nap-éj egyenlőség

Mikor az első szeptemberi bejegyzést írtam, elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok megcsúszni az ünnepi aktualitásokkal. Szépen elterveztem, ahogy napról napra közzéteszek néhány, a közelgő Mabonnal kapcsolatos infót, és fenemód elégedett voltam magammal.

Nos, ember tervez, az istenek pedig csak kuncognak a markukba. Nemhogy postolni, még ünnepelni sem volt alkalmam időben. Végül úgy döntöttem, jobb, ha a szövegelés helyett a hangulatfestésre helyezem a hangsúlyt. (Utólag is) áldott napéjegyenlőséget!

az idő bűvöletében (XVIII) : ősz

Hmmm, az ősz... nem véletlenül tartják ezt az évszakot a boszorkányok évadának. Csordultig van mágiával, varázslatos rejtelmekkel. Valami megfoghatatlan, bánatos szépség, keserédes melankólia szövi át. A természet hanyatlásában is gyönyörű; királyi pompa kíséri a napfény és meleg korszakának búcsúzását. Fiatalabb koromban a tavaszt tartottam kedvencemnek, mert tele van élettel; Földanya gyermekiben a megújulás láza zsong, s a levegőben a természet őserői, vad energiái örvénylenek. Később vált nagy szerelmemmé az ősz, amely a nyár perzselő heve után szelídebb, hűvösebb, csendesebb napokat hoz. Ugyanúgy a változás, átalakulás ideje, mint a kikeleti kavalkád: épp csak most fokozatosan visszahúzódik, elcsitul, átmeneti passzivitásba süllyed az élővilág. (No persze nem kell rögtön a november szúrós zimankóira és dermedt némaságára asszociálni - hiszen e hónapokban is rengeteg dinamikus és izgalmas folyamat zajlik le.) Ám miközben Nap-atya fénye elhalványul, s Földanya álomra hajtja a fejét, szerelmük gyümölcsei beérnek, és kettejük közös áldásai bőséggel ajándékozzák meg a világot.

S hogy milyen páratlanul gyönyörű ilyenkor a táj! A megszínesedő lombok ünnepi köntösbe öltöztetik a fákat. A levegőben szálló ökörnyálon megcsúszik a napfény, s úgy csillámlik végig rajta, mintha mesebeli tündérhaj volna. Az ég kéksége elmélyül, a végtelenbe nyúlik. A pókhálókon ülő harmatcseppek leheletfinom pamutfonálra fűzött ezüstgyöngyök füzéreként szikráznak. Hajnalban tejfehér pára nyeli el a Napot, amelynek elmázolódott, vérnarancs korongja lassan emelkedik a horizont fölé. A reggeli köd végighömpölyög az erdő kékesszürke, néma tömbje fölött, rátelepszik a vidékre, míg a világosság fénydárdái szét nem kergetik. A gyümölcsök kövér pocakja kigömbölyödik, a szőlőtőkék meghajolnak édes terhük alatt. A vadonban beérik a som, a kökény, a mogyoró, a vadcseresznye, vadkörte, vadalma, a dió, a bükk,-és tölgymakk, a bodza, a galagonya - mind értékes táplálék.  A cserszömörce izzó-vörösen lángol. Az alkony barna félhomályában szarvasbőgés visszhangzik a völgyben. Gombaillat szövi át a hallgatag törzsek alatt guggoló árnyékos csendet. Dundi mohapárnák zöldellnek a nyirkos aljzaton, néma élvezettel adózva a párás hűvösségnek.

Később megérkezik a zúzmara, hogy jégkristályok apró szilánkjaival ékszerezze fel a csontvázzá soványodott fákat, bokrokat. A veteményekben már csak a tökök gyarapodnak, lusta elégedettséggel nyúlva el a kihűlt föld barázdái között. A csupasz szántás szenderegve várja, hogy újra élettel teljen meg. Az őszi vetésű gabonák hamvas-zöld selyempázsitja, a repce fodros tőlevélrózsája, az összepöndörödött fű, a nyári árokpart dérszakállt növeszt. Az eső kitartóan szemetel, apró, szúrós cseppekkel öntözve a mozdulatlan földet. Időnként viharos szélroham söpör végig a vidéken; előbb aranysárga levelek járják révült körtáncukat a karján, később ónos vízpermet, s még később kásás hódara érkezik vele.

Az ősz a betakarítás időszaka, képletesen szólva is. A múltba tekintve számot vetünk az eltelt időszak munkáival és azok eredményeivel; learatjuk erőfeszítéseink gyümölcseit, és előkészületeket teszünk a jövőre. Az Istennő a 'Banya' életszakaszba lépett (brrr, de rosszul hangzik ez a mondat). A 'banya' szó a magyar köznyelvben meglehetősen pejoratív felhanggal bír, - ámde nem véletlenül alkalmazzuk, hiszen az év (szigorúan véve Mabonnal vagy Samhainnal kezdődő) sötét fele során a Nagy Anya mostohább arcával találkozunk. A föld a beérő terményekkel kiadja magából életereje javát, és rideg passzivitásba süpped. Az időjárás zordra fordul; Démétér gyászolja Perszephonét, Ceres Koré után zokog, Skóciában felébred Cailleach; Napatya fénye meggyengül, távolivá és erőtlenné válik. S mégis: az Istennő méhe már magában rejti az új élet pislákoló reménységét, hogy a zord napok múltával ismét kiviruljon.
Azt se feledjük, hogy a hajlott kor nem csak zsémbes, rideg, morgolódó vénséget jelent, hanem élettapasztalataiból bölcsességet merítő, tiszteletet parancsoló idős asszonyt. Úgy gondolom, az Istennő talán ezen aspektusában válik csak igazán a rejtett tudás, a legmélyebb igazság kútfőjévé. Míg fiatal Szűzként a megtermékenyítésre váró természet ős szellemét, nyers életerejét, Anyaként pedig a teremtő és gondoskodó szülőt reprezentálja, addig Banyaként - a halál felé ballagva - egyre közelebb kerül a misztikumhoz. Az öregséghez az elmúlás, a halál képe társul kérlelhetetlenül - s velük együtt testközelbe kerülnek a titokzatos túlpart, a transzcendencia rejtelmei. Ahogy a gyakorlati, fizikai valóság mind kevesebb szerephez jut, úgy nyer egyre nagyobb teret mindaz, ami rajta felül (avagy kívül) áll. Ily módon ez az időszak - az év sötét fele, amelyben (képletesen szólva) az értelem fénye elhalványul, hogy helyére az intuíció homályos sejtéseibe burkolózott ősi titkok lépjenek - kiváló a mágia mélységeinek fürkészésére.
Áááh, megrekedtek bennem a szavak. Nem tudom megfelelően kifejezni a gondolataimat. Félek, hogy a kívülálló szemével olvasva félreérthető és kifogásolható a fenti eszmefuttatás, ezért itt be is fejezem :) - térjünk át a gyakorlatiasabb ismeretekre.
Az őszhöz a következő megfelelések kapcsolódnak:

Színek: barna, arany, olajzöld (vagy olívzöld), gesztenye, narancs, sárgásbarna, borvörös
Ékkövek: zafír
Jelképek: üst, szőlőlé, bor
Füstölő: pacsuli és kopál
Elem: Víz
Holdfázis: fogyó Hold
Csillagjegyek: Mérleg, Skorpió, Nyilas
Növények: medveszőlő, krizantémum, borszőlő, vetiver, tölgyfazuzmó, sárguló levelek, fehér nyár, és minden egyéb növény, ami ez időszakban nyílik, érik (például mindenféle gyümölcs - alma, körte, barack, kökény, húsos som, boróka stb - , aztán ezidőtájt nyíló virágok - pl. őszi kikerics).
Állatok: mezei nyúl, kígyó, hiúz, mókus, tigris és minden egyéb állat, ami ilyenkor aktív (ld. szarvas, vaddisznó).
Istennők: Ambika, Anieros, Annapurna, Aphrodite, Aphrodite Camaetho, Athéné, Baba Yaga, Ba'u, Brigid,  Cailleach, Campestres, Carpo, Ceres, A Banya, Démétér, Diana, Diké, Erce, Feronia, Gesthinanna, Habondia, Hekaté, Héra, Latiaran, Mama Allpa, Marzana, Modron, Morgay, Pachamama, Pomona, Rugio Boba, Saradevvi, Sif, Tailtiu, Tatsuta-Hime, Vacuna, Xi Wang Mu, Zisa
Istenek: Adad, Baal, Bacchus, Chang Fei, Dionüszösz, Dionüszösz Ignigema, D. Pyrigenes, A Szarvas Úr, Khirhkib, Phanes, Ruevit, Svantovit, Tammuz, Torquaret
Tevékenységek: az ősz kiváló a vízmágiára, a belső munkára, az üsttel kapcsolatos varázslatokra, a jövendölésre (kristálygömb-olvasásra), és mindenhez, ami a bőséggel, aratással, összegyűjtéssel, vadászattal, kéjjel, pénzzel, foglalkoztatással, halállal, bánattal, átalakulással, érettséggel, új tulajdonnal kapcsolatos.

Forrás: Holland, Eileen: The Spellcaster's References (Weiser Books, 2009)

hosszúkarú lugh

saját skicc - persze a határidőnaplóm
volt kéznél, így abba firkantottam le :)

A "hosszúkarú" (Lhámfadha)csak egy volt Lugh dícsérő jelzői közül: nevezték még Ildánach-nak,  Samhildánach-nak (vagyis számos mesterségben képzettnek), Lonnbeimnech-nek (ádáz harcosnak), Macnia-nak (hős fiú), és anyja után mac Ethlenn-nek is. Walesi megfelelője Lleu Llaw Gyffes, Az Erős Kézzel Született Ragyogó. 

Lugh apja a legenda szerint Cian a Tuatha Dé Dannan nemzetségéből, anyja pedig Eithnu, a fomoriai király, Balor leánya. Egy másik, népmesei változatban az apa Mac Cinnfhaleaid, aki bosszúból csábítja el Balor király toronyba zárt leányát, minekutána a király csellel kicsalta tőle párját ritkítóan bőséges tejet adó mágikus tehenét. Eithne azért sínylődik börtönben, mert Balor egy druida jóslatától retteg, miszerint unokája lesz a gyilkosa. Mikor Eithne életet ad hármasikreinek, Balor egy takaróba bugyolálja őket, és elrendeli azonnali vízbe fojtásukat; ám a megbízott szolga figyelmetlenségében az egyik csecsemőt a kikötő vizébe ejti, ahonnan Birog, a Mac Cinnfhaleaid-ot segítő leanan sídhe (tünde-asszony) kimenekíti. 

Mindkét történet azzal végződik, hogy édesapja elküldi a csecsemőt gyámságba, a népmese szerint bátyjához, Gavidához; más hagyomány értelmében a Fír Bolg úrnőjéhez, Tailtiu-hoz. (Tailtiu népét később legyőzte a Tuatha Dé Dannan, őt pedig arra kényszerítették, hogy irtsa ki a breg-i erdőt, hogy ott földművelésbe foghassanak. A királynő belehalt az mérhetetlen erőfeszítésekbe, s az ő emlékének adózott Lugh az Áenach Tailteann megrendezésével).

Az isten legközelebb erőteljes fiatalemberként tűnik fel a színen, méghozzá Tara dombjánál, ahol Ezüstkarú Nuada király székel; szándéka, hogy csatlakozzon a Tuatha Dé Dannan-hoz. Az ajtónálló azonban nem hajlandó beengedni semmirekellő léhűtőket: Lugh csak akkor léphet át a kapun, ha jártas valamilyen mesterségben, ami hasznot hajt Nuada királynak és népének. Lugh felajánlja szolgálatait mint ács, kovács, kardforgató, bajnok, hárfás, hős, költő, krónikás, varázsló, iparosmester, ám az ajtónálló mindre csak azt feleli: már van olyan emberünk, aki képes erre vagy amarra. Mire Lugh visszakérdez: "S van-e olyan, aki képes valamennyire?". Végül így nyer bebocsátást; s mindjárt megnyer egy kőhajítási viadalt Ogmával, a király bajnokával szemben, majd hárfajátékával gyönyörködteti el a tanácsot, eképp bizonyítva szerteágazó tehetségét. 

Ezidőtájt a Tuatha Dé Dannan-t a fomoriaiak sanyargatják, s Lugh értetlenül áll, látva, milyen méla megadással veszi tudomásul Nuada király az elnyomást. Nuada nagy lehetőséget lát az ifjú harci kedvében, bátorságában és tehetségében, s rábízza seregei vezetését: Lugh pedig kiadja a parancsot a fegyverkezésre. 

Miközben zajlanak az előkészületek, Lugh apját, Ciant megöli Tuireann három fia, Brian, Iuch és Iucharba (mentségükre legyen mondva, abban a hiszemben, hogy egy disznót szúrnak le, minthogy Cian épp e formában leledzett). Cselekedetük súlyától megrettenve megpróbálják eltussolni a bűntényt, de Lugh rájön, és hogy elégtételt nyerjen, egy sereg, a lehetetlenséggel határos küldetéssel bízza meg a testvéreket. Brian, Iuch és Iucharba valamennyit teljesítik, csodás erejű varázstárgyakat gyűjtve össze Lugh számára; ám az utolsó utazás során súlyos sérüléseket szereznek. Tuireann kétségbeesett könyörgése ellenére Lugh nem hajlandó meggyógyítani a három fiút a birtokába jutott, minden sebet beforrasztó mágikus disznóbőrrel; a testvérek végül elvéreznek, Tuireann pedig belehal az elvesztésük felett érzett bánatába. 

A Brian, Iuch és Iucharba által megszerzett varázslatos tárgyakkal felvérezve Lugh csatába vezeti a Tuatha Dé Dannan-t a fomoriaiak ellen. A küzdelemben Balor megöli Nuadát, majd Lugh-hal kerül szembe, aki egy parittyakővel kiüti halálos pillantású szemét, s az, Balor tarkóján át távozva hatalmas pusztítást végez a király mögött felsorakozó fomoriai seregben. 

A győzelem után Lugh védtelenül találja a csatatéren Bres, Danu népének korábbi, felerészben fomoriai királyát (más forrásban az ellenség egyik vezérét), aki életéért könyörög. Különböző ajánlatokkal igyekszik meggyőzni Lugh-ot és harcosait: biztosítja a tehenek folyamatos tejelését, az évenként négyszeri aratást, ám a Tuatha Dé Dannan mindegyikre nemet mond. Végül Lugh azzal a feltétellel kegyelmez meg neki, hogy megtanítja a népét a földművelés mikéntjére. 

Lugh életének egyéb eseményei kevésbé jelentősek. Nevéhez fűződik a már említett Assembly of Tailti megalapítása, csakúgy, mint a Lughnasadh ünnepe. Egy költemény szerint végül mérget itatott Bres-sel; arról is szól a fáma, hogy része volt az ír 'fidchell' táblajáték feltalálásában. Számos felesége volt, s az Ulster-ciklus szerint ő volt az atyja a jeles hősnek, Cuchúlainnak.

Negyven évnyi uralkodás után Lugh vesztét végül a nők okozták: egyik - megnevezetlen - felesége viszonyba keveredett Cermait-tal, mire Lugh haragjában megölte a férfit; ám annak három fia, Mac Cuill, Mac Cecht és Mac Gréine bosszúból a Lugborta-tóba fojtotta őt. 

Lugh, a legtöbb istenhez hasonlatosan, hatalmas erejű, egyedi tárgyakat birtokol, ezek közül legjellegzetesebb nevezetes lándzsája (ami a 'hosszúkarú' jelzőt ihlette; de említésre méltó harci eszköze a parittyakő is). A lándzsa olyannyira eleven és vérszomjas volt, hogy fejét álomhozó máktejbe áztatták, hogy nyugton maradjon. Ha közeledett a harc, kiemelték, mire ordítva igyekezett megszabadulni szíjaitól, tüzet lövellt, és ha egyszer sikerült elszabadulnia pórázáról, kíméletlen mészárlást vitt végbe az ellenség soraiban. 

A természeti jelenségek közül a villámot Lugh valamely fegyverével hozták párhuzamba; a szivárványt Lugh parittyarúdjának tartották, s a Tejutat mint 'Lugh láncát' emlegették. 

Lugh-é volt a tengeristen, Manannán legendás kardja, Fragarach, s tőle kapta Aenbharr-t, csodálatos lovát, valamint Sguaba Tuinnen-t, a hajót. Végül, de nem utolsósorban, a krónika megemlékezik Failinis nevű kutyájáról is. 

Az istenség neve a proto-indoeurópai 'leuk' szóra vezethető vissza, amelynek jelentése ragyogó fény (vagy felvillanó ragyogás); s gyakran övezi nap-szimbolika. Ugyanakkor a (nyári) vihar, villámlás, eső képzete is hozzá kötődik, olyannyira, hogy ha Lughnasadh ünnepén gyengéd eső szemerkélt, azt a résztvevők az isten jelenléteként értelmezték. Korábban egyértelműen Napistenként definiálták: a történelem során párhuzamba állították Apollóval, később Merkúrral, majd Wotannal, Woden-nel, Odinnal is. 

Érdekes megfigyelni, hogy élettörténetében milyen nagy szerepet játszik a hármas szám. Két ikertestvérrel együtt látta meg a napvilágot; atyjának két fivére volt; Tuireann három fiát küldte a halálba; s végül vele is három testvér végzett. E motívum jelentőségét mutatja, hogy a Lugh-ról nevezett, mintázott egyéb mondabeli hősök (Lugaid Riab nDerg, Lugaid Mac Con Róí és Lugaid Mac Con) történetében is helyet kap. A Párizsban talált, háromfejű férfialakot formáló kelta istenszobrocskáról ma úgy tartják, Lugus-t (Lugh megfelelőjét) ábrázolja. Lugus egyes feltételezések szerint klasszikus istenhármasságot rejt magában: Esust, Toutatist és Taranist. A kelta emberáldozatok 'hármas halála' talán épp ez isteni hármasságra mutat vissza.

Származása és a Tuatha Dé Dannan-hoz való csatlakozása azt sejteti, hogy figurája "kívülről jött" a kelta mitológiába. Nevét számos település őrzi tovább: Lyon (eredetileg Lugdunum), Laon, Leyden, Carlisle (eredetileg Caer Lugubaliun), sőt, vélhetőleg London is (Lugh-dunum). Alakjában a meghaló és feltámadó gabonaistenség vonásai is tükröződnek; mitológiájában e téma két szálon - Tailtiu és Bres révén is - megjelenik. 

Kisandítottam az imént az ablakon: sötétszürke felhők gyülekeznek odakint. Még a végén valóban szerencsénk lesz Lugh jelenlétéhez a mai sabbaton :). 

Áldás!

Eső

virradat

a fény ura

...

"Ezer ágabogán ezer misegyertya

Gyújtatlan gyúladjék, oltatlan aludjék"

...

egy év, egy nap

Tavaly ősszel elhatároztam, hogy annak rendje s módja szerint letöltöm a hagyományosan egy év, egy nap hosszú tanulóidőt, hogy aztán teljes jogú boszorkánnyá avassam magam. Elég gyermeteg elképzelés volt. Azt hittem, hogy az elkövetkező hónapok a tárgyi ismeretek halmozásáról fognak szólni. Eltökéltem, hogy fejest ugrok mind a wiccával, mind a mágiával kapcsolatos adatok halmazába, és jövő ilyenkorra méltó leszek a 'wicce' (az angol 'wise' szóból eredő megnevezés, jelentése: bölcs, tudó) titulusra.

Nos, visszatekintve az azóta eltelt esztendőre, nem mondhatnám, hogy érdemben többet mutathatnék fel bármely okkult területen. Épp csak egy hajszálnyival ismerem jobban a - teszem azt - rúnajóslást, tarot-t vagy az asztrológiát, ami pedig a gyakorlatot illeti - jobb nem is részletezni:).

Mégis rengeteget tanultam ezalatt a háromszázhatvanhat nap alatt. Nem a boszorkányságról, varázslásról - hanem önmagamról. Noha továbbra sem állítom, hogy tökéletesen tisztában volnék vele, ki vagyok, mit akarok az élettől, mi a sorsom, azt már kezdem kapisgálni, merre keresgéljek. Lehet, hogy még nincs kiforrott hivatástudatom, énképem, de felismertem a legfontosabb mérföldköveket az önmagam igaz megvalósításához vezető úton. 

Talán bűbájos élményekben szegényebbnek bizonyult ez az esztendő, mint a tavalyi, azonban annál több érzelmi tapasztalatot hozott. Múlt november óta hosszú utat tettem meg, amely bővelkedett a megpróbáltatásokban. Igaz, a kívülálló szemével nézve apró-cseprő problémákról van szó, amelyeket feleslegesen túldramatizáltam - számomra azonban jelentőségteljes mélypontok voltak. Rajtuk keresztül szembesültem a gyengeségeimmel és erősségeimmel, s megismertem a burokba zárt kicsiny világomat övező rideg valóság bizonyos szegmenseit is. Megértettem, hogy nem menekülhetek tovább az önálló döntésekkel járó felelősség elől, s hogy senki nem akadályozhatja meg álmaim valóra váltását, csak én magam.

Nem tudom, jobb ember lettem-e az eltelt hónapok hatására. De hogy kiforrottabb személyiség, az bizonyos. Így aztán mikor ma hajnalban elindultam a Csókakőre, még csak el sem terveztem, hogyan fogjak hozzá az önavatáshoz, de nem is éreztem túl fontosnak a körítést. Azzal, hogy ott voltam, és felajánlottam magam az isteneknek, épp eleget tettem. Úgy gondolom, ez a ceremónia nem egyfajta beteljesülés, nem egy folyamat vége, nem egy bizonyos státuszban történő megállapodás, hanem az első lépés egy élethosszig tartó úton. Nem mondhatnám, hogy illendően történt, vagy hogy katartikus spirituális élményt jelentett (amikor az ember öt fokban mezítláb tapicskol a harmatos fűben, valahogy kevésbé képes elvonatkoztatni), és nem változtatta meg mintegy varázsütésre a személyiségképemet. De kezdetnek megtette. 

Hogy kissé földhözragadtabb tónusban folytassam, mit ne mondjak, tényleg béna egy szertartás volt., habár rendesem megadtam a módját, már ami a külsőségeket illeti. Méltóságteljes sziklaormok, erdőborította, ködbe burkolózó völgy,  hollókárogás, szertartási ruha, ékszerek, athamé, minden, ami kell. Mindeközben végig attól rettegtem, hogy valami hozzám hasonló futóbolond egyszercsak kilép a szirttetőn elterülő kis tisztásra, és jól körberöhög. Akármilyen fennköltnek éreztem is az alkalmat, egy kívülálló valószínűleg nem ceremoniális öltözékben feszítő boszorkányt, hanem valami fantasy-tucattermék dísztőrrel hadonászó bolond kis hippit látott volna bennem, aki fürdőköpenyt  visel halásznadrággal, és - horribile dictu - mezítláb van.

Ráadásul majd szétrobbant a fejem a kialvatlanságtól, és hát a hőmérséklettel kapcsolatban is voltak fenntartásaim. Ennélfogva aztán egy rendkívül lebutított, alig félórás, rögtönzött kis rituálé keretében fejeztem ki azon óhajom a mindenség felé, hogy segítsen rátalálni a nekem szánt útra, és avasson be titkaiba. Emellett néhány szóval felkértem pártfogó isteneimet, hogy támogassanak. Thor mellé végül nem Talayát, hanem Boldogasszonyt választottam - habár Talaya továbbra is kedves a szívemnek, ha már nekünk, magyaroknak  van egy saját, originál istenasszonyunk, az ő kegyeiért fohászkodtam. Aztán rövid úton bontottam a kört, és visszavedlettem farmerba-pulcsiba, mielőtt befagyott volna a sejhajom. Mivel fotózás ürügyén léptem le otthonról, elkattintottam néhány képet is; ld alább.

 

nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?

Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 

Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...

Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.

Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 

Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 

Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)

Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 

Áldott Mabont kívánok!

Hulló Eső, 2011 szeptember 18

naphimnusz

Ó, Nap-Atyám,
Úgy vártam rád az éj után!
Te vagy, kit ünnepel a Föld
Az új nap hajnalán

Ó, Nap-Atyám,
Áraszd áldásodat rám,
Add, hogy megleljem az utam
Aranyfényed nyomán

Ó, Nap-Atyánk,
Bölcsességed ragyog le ránk,
Vezess szereteted melegével,
Tiszta égi láng!


Hangfelvétel:

újra itthon

No, hát visszatértem.

Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni az elmúlt hétről. Olyan csodás volt a háborítatlanság, a csend, a mindennapok rohanó, zajos taposómalmától való elszakadás! Az életvitel a hegyen a legegyszerűbb, s egyben legfontosabb teendőkre redukálódik le, összhangban a természet ritmusával. Csak a legszükségesebbekkel kell törődnöd: úgymint alvás, evés, esetleg némi szórakozás (olvasás, beszélgetés, kártyázás):). Nincsenek komplikált emberi kapcsolatok, nincsenek sürgető feladatok, nincsenek bonyodalmak, zűrzavaros élethelyzetek, feszült szituációk, nincs teljesítménykényszer, nincs versenyszellem, elmarad az örökös kapkodás és türelmetlenség. Csak te vagy, meg a természet, amely körülölel, s minden más átértékelődik. Az válik a leglényegesebbé, hogy megfigyeld a felhőket az égen, reggelenként öleléssel köszöntsd a fák egyikét-másikát, ránevess az első keltikékre és somvirágokra, esténként végignézd, ahogy a Nap a láthatár kékes párájába süpped. Mennyei állapot.

Nem csoda, hogy néhány nap után elkapott az ihlet, és négy dallal, meg az alább közölt, Holdanyát köszöntő verssel gazdagabban tértem haza. Az elmúlt időszakban már-már aggódtam, amiért egyetlen épkézláb ének vagy ima sem jutott eszembe; attól tartottam, végleg elhagyott az intuíció. Az elmúlt hét azonban rádöbbentett, hogy csak a stressz, a szüntelen szorongás és hajszolódás nyomta el bennem az efféle hajlamokat. Megdöbbentő volt, hogy mennyire kisimultam a Gerecse hatására: s ahogy napról-napra egyre nyugodtabb lettem, sorra törtek fel belőlem a verssorok, dallamok. Persze csak amolyan Hulló Eső-mértékkel mérve értékelhetőek, egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan fülnek is tetszenének; viszont valóban spontán, a lelkem mélyéről, őszinte érzelmekből születtek, s számomra már ez is nagy öröm.

No meg aztán ez az egy hét minden szépségén és rekreatív vonatkozásán túl a hitéletemet is felpezsdítette. Ami az elutazás előtt megfogalmazott kételyeimet és bizonytalanságaimat illeti, nos, néhány kérdésre választ kaptam. Nem csoda, hisz napról-napra a saját bőrömön tapasztaltam a természet közelségét, a maga nyers vadságában; napról-napra Földanya ölelésében lélegeztem, s végignéztem Nap-atyánk aranyló diadalmenetét; s minden áldott pillanatban éreztem ezt a csodás, sokszínű, káprázatosan szép világot átszövő, titokzatos, kiapadhatatlan őserőt. Úgy tűnt, a virágok visszamosolyognak rám; a vén fákat átölelve elképzeltem, ahogy gyökereimmel a földbe hatolva rákapcsolódok az erdő vérkeringésére; a napsütötte kövek, sziklák langymelege szelíd biztatást sugárzott. Újra felismertem, hogy a Nagy Istennő jelenléte állandóan körülvesz bennünket, s hogy a természet minden eleméből az ő alakja rajzolódik ki. Amikor leheveredtem a kakukkfűvel benőtt, puha talajra, az ő szívverése lüktetett abban; az égen vándorló felhők róla beszéltek. Ismét eltöltött a boldog bizonyosság afelől, hogy a nekem rendelt ösvényen járok, s ha keresem, megtalálom az isteneket.
Csütörtök-pénteken egész nap esett, bevallom, nekem ez tetszett a legjobban:). Addigra fokról-fokra kizöldült az aljnövényzet, s a párás nedvességben a fatörzseket, no meg a kis házikónkat ellepő mohok és zuzmók és megszínesedtek. A dombok közé telepedett köd, a szüntelen permetező langyos esőcseppek és a rengeteg áhítatos hallgatása mélyen megragadott. Reggel felkaptattam a hegycsúcsra, és majdnem egy órán át tartózkodtam ott. Előzőleg azt terveztem, hogy az athamémmal felszerelkezve rövid szertartást hajtok végre, amelynek elsődleges célja az istenek megszólítása, az imádkozás lett volna, de végül ott és akkor, a pillanat hevében belevágtam. A süvítő szélben hosszan fohászkodtam az Istennőhöz és az Istenhez, hogy segítsenek leküzdeni a rossz tulajdonságaimat, megszabadulni mindazon jellemvonásoktól, amelyek hátráltatnak a lelki és spirituális kiteljesedésben, s adjanak békét, kiegyensúlyozottságot, belső harmóniát. Arra kértem őket, segítsenek, hogy mindazon adományokat, pozitív jellemvonásokat és tehetséget, amelyeket tőlük kaptam útravalóul, ki tudjam bontakoztatni a saját és a körülöttem élők örömére, javára, s ne hagyjam puszta lustaságból, nemtörődömségből, patópáli kényelmességtől hajtva elkallódni. Azért is fohászkodtam, hogy legyen bennem elég felelősségérzet, kötelességtudat, elszántság és kitartás a feladataim teljesítéséhez, a mindennapokban való helytálláshoz; éleslátás, hogy felismerjem, mikor mire kell időt és energiát áldozni. Hogy a vallási életem és boszorkányi pályafutásom mellett az egyetemi tanulmányaimat és az emberi kapcsolataimat se hanyagoljam el, hogy dönteni tudjak, mikor melyiket helyezzem előtérbe. S végül, hogy szeretni képes és szerethetőbb személyiséggé váljak.
Nagyon jólesett kiönteni a szívem, belesuttogni a szélbe aggodalmaimat, kétségeimet, mindazt, ami miatt bűntudatom volt vagy amitől féltem. Csak járkáltam körbe-körbe a vadkörtefákkal szegélyezett tisztáson, és soroltam a litániát:), végül ledőltem a földre és hosszan feküdtem ott, figyelve a szürke esőfelhők vad vágtáját. Úgy éreztem, Földanya meghallotta a hangom.
Hazajönni nagyon nehéz volt. Némiképp mókás is, minthogy utolsó nap egy fiatal tölgysarj képében felfedeztem leendő seprűm nyelét. Korábban is megfordult a fejemben, hogy ha úgy adódik, keresek varázspálcának vagy seprűnek való fát, de aztán letettem a projektről. Hát, a seprű maga talált meg, egyszercsak belebotlottam egy ideális jelöltbe; ráadásul már elhalt (bár még nem korhadt) ágról volt szó, így nem okoztam fájdalmat az anyafának azzal, hogy lefűrészeltem.
Egyszóval, egy körülbelül 1'80 magas, csuklóvastagságú bottal vándoroltam Tatától Pestig, majd onnan haza, mindezt egyheti kosszal és két elnyűtt hátizsákkal kiegészítve. De nem ez zavart elsősorban. Amint beléptem a házunk ajtaján, megrohant az elmaradt tanulmányi kötelezettségek és otthoni feladatok miatt érzett sürgető szorongás. Egyik pillanatról a másikra rám zúdult egy halom tennivaló, és a velük járó türelmetlen feszültség is. Fél órával később máris visszazökkentem a megszokott, örökös ingerültséggel fémjelzett életritmusba, és a lelki béke odalett. Egészen elkeseredtem.
Mindazonáltal megfogadtam, hogy többet fogok járni-kelni a természetben, s gyakrabban kimozdulok itthonról; például rendszeresen meglátogatom a falunk feletti sziklaormokat, s bebarangolom a környék erdeit. Remélem, tényleg így lesz, mert az efféle kiszabadulásnak felbecsülhetetlen értéke van. Addig meg igyekszem higgadtan, türelemmel és derűvel szemlélni az elém kerülő megpróbáltatásokat, s nem aggódni többet a kelleténél. Az istenek segítsenek benne :).

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-03-20

green man 2

Térjünk rá a mitológiai párhuzamok kérdésére, hiszen ahogy említettem volt, a zöld ember több pogány istenséggel rokon vonásokat mutat. Köztük van természetesen Cernunnos, a kelta népek rejtélyes Szarvas Istene, Sylvanus (az erdők római ura), vagy az újjászületést zöld bőrével is reprezentáló Osiris, a hozzá hasonlóan élet és halál felett diadalmaskodó mezopotámiai gabonaisten,  Tammuz, a skandináv Frey és Wotan. Az angliai Suffolkban előkerült 4. századi római kincsek egyikén, egy ezüst tálca középpontjában egy levélkoszorús maszk látható, amely Bacchust idézi. Neptunust és Oceanust is eszünkbe juttathatja, amennyiben az arcát övező leveleket tengeri növényeknek tudjuk be.
Nem csak istenek, de legendabéli alakok, sőt, mesefigurák is tükrözik a green man természetét, így Puck, Pán Péter, Robin Goodfellow, Jack-in-the-green, John Barleycorn, vagy a Zöld Lovag. Európán kívül Mike Harding szerint (ld: A Little Book of the Green Man, illetve a szerző weblapja) hasonló ábrázolásokat láthatunk Borneón, Nepálban és Indiában. A legkorábbi leveles fej egy 8. századi Rajasthan-i templomban található, de Harding szerint a libanoni és iraki fejek a 2. századra datálhatók. A 11. században a templomos lovagrend által épített, román stílusú jeruzsálemi templomokban szintén felfedezhető e szimbólum. Harding következtetése szerint a motívum eredeti hazája Kis-Ázsia, ahonnan kőfaragók hozták magukkal Európába. Ezt az elképzelést támasztja alá Tom Cheetham, az iszlám misztika kutatója, aki a szúfizmus egyik alakjában, Khidr-ben véli felfedezni a green man megfelelőjét. Khidr neve maga is annyit tesz, ’A Zöld’, s a köré fonódó legendák némelyikében Osirishoz hasonlóan újjászületik. Tőle származik az ihlet és a lelkesedés, fáradhatatlan és elkötelezett munkavégzésre ösztönöz. Fehér fényként, a fűszálon megcsillanó fénysugárként, vagy belső hangként mutatkozik meg. A normál kapacitáson felüli teljesítőképesség előmozdítója, s egyfajta kultúrák közti kapocsként talán azért is volt oly népszerű díszítőelem a középkorban, mert a kőfaragók úgy hitték, tőle származik mind az inspiráció, mind a kivitelezéséhez szükséges tetterő.
Ha már az analógiáknál tartunk, nem szabad elfeledkeznünk Jack-in-the-green-ről, vagyis Zöld Jackről, akit egyesek azonosítanak a green man-nel. Zöld Jackről röviden annyit érdemes tudni, hogy a május elsejei felvonulás hagyományos figurája volt, általában levelekkel és virágfüzérekkel díszített zöld maskarába öltözött férfi testesítette meg, s alighanem szintén a természeti megújulás szellemét reprezentálta. A viktoriánus időkben háttérbe szorult, a mértéktartóan szemérmes közvélemény ellenezte a zajos, iszákos, pajzán karakter színre lépését. Az 1970,- es, ’80,-as évek óta Angliában ismét a karneváli forgatag élére állt, s mind népszerűbb. Minőségileg alighanem ugyanazon fogalomkört testesíti meg, mint a tárgyalt ’green man’- szimbólum, - az persze kérdéses, hogy ugyanazon személyt jeleníti-e meg.
Az újpogányság képviselői, legalábbis a wiccák java, a zöld embert Cernunnossal rokonítja. Ha elvonatkoztatunk a konkrét megnevezéstől, a különös figura az élet ciklikus megújulását, a természet őserejét, az erdő vadságát, ugyanakkor termékeny gazdagságát, s ilyenformán Szarvas Istenünk egy aspektusát jeleníti meg a számunkra. Talán nem meglepő, hogy még a kereszténység hatalmát hirdető építményekben sem maradt magára: társa Sheela-na-Gig, vagyis szemérmetlen Sheela, a hasonlóképp rejtélyes, múlt-idéző mitikus figura. A következő bejegyzésben róla fogok megemlékezni.

Tammuz

A mildenhalli római kori ezüstkincsek közt talált tálca, középpontjában vélhetőleg Bacchus-sal

Kell-e bemutatnom? Cernunnos:)

Hasonlóképp közismert figura: Frey

Khidr

Osiris

Jack-in-the-Green egy 18. sz. - i ábrázoláson

Jack-in-the-Green napjainkban:)

green man 1

Minthogy közeledik a tavasz, s lassan zöldbe öltözik a táj, eszembe jutott egy idevágó téma.

Aki a pogánysággal vagy közelebbről a wiccával barátkozik, előbb-utóbb biztosan belefut a "green man" néven ismert misztikus figurába. A gótikus templomok és középkori épületek klasszikus oszlopdíszeként feltűnő faragvány eredete, jelentéstartalma, értelmezése a múlt ködébe burkolózik.

A zöld ember legtöbb ábrázolása egy levelekkel körülvett vagy levelekből felépülő arcot formáz. Szájából, orrából ágak, indák burjánzanak elő, amelyeken olykor virág vagy gyümölcs díszlik. Egyszerűbb megjelenési formájában egy fej kukucskál ki a növényi hajtások sűrű szövedékéből; máskor haját és szakállát is lomb helyettesíti, s végül, találkozhatunk az összefonódó iszalagok kuszaságából kirajzolódó, épp hogy érzékelhető arccal. Gyakori dekorációs elem világi és egyházi épületekben egyaránt, általában oszlopfőkön láthatő. Nevéből is adódóan a stilizált vonások férfit idéznek, női változata elvétve ha akad. Három altípusa különíthető el:

- 'foliate head' . teljes egészében levelekkel borított fej
- 'disgorging head' - indák erednek a szájából

- 'bloodsucker head' - minden arcnyílásából növények hajtanak ki (csak tudnám, miért nevezik " vérszívó fejnek" ?!)

A motívum elsősorban angolszász nyelvterületen elterjedt, de más kultúrákban is felbukkannak hasonló ábrázolások. Valamennyi megjelenési formája a természetes vegetáció, a tavasz, a megújulás szellemét sugallja. A gótikus építészet Európa-szerte történő meghonosodásával eljutott hazánkba is; vélhetőleg nem szerves része a magyar folklórnak, a nyugati mesteremberek hozták magukkal. Raymond Buckland szerint a frissiben megtérített, pogány hagyományaikra még emlékező hajdani kőfaragók azért vésték bele az épülő templomok tartópilléreibe egykori istenük arcát, hogy eképp biztosítsanak neki helyet az új vallás szentélyében. A díszítőelem utóbb megtöltekezett keresztény tartalommal, példának okáért az egyik soproni templomban már mint "Jézus arcát" reklámozzák. Jól tudjuk, hogy a korai hittérítők sok esetben nem tudták maradéktalanul kigyomlálni az adott nép kultúrájában szervesen gyökerező ősvallást, s igyekeztek annak elemeit beemelni a kereszténységbe, így könnyítvén meg az átmenetet. Meglehet, a 'green man' épp e folyamat ékesszóló bizonyítéka. A 11. századtól kezdve napjainkig népszerű és gyakori motívum; sírköveken és emlékműveken is láthatjuk, zöld színével és a körülötte pompázó vegetációval az élet örök körforgását, a  feltámadást, újjászületést jelképezve. Buja levélkoszorúja utalhat az "eretnek" hagyományok túlélésére, elpusztíthatatlan életerejére is. Rokonítható a mitológiai "woodwose" - zal, aki a természet megújulását, termékenységét reprezentáló erdei szellem (erdei vadember). Utóbbihoz hasonló figura a magyar néphit "vadöreg" - je. Ez az erdőlakó szerzet szeszélyes, úrhatnám természet, aki mélységes gyanakvással tekint az emberre. Különösen a favágóknak kellett tekintettel lennie rá: hússal és borral tisztelték meg, s a munka végeztével hátrahagytak neki egy-egy áldozati tuskót. Jól is tették, hiszen ha megmérgelődött, a vadöreg elkorhasztotta a döntésre jelölt fákat, baleseteket okozott, s hazafele mentükben tobozokkal dobálta meg a társaságot. Ha viszont jól tartották, még a munkába is besegített, míg a favágók pihentek (forrás - Magyar Néprajzi Lexikon, illetve Kandra Kabos: Magyar mitológia). Nem kizárt, hogy a vadöreg legendája a szomszéd népek közvetítésével nyugatról gyűrűzött be a kárpát-medence sokszínű kulturális szövedékébe, s ily módon akár valódi rokonságban is állhat a 'woodwose'-zal.

Visszakanyarodva eredeti témánkhoz, a 'green man' a középkor későbbi évszázadaiban és az újkorban is népszerű maradt. Újkeletű variációiban nem csak faragványként, hanem vízköpők, kovácsolt maszkok, grafikus ábrázolások, üvegfestmények formájában is megjelenik (sőt, Numa Guyot, a svájci vésnök 1887 - ben ex librist tervezett e motívummal). Ezzel párhuzamban fokozatosan elvesztette eszmei tartalmát, s átalakult puszta dekorációs elemmé. Nagy-Britanniában a zöld ember reneszánszát élte a 19. században, amikor a neogótika és az Arts and Crafts korszaka dívott. A figura köré szövődő mitikus homály számos művészt is megihletett. Közismert a Whitefield Green Man, Paul Sivell faragványa, amelyet egy élő tölgyfa elhalt ágából vésett ki a mester. A zöld ember legnagyobb szabadtéri szobra Toin Adams nevéhez fűződik, aki Birminghamben alkotta meg 12 m. magas remekművét. A további hírneves alkotások listáját megtaláljátok az angol nyelvű wikipédia oldalon, némelyikről még fénykép is akad :) - én nem vesztegetem rájuk a szót tovább.

Folyt. köv.

áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.

Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.

A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.

Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.

Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19

mélyrepülés

Nem akartam a cohkka feletti örvenkedésemet borúlátóbb gondolatokkal folytatni, de muszáj.

Akárhogy szépítgetem a dolgot, úgy érzem: összecsapnak a fejem felett a hullámok. Fullasztóan telepszik rám a tudat, hogy az elmúlt közel öt és fél év minden munkájának a következő három hétben kéne eredményt hoznia. Minden eddigi erőfeszítésem, a vizsgákra, zéhákra, gyakorlatokra és házidolgozatokra fordított összes energia lényegében arra csúcsosodott ki, hogy eljussak ide: a diplomavédés és az államvizsga küszöbére. Mondhatnánk úgyis, hogy mindaddig, amíg nem teljesítem utóbbiakat, minden eddigi részsiker, apró győzelem tulajdonképpen semmitérő. Bármit profitáltam is belőlük menet közben (tárgyi tudást, tanulási módszertant, koncentrációs készséget, élettapasztalatot, stb), a bukás tükrében nem tudnám értékelni e "járulékos hasznokat".

 A szakdolgozatom fogadtatásáról még mindig semmi hír, úgyhogy továbbra is kétséges az eredmény. Az államvizsgáról kiderült, hogy a leghúzósabb része minden bizonnyal a természetvédelmi jog lesz, amelyet én nagyvonalúan az utolsó hétre ütemeztem.

Szerdán afféle "hagyjatok csendben megdögölni" - hangulatban voltam, csütörtökre ez továbbfejlődött az "ide a rozsdás bökőt" - lelkiállapottá, mostanra pedig vérben forgó szemekkel fantáziálgatok arról, hogyan dobok bombát mindkét egyetemre.

Annyira elképesztően hihetetlennek tűnik, hogy kicsivel több mint két hét múlva - akár így, akár úgy -  túl leszek a nagyján! Persze ha az államvizsga netán nem sikerülne (amire azért van némi reális esély), s mellette a gyógynövényes szakon is elbaltázom a zéhákat, tehát az egész félév egy tökéletes csődsorozattal zárul, az valószínűleg némiképp oxidálja majd a karácsonyi hangulatot. Bele se merek gondolni.

Oké, már megint túlspilázom a dolgot. Eddigi tanulmányaim során minden nagyobb lélegzetvételű vizsga előtt belehajszoltam magam valamiféle öngerjesztő pánikörvénybe. Az utolsó napokat a csúfos bukásról vizionálva, mélységes depresszióba süllyedve vegetáltam át, öntudatvesztésig ismételve és ismételve a tételeket, miközben úgy éreztem magam, mintha a társadalom megbélyegzettje, érinthetetlen pária, leprás haldokló vagy valami hasonló, magányra és megvetésre kárhoztatott nyomoronc volnék. Emlékszem, mikor fás szárú fajismeretből vizsgáztam: előző éjjel a monitor előtt görnyedezve magoltam, és elmondhatatlanul irigyeltem a vizsgán sikeresen túljutott lakótársnőmet, amiért fényűző gondtalanságban fürödve mókázott a barátjával. Úgy éreztem, egyszerűbb volna másnap egyenesen a vágóhídra vonulni bégetve, mint betenni a lábam a Növénytani Intézet kapuján.

Hiába mondogatom magamnak, hogy mostanra már oly mindegy, hogy decemberben vagy esetleg jövő nyáron teszem-e le az államvizsgát, hogy a szakdolgozat leadása volt az igazi mérföldkő, a többi már csak hab a tortán, egyre kevésbé hiszem el. Ösztönszinten rágörcsölök a témára, mert az a rohadt teljesítménykényszer arra sarkall, hogy csináljam meg most, mégha beledöglök is.

Félek. Röviden és tömören.

Vajon miért nincs bennem elég hit, hogy bízzak az isteni közbenjárásban? Nem vagyok elég alázatos, elég elkötelezett? Az Úr és az Úrnő annyit segítettek az elmúlt időszakban, és én mégsem tudok teljes szívemből rájuk támaszkodni. Talán még mindig nem veszem elég komolyan a vallásom: talán még mindig csak eljátszom, hogy boszorkány vagyok, eljátszom, hogy varázsolok, s gyermekként örülök a sikereknek, de a megpróbáltatások elől visszamenekülök a konvenciók világába, a racionalitások józanul és kiábrándítóan rideg, stabil talajára.

No, hát nem leszek kételkedő gyaur és punktum. Mit nekem nyolc zéhá meg egy államvizsga, ha mellettem állnak az égiek (meg némi bűbáj)? :)

(bárcsak őszintébb lenne az a szmájli

valahogy kifogyott belőlem az ösztönös indíttatás, hogy valamiféle pozitívumra hegyezzem ki a mondókám végét

csak a rend kedvéért biggyesztek oda egy-két derűlátó frázist)

Áldás kísérjen mindenkit!

Hulló Eső, 2010-11-27

apropó

Lassan illendő lesz bemutatnom valami hálaszertartást az isteneknek. Ma megtudtam, hogy a hétfőn írt zh-m -különféle szerencsés körülmények közrejátszásának eredményeképp- kimagaslóan jó lett. Senkit nem akarok a részletekkel untatni, elég az hozzá, hogy egy gyerekkoromtól kezdve szívből megvetett és csak a túléléshez szükséges mértékben tanult tantárgykörből írtunk, és én már jóelőre rettegtem :). Igaz, tanulgattam is, már amennyire tőlem telt, no meg a felkészülés crescendójaként elvégeztem egy végtelenül lebutított szerencsehozó-varázslatot. Felhasználtam hozzá egy kis borostyánkövet, amelyet aztán másnap nyakláncként viseltem, és hát minden jel szerint bevált, szóval most :))) S mivel nem ez az első alkalom a közelmúltban, hogy valamely kérésem meghallgatásra talált, azt hiszem, ideje volna köszönetet mondani. 

csak ennyi

Áldás kísérjen benneteket

Hulló Eső, 2010-10-27

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

damh the bard: the mabon

Magyarázat a dalszöveghez: a küszöbön álló napéjegyenlőség pogány körökben közkeletű nevét a walesi Mabon (Maponos, Maponus, Mabon fab Modron, Mabomus) istenségről kapta, akinek anyja Modron termékenységistennő volt. Mabon nevének jelentése 'istenfiú', a fiatalság, a vadászat, a költészet, zene, s az egészség istene. Habár nem áll szerves összeköttetésben a betakarítás ünnepével, Damh rá utal, róla énekel az alábbi sorokban. 

mabon szele jő....

Dal Mabonra

e......................a
Mabon szele jő
h.....................G
Köd-szövögető
C...................D
Ajtón, s ablakon
a................H7
Kopog az idő...

e.......................a
Könnyezik az ég
D............G
Elsiratja még
C.............h
Illanó napok
.........e-E-e
Emlékét

Búcsúzik a nyár
Fák sóhaja száll
Felleg-trónuson
Ül Magyalkirály

Harmattól reszkető
Rozsdás szemfödő
A néma dombokon
Az erdő...

Hová tűn a fény,
S vele a remény?
Nap-Úr szendereg
Álom rejtekén

A föld hideg, kopár
Gyümölcsbe zárva vár
Halálon innen-s túl
Tavasz és nyár

Szunnyad az Istennő
Méhében a jövő
Almamamg, búzaszem
Aranyló szőlőtő

Mint pókhálót tépi szét
Az idő szövetét
A lassan forduló
Évkerék.

a.............................e
Hát járd a táncot még
D....................e
Járd, amíg lehet!
a.............................e
Nevess, ahogyan rég
G..................D
Érezd az életet!
a................................e
Őszre tél, tavaszra nyár
h....................e
Az idő körbejár
a..........................e
Földanya, Napatya
D......................G
Tárt karokkal vár

Lallala..

Hangfelvétel:

(Hulló Eső, 2010-09-19)

útmutatás

Az Istennő útjai kifürkészhetetlenek. Ez még akkor is igaz, ha egy keresztényi gyökerű szólásmondás elferdítésére alapoztam:)

A tegnapi idegháborút követően komolyan elkezdtem fontolgatni a varázslat lehetőségét. Ahogy írtam, a saját lelki békén, mentális kiegyensúlyozottságom, valamint a testvérem fúria-természetének megszelídítése érdekében egyaránt a mágiától remélek segítséget. Elalvás előtt arra kértem az Úrnőt, hogy adjon jelet, mutasson utat, valamilyen módon éreztesse, hogy nem hagyott magamra, hogy figyelemmel kíséri a megpróbáltatásaimat.

És lám: ma délelőtt édesanyámmal a kertünk átalakítása került szóba, s ezzel kapcsolatban a kerítés mellé ültetendő örökzöldek. Anyu a tiszafára hajlik, ami nagy kedvencem, de nem abban a másfél méteres csihatag formájában, amit a kertészetben árusítanak. Így ezúttal inkább a magyalra voksoltam, és gyorsan gép elé vágtam magam, hogy összegyűjtsek róla némi infót kedves szülém számára:). No és mi bukkan elő a google találatok között? Egy blog, amelyen angol nyelvű ezoterikus irodalom kivonatos fordítása várja az érdeklődőt. A magyalról szóló cikk - azon túl, hogy sok hasznos (élettani és termesztési)infót tartalmazott - a következő tudnivalókról tájékoztatott:

"... A kelta Ogham 8. fája. A helyreállított egyensúlyt, irányt, a feltétel nélküli szeretetet jelképezi, valamint az érzelmi zűrzavaroktól való elkülönülést.... A sötétség közepén az életerőt jelképezi. Kiegyensúlyozott erőt hot, amely pozitív tettek felé vezérel. A negatív érzelmek, mivel zűrzavart okoznak bennünk, nagyban gyengítik életerőnket. Negatív gondolatmintákat hoznak létre, amelyek kihatnak a testre és betegségeket okoznak. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy milyen hatással lehetnek negatív érzelmeink másokra és magunkra, jobban felelősséget tudunk vállalni a viselkedésünkért. A magyal arra bíztat, hogy fejezzük ki érzelmeinket, hozzuk a dolgokat felszínre, hogy megoldást találhassunk... A magyal átalakulást hoz. A lelkünkben levő Tüzet jelképezi, az akaraterőnket, hogy változásokat hozzunk létre a felsőbb jó érdekében... Bosszúálló gondolatok, gyanú, irigység, féltékenység, gyűlölet kontrollálására, túlérzékenységre, ingerlékenységre, azoknak, akik mindenben és mindenkiben hibát keresnek és találnak. Még akkor is, ha ezek az érzések nem kerülnek a felszínre, csak belülről emésztik az illetőt. A magyal segít napvilágra hozni őket, és helyreállítani az egyensúlyt... Segíti a pozitív életerő áramlását, hogy túlléphessünk a negatív érzelmeken, újra megtanuljuk szeretni és elfogadni önmagunkat és másokat... Gyógyító tulajdonságai: kiegyensúlyozó erőt hoz, ami a feltétlen szeretet és együttérzés irányába vezérli a tetteinket, és segít elhatárolódni az érzelmi zűrzavaroktól. Az irányított gondolatok erejét is segíti, pl. üzenetek, gyógyítás küldése, főleg azok részére, akikkel érzemileg nehezen tudunk összhangba kerülni. "

(forrás: Boszikönyvek )

Hát nem fantasztikus? Mintha egyenesen tanácsot kaptam volna az Isteni Pártól a varázslat technikai részleteit illetően. Sokat törtem a fejem, hogy milyen hozzávalókat használjak - általában Eileen Holland Boszorkánypraktikák c. művét veszem alapul, noha kételyeim vannak a megbízhatósága felől. Az, hogy rábukkantam a fenti leírásra, talán valóban égi jel: egyenesen a felsőbb hatalmaktól érkezett iránymutatás :). Hiszen a magyal mágikus hatásai nem csak az én kiegyensúlyozatlanságomra, fals önértékelésemre, túlérzékenységemre, zűrzavaros érzelemvilágomra jelenthetnek gyógyírt, hanem a nővérem irigységre, féltékenységre hajlamos, gyanakvó, rosszmájú, telhetetlen és ingerlékeny temperamentumára is. (itt szeretném megjegyezni, hogy az elmúlt napokban sok negatívumot írtam róla, de ezek mellett természetesen számos jó tulajdonsága is van!) Nekem segít a zaklatottság leküzdésében, a belső egyensúly megtalálásában, a túlérzékeny, hisztérikus idegállapot normalizálásában, önmagam valós megítélésében; a testvéremnek pedig mások elfogadásában, s az állandó elégedetlenségtől, hiányérzettől való megszabadulásban. Ráadásul ránk maradéktalanul igaz, hogy kevés érzelmi közösség van köztünk (a jellemünk meglehetősen különböző, ahogy az élethelyzetünk és életfelfogásunk is), így nagyon nagy szükség van egy erős közvetítőre.

Egyszóval, köszönet érte :)

(Azért van ám ennyi smiley a szövegben, mert ledöntöttem egy bögre nyugiteát. Most rózsaszín felhők közt lebegek. :))

Hulló Eső, 2010-08-27