aratás

tudtad-e, hogy...?

Ma olvastam az időképen, hogy szerdán Fegyverneken újabb forgószelet kapott lencsevégre egy autós. Ezúttal nem az amerikai prérin tomboló hurrikánok hazai kistestvéréről beszélünk, "csupán" a légrétegek közti nyírófeszültség miatt kialakuló kisebb széltölcsérről, amely egypár szalmaköteget kért fel keringőzni. 

A régiek az efféle forgószélről úgy tartották, boszorkányok, szépasszonyok (esetleg garabonciás és/vagy vihardémon hátasa, a sárkány) rejteznek benne. Aratás, takarás idején széthányják a boglyákat, kévéket; ha nagyon rosszakaratúak, letépik a háztetőt, az útjukba kerülő embert megpörgetik, elragadják vagy megnyomorítják. Széles körben ismert a folklórban a (bal kézzel) forgószélbe dobott éles (vas)tárgy esete: a kasza, balta, fejsze megsebzi a boszorkánytölcsérben megbúvó ördöngöst, akin a sérülés később - mikor már emberi alakban mutatkozik - észrevehető. Előfordul, hogy a légoszlop magával viszi a belehajított "fegyvert", ami később a bűbájosnál kerül meg; s az is, hogy amaz megtorolja az ellene intézett támadást. 

szerződési feltételek

Nem akarok senki lelkivilágába belegázolni, de a fenti kis humorkocka nagyon találóan mutat rá a keresztények (többsége) bibliaismeretének fogyatékosságaira, felületességére (tisztelet a kivételnek!). A Szentírást Isten által sugalmazott, megkérdőjelezhetetlen szakrális szövegnek tekinti a Krisztus-követők tábora, - noha egyes részeiből a történelem folyamán számos, többé vagy kevésbé eltérő változat, kópia halmozódott fel; noha a sokszori másolás és fordítás olykor kevésbé, máskor jelentősen megváltoztatta bizonyos szakaszok értelmét; noha a korábbi szövegeket utólagos hozzáfűzések, betoldások egészítik ki (ld. bővebben Dr. Bart Ehrman ismert Biblia-kutató, Újszövetség-szakértő ezzel kapcsolatos előadását); noha mai szerkezetét emberek válogatómunkájának (a 397-es  karthágói zsinattal lezáruló kanonizációs folyamatnak) a révén nyerte el, (mikoris a formálódó egyház addigra megszilárduló hittételeitől elütő, illetve hiteltelennek vélt vagy bizonyult iratokat "apokrifként" száműzték a szent tekercsek közül); noha még az egyes keresztény felekezetek Bibliái sem egyformák - és így tovább.

A Wikipédia Biblia szócikke a következőképp kezdődik: " A Biblia ... azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek fogad el, tehát a hit és az erkölcs területén általános mércének tekint (kiemelés tőlem, -h.e.)."  Valóban, ma is akad olyan - szélsőséges avagy fundamentalista - keresztény, aki számára a "mert a Biblia ezt írja" abszolút érv. Ugyanakkor sem ők, sem mértékletesebb kartársaik nem gondolnak bele, hogy a bibliai előírások, törvények (s itt most nem a tízparancsolatra, mint inkább az Ótestamentum egyéb rendelkezéseire gondolok) közül minden kor kimazsolázta a maga kulturális paradigmájához, morális és társadalmi berendezkedéséhez illőt; azt, amit alkalmazni lehetett a fennálló értékrend keretein belül. Az ókori zsidóság és a belőlük kisarjadó őskeresztény közösség valószínűleg híven betartotta az Ószövetség előírásait, míg a középkori Európában már bizonyára nem vették komolyan a havibajos asszonyok tisztátalanságára (Lev15:19-30; Lev 20:18) vagy az engedetlen gyermek nyilvános megkövezésére vonatkozó utasításokat (MózV 21:18-tól). Ugyanakkor ebben az időszakban és a kora-újkorban a mózesi rendelkezésekkel összhangban tovább üldözték a varázslókat, bűbájosokat, boszorkányokat (pl.: Kiv22, MózV 18:9-14; Lev19:31) ; halálbüntetéssel (vagy hosszabb bebörtönzéssel, száműzetéssel) sújtották az egyneműek közti szerelmet (Lev20:13), és szent hévvel aprították az "istentelen" pogányokat. Manapság a nyugati műveltségű társadalmakban újabb intelmek hullottak ki a rostán; már senki nem akarja "kiirtani a népéből" azt, aki szombaton (neadjisten vasárnap) dolgozik (Kiv32:12-17), vidáman esszük a nyulat és a disznót, noha Jahve még tetemük érintését is tiltja (Lev11:6-7) egy szűz megerőszakolásáért pedig nem elég váltságdíjat fizetni az apjának (Kiv22:15-16), az elkövető büntetőjogi eljárással néz szembe. Észre kell vennünk, hogy a Biblia sem abszolút szabályrendszer, örökérvényű erkölcsi kódex, amelynek minden szava időn és téren át változatlan aranyigazságokat őriz. Nem; egy adott korszak, nép, kultúra és vallás nagyon is jellegzetes terméke, amelynek bizonyos részei a történelem kerekeinek fordultával óhatatlanul aktualitásukat vesztik. 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes egészében hasznavehetetlen vagy elítélendő volna. Nem értek egyet azokkal a szemellenzős pogányokkal vagy ateistákkal, akik semmi értéket nem látnak a kereszténységben és a Bibliában. Ha nem Isten megfellebbezhetetlen szavaként, hanem egy ókori nép színes, fordulatos, gazdag nyelvezetű történelmi-mitológiai emlékiratainak gyűjteményeként tanulmányozzuk, nem csak szórakoztató, de elgondolkodtató olvasmány lehet. Negatív és pozitív példa egyaránt jócskán akad benne; saját emberi természetünkről sokat tanít. Az Újszövetség pedig, úgy vélem, valódi morális értékeket is felvonultat, mégha a mondanivalót övező vallási kerettel nem is tudunk azonosulni. Végül az összehasonlító vallástudomány iránt érdeklődőknek hasznos szakmai forrást nyújt.

Viszont ha valaki teológiai vagy morális vitában megdönthetetlen érvként bibliai szentenciákat sorol, nyugodtan kérdezzétek meg tőle: no és milyen állatot ajánlott fel égőáldozatul az elsőszülött fia helyett (Kiv34:19)?;-)

fényharang

teg-...

nap

ra

forgó

istenek régen és ma

Végülis, amint azt egyik volt munkatársam kisunokája ékes magyarásggal demonstrálta, az Istenpár és az Interspar között elenyésző a különbség.

tudtad-e, hogy...?

A Duna nevét nagy valószínűséggel Danuról, a Tuatha dé Dannan (illetve a Védák) anyaistennőjéről kapta, míg alsó szakasza 'Ister' néven talán Istárhoz, Asztartéhoz köthető. Az indoeurópai ősnyelvben a danu szó egyszerűen folyót, folyamot, míg az Ister gyökereként számításba jöhető heisr fürgét, gyorsat jelent - ez azonban nem zárja ki az istennőkkel való rokonítást. Danu, mint hindu istennő, az ősvizek megtestesítője,  s a Dunán kívül - áttételesen - nevét kölcsönözte számos egyéb folyamnak: a Danunak (Nepál), a Donnak, a Dnyepernek, a Dnyeszternek. Alakjával számos rokon vonást mutat az eredetében is hozzá köthető kelta Danu.

A gyönyörű Duna-kanyar (Forrás)

házikígyó

Körülbelül három hónapja, még Szent György előtt elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést a kígyóknak, gyíkoknak a magyar folklórban, népszokásokban, hiedelmekben betöltött szerepéről. Azidőtájt ennek még aktualitása is adódott, hiszen népünk hiedelemkincse a Szent György nap előtt fogott csúszómászók fejéről, nyelvéről, farkáról úgy tartja, szerencsehozó amulettként szolgálnak; ha az ugyanekkor nyakon csípett gyíkot (hasát, torkát) valaki megsimogatja, a keze egész évben gyógyító erejű lesz; a gyíkkal saját torkunkat megkenve védelmet nyerünk a hajdan rettegett diftériától. 

Most azonban a kígyó-hiedelmeknek egy másik vetületét szeretném bemutatni. A házikígyó (más szóval fehérkígyó, fehércsúszó, csúszó, szerencsecsúszó, falikígyó, pézsma,- csörgő,- fütyülőkígyó) a hazai folklór egyetlen háziszellem-szerű lénye (noha, ahogy Pócs Éva írja, "...elhalványult adataink vannak egy kópé nevű, házat őrző, pincében lakó, valamint egy kemencében lakó, szecsko nevű szellemre is."). Míg azonban utóbbi kettő bajkeverő, zűrzavart okozó lény (a kópé a Hortobágyon, a szecsko Szatmárban randalírozik), addig a házikígyó oltalmazó szerepkört tölt be, talán a családot vigyázó ősök lelkének megtestesítője és/vagy egyéni őrzőszellem. Erre utal, hogy élete és halála szoros összeköttetésben áll a családfővel (a család bizonyos tagjaival); megölése a ház urának (esetleg más családtagnak) elhunytát vonja maga után (és vice versa). Ha nem is ember, a jószágok közül pár bizonyosan elhullik, mikor agyonütik: "... No, és akkor ahogy kiment, a csúszót megölte. De azután egy nagyon sziép tinó megdöglött. És azt mondták, hogy nem szabad lett vóna megölni a csúszót." "S volt, olyan macskájuk volt... a kígyóra reászökött, mert a feje járt a kígyónak. Reászökött, hogy fogja meg, s meg es ölte a kígyót, de a macska es elszáradt... Azt mondják, minden háznál van valami, vagy béka, vagy kígyó, vagy béka, valami lakozik. S nem szabad bántani őket, az nagy veszedelem, ha megütöd."(Pócs, 2012). Egyéb szerencsétlenség (pl. tűzeset) is bekövetkezhet, ha a kígyót vagy tojásait sérelem éri. 

Népünk pozitív, szerencsehozó, védelmező patrónusnak tartja. A falban, küszöb alatt, a kútban vagy a porta egyéb eldugott részein él; éjjelente a házban hallani, ahogy "ketyeg, csörög, fütyül" (sőt, "az néha kukorékolt" - Pócs, 2012). Zalai gyűjtés szerint "...A háznak van kígyója, hallottam is, ollan picit, hogy piitty, piitty, hallatszott." (Magyar Néprajz). Színe vagy teljesen, vagy csak a hastájékon fehér, egyebütt "szürke, sárga, zöld, cifra, ...fekete" (Magyar Néprajzi Lexikon). Tápláléka a tej, amelyet gyakran a gyermekekkel egy tálból fogyaszt el, mikor a felnőttek nem figyelnek (ez a mondai szüzsé egész Közép-Európában, így nálunk is széles körben ismert). "Akkor mégis a kisjány elment, odavitte az ennivalót, és az apja ment véle. És akkor agyonütötte már teljesen a kígyót. A kígyó megdöglött, és a kisjány abba az évben meghalt a kígyó után..." (Pócs, 2012). Más változatban a kígyót, miután lelepleződött, zivatar ragadja el; a gyermek ez esetben is vele hal. 

A kígyó motoszkálásának zöreje a szúpercegéshez hasonlatos baljós halál-ómen is lehet. "Ha házikígyó csörgött a falban, azt mondták, meghal valaki. Hallani én is hallottam. Feleségem halt meg utána. Pedig mondtam, új ház, nem lehet benne kígyó, mégis volt..." (Pócs, 2012). 

A gyermek által táplált kígyó képzete gyakran összeolvad a táltos,-és garabonciás hiedelemkörrel; a foggal született kicsi titkon eteti a kígyót, aki később fenséges sárkányként hátasállata lesz. Ha a gyermek elveszti táltosfogát hétéves kora előtt, a kígyóval együtt elpusztul. E hiedelemmonda olyannyira elterjedt (ismert egész Európában, az amerikai feketék körében, az angoloknál; a Grimm-fivérek mesegyűjteményében is helyet kapott), hogy a kutatás meseként (is) kategorizálta. 

Egyéb, jellegzetes mitológiai toposzok is fűződnek hozzá; például hogy a tehenet (szoptatós anya mellét) szopja, avagy emberbe bújva betegséget okoz (noha utóbbi nem annyira a pozitív megítélésű fehércsúszó, mint inkább az ambivalens tulajdonságokat felmutató 'általános' kígyó hiedelemkörébe tartozik). A férje távollétében apósa által felügyelt terhes asszonyba bújó "kígyó" története véleményem szerint didaktikus intést fogalmaz meg az após és menye viszonyának kockázatairól - virágnyelven.

Szalontai hiedelem, hogy a házikígyó fészkében kincset őriz, húsának fogyasztása pedig hozzásegít az állatok beszédének megértéséhez. A Mezőségen úgy vélik, az esztenán, a nyáj körül is él házikígyó, amely a juhtejjel táplákozik. A hiedelem legújabb, egyéb rontó lényeket magába olvasztó torzulása eredményeképp ismeretes a patrónusból nyomó démonná lett kígyó, amely elemészti a kisdedeket.

A háziszellemekről általában a Magyar Néprajz (VII. kötet, Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság) közöl frappáns összefoglalást Eszerint "...a háziszellem olyan szellemlény, amelytől a család jóléte és gazdasági boldogulása függ. Az észak-eurázsiai népek legtöbbjénél, vagy finnugor nyelvrokonainknál még fellelhetők teljesebb formái: a szellem, ábrázolt képmása (bálványa) és ezek kultusza – mint ezt például Ránk (1949) vizsgálataiból tudjuk. Európa múltjából gazdag etruszk és római emlékanyag maradt ránk, de az újkor parasztkultúráiból háziszellemek kultuszáról már nem tudunk. Minden európai nép hiedelemvilágában fellelhető azonban még az újkorban is a háziszellemszerű lények nyoma, akikhez másodlagos, kvázi-áldozati cselekmények fűződnek. Különösen a szláv és balti népeknél ismert sokféle változatuk. Általában a tűzhelyen, tűzhelyben vagy a küszöb alatt, ritkábban a falban élnek, többnyire állat – leginkább kígyó –, ritkábban pici ember, „kobold” alakjában jelennek meg. Keleti és nyugati szláv, valamint általában a balkáni hiedelmek szerint szoros kapcsolatban vannak a családdal, amennyiben egyik ős lelkéből váltak háziszellemmé, a nemzetséget, családot pártfogoló őrzőszellemmé: ilyen a szlovák stary dedo (’öreg nagyapa’), a szerb és bolgár talaszom, talaszon és sztopanin, vagy a görög stoicheion. Sok tekintetben hasonló az orosz domovoj, a lengyel did vagy dziad...

A házat őrző kígyó alakja lényegében egész Európában ismert; általában a család egy tagjának életével van kapcsolatban, mintegy egyéni őrzőszellem szerepe van, míg az előbb említett háziszellemek az egész család sorsával kapcsolatosak. A Balkán „házőrző kígyói” esetében azonban nem válik el a két funkció. A magyar házikígyó-hiedelmekben is megtalálhatók mindkettőnek a nyomai, de elsősorban hiedelemmondai alak, csakúgy, mint közép-európai párhuzamai. Hasonló hiedelmek, illetve mondák ismertek osztrák, cseh, morva, szlovák területeken. A magyar néphit házikígyója nyilvánvalóan e körbe tartozik – mint ezt már Róheim Géza vizsgálatai (1925: 88–90) is kimutatták. Kevesebb kapcsolatot mutat a balkáni és keleti szláv hiedelmekkel; a kígyót tisztelő-félő magatartáshoz nálunk nem társulnak az „ősöknek” adott áldozat maradványaiként értelmezhető cselekmények, valamint a „házőrző kígyót” az ősök lelkével kapcsolatba hozó hiedelmek.

A volt Abaúj-Torna megye területén ismert a házikígyóhoz minden vonásában hasonló menyetke. Itt a baromfiudvart zsákmányoló menyétnek tulajdonították a fenti hiedelmeket: a háznál él, élete a lakók életével szoros összefüggésben van. E hiedelmek függetlenek a menyétasszony magyar néphitben egyébként betöltött szerepétől..."

S mivel ezzel a folklór egy újabb jeles alakjához, a menyétasszonyhoz értünk, zárom a bejegyzést. 

Források:

Antal Mária 2004: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest

Halász Péter 2005: A moldvai csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest.

Keszeg Vilmos 1999: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Népszokás, néphit, népi vallásosság - Házikígyó

Magyar Néprajzi Lexikon - Házikígyó

Pócs Éva 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága 1. Balassi Kiadó, Budapest.

hazatalálás

Tegnap elindultam, hogy meglátogassak egy régi, kedves ismerőst. Már reggel fejest ugrottam a fürdőkádba, hogy lemossam magamról az egész hetes lószagot (mióta az emberbőrbe bújás hétvégi luxussá redukálódott, minden szombatra úgy készülök, mintha legalábbis a lakodalmam napja volna). Még a frizurámat is rendbeszedtem, elvégre a kecskerágta rasztahaj kevésbé menő. Délután aztán erdőjárós öltözéket húztam, és hátizsákkal a vállamon nekivágtam a Völgynek. 

Persze a fényképezőgép sem maradt el, és utam kezdetén lépten-nyomon megálltam kattogtatni. Ámde valahogy egy fránya fotó sem akart sikerülni; hibáztattam érte a gépet, a zivatarszagú párába süppedő, elmaszatolódott napkorongot, a hosszú árnyékot vető, majd' kétméteresre nyúlt napraforgó-sereget, amely katonás rendben sorakozott fel a patakmedret szegélyező táblán; a pillangókat, akik csakazértsem várták meg, míg fókuszba kapom őket. 

Időbe telt, mire ráébredtem, hogy hibás megközelítést választottam. Azért jöttem, hogy megszabaduljak a mindennapoktól, hogy fellélegezzek, hogy gyógyuljak; hogy elbeszélgessek a Völggyel, hogy okuljak, hogy figyeljek. Mégis, mindenáron igyekeztem birtokba venni a természetet a Fuji lencséjén keresztül - ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ő vegyen birtokba engem... 

Az erdőig hátralevő szakaszon tehát nem a fotótémákra lestem, hanem próbáltam befogadni a tájat. Nem akartam mindenáron megörökíteni a szántóföldi dűlő porában sütkérező boglárkalepkét, inkább lábujjhegyen elóvakodtam mellette, nehogy megzavarjam elégedett napfürdőjét. Azért egy aranyló búzamező csak előcsalta az objektívet; ezúttal azonban már nem az automatikus képkészítési reflex vezérelt, hanem a szélben hajladozó, napsütötte gabonából ragyogó élet (tudtátok, hogy a régiek így hívták e növényt?) áhítatos megragadásának vágya. Ugyanilyen hódolattal gyönyörködtem az érő árpával beültetett vadföldben, amely zöldarany fényzuhatagban fürdött, miközben a mögötte húzódó sötét dombhát alkonyi árnyai már ráfolytak nyugati szegélyére.

A rengeteg határában, ahol magasan a fejem fölé emelkedő turbolyák, másod(vagy sokad?)-virágzásukat kezdő kányazsomborok és éppen nyíló orbáncfüvek bókoltak a távoli vihar ígéretét suttogó szélben, nyurga seprencék állták el az utamat; rajtuk légyottra váró álcsüngőlepkék tucatja illegette magát. Úgy óvakodtam át a virágtengeren, mintha tojásokon járnék - noha feleslegesen; a pillék csöppet sem zavartatták magukat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy szedjek némi orbáncfüvet a tavalyi herbakészlet felturbózására; legfeljebb visszafelé, ha még marad rá időm.

Végül elértem kedves ismerősöm otthonát: az erdőt. Egyenesen hozzá siettem, ledobtam a táskám a lábánál, és óvatosan rásimítottam a tenyeremet zuzmólepte, repedezett kérgére. Azt vártam, hogy rögtön eltöltsön az a kisimult, békés boldogság, ami legutóbbi - hónapokkal ezelőtt megesett - találkozásunkkor,- hiába. Hamarosan elszégyelltem magam. Hogy is formálhatnék igényt Tölgy Apó instant barátságára, mikor csak néhány havonta, kutyafuttában látogatom meg, s akkor is önző elvárásokkal fordulok hozzá?

Számba vettem a magatartásom hibáit, és néma szavakkal bocsánatot kértem, amiért a fotelembe süppedve ábrándozok a majdani erdei sétáról, ám többé-kevésbé látszatkifogásokra hagyatkozva egyre csak halogatom azt. Hogy pár találkozás után nagy mellénnyel "barátomnak" tituláltam egy nálam évtizedekkel idősebb és korokkal bölcsebb élőlényt, mert olyan menő, ha az ember elmondhatja magáról, hogy jó kapcsolatot ápol egy fával. Hogy természetesnek veszem mindazon ajándékokat, amelyekkel megörvendeztet, miközben a viszonzásnak legfeljebb egy-egy szimbolikus áldozati ajándék formájában kifejezésre jutó jelképes gesztusáig jutok. Hogy rázúdítom apró-cseprő gondjaimat, félelmeimet, bánataimat, szorongásaimat, rosszkedvemet, ám arra még nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam jobban megismerni Őt. S hogy minden energiabafeketetés nélkül is jogot formálok a misztikus tapasztalásra, amit majd önigazolásként lobogtathatok, mikor a saját lelkiismeretem számon kéri rajtam a természethívő életérzés és spiritualitás elméleteken túlmutató, a mindennapi gyakorlatba történő átültetésének alulfejlettségét.

Mindezeket mintegy meggyóntam a Völgy Öregének: aztán kis híján elnevettem magam, mert rádöbbentem, hogy megintcsak nem teszek egyebet, mint önmagamról jártatom a szám, titkon valamilyen feloldozásban reménykedve, ami afféle elnéző (asztrális) vállveregetésként biztosít róla, hogy a gyarlóságaim megbocsáttattak. Úgyhogy végül befogtam a csőröm, és csak üldögéltem némán, egyfajta csendes vezeklésképp tűrve, hogy szúnyogok sokasága mélyessze belém a szívókáját. Közben a Tölgy Apó rücskös kérgének négy-öt centiméternyire kiemelkedő bordáin kékellő zuzmótelepeket, a kéregráncok árkaiban fel-alá masírozó erdei vöröshangyákat, az ásító odú fölött lengedező, ködből szőtt selyemkendőre emlékeztető pókhálót (amely egykori készítőjének holttestét ringatta lágyan), a vén fa lábánál halmozódó puha avarszőnyeget járó apró élőlényeket figyeltem. Később felállva nekidöntöttem a hátam a törzsnek, és az esti égboltra hízó szürke fellegpaplant szemlélve belevesztem az időközben fölénk érkező mennydörgés sárkánymorgásába. 

Aznap Tölgy Apó és a Völgy nem arra tanított, hogyan szólhatok hozzájuk, hanem hogy miként hallgassak. 

Mikor elindultam haza, leszedtem valamennyi orbáncfüvet (ügyelve, hogy maradjon elég a jövő évi szaporulat biztosításához). Az eső akkor ért utol, mikor az erdei vadaknak ültetett csicsókaveteményből kiérve rákanyarodtam az egykori patakot kísérő földútra (ahol persze ismét megtorpantam egy csokor menta kedvéért). A zivatar tőlünk keletre hömpölygött,- mintha az ősidők egy szörnye hányta-vetette volna magát az égen; a Völgyet csak foszló pereme öntözte lágyan. A nap átcsillámlott a vízcseppek szürke fátyolán, szivárványt hímezve a vihar vasporos felhőtestére. Szívet-lelket elragadó látvány volt.
A falu határában, biztos-ami-biztos, még leszakítottam egy jó méteres terjőke kígyósziszt, hogy a szomszédság egész nyugodtan futóbolondnak nézzen, amint bőrig ázva, orbáncfűvel tömött hátizsákkal és idióta vigyorgással az arcomon kibukkanok a Völgyből.

Ideúton szívem szerint kacagva táncra pördültem volna a búzamező érett kalásztengerének láttán, amely az élet újbóli diadalát hirdette (fordultam is egyet-kettőt a poros dűlőn, ránevetve a szalmasárga szemekre); most az esti zápor fakasztott daloskedvű örömet bennem. Fülemben a Blackmore's Night "Home again" c. énekének csalogányhangjai visszhangzottak, amint hazafele baktattam a szemerkélésben.

 

Merthát pontosan így éreztem magam: mint aki végre hazatalált. 

tudtad-e, hogy...?

"Kilóg a lóláb" kifejezésünk abban az Európa-szerte ismert elgondolásban gyökerezik, miszerint a - sátáni eredetű - mágikus rontó lények különböző állati végtagjaik révén lepleződnek le. A magyar néphitben a lidérc-hiedelemkör őrzi ezt az elképzelést. A távolba szakadt, eltűnt, elhunyt, s keservesen gyászolt, hiányolt rokon (legtöbbször szerető, férj, feleség, jegyes) képében éjszakai légyottra érkező lidércet ugyanis az árulja el, hogy egyik vagy mindkét lába állati végtag (ló,- vagy kecskepata, lúdtalp stb). Igyekszik is takargatni a nyavalyás; felfedezése ugyanis ráébreszti az áldozatot a hamis illúzióra.