába zárt madáré, akit megtört a rácsok elleni küzdelem, és megadóan szenvedi el a bezártságot. Viharos ifjúsága különböző drogok kábulatában telt, s mikor élete már romokban hever, az egyház - no és a mentőangyal szerepében feltűnő, hasonló utat bejárt Joe - karjaiba hanyatlik. Megtérése után jámbor keresztény feleségként alázatosan fejet hajt ura s parancsolója akarata előtt, és szó nélkül tűri annak kimért, szeretetlen, minden melegséget nélkülöző bánásmódját. 

Gavin részmunkaidőben alkalmazza Shana-t, s vele, valamint férjével való alaposabb megismerkedése után eldönti: kiszabadítja a lányt a kereszténység, nomeg a házasság fojtogató korlátai közül. A vonzalom kölcsönös, ám miközben kettejük szerelme kibontakozik, a Joe és Gavin közti feszültség - eleinte az általuk képviselt két homlokegyenest különböző világnézet gyakori ütköztetése nyomán - mindinkább elmélyül. Mikor pedig Joe tudomást szerez neje hűtlenségéről, felüti a Bibliát, és a megfelelő Ószövetségi passzust idézve eltökéli: bosszút áll.

A cselekményt ennél részletesebben nem akarom ismertetni, hátha valakinek kedve támad megnézni a filmet. A lényeg: valóságos ateista tanmesét kapunk, amelyben a vallástalan főhős erkölcsileg többszörösen megdicsőül (habár az előre megfontolt házasságtörés felvet bizonyos etikai aggályokat), miközben Krisztus ájtatos báránykája gyorsan átvedlik farkassá. Joe embertelenségét az alig tettenérhető smink és a világítás mesterien emeli ki: már-már valamiféle mitikus ősgonoszként mutatkozik a vásznon (talán ezzel is alátámasztva Gavin és Shana vonzalmának létjogosultságát). Hogy a kép egy hangyányival árnyaltabb legyen, Shana hite őszinte istenkeresésnek bizonyul, s bár a lány szíve Gavin fele fordul, annak érvei sem ingatják meg bizalmát az égi atyában. Az átlagkeresztényt képviseli a Terrence Howard által megformált zsaru, Hollis Lucetti is, aki eleinte nyilvánvaló ellenszenvvel hallgatja Gavin történetét, majd a részleteket megismerve felülkerekedik benne az empátia. A mozi záróakkordja - mikoris Hollis az eseményektől elborzadva nem hajlandó áldást mondani a családi étkezőasztalnál, miközben Shana Chris vállán sírja ki magát - azonban még egyszer az arcunkba tunkolja a bebiflázandó tanulságot: akinek egy csöpp esze van, az hátat fordít a (szélsőséges) vallásosságnak.

Nyilvánvaló, hogy (nem keresztény, de) hívő emberként nem tudok azonosulni a materialista gondolkodásmóddal. Mégis megragadott a film: talán mert oly sok jól ismert sablont vonultatott fel, hogy gond nélkül belesimult abba a gondolatkörbe, amelyben magam is valamelyest ismerősen mozgok. Talán mert jól megfogalmazott visszhangként reflektál egy olyan konfliktusra, ami mostanság mindinkább előtérbe kerül. Talán mert Charlie Hunnam olyan jóképű ... ;)

Summa summarum: a The Ledge olyasmi, mint egy kő, amit gondos célzással egy forrongó darázsfészek közepébe hajítottak. Tökéletesen kiszámított, tökéletesen lekerekített, szemernyi kétséget sem hagy az elérni kívánt hatás felől. Karakterformálása és mondanivalója csak annyira összetett, amennyire egy Aesopus fabuláé; de talán nem is kell több.