a kapuk őre

Stílszerűen január és egyben az év nyitányaként szerettem volna közzétenni ezt a bejegyzést, de ahogy teltek a napok és sűrűsödtek a vizsgaidőszak viharfelhői, már csak az motivált, hogy még a hónap során elkészüljek vele. Nos, jobb későn, mint soha.

Janus-szobor a Vatikáni Múzeumban. Forrás

Janus nevében hordozza fő attribútumát: ő az átjárók, kapuk, sőt, konkrét és átvitt értelemben minden átmenet, kezdet és vég őre. Nevének etimológiai eredetére több magyarázat született, mind kapcsolatban áll az istenség sajátos vonásaival: egyes ókori szerzők (Cicero, Ovidius és Macrobius) több modern kutatóval karöltve a "menni, haladni, mozogni" jelentésű latin ire,- illetve ősi indoeurópai *yā- gyök mellett tették le a voksot.
Janus felügyelete alatt áll a világ keletkezése és megszűnése, a mennyek bejárata, minden év, hónap és nap kezdete, maga az idő. Két, ellentétes irányba tekintő arccal ábrázolták, hangsúlyozván, hogy a múltat és jövőt egyaránt látja, s kapcsolatot teremt térben és időben elkülönülő szférák között. Többnyire mindkét portréja felnőtt, szakállas férfi, bizonyos képmásain viszont az egyik idős, meglett ember, a másik csupasz állú ifjú. Trencsényi női kísérőiről, a beszédes nevű Antevorta-ról (előretekintő) és Postvorta-ról (visszanéző) is említést tesz.
Mint minden kezdet urát, valamennyi fontosabb vallási szertartás elején megidézték (függetlenül attól, milyen célból, mely istenségnek szólt a ceremónia). Neki szentelték az év első hivatalos áldozatát, a január 9.-én bemutatott Agoniumot (ekkor a rex sacrorum egy kost ajánlott fel az istennek). Az élet sarkalatos eseményei (a születéstől a különböző avatási rítusokon és házasságon át a halálig) hozzá tartoztak; ő vezette fel az új világkorszakokat, neki köszönhetők bizonyos sorsfordító kulturális vívmányok. Egyik mítoszában mint Latium első királya vendégül látja és -  mezőgazdasági ismeretek fejében - birodalma felével ajándékozza meg Szaturnuszt, mintegy szimbolizálva a római és a görög műveltség ötvöződését s egyben kezdet és vég összefonódását. A földművelési fortélyok elsajátítás a jellegzetes civilizáció-alapító kultúrhéroszokkal helyezi egy sorba. Egy másik legenda szerint a szabin nők elrablásakor vulkanikus gejzírkitöréssel akadályozta meg, hogy az üldözők utolérjék Romulust és embereit, eképp segítve Róma megalapítását. Mi több, az Encyclopedia Britannica szerint a Tiber nevét Janus és egy nimfa, Camanese fia, Tiberinus után kapta, aki a folyamba fulladt.

A római panteon "bennszülöttje", görög megfelelője nincsen. Az égi hierarchiában eredetileg elfoglalt pozícióját illetően megoszlanak a feltevések: egyesek szerint a legfontosabb (s talán az első) istenség lehetett. Mások Diana (Iana) párjaként mint napistent értelmezik, aki összeköttetést biztosít a az ember és a mennyek birodalma között; a rítusok elején azért könyörögnek hozzá, mert rajta keresztül érhető el a megszólítani vágyott istenség. Amable Audin francia régész úgy vélekedik, hogy voltaképpeni szülőanyja a sumér kultúra. A mezopotámiai templomok keleti felén elhelyezett oszlopok, amelyek a felkelő Nap irányát jelezték a nyári, illetve téli napforduló idején, a proto-indoeurópai vallás egyik esszenciális motívumát, a mitikus ikerpár alakját idézték meg (az ikrek egyike, összeköttetésben a kihunyó fénnyel, halandó, míg a másik - a diadalmasan újjászülető Napot reprezentálva - halhatatlan). Később a Közel-Keleten és Egyiptomban már egyetlen pilléren, két torzóval ábrázolták őket, s végül két, ellentétes irányba tekintő fejjel - Audin szerint ez az ikonográfia önállósodott Janus-ként a római birodalomban. 

Janus szertartásos megszólításai közé tartozott az 'istenek atyja', 'kapuk őre', 'megnyitó', 'teremtő', 'istenek istene', 'magvető', 'iker'. Noha a 'Pater' - atya jelző gyakori toldaléka a különböző égiek nevének, Janus esetében nem pusztán a tisztelet kifejezésére szolgált, ősi, mindent és mindenkit megelőző létezését emelte ki. Mindezzel együtt genealógiai értelemben nem atjya a többi istennek, pusztán előde; ez az elsőbbség talán prelatin, vagyis a rómaiakat megelőző eredet emlékét őrzi.

Tipikus díszítő jelzője a 'Geminus', egyszerre utalva két arcára és az általa térben és időben, valós értelemben és szimbolikusan összekötött két szférára (Janus Geminusnak - illetve Portae Belli-nek - nevezték legismertebb szentélyét is - lásd alább). 'Patulcius'-nak és 'Clusivivus'-nak mint az ajtók, bejáratok urát címezték, akinek hatalmában áll nyitni és zárni azokat. 'Quirinus' minőségben a háború és béke felett rendelkezett; belligernek (harchozónak) és pacificusnak (békeadónak) is szólították. Numa által építetett híres templomának ajtajai nyitva álltak, ha Róma hadat viselt (hogy képletesen befogadják a - győztesen - hazaérkező katonákat), békeidőben viszont zárva voltak. A 'Quirinus' cím a quirite-re, a civil állampolgárokra, (átmenetileg) leszerelt katonákra utal; e néven önálló istent is számon tartottak, aki a város nyugalmát vigyázta (alakja egybemosódott Januséval).A Portae Belli-hez hasonló rituális átjárók, kapuk, ívek egyébként Róma-szerte elterjedtek voltak.
Janus számos rokon vonást mutat Júnóval, egyik állandó díszítő jelzője, a Iunonius is erre utal. Mindketten uralják a hónapok első napját, mindkettejüknek áldozatot mutattak be Újhold idején, és mindkettőről feltételezik, hogy utána nevezték el januárt. Közös ünnepük az október 1.-jén tartott Tigillum Sororium (ezen Janus Curiatust tisztelték meg). Ugyancsak említést érdemel, hogy Juno a női termékenység és a gyermekszülés patrónája, miközben Janus a férfi nemzőerő és a fogantatás istene is. Consivius-ként, azaz magvetőként nem a gabona, hanem az emberi élet szárba szökkenésére ügyelt, a nemi aktus során megnyitva az utat a férfi magja előtt. 
Ugyan saját, specializált papsággal nem rendelkezett, számos ünnepe volt. Január elsején - attól fogva, hogy ez számított az újév első napjának - ianual-nak nevezett sós süteményeket készítettek a számára. A napról úgy vélték, meghatározza az év további menetét: ahogy telik, úgy telik majd az egész esztendő. A már említett Agoniumon túl a hónapok első napján a rex sacrorum és a pontifex minor áldozatot mutatott be neki (miközben a regina sarcrorum Júnónak áldozott). A napszakok közül hozzá tartozott a reggel. A lakás ajtaja, a város kapuja és mindenféle határok őreként gyakran tisztelegtek előtte különböző rítusokkal és számos határterületet neveztek el utána.
Kiemelt fontosságúak voltak a hadviselési szezon nyitányát és zárását kísérő ceremóniák. A Marsnak és Janus Quirinusnak szentelt ünnepségsorozat - amely márciusban és októberben zajlott le - a háború megkezdését, majd a béke visszaállítását és a hazaérkező katonák visszafogadását szimbolizálta. A szertartásokat a Salii Palatini és a Salii Collini tagjai mutatták be. Az ünnepek sajátos dialektikáját, s vele Janus, a vészhozó és békeadó kétarcúságát e két papi rend létrejöttének legendája is tükrözi: míg a háború istenének, Marsnak szolgáló Salii Palatini-t a békeszerető Numa, addig a Quirinus-nak állított Salii Collini-t a harcias Tullus alapította. A szertartásokat mind márciusban, mind októberben közösen mutatták be.
Különös jelentőségű a Tigillum Sororium, Janusnak Junóval közös ünnepe, amely során a csatározásból hazatérő zsoldosokat reintegrálták a városba: a katonák megtisztultak a háború - valós és képletes - szennyétől és megszabadultak harci dühüktől, így válhattak ismét a civil szférára veszélytelen, teljes értékű polgárokká. Juno és Janus kettősének szoros összetartozását jelzi, hogy ekkor használt nevüket egymástól kölcsönzik: Janus Curiatus a Juno Curitis tükörképe (az istennő e tisztségében a fiatal harcosok oltalmazója), Juno Sororia ('nővér') pedig talán a 'Geminus' - ikrek titulusra reagál. Összekapcsolja a két istenalakot a nimfa Carna, a küszöbök és kapufák protektora, akit Júnóval azonosítottak és akit egyik mondája szerint Janus szeretőjévé tett, majd a zsanérok, sarokvasak istennőjévé emelt. Rajta és Camese-n kívül Jana, illetve Juturna nevezetű szeretőjéről is megemlékezik a hagyomány.
Más istenekkel is feltűnő párhuzamot mutat, a már említett Qurinus-on túl ide tartozik Portunus, a ki,-és bejáratok, valamint kikötők, rakpartok felvigyázója. Portunus ugyan saját papi renddel és önálló ünnepnapokkal büszkélkedhetett, nem kizárt, hogy Janus szerepkörének osztódásával született. Vestáról, a tűzhelyek úrnőjéről, Róma anyjáról Janushoz hasonlóan minden rituálé során megemlékeztek, mégpedig a szertartás zárásakor. Szaturnusszal való összefonódását a már említett mítosz mellett a két istenség közeli ünnepei is jelzik; a Saturnalia első napja és a január 9.-ei áldozat közt mindössze két hét telt el.

A négyarcú Janus-nak - Janus Quadrifrons-nak - szentelt kapu Rómában. Forrás

A Portae Belli bronzkapui utoljára i.sz. 536-ban, Róma ostroma idején tárultak fel. Ekkorra a pogány vallás közel másfél évszázada illegalitásba vonult: Theodosius i.sz. 390-ben közzétett rendelkezése megtiltotta a nem-keresztény hitgyakorlatot. A kapukat - amik a fenti esztendő óta zárva voltak - éjszaka, titokban nyitotta ki valaki, Róma kereszténység előtti vallásának vélhetőleg utolsó élő aktusaként. Janus, Latium elsőként és utolsóként tisztelt istene e tekintetben is hű maradt liminális, kezdet és vég találkozásánál elfoglalt szerepéhez.

Források:

 

Encyclopaedia Britannica - Janus

Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Volume 7, 'Janus' címszó)

Trencsényi-Waldapfel Imre 1963: Mitológia. Gondolat Kiadó, Budapest

Wikipédia - Ianus

Wikipedia - Janus

tíz érdekesség a boszorkányüldözésről

(Forrás)

1. A boszorkányvád már az i. e. 1. évezredben megjelent Mezopotámiában, míg az első jelentősebb boszorkányüldözések a Római Birodalomban zajlottak a 3-4. században. Bár elszórtan a középkorban is rendeztek boszorkánypereket, az egyházi elit ekkoriban még javarészt népi babonaságnak tekintette a boszorkányvádat. 

Könyves Kálmán híres, törvénybe foglalt kijelentése, miszerint "De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat" (azaz a strigákról, minthogy nem léteznek, kérdés ne essék), visszatükrözi a középkori klerikus álláspontot: az e tárgyat érintő nyugat-európai egyházi rendelkezések kategorikusan tagadták az éjjel járó, állatalakot ölteni képes, vérszívó/emberevő/rontó természetfeletti lény létezését (1). Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a felvilágosult uralkodóként számon tartott király ne büntette volna (ráadásul ugyanazon törvény keretében) a boszorkányságba vetett hitet és a rosszindulatú mágikus praktizálást (maleficium).

2. A nagy európai boszorkányüldözések idején, a 14-18. században becslések szerint 100 ezer embert fogtak perbe, és a vádlottak közel felét ki is végezték. A vádlottak 80%-a nő volt.

A boszorkány-wicca irodalomban népszerű, mártírpátosszal körített kilencmilliós számadat valójában puszta fantáziaszülemény, igaz, nem éppen újkeletű: egy 18. századi német tudós, Gottfried Christian Voigt munkássága révén vált a kortárs pogány szcéna urbán mítoszává (2). Egyébként a korabeli Európa lakosságához mérten az a 100 000 ember sem kevés, különösen, ha egy-egy érintett településre lebontva nézzük meg a számokat. A Gustav Henningsen által feltárt kolosszális baszkföldi boszorkányhadjárat során 1611-re Zugarramurdi és Urdax összesen 300 lakosa közül 158-ra vetült a gyanú árnyéka, közülük 34-en tettek vallomást; a csaknem 600 lelket számláló Vera-ban összesen 219, a 200 fős Donamaria-ban 129, az ezer feletti népességű Lesacában 253 személy került az inkvizíció látóterébe (noha csak töredékük - 30, 20, ill. 23 fő - kötött ki végül a vádlottak padján). Donamaria-ban tehát a lakosság felét érte a boszorkányvád, és minden hetedik embert letartóztatták (3).

3. Egy elmélet szerint a boszorkányperek számának látványos növekedéséhez a hőmérséklet 1520 és 1770 közötti drasztikus csökkenése is hozzájárult, mivel a gyér termésátlagokért a boszorkányokat tették felelőssé.

4. A vádak nem csak a szegényeket érinthették. Az 1589-91 között zajló trieri boszorkányperekben a helyi egyetem rektorát és a város polgármesterét is kivégezték. 

Egy érdekesség: többé-kevésbé gyakori volt az egyházi személyek, elsősorban is az alsópapság képviselői elleni boszorkányvád, lévén hogy ők - már csak hivatásuknál fogva is - a természetfeletti hatalmak csatározásának határmezsgyéjén éltek, és könnyen engedtek a gonosz csábításának (viszonylagos iskolázatlanságuk és a laikusokkal való szoros kapcsolatuk révén pedig elsajátították közösségük hiedelmeit és babonáit és akarva-akaratlanul is érintetté válhattak különböző népi mágikus rítusokban). Híres képviselőjük Urbain Grandier, aki 1634-ben halt máglyahalált.

5. Az üldözések az Újvilágban is megjelentek. Egy elmélet szerint a hírhedt salemi boszorkányper a puritánokon az állandósuló indián betörések miatt eluralkodó paranoia következménye volt. 

6. A seprűn lovaglás motívuma a 15. században jelent meg a boszorkányperekben. A boszorkányok kezdetben fakanalat, valamint különböző állatokat is használtak járműként. 

És még mi mindent! - hordót, rostát, vékát, szitát, tilolót, péklapátot, emberből bűvölt lovat, ésígytovább :). 

7. A boszorkányperekben a vallomást minden esetben vallatással – spanyolcsizma, hüvelykujjszorító stb. felhasználásával – csikarták ki a vádlottból. Védőügyvéd nem volt.

Valójában olykor a tortúrával való fenyegetés is elérte a kívánt hatást, és a vádlott önként tett konfessziót. 

8. A boszorkányperek bevett bizonyítási eljárása volt a vízpróba: ha a vádlott összekötözött csuklóval és bokával fent maradt a vízen, boszorkánynak, ha elmerült, ártatlannal minősítették.

A vízpróba nem a katolikus egyház találmánya. Az ókori Mezopotámiában időszámításunk kezdete előtt több mint két évezreddel már ismert volt a többek között varázslók bűnösségének eldöntésére alkalmazott folyampróba, amely annyiban különbözött középkori megfelelőjétől, hogy míg a bűnöst magával ragadta a víz sodra, az ártatlan ki tudott vergődni a partra, vagyis "szárazon megúszta". A jogszokás folytonossága lényegében Krisztus születéséig fennállt, és a szemita népek mellett bizonyos indoiráni etnikumok is ismerték (4). 

9. A boszorkányokat gyakran vádolták azzal, hogy boszorkányszombatok alkalmával gyerekeket gyilkolnak meg, maradványaikból pedig rontó készítményeket kotyvasztanak.

A boszorkányszabbat sztereotípiájának kialakulásáról már itt a blogon is írtam, a téma iránt érdeklődőknek pedig újfent melegen ajánlom Carlo Ginzburg 'Éjszakai történet', valamint Norman Cohn 'Európa démonai' című könyvét (5). 

10. Bár Európában évszázadokkal ezelőtt megszűnt a boszorkányüldözés, Közép-és Dél-Afrika, valamint Ázsia és Dél-Amerika egyes részein manapság is zajlanak boszorkányperek.

Ha valaki a részletekre kíváncsi (és kellő türelemmel vértezte fel magát), elolvashatja ezt a bejegyzést.

(Az összeállítás a Múlt-kor történelmi hírportálról származik, a zölddel kiemelt mondatokat én fűztem hozzájuk).  

Jegyzetek és források:

(1) Könyves Kálmán - Wikipédia

(2) Behringer, Wolfgang 1998: "Neun Millionen Hexen. Entstehung, Tradition und Kritik eines populären Mythos". Geschichte in Wissenschaft und Unterricht (Stuttgart: Klett) 49 (11): pp.664–685. Német nyelven itt olvasható. 

(3) Henningsen, Gustav 1988: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Európa Könyvkiadó, Budapest. 

(4) Tóth G Péter 2001: Folyampróba - liturgikus vízpróba - boszorkányfürösztés. Istenítéleti eljárások a boszorkányperekben. In: Pócs Éva 2001 (szerk): Demonológia és boszorkányság Európában. Studia Ethnologica Hungarica I. L'Harmattan - PTE Néprajzi Tanszék, Budapest. 

(5) Ginzburg, Carlo 2003: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa Könyvkiadó, Budapest. Cohn, Norman 1994: Európa démonai. A boszorkányüldözés története. Corvina, Budapest.  

a föld dala

Kicsit giccses, kicsit közhelyes, de aktuális üzenetű, meglepően sokatmondó dal a magyar popszíntérről. Ugyan a Föld nem "értünk él", a felhívás helytálló: halljuk meg az anyatermészet szavát, míg nem késő.

évköszöntő

Mivel a saját, szépséges népzenénk eddig kimaradt a blog repertoárjából, üdvözölje az új esztendőt egy kis moldvai muzsika a Zurgó együttes előadásában. Számomra különösen a felvétel első felét adó "Juhajgatás" kedves, de a rákövetkező dal is fület-lelket gyönyörködtető. Varázslatosan boldog új évet!