Phhff. Eredetileg a közelgő Kék Holdról akartam írni, de végül csak elterelték a gondolataimat a vacsora során elhangzottak.
Ahogy már említettem, nálunk vendégeskedik édesapám gyerekkori kispajtása, Füles, valamint kedves oldalbordája, Etyepetye. Az asszonyka tegnap reggel távozott, s azóta Füles felhőtlen boldogsággal fürdik az aggelgényi mivolt örömeiben. Ma az étkezőasztal mellett hosszan - és nyilvánvaló élvezettel - panaszolta Etyepetye ilyen és olyan bosszantó tulajdonságait. Noha egyikünk sem kérdezte, vígan kitálalt számos apró (és kevésbé apró) konfliktusukról, már-már számon kérve az öreg Kaporszakállút: hát miért nem tesz róla, hogy az almafaló fehérnép végre leszálljon a nyakáról?!.
No igen, bizonyára azt sem felejtettem el megírni, milyen lelkes keresztény a párocska. Etyepetye a (z egyébként számomra szimpatikus) Fokoláré mozgalom hazai leányvállalatának oszlopa. Füles jóatyámmal együtt ministrált a templomban, gyerekkora az egyház szoknyája, bocsánat, reverendája alatt telt. De úgy látom, azon túl, hogy követi az áhítatos nej által kialakított napi szintű vallásgyakorlatot, és nagyhangon 'babonás baromság'-nak nyilvánít minden, a keresztényitől eltérő spiritualitást, a hite csak odáig terjed, hogy elvárja a Gondviseléstől, hogy minden az ölébe pottyanjon.
Ma látogatást tett a tihanyi perjelnél, aki történetesen régi barátja. A vacsora mellett aztán lelkesen elmesélte, milyen problémával fordult hozzá: megingott a hite az ima, a konkrét céllal történő fohászkodás erejében, értelmében. Hiszen hol van Isten atyai jóindulata, mikor ő hiába kér tőle lelki békét, a nyavalyás asszony ugyanúgy nyaggatja tovább?! Hát miféle Gondviselés az, ami nem nyújtja ezüsttálcán a keleti kényelmet, nyugati nyugalmat?
Talán kicsit túlműködik a szarkazmus-mirigyem, de alig bírtam szó nélkül a tirádát. Végül mégis csak annyit mondtam - rendkívül kulturáltan - hogy a Gondviselés nem kívánságműsor: azt kapjuk tőle, amire szükségünk van, akkor is, ha ez nem feltétlenül az, amire vágyunk. Szerettem volna hozzátenni, hogy míg ő az apró-cseprő házastársi viták miatt zsörtölődik, vannak a világon AIDS-szel küszködő, az éhezéstől csontvázzá soványodott afrikai gyerekek is.
Nem értem Fülest. Fel akartam hívni a figyelmét a jó öreg szólásmondásra, miszerint "segíts magadon, az Isten is megsegít". Ölbe tett kézzel, malmozva várja, hogy a feleségével vagy a gyerekeivel kapcsolatos problémái maguktól megoldódjanak, s a legapróbb biliborulásért már az égieket okolja - ahelyett, hogy aktív cselekvőként dolgozna a nehézségeken. Aztán meg 'ki mint vet, úgy arat". Füles ötven éven át hódolt Bacchusnak; s ugyan a tanári pályája kimondottan sikeresnek mondható - a tanítványai szerették, becsülték - a családi életére ez már kevésbé igaz.
Nehéz nevek és részletek nélkül beszélni ilyesmiről, főleg, hogy az érintettek egyike közéleti vagy legalábbis valamelyes ismert személyiség. Legyen elég annyi, hogy Füles csemetéi közül három nem az atya által ideálisnak tartott életutat tapossa. Felnőtt fejjel is állandó létbizonytalanságban, egyik napról a másikra élnek; hol külföldön, hol idehaza, alkalmi munkákból, szétzilált kapcsolatokkal, magára hagyott gyerekekkel a hátuk mögött. Megértem Füles aggodalmát, noha hogy is állíthatott volna eléjük példát, mikor egész gyerekkorukat alkoholmámorban lebegve töltötte?! Hogyan is képviselhetne egy részeges, hisztérikus, gyermekien önfejű és érzelmileg labilis férfi követendő mintát, mint felelősségteljes és céltudatos családfő?! A kritizált csemetéknek nyilván volt kitől örökölni az esetleges rossz hajlamokat, s Füles maga nem tudta neveléssel ellensúlyozni a gyengeségeiket, sőt: a saját viselkedésével csak rátett egy lapáttal.
S mégha aggódna értük. De ahelyett, hogy egy szerető szülő féltő gondoskodásával tekintene rájuk, egyfajta lesajnáló kárörömmel beszél a - szerinte - kudarcba fulladt életükről. Amolyan 'úgy kell neki, megérdemelte' módon. A terveikkel, teljesítményükkel, céljaikkal szemben végtelenül cinikus; az álmaikról, a mindennapjaikról, a kapcsolataikról lebecsmérlő szkepticizmussal beszél. Mindezt a jól szituált nyugdíjas öregúr önelégültségével teszi. Ahogy ránéz az ember, egy korosodó entellektüelt lát vasalt ingben, az idős férfiak - érthetetlen - öltözködési szokásaihoz híven lábszárközépig felhúzott zokniban és a harminchét fok ellenére is zárt cipőben, pöpecre nyírt szakállal, kezében könyvvel; noha már hetven felett jár, a haja még mindig dús és zömében fekete, az esze pedig vág, mint a borotva. A szögletes keretű esztékás-szemüveg mögött vidáman hunyorognak apró szemei, s szélesen vigyorogva ócsárolja a gyermekei cselekedeteit, csak a hanghordozása árulkodik a benne feszülő indulatokról. Néha felfordul tőle a gyomrom. A konszolidált felszín alatt lapuló zaklatott múlt nem jogosítja fel, hogy ilyen hangon beszéljen. Aki végigpiálta az életét, akinek túl kényelmetlen volt az otthon bőgő három poronty, hiszen akadályozta az intellektusa szabad szárnyalását és becses személyiségének a tanári hivatásában történő kibontakozását, ezért el akarta hagyni a családját, aki katolikus házasember létére kis híján viszonyt kezdett egy tanítványával, aki a gyermekei kamaszéveire sem nőtte ki a saját kamaszkorát, az adjon hálát az égnek, hogy nem az árokszélen végezte delirium tremenssel. Minden tiszteletem Etyepetyéé, amiért tűzőn-vízen át kitartott mellette, s nem csak elviselte, de mindmáig életvidám, talpraesett, (néha talán túlságosan is) energikus, csupaszív, szerető felesége.
Szóval Füles tele szájjal morgolódott, én pedig igyekeztem visszafogni magam. Azért a tihanyi perjel szelíd életbölcsességgel fűszerezett hozzáállása nagyon tetszett. Mikor ugyanis Füles előadta neki az Etyepetyével kapcsolatos panaszait (felróva az égieknek, hogy még mindig nem simították el azokat), beletörődő mosollyal széttárta a karját és így szólt:
- "Nekem is van főnököm".
:)
Áldás!
Eső