istensorsok: interpretatio christiana

Sokszor emlegetem már-már axiómaként, hogyan olvasztotta be a Krisztus-hit a korábbi vallások isteneit, mítoszait és hitgyakorlatát a maga kozmogóniájába és rituális praxisába, keresztény köntösbe öltöztetve egyes és démonizálva más vonásaikat. Az alábbiakban erre szeretnék egy, a magyarság pogány hitvilágát is érintő példát hozni.
Ami a magyar ősvallás kutatásának problematikáját illeti, Voigt Vilmos tekintélyes tanulmányt írt pusztán a kérdés tudományelméleti megközelítésének nehézségeiről, - nem véletlenül. Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, előre kell bocsátani, hogy a honfoglalás idejére őseink nem csak a  sztyeppei népek vallásaival (ideértve a különböző török népcsoportok samanisztikus pogányságán kívül a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot is!) került érintkezésbe, hanem a Kárpát-medencében megtelepedett (zömmel szláv) népesség által közvetített - részben saját, részben az őket megelőző (avar, görög-római, kelta) kultúráktól megörökölt - hiedelmekkel. Mindehhez csapjuk hozzá az ugor-kori világkép töredékes emlékeit (amelyek nyomai még a 20. századi folklórban is fellelhetők), a honfoglaló népesség kulturális-etnikai heterogenitását és a keresztény hittérítők buzgólkodásait: színpompás, ám szinte kibogozhatatlan szövedékét kapjuk a különféle vallási elképzeléseknek.
A recens néphit és népi vallásosság egyik prominens alakja Boldogasszony, akit a kereszténység Szűz Máriával azonosít, míg Nagyboldogasszony Szent Anna alakjával kapcsolódik össze. Tevékenységi körük a női élet, a házasság, a várandósság, a szülés-gyermeknevelés területére fókuszál, ünnepeik a különféle mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Figurájuk mögött bizonnyal egy vagy több pogány istenanya húzódik meg, ám pontos eredetük ismeretlen. Előfordulhat, hogy egyenesen az Ural lábától hoztuk magunkkal a gyermekáldás e patrónáit, de alakjukba beleszövődhettek a Kárpát-medencében továbbélő antik hagyományok is.
A honfoglalás előtti századokban a Római Birodalom hanyatlásának szinkretisztikus hitgyakorlata és a nagy népszerűségnek örvendő keleti misztériumvallások (például Mitrászé) jól dokumentáltan jelen voltak a térségben, a női élet rejtett kultuszai azonban alig hagytak nyomot maguk után. Míg a patriarkális társadalom "elit" kultúrájáról írásos források sora tanúskodik, a zárt asszonyi világ - benne a terhesség és szülés misztériumaival -  kívül maradt a férfiak érdeklődésének horizontján, ezért nehezebben kutatható. Néhány, a Kárpát-medencében előkerült 4.-5. századi régészeti lelet - meztelen, csecsemőt tartó (és vélhetőleg császármetszésen átesett) nőalakot ábrázoló, faragott végű guzsalyok - azonban arra enged következtetni, hogy bizonyos, a szülést és a gyermek sorsát eligazító istennő(k) ismert(ek) volt(ak) itt is. Hasonló (elsősorban fiatal s talán szülés közben elhunyt nők sírjából származó) leletek kizárólag Kelet-Európából - a Balkánról és Pannónia keleti feléről - ismertek. A (díszes) guzsaly általában véve gyakori női sírmelléklet, illetve sírkő-faragvány elsősorban a keleti provinciákban: egyrészt asz asszonyi élet szimbólumaként, másrészt - olykor generációkon át öröklődő - menyasszonyi ajándékként, amely szexuális-termékenységi jelképeket vonultatott fel, illetve mágikus védelmező szerepe volt. (Az orsó és guzsaly mint a házasság és az egyesülés jelképe évszázadokon át megőrizte jelentését: a jegygyűrűnek megfeleltethető "cifra guzsaly" még a 19. századi erdélyi parasztságnál is ismert volt.)

Ami a fentebb említett, anyaistennőt formázó guzsalyokat illeti, a nőalak mintájául felismerhetően a knidosi Aphrodité szolgált, ám gyermekkel történő megjelenítése egyedülálló, s miközben ikonográfiája egyértelműen görög, római települések vagy katonai táborok helyén akadtak rá - jelezve a két kultúrkör összeolvadását. Az istennő minden bizonnyal a szülés és gyermekágy felett őrködő, az anyát és csecsemőjét oltalmazó istenanya, akinek sajátos kultusza alakult ki a Balkánon.

E hipotézist a görög műveltséggel összevetve kiderül, hogy legközelebbi rokona Aphrodité Genetillys vagy Kollias, azaz a születéseket uraló Aphrodité, akit egyben a sorsfonó istennők, a Moirák legidősebbikének tartottak (attribútumuk, a guzsaly itt az életet és halált kiszabó végzet-úrnők mágikus eszköze). Aphrodité, az új élet patrónusa Hekatéval, az Alvilág úrnőjével olvad össze az ókori görögség vallásgyakorlatában: kétarcú, nagyhatalmú sorsistennő, igazi khtonikus Magna Mater, aki születés és halál felett egyaránt uralkodik. Társnője a vajúdók mellett - a valószínűleg krétai eredetű - Eileithya, a fényhozó, aki napvilágra segíti a csecsemőt. Egyikük tehát az új élet sorsáról dönt, másikuk pedig a szülő asszony fölött őrködik. Kettősüknek a római hitvilágban Venus Genetrix - a szülést segítő Vénusz - és Juno Lucina - a fényhozó Júnó - feleltethető meg. A "Lucina" jelzőt (és vele a gyermekágy körüli szerepkört) gyakran kapcsolták Diana, Luna nevéhez is; a késő-császárkorra már önálló istennőként tisztelték. Fontos feladata a Gello, Lamia néven ismert gyermekágyas démonok távoltartása. 

A kereszténység hatalomátvételével természetesen a kép megváltozott: a Matrix Mundi (Mindenek Anyja) szerepkört Mária vette át, az ő kultusza lépett az egyéb anyaistennő-misztériumok helyébe. Az e tisztséget eredetileg birtokló égi úrnők sorsa meglehetősen gyászosan alakult. A Lamiák és Gellok mellett megjelent az arab világtól a szlávokig ismert gyermekágyas démon: Alabasztria, Albaszta, Almaszta, Albasz és El-Avad. A felsorolt változatok valamennyien Aphordité nevének származékai - azé az Aphroditéé, aki egykor a szülés-születés jóságos védelmezője volt, ám akinek Mária debütálásával nem maradt helye az anyaság patrónusai között, így eltorzult alakja szükségszerűen az "ellentábor" rontó szellemeinek sorát gyarapította.

S hogy Lucinával mi történt? Talán belőle vált a kelet-közép-európai folklór egyik legellentmondásosabb, legambivalensebb figurája: Luca. Szent Luca (fiktív) személyében az egyház igyekezett krisztianizálni egy számára terhes, ám a jelek szerint kiirthatatlanul erős, a népi világképben makacsul meggyökeresedett pogány kultuszt. A 20. században Róma hivatalosan is beismerte, hogy Luca sosem létezett hús-vér emberként, legendáját és a hozzá fűződő csodatételt az egyházatyák ötölték ki: ám noha töröltetett a szentek jegyzékéből, a népi műveltségben továbbra is dobogós helyet foglal el. 

Ugyan Lucát szentként tisztelte a keresztény világ, tagadhatatlanul vészjósló figura. A szent ünnepe a Julianus-kalendárium szerint épp az év legsötétebb napjára, a téli napfordulóra esett ( csak a Gergely-naptár bevezetésével tolódott december 13. -ára), s egyidőben volt a férj-jóslás, szerelemi mágia, termékenységvarázslás és a fonásit tilalom, halotti lakomák, az emberi világot fenyegető gonoszok, vészterhes ómenek napja. A magyar néphitben is jól ismert Luca büntető hatalma, amellyel a munkatilalmat megtörő asszonyokat sújtja. Számos termékenységvarázsló, idő, termés,- és férjjósló szokás mellett a halál-előjelek keresése, a kísérteties Luca-alakoskodás, a luca-szék készítés vagy a boszorkányok, ördögök elleni védekezés is hozzá kötődött (a téli napforduló örökségeként Luca napja is átmeneti idő, igazi gonoszjáró nap.)

Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miként kapcsolódik mindez a magyarság vallási örökségéhez. Nos, a néphit Nagyboldogasszony - (Kis)Boldogasszony kettőse éppoly feladatokat tölt be, mint Aphordite Genetyllis és Elileithya vagy a Venus Genetrix - Juno Lucina páros. Nagyoldogasszony segíti az anyát szülés közben, hozzá fohászkodnak a meddő asszonyok gyermekáldásért, ő bünteti a magzatukat elveszejtő nőket. Boldogasszony a gyermekágyasok őrzője, az ő "ágyában" fekszik a kismama és gyermeke a szülés utáni hetekben, ez oltalmazza őket a rontó hatalmaktól. Boldogasszony egyben gyógyító, a háztűzhely őrzője, a család gondviselője is. Bíró Mária (lásd források) eszmefuttatása szerint e nyilvánvalóan kereszténység előtti istenasszonyok talán teljesen, de legalábbis részben olyan hagyományokat őriznek, amelyek a Kárpát-medencében vészelték át birodalmak és népek felemelkedését és bukását. Az, hogy különféle vallási elgondolások kitartanak egy-egy adott helyen, miközben az etnikumok jönnek-mennek, jól ismert jelenség. Az is belátható, hogy a honfoglaló magyarság világképe képlékeny volt, könnyen engedett a változásnak, könnyen fogadta be az új elemeket, hiszen eredeti környezetéből kiszakítva, kultúrák és népek sokaságával kapcsolatba lépve s végül teljesen új hazában letelepedve aligha őrizhette meg urali örökségét idegen hatásoktól érintetlenül. Könnyen lehet, hogy a 9. századi kárpát-medencei szláv népesség még ápolta az egykori pogány istenanyák emlékét, amelyet eleink is megismertek és adoptáltak - akár már meglevő istennőkultuszukba (tudjuk, hogy Kisasszonyt, azaz Boldogasszonyt vagy Kisboldogasszonyt Szent Gellért ösztönzésére azonosították Szűz Máriával).

A fenti okfejtés nem kőbe vésett szentírás, csupán egy lehetséges, leginkább töredékes utalásokból és elszórt ismeretmorzsákból építkező forgatókönyve a balkáni és pannóniai sírmellékletek istennő-faragványos guzsalyai eredettörténetének, és adalék Luca, valamint Boldogasszony alakjának értelmezéséhez - a teljesség igénye nélkül. Az ajánlott olvasmányok további kiegészítéseket tartalmaznak a Boldogasszony-kultusz és a Luca-napi szokások tekintetében. Érdemes megjegyezeni, hogy Luca alakjának gazdag párhuzamát adja a germán nyelvterületen Perchta, Berta, Holda, akik szintén erősen kötődnek a szövéshez-fonáshoz, a hanyag háziasszonyt büntetéssel sújtják, s a vészzivataros télközépi éjszakákon (gyakran a Vad Hajsza élén) járnak.

Búcsúzóul Katona Lajos (Bíró Mária által citált) szavait idézem: "Csak a sors változó szeszélyének furcsa játéka, hogy ma nagyobbrészt éppen azok ellen védekezik a jámbor, kiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden rontás és megvetés ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában... ?"

Gyönyörű Boldogasszony-ábrázolás Somogyi Rékától. Forrás

Források:
Bíró Mária: Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpád-kor folklórjából. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest.
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest. 
Magyar Néprajz - Luca napja
Magyar Néprajzi Lexikon - Luca napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.


Ajánlott irodalom:
Falvay Károly 2001: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia, Budapest
Falvay Károly2006: Nagyboldogasszony. Női szerepkör a magyar ősvallás tükrében. Püski Kiadó, Budapest.
Kálmány Lajos 2002: Boldogasszony. Ősvallásunk istenasszonya. Főnix Könyvműhely, Budapest

az erdők hete

Ma veszi kezdetét az Erdők Hete, amelynek apropójára országszerte számos rendezvény várja a természetbarátokat a különböző erdészetek szervezésében: trófeabemutató, erdei koncert, előadások, túrák, szabadtéri sportesemények, és így tovább (a részletes kínálatot megtaláljátok itt). Az 1997 óta évről-évre megtartott, általában egy-egy kiemelt téma (például "Tegyünk többet erdeinkért!" vagy "Erdészet és társadalom") köré rendeződő egyhetes programsorozat célja megismertetni a laikus nagyközönséget az erdőgazdálkodás szakmai vetületével, az erdő mint "nemzeti vagyontárgy" gazdasági, rekreációs, természetvédelmi, ökológiai szerepével. 

a mai nap dala: jonne jarvela és a kakukk éneke

... ez pedig a ráadás:

enyhülés

Az előző méregzöld fortyogás néminemű ellensúlyozásaként szeretnék megosztani néhány, szintén az utóbbi hetekben olvasott hírt, amelyek pozitívumokkal szolgának a klímaváltozással és úgy általában a Földet sújtó környezeti válsággal kapcsolatban.

Gyarapodott az ózónpajzs

A 2000 és 2013 közti mérések szerint 4%-kal nőtt az ózontartalom a sztratoszféra felső rétegében. Az ózonréteget károsító vegyületekre két kémikus hívta fel a világ figyelmét 1974-ben, s 1987-ben született nemzetközi megállapodás azok betiltásáról. Pusztító hatásukat még évtizedekig nyögte a légkör, 25 év után most először sikerült huzamos növekedést detektálni a magaslégköri ózonkoncentrációban. 

Klímamenet szeptember 21.- én New Yorkban.

Szeptember 21. a klímaváltozás elleni fellépés világnapja, s noha Budapesten mindössze néhány száz résztvevő csatlakozott az ennek apropójára szervezett megmozduláshoz, New Yorkban (több) százezren tüntettek a globális felmelegedést megfékezése érdekében - köztük prominens politikusok  és befolyásos médiaszemélyiségek. Bill de Blasio, a metropolisz polgármestere ismertette a város energiagazdálkodásának zöldítésével kapcsolatos terveket, s habár a 2050-es időhatár (amikorra a 2005-ös értékhez képest 80%-kal kívánják csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását) illuzórikusan távolinak tűnik, mindenképp örvendetes a határozott állásfoglalás. Ahogy de Blasio mondta, "A klímaváltozás egzisztenciális fenyegetés a New York-iak és az egész világ számára. Most cselekedni erkölcsi kötelesség".

A tervek szerint világszerte közel 150 helyszínen mintegy 2700 rendezvény zajlott le ugyanekkor; Berlinben 10 000, Londonban 50 000, Melbourne-ben 30 000 fő körül mozgott a felvonulók létszáma.

ENSZ-csúcs és környezetvédő Jézus-szobor

A klímaváltozással kapcsolatos (a 125 ország képviselői részvételével szintén szeptember 21.-én, New Yorkban kezdődött) ENSZ-konferenciát Brazíliában látványos fényjáték előzte meg: szeptember 18. - án a riói Megváltó Krisztusra a klímaváltozás lehetséges következményeit ecsetelő képsorokat vetítettek. Az elrettentő jelenetek a világ döntéshozóinak figyelmét voltak hivatottak felkelteni arra, hogy - amennyiben nem lépnek a fellengzős fogadalmakkal takarózó aktatologatástól a tettek mezejére - a felmelegedésért súlyos árat fizethetünk.

 Áder János: a 25. órában vagyunk

Nagyon szimpatikus szavak hangzottak el Áder Jánostól az ENSZ közgyűlésének általános vitájában. A köztársasági elnök a jövő évi párizsi klímacsúcs kapcsán figyelmeztette a világ vezetőit: a cselekvés halaszthatatlan, s így is számolnunk kell eddigi hanyagságunk, nemtörődömségünk tragikus következményeivel, amelyeket még radikális ellenintézkedések esetén is hosszan fogunk nyögni. Idézek: "Miért várjuk meg, amíg a szén-dioxid koncentrációja a levegőben hasonlóan súlyos helyzetet eredményez, mint amilyet az ózonréteg sérülése okozott?... Nem tudjuk megúszni, hogy felelőtlen környezeti politikánkért a természet benyújtsa a számlát. Ma már nem elég csak a kibocsátást, a szennyezést csökkenteni, nem elég erről megállapodni, de fel kell készülni az egyre súlyosabb természeti katasztrófákra is." Beszédének egyetlen ellenszenves vonása az eljövendő generációkra való drámai hivatkozás elcsépelt retorikai fordulata volt. Kétségkívül nehéz szembenézni a ténnyel, hogy gyerekeink súlyosan megszenvedik a mi bűneinket, de már nincs értelme a következő nemzedéket emlegetni, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai egyértelművé tették: a mi bőrünk is kockán forog.

Olajbáróból környezetvédővé: profilt vált a Rockefeller-társaság.

John D. Rockefeller, a cégalapító. Forrás

Ez volt a hír, ami kis híján örömkönnyekre fakasztott. Hosszú ideje dühöngtem: az olajipar nagyágyúi bőven elég anyagi tőkével rendelkeznek ahhoz, hogy átálljanak a környezetbarát energiatermelésre, ami ráadásul előbb-utóbb megtérül, hiszen időben váltva a megújulókra épülő energiaipar éllovasaiként ugyanúgy számíthatnak a busás profitra, mint olajmágnásként. Most végre megtörtént. A Rockefeller Testvérek Alap vezetője hétfőn este jelentette be, hogy a családi vállalkozás (amely öt generációra visszamenőleg az olajkitermelésből élt, jelentős vagyont halmozva fel) hátat fordít a fosszilis tüzelőanyagoknak és a jövőben a megújuló, tiszta forrásokba fekteti tőkéjét. Valerie Rockefeller Wayne hangsúlyozta az élhető, egészséges bolygó megmentésének (megteremtésének) morális kötelességét. Remélem, hogy a cégnek beválik a döntés, és példájuk más, hozzájuk hasonló, jelenleg még a fosszilis energiahordozókban érdekelt társaságot is hasonló lépésre ösztönöz (ha már a klímaválság és a katasztrofális léptékű környezetszennyezés nem elég inspiráló, talán egy vetélytárs anyagi sikerekhez vezető innovációja az lesz).

Tengeri rezervátum: hatalmas terület vált védetté a Csendes-óceánon

Végül egy jóhír a vízi világból: a Hawaii és Amerikai Szamoa közti szigetvilág egy részén elterülő Pacific Remote Islands Marine National Monument névre hallgató természetvédelmi terület közel 1.3 millió négyzetkilométeresre bővült Obama elnök jóvoltából. A területen tilos lesz a mélytengeri bányászat és az ipari léptékű halászat, a hobbihorgászok azonban továbbra is látogathatják.

Forrás

visszaszámlálás

Az elmúlt hónapokban időnként fel-felbukkant egy-egy hír a globális felmelegedés kapcsán különböző hírportálokon, de egyik sem vált címlapsztorivá, vezércikké. Holott illett volna. Csokorba szedtem az olvasottakat. 

(Forrás)

1. Lyukak Szibériában.

Talán elsőként az orosz gázmezőkön tátongó rejtélyes üregek esete szúrt szemet. Az Index Tudomány rovata számolt be a legutóbb felfedezett, közel 70 méter mély és 30 méter széles, robbanástölcsérre emlékeztető üreg(ek)ről, amelyek keletkezését egyértelműen a klímaváltozásnak köszönhetjük: a felengedő permafroszt talajokban az eddig jégbe zárt metán az üledékben található bizonyos ásványi sókkal keveredve robbanóelegyet alkot. Egy orosz kutatócsoport a lyukak alján a levegő természetes metántartalmát ötvenezerszer (!!) meghaladó gázkoncentrációt észlelt. A hasonló (egyébként "pingó"-nak nevezett) földtani események közvetlen veszélyt jelentenek a területen húzódó gázvezetékekre és a környék falvaira, amelyek alatt nemes egyszerűséggel bármikor beszakadhat a föld: de csupán tünetei az igazi problémának, a sarkvidék kétségbeejtő felmelegedésének. A permafroszt olvadása azért aggasztó, mert benne rengeteg fagyott metán halmozódott fel szilárd metán-hidrátként, amely a légkörbe kerülve záros határidőn belül kenyérpirítóvá változtatná a földet, (tekintve, hogy az üvegházhatás-fokozó kapacitása 25-szöröse a szén-dioxidénak). Gondolom, nem kell ragoznom a folyamatot: a kiszivárgó metán hatására melegedés következik be, még több permafroszt olvad fel, még több metán jut a légkörbe, még melegebb lesz ésígytovább.
A permafroszt talajok felengedésének jelei egyébként már hosszabb ideje tapasztalhatóak, például megsűrűsödő földmozgások és a térségben szokatlan erdőtüzek formájában.

(Forrás)

2. Metánkiáramlás a Jeges-tengeren
A korábbi elképzelésekkel ellentétben - amely szerint a Jeges-tengeri kontinentális talapzatból az óceánba jutó metánt az ott élő mikroorganizmusok elnyelik - a Stockholmi Egyetem kutatói metánbuborékok felszínre törését tapasztalták a Laptev lejtő lábánál. A vizsgálatok tanúsága szerint a gáz a légkörbe kerül, tovább gyorsítva az Északi-sarkvidék melegedését. A jelenség nem egyedülálló: szerény becslés szerint Kelet-Szibériában évente 17 megatonna metán jut az atmoszférába a Jeges-tengerből és a sarkvidéki tavakból.

(Forrás)

3. Fekete jég Grönlandon 
Noha nem egyértelmű, minek köszönhető, Gröndland jege elfeketedett: valószínűleg a nyári hóviharok megritkulása mellett mikrobiális tevékenység, valamint a szélbe kerülő korom és por felel a jelenségért. A sötét jégtakaró nemhogy visszaveri: magába szívja a napfényt, körülbelül kétszerannyi energiát nyelve el, mint az Egyesült Államok éves elektromosenergia-fogyasztása. Ennek hatására természetesen fokozott mértékben olvad, ami pedig a jégsapka alatti vizek karbontartalmának (ideértve az emlegetett metán mellett a szén-dioxidot is) kiszabadulásával járhat.

Egy összeomló bolygó agóniája bontakozik ki a szemünk előtt. Elsős sorból nézhetjük Földanya haldoklását A Homo sapiens-nek nevezett rákfene önpusztítása magával rántja e csodálatos planéta teljes ökoszisztémáját. Már abban is csak halványan merek reménykedni, hogy bizonyos bakteriális létformák átvészelik, amit mi nem fogunk, és nekik köszönhetően talán idővel új élet sarjad.
Az orrunk előtt bontakozik ki a felmelegedés eredményezte biológiai katasztrófák láncolata, és egyértelműen megmutatkozik az eddig elszeparáltan kezelt jelenségek - például a kanadai erdőtüzek és a grönlandi jégszennyezés - közti egyértelmű kapcsolat. Itt már nem egyes régiók, élőhelytípusok vagy élőlényfajok érintettségéről van szó, hanem a globális ökoszisztémát fenntartó és működtető biológiai rendszerek beláthatatlan következményekkel fenyegető destabilizálódásáról. Gaia homeosztázisa felborulóban van.
És mi mégsem cselekszünk elég gyorsan. "Tanulmányozni" kívánjuk a kérdést, mikor már rég radikális tettekre volna szükség: tervezeteket és előirányzott ajánlásokat teszünk "az üvegházhatású gázok emissziójának mérséklésére", miközben a fosszilis tüzelőanyagok használatát nemzetközi törvényekkel kéne tiltani és büntetni. Óvatos becslésekbe és akadémikus vitákba bocsátkozunk a klímaváltozást illetően, miközben a természet felsikolt. Aggodalmasan emlegetjük a kőolaj,-földgáz,-és szénkészletek kimerülését, holott ennek mielőbbi bekövetkezte áldás volna az emberiségre nézve. Hiába látjuk ugyanis, hova vezet a rájuk épülő energiatermelés, egyre csak újabb és újabb széntelepek, újabb és újabb olaj,- és földgázmezők után kutatunk. A Gazprom és a Shell már tűkön ülve várja, hogy fúrótornyaival berongyoljon az Északi-sark felolvadó jégtakarója helyére, és a kontinentális talapzatot birtokló államok máris a potenciális lelőhelyek tulajdonjoga fölött marakodnak. Valahányszor felröppen a médiában a hír, hogy újabb kiaknázható területet gyanítanak itt vagy ott, görcsbe rándul a gyomrom. Az istenek szerelmére, fogyjon el végre mindhárom nyavalyatörte ásványkincs.
Noha rendelkezésre áll számtalan innovatív technológia, aminek köszönhetően zölden tudnánk energiát termelni, közlekedni, élni, az olajlobbi szava mindent túlharsog. A profit mindenhatóvá vált, isteni törvényként vezérelve a világgazdaságot: a meglevő, biztos jövedelmet hozó, nem-megújuló hordozókon alapuló energiaipart akkor sem dobjuk félre, ha a saját halálos ítéletünket írjuk alá ezzel. Úgy fogunk elpusztulni egy mikrosütővé vált planétán, hogy minden eszköz, amellyel megmenthetnénk magunkat, rendelkezésre áll: épp csak az utolsó benzincseppig és szénkockáig halogattuk az alkalmazásukat, merthát "ej, ráérünk arra még". Létezik már erkélykorlátba, ablaküvegbe, betontéglába, tetőcserépbe építhető fotovoltatikus rendszer, napelemekből álló - kamiont is elbíró - úttest, amely menet közben töltené a rajta haladó elektromos játműveket, bioluminenszenz algákkal világító utca lámpa, olyan asztal, amelynek üveglapja alatt mohatenyészet termel áramot, önellátó és fenntartható városterv, hidrogéncellás autó, dombágyás, akvapónia, permakultúra, geotermikus energia... kifulladásig lehetne sorolni. Mi kell még, hogy végre rádöbbenjünk: ezek nem megmosolyogni vagy vállonveregetni való ötletsziporkák valami "fiatalkutatókökofesztiválja" jellegű tudományos mostmutasdmeg versenykiírására, hanem a túlélésünk zálogai?! Kétségbeejtő, hogy még mindig lobogtatnivaló érdekességként tartjuk számon az efféle újításokat ahelyett, hogy rohamtempóban építenénk be őket a mindennapjainkba. S különösen fájdalmas arra gondolni, hogy ha idejekorán felismerjük és beismerjük a környezetpusztulás, éghajlatváltozás tényét és a vele kapcsolatos felelősségünket, most nem egy agonizáló bolygón kapkodnánk görcsös kétségbeeséssel világmegváltó szalmaszálak után, hanem talán már a zöld technológia és fenntartható létezés aranykorát élnénk.

Nem azért írtam mindezt, hogy szükségtelen bűntudatot keltsek vagy világvége-jóslatokkal vagdalkozzak. Beismerem, könnyen elszalad velem a ló, ha a klímaváltozás kerül terítékre. Az önmarcangolás vagy az apokaliptikus szcenáriók túlhangsúlyozása viszont - saját bőrömön tapasztalom - inkább destruktív, semmint célravezető. De szilárdan hiszem, hogy minden embernek egyéni felelőssége megtenni a felmelegedés ellen azt, ami rajta múlik. Mindahányszor autóba ülünk tömegközlekedés vagy biciklizés, neadjisten gyaloglás helyett; mindahányszor feleslegesen égetjük a villanyt vagy megvesszük a századik nejlonzacskót is a boltban, rúgunk egyet az anyatermészetbe. Abba a Természetbe (nagybetűvel), amely táplál és éltet bennünket, és amely nélkül nem létezhetünk. Abba a Természetbe, amelyet kizsigerelünk, megerőszakolunk, teleszemetelünk és meggyalázunk; és amely mégis, továbbra is otthont ad nekünk. De meddig?

meghasonlott életek

Hiszti leend.

Évekkel ezelőtt, mikor még keresztény nyári táborokba jártam és boldogan gitároztam a katolikus karizmatikus megújulási mozgalom dalait egy templomi ifjúsági kórusban, volt egy jóbarátom, aki ateista rockerből konvertált Krisztus-követővé. Emlékszem, egyszer azt mondta: senkinek nem kívánja azt, ami vele történt, tudniillik hogy 180 fokos fordulatot vegyen az élete. Mert noha a változást pozitívnak élte meg, a folyamat maga gyötrelmes. Akkor még nem igazán értettem, mire gondol.

Tudom, nem én vagyok az egyetlen pogány, aki önmegvalósítási gondokkal küszködik. Legtöbbünknek komoly próbatételt jelent helyet találni a világban, elfogadtatni az általa választott ösvényt a környezetével. A vallás-váltás egyébként is kemény dió, nem csak annak, aki történetesen egy ezer éve keresztény országban szeretné kibontakoztatni a maga eretnek természet-spiritualitását. 

Mégis, kezdetben kevésbé tapasztaltam e helyzet negatívumait. Az, hogy a külvilágtól elzárkózva, magányosan ápoltam a hitem, inkább tűnt izgalmas titoknak, mint kínzó nehézségnek. Nem volt érdemi összezördülésem más vallásokkal, más vallású családtagokkal vagy barátokkal, mert előttük - nemes egyszerűséggel - hallgattam, mint a kuka.

Aztán a konfliktusok mocsara elkezdett terebélyesedni, túl a jó öreg "merjem-e-nyíltan-hordani-a-pentagram-medálomat" dilemmán. Sokadjára is azon kaptam magam, hogy két fél-életet élek, ám azok nem alkotnak egy egészet. A számomra legfontosabb dolgokat sebészi pontossággal ki kell ollóznom mindennapi megnyilvánulásaimból. Amikor angolon egy gyakorlat folyományaként a zenei műfajokra terelődött a szó, nem mertem azt mondani, hogy a pogány folkmetál a kedvencem. Ilyesmivel nem feltétlenül dicsekszel, ha a tanárod történetesen egy hétgyermekes, vérkatolikus ír család sarja. Megosztanám az Earth Warriort a Facebook-on, de elbizonytalanít e nyíltan méregzöld hitvallás kirakatba tétele, különösen most, hogy református főnököm ismerősnek jelölt. Megmutatnám a kedvenc dalaimat a családtagoknak, de mi lesz, ha - horribile dictu - megértik a szöveget?! Hova dugjam a tetoválásom, hogy ne kelljen magyarázkodni arról, "mit jelent" és "honnan az ötlet" (aztán - valós indoklás hiányában - kínos vigyorral tűrni, hogy hebehurgya idiótának tartsanak, aki azt sem tudja, mit varrat magára)?

Mit mondjak a legidősebb unokahúgomnak, amikor azzal nyüstöl, hogy kerítsek magamnak valami lelkészpasit? És mikor azt javasolja, hogy váltsak vallást (mondjuk, legyek buddhista), hogy tudnám magamban tartani, hogy már rég megtettem?! És mikor megkérdezi, mit jelent az, hogy "természethívő", merem-e szavakba önteni azt a csodát, amit naponta megtapasztalok?! (Nem, nem merem. Helyette bizonytalanul körülhatárolom a fogalmat egy keresztény gyomorral is bevehető féligazság mentén, megtagadva a természet sokarcú szellemeibe, a Szentháromságon túl létező transzcendens hatalmakba, a megannyi istenbe és istennőbe, a kozmosz varázsába vetett hitemet.)

Mit mondjak a barátaimnak, akik csendes nehezteléssel kifogásolják, hogy mostanság hanyagolom a kapcsolattartást? Hogy "bocs, de tudod, bánt, hogy nem vagyok képes megosztani veled életem azon részét, ami momentán talán a legfontosabb a számomra, és ami összefűzi a hobbijaimat, a hivatásomat, a munkámat és eddigi, valamint ezutáni tanulmányaimat"? Ha már itt tartunk: amikor a sógorom erkölcsi fensőbbrendűsége magas lováról szent meggyőződéssel kiprédikálja ide-oda csapongó egyetemi pályafutásom látszólag összefüggéstelen állomásait, hogy magyarázhatnám el neki, hogy mögöttük konzisztens vezérelv: a természethit a kötőanyag, ami egységbe fogja a természetvédelmi mérnök képzést a gyógynövénytermesztéssel, gombaszakértéssel és néprajzzal? És mit mondjak a gyerekeinek, akik bátortalanul rákérdeznek, hogy "de mi az a gyógynövényes izé, amiről apa beszélt?", miután atyjuk a családi reggeli körítéseként dörgedelmes kirohanást intézett az én hitbéli eltévelyedésem ellen?

Vége-hossza nincs a példáknak. Ha valamiről biztosíthatok bárkit, aki a pogányság felé kacsintgat, hát az a kisebb-nagyobb lelki zökkenők töretlen sora. Természetesen van, aki támogató közösségre talál és pozitív visszajelzéseket kap: mások nem kerítenek túl nagy feneket az ügynek, esetleg kitűnően elboldogulnak az egy életen át tartó titkolózással. Én nem.
Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy megúszom az áttérést a kereszténységgel való összezördülés nélkül, nem ment. Bármennyire is szerettem volna azt hinni, hogy teljes életet élhetek félszívvel, titkon pogánykodva, az elmúlt évek bebizonyították az ellenkezőjét. Bármennyire is szerettem volna beérni azzal, hogy a virtuális térben, egy izolált blogon adok hangot a bennem élő lázadónak, remélvén, hogy az a bizonyos nyírófeszültség majd csökken, csalódnom kellett (nem szólva arról, hogy itt is egyre kevesebb személyes megszólalást engedélyeztem magamnak, mert úgy éreztem - és alighanem így is van - hogy azok kevésbé érdekesek a nagyérdemű számára). Bármennyire is bíztam benne, hogy jól elleszek magányos szobapogányként, a valóság rám cáfolt. 

Fülem-farkam behúzva, minden és mindenki vallási érzékenységére tekintettel engedelmesen belesimultam a családi-társadalmi elvárások megszokott rendjébe és szőnyeg alá söpörtem életem "nemkívánatos tartalmait". Korhatáros karikával felcímkézve a padlástérbe űztem a boszorkányságot, a mágiát, a háziszentélyt, a dalszerzést. Bolhányi aggodalmaimat is elefánttá pumpálta az állandó szorongás, az örökös megfelelési kényszer. A kellő rejtőszínek kifejlesztésének szükséglete damoklész kardjaként függött felettem. 

És az eredmény? Itt vagyok, lassan kilenc évvel azután, hogy belebotlottam az újpogányságba, és a mimikri fenntartása felőrölt.

Szóval a megfelelő kifejezés, azt hiszem, az volna, hogy "screw them". Nem rejtőzködhetek örökké. 

a mai nap dala: omnia - earth warrior

Úgy fest, nem csak a Tyr kísérletezik új stílussal. Az Omnia 2014-es albumának címadó dala szövegestül-zenéstül belopta magát a szívembe (a bohókásan furcsa, amolyan omniás videoklip már csak ráadás).

a mai nap dala: tyr - the lay of our love

(bridget jones-i utóirat: azt hiszem, beleszerettem Heri Joensenbe. :))

tudtad-e, hogy...?

részlet a ghent-i oltárfestményből: pápák

"Klérus" szavunk görög szülőanyja, a "kleros" (κλῆρος) annyit tesz: sorshúzás, osztályrész, örökség.  Vélhető gyökere, a proto-indoeurópai kald,- klad szótő fát, fatuskót jelent, s ennek megfelelően származékai a különböző európai nyelvekben hasonló értelemmel bírnak: a skót holt (faanyag/erdő, csalitos, sűrű cserjés, bozót), észak-fríz holt és az ugyanilyen jelentésű nyugat-fríz, illetve holland hout (faanyag/erdő), a német Holz (faanyag), izlandi holt (erdőség, erdőborította domb), óír caill (erdő, erdőség, fa), albán shul (ajtózár, retesz). (Másfelől hozzá köthető a szintén proto-indoeurópai kola, kla- gyök is, amelynek jelentése: összetör, lerombol, szétvág, elpusztít, tönkretesz).

Elsőre nehezen észlelhető az összefüggés a fenti kifejezések és a klérus szó mai használata között, ezért is születtek bizonytalan magyarázatok arról, miként vált a (katolikus) papság (s újaban általában a vallási specialisták) megnevezésévé. 

Ákos Károly "Az áldozat" c. könyvében leírja, hogy a görög "klérosz" - ma is élő rokonszavaihoz hasonlóan - eredetileg fadarabot, méghozzá sorshúzáshoz használt faszilánkot, forgácscsíkot jelölt. A sorshúzás, kockavetés és egyéb, napjainkban "szerencsejáték" néven összefoglalt eljárások az ókorban rituális-mágikus töltetűek voltak (noha idővel nyilván szórakozásból is űzték őket); művelőik úgy vélték, az eredményben az istenek akarata, az elkerülhetetlen végzet nyilvánul meg. Ami számunkra a véletlen játéka, az az antikvitásban a sors keze: a kiömlő belek, a madarak röpte, a kocka fordulása vagy épp a rövidebb pálcika az univerzum törvényeiről árulkodik, s rendeltetésszerű utat mutat a jóslónak. Így változott a "klérosz" szószerinti jelentése - fa, faanyag, fapálcika - átvitt értelművé: sors, osztályrész, örökség, juss. Ugyancsak Ákos Károly szerint minthogy a divináció - beleértve a sorshúzást is - szakrális cselekedetként a vallási specialisták hatókörébe tartozott, e rend és a "klérosz" kifejezés még a kereszténység színre lépése előtt összekapcsolódott (görög hatásra a latin világban is), hogy aztán a krisztusi hit megörökölje. Hippói Szent Ágoston más magyarázatot ad: Jézus első tanítványa, Mátyás sorhúzás útján került kiválasztásra, eképp "ragadt" a Megváltó követőire e szó. E történetben éppúgy visszaköszön a sorshúzás elrendelés-szerű, szakrális jellege (csakúgy, mint szoros kapcsolata a vallással és a vallási funkcionalistákkal), hiszen egyenesen egy megtestesült isten első tanítványának kiválasztására szolgál. A harmadik - kevésbé reális - indoklás az Ószövetségi időkig nyúlik vissza: Lévi törzse Kánaán földjeinek felosztásakor nem jutott saját területhez, helyette egyházi tized lett a jussa (vagyis Isten szolgálatára specializálódtak s ennek fejében a többi törzstől adót szedtek), így örvöződött a "klérosz" (osztályrész) és a papság fogalma.

Források:

Ákos Károly 1963: Az áldozat. Istenek nyomában II. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest.

Kislexikon - Klérus

Magyar Katolikus Lexikon - Klérus

Szómagyarító - Klérus

Wikipédia - Klérus

Wiktionary - κλῆρος

maria de zozaya látomása

María de Zozaya y Arramendi 1530-ban született Oyeregui-ban, egy navarrai falucskában, ahonnan  szüleivel Elizondóba, majd - húszéves hajadonként, immár önállóan - Renteriába költözött. Itt szolgálóként tartotta el magát; pártában maradt és egy hajdani gazdasszonyától örökölt aprócska házban élt egészen 1609-ig, mikor boszorkányság vádjával letartóztatták.

Baszkföldön 1609 és 1614 között nagyszabású boszorkányüldözést zajlott. A hajsza a logrono-i törvényszék egyik inkvizíciós biztosának a zugarramudi boszorkányokról szóló jelentésével vette kezdetét, tetőfokát pedig az inkvizítor Juan de Valle Alvarado soron következő vizitációja idején érte el (adalék a nagyságrend érzékeltetésére: a boszorkánysággal gyanúsítottak száma 1611 márciusára alulról súrolta a 2000 főt). 

María de Zozaya egy volt a letartóztatottak közül; vallomásában túlnyomórészt a tipikus boszorkányvádak visszhangoznak. Saját elmondása szerint többeket megrontott, egy hajóskapitányt úgy megrémített, hogy az lebénult, szomszédjai gyermekeinek éjszakai vámpírként vérét szívta, egy őt meglopó falubeli asszonyt, illetve megkárosító varrónőt mérgezett gyümölccsel kínált, nyúllá változva megvezette a vadászó papot, ésígytovább. Aktívan toborozta az új jelölteket: összesen húsz személyt avatott be a mesterségbe. Vallomásának - számomra - legérdekesebb eleme önnön - még serdületlen leányka korában történő - beavatása volt. Gustav Henningsen tolmácsolásában:

"Tízéves korában (1540 táján) tette boszorkánnyá egy szomszédjuk... Az asszony többször meglátogatta és csodaszép istenekről beszélt, akiket ismer és szeretne megmutogatni neki. María eleinte nem hallgatott a nőre, de egy napon hagyta magát rábeszélni és megígérte a szomszédasszonynak: elmegy vele, hogy lássa, milyenek is azok az istenek. Aznap este tíz óra körül, mikor épp vetkőződött egy faggyúgyertya fényénél, tökéletesen megfeledkezve a beszélgetésről, a nő váratlanul a szobájába toppant az ördög kíséretében... s [az ördög] elővett egy kis palackot. A szomszédasszony lehúzta María-ról az inget, az üvegcséből csöppentett egy kis kenőcsöt, bedörzsölte vele a lány arcát, keblét és vállát, talpát és tenyerét. Azután újból visszaadta a lányra az inget, a tetejébe meg egy öreg alsószoknyát. Mindezt villámgyorsan művelték; a következő percben az asszony meg az ördög María-t magával ragadta ki az ablakon, majd a mezőre... Ezt a rétet - folytatódik a vallomás - Macharena mezejének nevezik, de a boszorkányok csak így emlegetik: Achaguin Soro, ami baszk nyelven annyit tesz: A Gyönyör Mezeje.

E réten María de Zozaya két alakot látott, fekete székekben ültek nagyon méltóságteljesen. Egyikük megtermett, csúnya, komor férfi volt, homlokán szarvakkal, kezén-lábán karmokkal. Balján, a másik székben gyönyörű nő ült. Valamivel magasabb volt, mint a legtöbben, és finom fekete ruhát viselt. Arcát kendő rejtette. E két alak előtt nagy tömeg férfi meg nő táncolt dobok és fuvolák hangjára. A rét közepén óriási máglya lángolt. A boszorkányok sok kis karikában táncoltak, de olykor több mint kétszázan alkottak egyetlen nagy kört a máglya körül... A tűz fényén kívül is volt még valami különös ragyogás a rét fölött Ez az ördög homlokának közepéből kiálló szarvból áradt. Fényesebb volt még a holdvilágnál is, és olyan ragyogóan világított, hogy fényénél fel lehetett ismerni a jelenlevőket, s látni lehetett mindent, ami a réten történik."

A vallomás folytatásában María boszorkányi pályafutásának későbbi részletei következnek: hogyan kapott ruhás varangyot, akinek segítségével boszorkánykenőcsöt készíthetett, hogy önállóan jusson el az "aquelarre-ra", hogyan vett részt fekete miséken, szexuális orgiákon, sírgyalázáson, hulla-lakomán, kenőcsök, porok és mérgek kotyvasztásában, ártatlanok megkárosításában és így tovább. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a boszorkányperek jól kidolgozott forgatókönyvében előre megfogalmazódtak a sztenderd vádak, s a vádlottak (önként vagy kényszer hatására tett) vallomásai gyakran  az inkvizítorok elvárásaihoz idomultak. A boszorkányszombat gyomorfogató víziójának megszületéséről - amelyért a kulturális elit képviselőit, elsősorban is a klérust illeti a dicsőség (mert noha egyes elemei a - z akár pogány - népi kultúrában gyökereztek, meglehetősen fantáziadús összekovácsolásuk a világi és egyházi szerzők, hatóságok műve) - kiváló könyvet írt mind Carlo Ginzburg, mind Normann Cohn; mindketten kimutatták a kannibalizmus, nemi szabadosság, csecsemőgyilkosság, méregkeverés, ördögi paktum sztereotip együttesének a boszorkányhisztériát messze megelőző, tekintélyes történelmi pályafutását. Ugyanakkor nem feledkeznek meg a boszorkányvallomások,- és képzetek elemeként hellyel-közzel felbukkanó pogány vallási emlékekről sem: Ginzburg boszorkányai Dianával, Herodianával, a "jó asszonyokkal" indulnak éjszakai (lélek)utazásra, benandantéi a termés védelme érdekében csatároznak a rontó hatalmakkal, és így tovább.

A baszkföldi boszorkányüldözésnek a logronói törvényszék harmadik inkvizítora, Alonso de Salazar Frías vetett véget, felismerve az egymást bőszen bevádoló szomszédok rágalmai mögött a személyes feszültségek, vagy épp az inkvizíció elvárásainak való megfelelni akarás hajtóerejét. Higgadt szkepticizmusa révén elérte, hogy a boszorkányság jelensége mindenestül hitelevesztetté váljon az Suprema szemében, s ily módon a spanyolországi boszorkányüldözés - Európa egyéb területeit bő egy évszázaddal megelőzve - az 1600-as évek elején véget ért.

Forrás:

Henningsen, Gustav 1988: A boszorkányok ügyvédje. A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció (1609-1614). Kossuth Könykiadó, Budapest. (A könyvet szívből ajánlom. Alapos, szakszerű, ám olvasmányos leírása a jelzett korszak boszorkányhajszájának, gazdag tényfeltárással, aprólékos részletezéssel, az eseményeket mozgató személyi és történelmi háttér akkurátus és mélyreható elemzésével. Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni róla - tessék elolvasni!!!)