rió

Szia, Rió!

Na mi van?

He?!

himnusz Holdanyához

Az elmúlt esbat ihlette az alábbi verset, pontosítok: reményeim szerint dalszöveget Nem egy goethe-i költemény, de azért elmegy.

Hűs fényben lángoló

Éj-bálban táncoló

Csalfa-szép csábító

Álomba kábító…

Vak árnyék köntösű,

Szikrázó jég-tüzű

Gyémántos-gyönyörű

Lelkeket bűvölő…

Refr:

//:Selyemléptű Anyám

Gyöngyszem az éj taván

Látomás vagy talán,

Homályba zárt talány

Ragyogásod, akár

Fényből szőtt cifra vár

Kaput nyit, kaput zár

Ezernyi titka vár://

Ékes-édes leány

Orcája porcelán

Viaszfehér haján

Hópehely tulipán

Tündöklő, tiszta szűz

Szerelmes álmot űz

Sóhajból, könnyekből

Sorsokat egybefűz

(Refr.)

Halvány arcú ara

Sötétség asszonya

Bűbájos ősanya

Csend mélyén szól szava…

Tengerrel áradó

Hullámban suttogó

Könnye oly csillogó

Ezüstszikra-folyó

(Refr)

Egyszer volt, hol nem volt;

Fogyatkozik a Hold

Derengő-sápadt holt,

Az idő elrabolt

Bolyongó mécsvilág

Lehulló fényvirág

Fekete rónaság

Emlékezik reád…

 (Refr).

gondolatok egy augusztusi délután margójára

Noshát, annak ellenére, hogy három héttel ezelőtt vettem egy nagy levegőt és jelentkeztem a – közkeletűen és érthetetlen módon csak N.N. – nek rövidített – Nemzetközi Természet-szellemiségű és (újabban) Fízeus Mozgalom nyári táborába, ma, az első napon a szegedi Boszorkánysziget vadromantikája helyett tetőtéri szobám fülledt félhomályában pácolódok. És nem egyedül! Húsz naposcsibe, két tengerimalac (egyik rühes), egy achátcsiga és két teknős (egy törött páncélú ékszer,- és egy frissen műtött görög) osztozik velem a nyáreste örömeiben. Nem beszélve a meghitten duruzsoló keltetőgépekről, amelyekben újabb 100 tojás fődögél csendesen.

Nagyon bosszant, hogy épp a tábor idejére nőttek a fejemre a tennivalók. Persze, javarészt a saját (többrendbeli) nemtörődömségemnek köszönhetem, hogy nem tudtam szabaddá tenni magam erre a négy napra. Üsse kavics, igyekszem nem bánkódni rajta. Előkaptam a gitárom és énekelgettem egy kicsit, hogy legalább részben felidézzem a szokásos tűz-körül-dalolászós feelinget, de a csibekórus túlharsogott. A minap megpróbáltam felvenni egy újabb nótát, ám mikor visszahallgattam a demo-verziót, abban kéretlen háttérénekesek serege csiripelt vígan. Elképesztően hangosak ezek a kis pehelygombócok!

Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához, úgy fest, ezúttal is elszalasztottam az alkalmat, hogy megismerjek néhány természethívő hittársat. Efölötti bánatomban nosztalgikus hangulatba kerülvén kipakoltam az éjjeliszekrény alsó rekeszébe száműzött varázskellékeimet: a hónapok óta mellőzött athamét, a tavasz közepén félbehagyott Árnyak Könyvét, a tarot-paklit, amit talán ha tízszer vettem kézbe… és elgondolkodtam, újfent, rohanó világunk értékválságáról. Mire jó a hajszolódás, a kapkodás, a görcsölés, ha a munkába temetkezve az ember elveszíti önmagát? Ha az önfenntartásért folytatott robotolás közepette elfelejtünk élni? Persze túldramatizálom a dolgot, hiszen saját perspektívámból nézve sem a megfeszített meló, sem a létbizonytalanság érzete nem jogos. Ám az értékvesztésé nagyon is az. Nem akarok ismét rázendíteni a már jól ismert „micsoda spirituális holtpontra kerültem blablabla” mantrára, de újfent eltökéltem: nem engedem, hogy a nagyvilág kegyelmet nem ismerő fogaskerekei kíméletlenül bedaráljanak. Az ember hajlamos addig-addig tévelyegni az anyagiasság Minótaurusz-labirintusában, - keresve a szebbet, jobbat, a krőzusi vagyont, az ifjúság vizét, a bölcsek kövét vagy mittudomén - mígnem egyszercsak rádöbben: Ariadné fonala már rég nincs a kezében, s arra sem emlékezik, hány sarokkal ezelőtt veszítette el. Nos, én úgy döntöttem, nem hagyom kihullani az ujjaim közül a gyermeki fantázia, a kétkedés nélküli csodavárás, a hittel teli lelkesedés aranyzsinórját, hogy – ha mégoly mélyre kényszerülök is merészkedni a pénzvilág szörnyetegének barlangjában – azért mindig tudjam, merre van a visszaút.

Áldás reátok!

Hulló Eső

boszorkányság magasfokon

Tegnap ismét felkerestem a Pontyost. A Pontyos egy könyvesbolt a városkánkban, s egyben hívhatnánk a kedvenc szórakozóhelyemnek is. Rendszeresen betévedek csupán nézelődni, körbejárom az egész üzletet, belelapozok az új kötetekbe, és vágyakozva gondolok arra, milyen jó lenne megvásárolni egyiket-másikat. Ezúttal végre a tettek mezejére léptem, és Edaín McCoy "Boszorkányság magasfokon" című irományával a hónom alatt távoztam. A nyári szezonra alkalmazott, tinédzserkorú eladólány némi megszeppent tartózkodással nézett rám, miközben beütötte a pénztárgépbe az összeget. Nem tudtam eldönteni, csodabogárnak, holdkórosnak vagy futóbolondnak tart-e, mindazonáltal egyértelmű meghökkenést olvastam ki a gesztusaiból. Kedvem lett volna széles mosollyal közölni vele: "bizony, kislány, épp most találkoztál egy hús-vér boszorkánnyal". :)

Hazaérve aztán belelapoztam az új szerzeménybe, és már az első pár oldal után megállapítottam: nem nekem szól. Habár csöppet sem bánom, hogy megvettem, be kell látnom, hogy nem nevezhetem magam a Mesterség sem középhaladó, sem haladó gyakorlójának. Rengeteg spirituális és gyakorlati tapasztalatot kell még szereznem ahhoz, hogy a mélyebbre hatoljak a hitünkkel kapcsolatos ismeretek terén, így aztán úgy döntöttem: Samhain ünnepéig félreteszem a kötetet. Talán emlékeztek még, e jeles napot választottam ki (ön)beavatásom dátumául, s habár talán addigra sem leszek kellően felkészült ahhoz, hogy méltón viseljem a boszorkány titulust, mégis: legalább teszek egy lépést előre. Ha az istenek is úgy akarják, azt követően majd ismét nekiugrok McCoy művének.

Mai nap? Eső, végre... Nemsokára indulok dolgozni, az elmaradhatatlan kötelező olvasmányokkal: Báti-Véges angolkönyvével és Scott Cunningham Földmágiájával felvértezve. Ha gazdasági hasznot nem is hajt a nap, legalább szellemiekben gyarapodni fogok a Madárparkban rostokolva :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-08-04

ó híú nosháh, ó-hí lughnasadh...

Hajnalban körtét szüreteltünk a tanüzem gyümölcsösében. A felkelő nap fényében csak úgy szikráztak a kövér gyümölcsök hamvas-sárga pocakján egyensúlyozó harmatcseppek. A nadrágom térdig felázott, és persze a cipőm is tocsogott a víztől, de egy percig se bántam. Mindenért kárpótol a reggel békéje; a keleti horizonton elnyúló rózsaszínes felhők alól kikukucskáló fátyolos sugárnyalábok, az ágas-bogas fák elégedett némasága, az üde nedvességgel telt föld puhasága...

Olyan különös ez a váratlan kisimulás a pár nappal ezelőtti mélyrepülés után, - szeretném azt hinni, hogy nem csak felszínes hangulatváltozás, hanem talán némi valódi lelki feltöltődés áll mögötte. Akkor tért vissza az istenekbe vetett hitem, bizalmam, amikor a legkevésbé vártam volna, s egyben a legnagyobb szükségem volt rá. Őszinte örömmel és hálával tudtam megköszönni Anyánknak a nyár terményeit, az elmúlt hónapok fáradozásainak eredményét, nem csak a kézzelfogható természeti javak vonatkozásában. Valahogy mélyebben átérzem most az ünnep misztériumát, mint eddig bármikor; talán mert ezúttal nem puszta hagyományként emlékezem meg a jeles nap főmotívumáról, nevezetesen a betakarításról, hanem aktív cselekvőként végzem azt. Ez elgondolkodtatott: vajon a modern kor boszorkányai, a Lughnasadh-t ünneplő természethívői valóban oly módon tapasztalják meg ez időszak jelentőségét, mint hajdan őseik? Aligha hinném. Talán tudjuk, de nem érezzük át, milyen fontos lehetett a gazdálkodó ember számára a termés learatása, különösen a mögötte álló hosszú és kemény munka fényében. Milyen hatalmas jelentőséggel bírt a rengeteg fáradozás után megszülető gabona és gyümölcs, amely az életbenmaradás zálogává nemesül a közelgő téli időszakban. Milyen örömünnep keretében áldhatták az első telt kalászokat, süthették az első, frissen őrölt lisztből készült kenyereket, s hálálkodhattak a természet bőkezűségéért...

Miközben magam is a múltba révedtem, s az előző év eseményein, örömein-bánatain töprengtem, egy csendes hang - talán az Istennőé - megszólalt bennem és azt súgta: ne azt latolgassam, mi mindent mulasztottam el, mi mindent hagytam ki, hanem hogy mi minden áll előttem, mi minden vár még rám. Ebben a bizakodó hangulatban töltöttem az egész napot, s remélem, a hitem holnapra sem fog szertefoszlani. Elvégre oly sok még a szüretelnivaló...

További áldott ünnepet!

Hulló Eső, 2011 aug. 02



aratás

Lughnasadh - ismét. Az elmúlt egy év oly gyorsan rohant el, mintha a szél ragadta volna magával. Élesen emlékszem a tavalyi aratásünnepre; a poros szántóföldi dűlőket övező sárga tarlókra, a haragoszöldre érett kukoricaszárak tengerére, a lemenő nap lágy óarany ragyogására, amely elömlött a párás némaságba burkolózó, mozdulatlan dombvidéken...

Emlékszem az ősz első érintésére a még júliusi pompába öltözött vidéken, az elmúlás, a búcsú épp csak érezhető zamatára, amely észrevétlen belevegyült a nyári forgatag napfényes-lármás kavalkádjába. Emlékszem az alkonyat melankolikus szépségére, a levegőben szálló por táncára, a bókoló aranyvessző-virágok napsárga izzására. Emlékszem a csendben megszülető visszafojtott várakozásra, a langyos estét megborzongató hűvös szellőre, s arra a keserédes érzésre, amely a lelkemre telepedett a természet lassú hanyatlása láttán...

Idén oly hirtelen fordult az idő kereke - az elmúlt hetek párás-esős napjait váratlanul az érett augusztus puha, harmonikus szépsége váltotta fel. Ma sokat figyeltem az ég színét, amely a legékesebben árulkodik a természet körforgásának fázisváltásairól: mélyebb, teltebb kék lett, már-már felöltötte gyönyörű őszi árnyalatát. Más szél fújt, s más felhők járták vándorútjukat a mennybolt óceánján, mint akár csak két héttel ezelőtt. Búcsúzik a nyár...

A napot az ünnep jellegéhez nagyon is illő módon különféle gyógynövények betakarításával töltöttem az egyetemi tangazdaság bemutatókertjében, a kötelező kéthetes üzemi gyakorlat keretén belül. Elképesztő, mennyire megnyugtatott a föld érintése, a munka békés egyszerűsége, a Nagy Istennő bőkezű ajándékainak tiszteletteljes learatása... Közben Lisa Thiel dalát dúdolgattam, halkan énekelve: " Give thanks for the blessing, give thanks for the lessons, give thanks for all, what the Goddess provide..."

Mondjunk köszönetet az áldásokért és a tanulságokért, az ajándékokért és a leckékért egyaránt. Mondjuk köszönetet mindazért, amit a Nagy Istennő a sorsunkba sző, mert minden történés, legyen örömteli vagy fájdalmas, arra szolgál, hogy lélekben növekedjünk, tapasztaljunk, erősödjünk tőle. Mondjuk köszönetet Anyánknak szerető gondoskodásáért, s hogy neki hála learathatjuk egy újabb év gyümölcseit.

Hulló Eső, 2011 Lughnasadh