az ördögi piros tojás

Ha szeretnétek egy jót mosolyogni a húsvét hétfői locsolkodást - tulajdonképpen joggal - pogány tévelygésnek bélyegző keresztényi lelkesültségen, itt a beregújfalui református egyház honlapjának egy gyöngyszeme :).

No, mentem tojást festeni.

(Forrás)

a nyugati dualista gondolkodásról

Mint az a blogbejegyzésekből nyilvánvalóan kiviláglik, irodalmi forrásaim többsége az akadémikus tudomány mezején fakad. Az utóbbi években lényegében nem olvastam pogány szerzőtől fogant művet. A szakkönyvek túlhabzása nem csak a blog olvasóinak gyomrát feküdte meg, hanem a saját hitéletemet is: olykor már-már a szkepticizmus vagy legalábbis természethívőhöz illetlen tárgyilagos távolságtartás tüneteit tapasztaltam magamon. 

Ezért is jelent felszabadító érzést ráakadni egy auktorra, aki amellett, hogy szakember, gyakorló boszorkány. Adrian Harris írásait böngészve megéreztem, mennyit számít gyenge lábakon álló hitéletemnek a külső megerősítés, a hasonszőrűek tapasztalatainak és gondolatainak megismerése, a felfedezés, hogy nem csak önjelölt guruk és szíriuszi jósok harsogják nézeteiket az ezoterikus/pogány szcéna színpadán, hanem hiteles, intelligens, érett emberek is. E dicshimnusz után tőle szeretnék idézni néhány bekezdést a patriarkális dualizmus koncepciójáról.

Természetesen nem kell az alábbi szövegrész minden szavát aranyigazságnak venni: én fő értékének azt látom, ahogy megfogalmazza a modern nyugat világ mentális struktúráinak alapját képező duális nyelvezet fő vonásait és azok problematikus voltát. Frappánsan rávilágít arra, hogy azon eszmei sémák, amik meghatározzák a mindennapi gondolkodásunkat, nyelvi eszközeinket, fogalomalkotásunkat, valójában a legkevésbé sem maguktól értetődőek.

(Forrás)

"Az az elképzelés, hogy civilizációnk jelenkori krízise a nyugati patriarkális dualista kozmológiában gyökerezik, jól ismert gondolat, amely befolyásolta a pogány teológiát és alternatív szubkultúrák, ellenkultúrák kialakulását. Ám a közismertség nem garancia arra, hogy világosan értjük e fogalmat, így egy kis ismétlés nem árt.

E teória szerint az emberi nem fejlődésének egy bizonyos pontján magáévá tett egy dualisztikus filozófiát, amely a világot antagonisztikus ellentétekre osztja. Számos különböző elképzelés szól arról, mikor bukkant felszínre ez a kettészakadás. Morris Berman szerint a neolitikum mezőgazdasági forradalmával, mások szerint a kereszténység korai évszázadaiban megjelenő patriarkátussal vette kezdetét. Noha az eredet kérdésében különböznek, olyan összetett gondolkodók, mint Fritjof Capra vagy Helena Cixous is egyetértenek abban, hogy ez a kétosztatú kozmológia rejtetten meghúzódik a mindennapi fogalmaink mögött. A dualizmus rendkívül egyszerű, mégis erőteljes stratégia a realitás komplexitásának értelmezéséhez. Egy megfoghatatlan árnyalatokból álló, nyugtalanítóan zavaros világegyetem helyett mindent leegyszerűsítünk fekete-fehérre. A valóságot felosztjuk Jó és Rossz, Mi és Ők, Maszkulin és Feminin, Kultúra és Természet ellentétére. 

A pszichológus Melanie Klein úgy vélekedik, hogy ez a dualitás az én-más(ok) kettősségének felismeréséből fakad, saját pszichológiai megkülönböztetéseinket az egész világra kivetítve. Az ellentétpár egyik tagját minden esetben az 'én'-hez rendeljük és felsőbbrendűként definiáljuk, míg a másik fele a "más", ennélfogva alacsonyabbrendű, veszedelmes, ismeretlen és fenyegető. Amikor a világot Természet és Kultúra, Test és Elme, Intuíció és Ráció ellentéteire bontjuk, a természetes, fizikai és intuitív lesz a lebecsült, visszautasított, a "más", "nem én".

Mit árul el ez a mélyen meggyökerezett hiedelemrendszer a civilizációnkról? Aláhúzza a monista gondolkodást, amely egyetlen Igazságról, egyetlen Istenről és egyetlen Helyes Útról beszél. Azt tanítja, hogy a szentség valahol máshol rejtezik, e világ illuzórikus, sőt, gonosz fizikai valóságán kívül.

Ez a gondolati keret csekély változtatásokkal a szekuláris patriarkális ideológia kiszolgálójává válhat. A freudi pszichoanalízis vagy a marxizmus ugyanazon témákat visszhangozza, mint a patriarkális* vallások. Az 'igazságot' az emberiség számára egy kinyilatkoztatott szöveg tárja fel, amely a 'nagyember' szószólóin keresztül jut el hozzánk. A megváltás egyedül a 'mester' tanításainak követése révén érhető el, s e tanításokat kizárólag az általa felállított szabályok mentén érthetjük meg..."

Harris egy újfajta, holisztikus tudatosság kialakítását szorgalmazza, amely nem húz éles határokat 'ego' és a külvilág, test és elme, természet és természetfeletti, ember és a többi létező közé. Amely egyenrangúként ismeri el az intuitív, ösztönös, zsigeri tudást és a túlértékelt racionális döntéshozatal felszíni folyamatai mellett rávilágít az azokat meghatározó a testi-ösztönös ismeretek ("embodied cognition") fontosságára. Amely az egyént nem mint szuverén, a környezetétől elkülönülő egyedet, hanem azzal folyamatos cserekapcsolatban levő, azon keresztül körvonalazódó "nyitott rendszert" szemléli.

Mivel egy olyan kultúrába nőttünk bele, amely bináris oppozíciókra** osztja az univerzumot, természetesnek tartjuk az ellentétpárokra épülő világlátást. Harris azonban rámutat, hogy e dualizmus korántsem szükségszerű, mi több: a modern éra környezeti és társadalmi válsága bizonyítja, milyen károkat okoz az egyoldalúan racionális, civilizáció,-és emberközpontú, férfiorientált, technicizált gondolkodás.

Nyugodtan lehet vitatkozni a szerzővel. A férfiuralom például nem a kereszténységgel vette kezdetét, és ma a legtöbb (az előadás későbbi részében példaként emlegetett) törzsi társadalom, még a természettel legszorosabb kapcsolatot tartó totemisztikus-animisztikus vadászó-gyűjtögető népek zöme is patriarkális. A nőket gyakran tekintik tisztátalannak vagy a szentséggel összeegyezhetetlenül profánnak, a szent helyekre csak bizonyos esetekben léphetnek be, a vallási rituálékat korlátozottan látogathatják, a férfiak szakrális tárgyaihoz nem érhetnek, menstruációjuk és a szülés idején elkülönítik őket stb. Egyes ausztrál törzsek hite szerint a nőnek egyenesen nincs lelke. Ami a szexualitást illeti, néhány melanéz etnikumot (vagy az indiai todákat), illetve bizonyos rituális alkalmakat kivéve nagyon szigorú szabályok korlátozzák, amelyekben a nőnek egyértelműen alárendelt szerep jut.

Mindezzel együtt nekem nagyon szimpatikusak Harris gondolatai, amelyek arra sarkallnak, hogy lebontva a humán szféra és az élővilág többi része, kultúra és natúra, a természet és természetfeletti közti éles határokat tapasztaljuk meg a bolygó ("human and other-than-human") lakóit összefogó egység csodáját és az individuum feloldódását a közös létezés, együtt-létezés mámorító harmóniájában.

Felhasznált irodalom:

Harris, Adrian 1996: Goddess Consciousness: Dimensions of Sex, Ecology & the Sacred'. Előadás, prezentálva: Lancaster University conference on 'Nature Religion Today' in April 1996. (Forrás)

Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, itt vannak további ajánlott olvasmányok:

The Green Fuse - Adrian Harris írásai

Adriann Harris blogja(i)

Pearson, Joanna - Robert, Richard S - Samuel, Geoffrey (eds.) 1998: Nature Religion Today: Paganism in the Modern World. Edinburgh University Press, Edinburgh. (A fenti konferencia előadásaiból készült esszék válogatása, Harrisé innen kimaradt).

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* A szerző ugyan "patriarkális" vallásokat említ, szerencsésebb volna az "ábrahámita" kifejezés használata, hiszen egyértelműen a közel-keleti eredetű monoteizmusokra utal; miközben a patriarkális vallás kategóriába a Föld vallásainak jelentős hányada besorolható

** A "bináris oppozíciók" fogalma Claude Levi-Strauss és a strukturális antropológia egyik alapvetése; Strauss szerint az egymást kizáró ellentétpárok felállítása az emberi elme, gondolkodás immanens, veleszületett adottsága.

krampusnacht

Szóval, akad olyan szeglete a világnak, ahol a jóságos Télapót kísérő krampusz nem bekormozott arcú, feketébe öltöztetett, unott kamaszlány, hanem valami egészen más. Német nyelvterületen a télközép minden vérfagylaló rettenetét magukba sűrítik a különböző krampuszfelvonulásokon,-összejöveteleken és fesztiválokon látható, a pogány régmúlt, a keresztény ördögképzet és a modern horror nászából született szarvas-patás jelmezek. A figura az utóbbi évtizedekben kilépett a Mikulás árnyékából, hogy többek között december 5.-én saját jogán járja az utcákat, vad szertelenséggel, nem kevés pajzánsággal és annál is több foggal-karommal felszerelkezve. S a sok agancs, szőrme és virgács rengetegén talán átszüremlik valami a letűnt korok elfeledett misztériumaiból is.

 

le danse macabre

A halál tánca a késő-középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposza. A 15. század pusztító katasztrófái - háborúk és járványok - azt sugallták, hogy az élet törékeny boldogsága röpke illúzió, s a vén kaszás végül mindenkit magával ragad. A halál táncának komor allegóriája arra figyelmezteti a híveket, hogy lélekben mindig álljanak készen az elmúlásra, amely kérlelhetetlenül pontot tesz az egyén földi pályafutására, s amelyben egyenlővé válik koldus és király. A kikerülhetetlen, univerzális vég vízióját plasztikus részletességgel, körtáncot lejtő vagy sír, kripta, katakomba gyomrába aláereszkedő csontvázak és az általuk közrefogott, mindenféle rendű-rangú emberek csoportjával jelenítették meg. A kompozíció tipikus szereplője a pápa, püspök vagy világi uralkodó és az egyszerű kétkezi munkás (paraszt vagy mesterember), hangsúlyozandó, hogy a halál előtt minden osztály,- és vagyoni különbség megszűnik (ez az idea burkolt társadalomkritika kinyilvánítását is lehetővé tette).

A halál táncát festmények, freskók, domborművek, sőt, költemények és táncdalok szemléltették, leghíresebb reprezentációi azonban minden bizonnyal az ifj. Hans Holbein által megrajzolt és Hans Lützerburger által kifaragott fametszetek. A metszetekkel illusztrált könyv első kiadása 1538-ban látott napvilágot, amelyet csak 1562-ig további tizenegy utánnyomás követett. Ha vetünk egy pillantást a képekre, megértjük a kötet népszerűségének okát: Holbein alkotásai gyönyörűen kidolgozott, ám mellbevágóan drámai ábrák, amelyek az emberi élet végességének tragédiáját mesélik el újra és újra. A - gyakran álruhás - halál a legváratlanabb pillanatban, megszokott hétköznapi tevékenységük közepette üt rajta áldozatain, egyetlen szemhunyás alatt lerombolva földi vágyaik, céljaik, igyekezetük kártyavárát. Kaján kárörömmel hurcolja el a görcsösen ellenkező lovagot, a királyt, a nemes hölgyet, a földművelőt: gunyoros, olykor már-már bohóckodó gesztusai csúfot űznek az élet szentségéből, kérlelhetetlen szorítása pedig nem enged sem fegyvernek, sem szép szónak. Még az ájtatos hitbuzgalom, a papi pálya sem ad felmentést a dicstelen vég alól. A rajzok nyomasztó tanulsága, hogy a halál mindenütt jelen van, minden pillanatban ott bujkál a környezetünkben, és előbb-utóbb értünk nyúl. Az egyetlen ember, akit tiszteletteljes gyengédséggel vezet a sírhoz, a botra támaszkodó aggastyán: talán Holbein így akarta figyelmeztetni kortársait arra, hogy csak az találhat békét az elmúlásban, aki talmi javak helyett a lelki értékek felé fordul, s tiltakozás nélkül képes elengedni a földi világot, ha itt az idő. 

A 'danse macabre' kifejezés (amelynek más európai nyelvekben megvan a maga megfelelője: Dance of Death, Totentanzt, Dodendans, Danza de la Muerte, Dansul Mortii, Danza Macabra stb.) bizonytalan eredetű. Lehetséges, hogy a bibliai Makkabeusok könyvéből származik és az anya, valamint hét fia tragikus mártírhalálára utal. Másik lehetséges forrása az arab maqabir - temető - szó, amely spanyol közvetítéssel került a francia nyelvbe. 

a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

mennyei testek

'Heavenly Bodies' - azaz Mennyei testek: ezzel a címmel jelent meg tavaly októberben Paul Koudounaris művészettörténész fotóalbuma, amely katolikus relikviák mai szemmel nézve ugyancsak bizarr kollekcióját mutatja be.  A történet kezdetei a hitújítás lázában égő 16. századra nyúlnak vissza: ekkor fedezték fel a római katakombák labirintusát, több ezer feltételezett ókeresztény mártír sírjával egyetemben. Az egykori Krisztus-követők maradványait a klérus kitörő lelkesedéssel vette gondjaiba: a nyugat-európai templomok korábbi ereklyéi nagyrészt áldozatul estek a reformáció tisztogató hadjáratának, a katakomba-sírok "tartalma" azonban (profánul megfogalmazva) bőséges utánpótlással szolgált. A megtisztított csontvázakat drága öltözékbe burkolva, felékszerezve tárták a nagyközönség elé, jelképezve a vallás nyújtotta lelki gazdagságot és az üdvözülés révén elért mennyei szépséget.  Az átszellemült hit, a művészi igényesség és kimagasló mestermunka ötvözetéből megszületett fényűző ereklyék fennkölt szépsége (még ha modern szemmel groteszknek tűnik is) kifejezi a vallási misztériumok mára megkopott mélységét, a hívek áhítatát és rajongó szeretetét, a csoda kézzelfogható jelenlétébe vetett meggyőződést.
A katakomba-szentek közel három évszázadon át szolgáltak közösségük védelmezőjeként és jótevőjeként, mígnem hitelességüket illetően kételyek merültek fel, s szakrális relikviákból rövidesen kínos tévedéssé redukálódtak. Egy részüket a 19.-20. században egyszerűen elpusztították, másokat elrejtettek a nyilvánosság elől, de akadt olyan templom, ahol még az '50-es években is ott díszlettek.
Az alábbiakban néhány fotót mellékelek a könyv gazdag gyűjteményéből: szeretnék előre szólni, hogy nem egyszerű befogadni őket (számomra kisebbfajta vizuális sokkot okozott a drágakövekkel kirakott szemű, aranyba és selyembe csomagolt csontvázak látványa). Íme.

A testemlékek által hordozott jótékony, csodatévő és oltalmazó erő gondolata összekapcsolja a keresztény szentet és az indonéz vagy pápua-új-guineai törzsek halottait (az elhunytaknak tulajdonított, az élőket segítő szerepkör éppúgy része a keresztény hitnek, mint az őskultusz különböző formáinak). Persze egy teológus valószínűleg vitatná a kettő azonosságát: míg a bennszülöttek múmiái "önerőből", ős-mivoltuk és halotti létük folyományaként rendelkeznek mágikus befolyással, a katolikus relikviák a rajtuk átsugárzó isteni kegyelmet közvetítik a földi világ felé. Akárhogy is, a katakomba-szentek "mennyei testei" és az angák sziklaoldalba függesztett halottai egyaránt gonddal felügyelték és lelkiismeretesen támogatták a rájuk bízott közösséget, - amíg csak tehették.

istensorsok: interpretatio christiana

Sokszor emlegetem már-már axiómaként, hogyan olvasztotta be a Krisztus-hit a korábbi vallások isteneit, mítoszait és hitgyakorlatát a maga kozmogóniájába és rituális praxisába, keresztény köntösbe öltöztetve egyes és démonizálva más vonásaikat. Az alábbiakban erre szeretnék egy, a magyarság pogány hitvilágát is érintő példát hozni.
Ami a magyar ősvallás kutatásának problematikáját illeti, Voigt Vilmos tekintélyes tanulmányt írt pusztán a kérdés tudományelméleti megközelítésének nehézségeiről, - nem véletlenül. Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, előre kell bocsátani, hogy a honfoglalás idejére őseink nem csak a  sztyeppei népek vallásaival (ideértve a különböző török népcsoportok samanisztikus pogányságán kívül a kereszténységet, a judaizmust és az iszlámot is!) került érintkezésbe, hanem a Kárpát-medencében megtelepedett (zömmel szláv) népesség által közvetített - részben saját, részben az őket megelőző (avar, görög-római, kelta) kultúráktól megörökölt - hiedelmekkel. Mindehhez csapjuk hozzá az ugor-kori világkép töredékes emlékeit (amelyek nyomai még a 20. századi folklórban is fellelhetők), a honfoglaló népesség kulturális-etnikai heterogenitását és a keresztény hittérítők buzgólkodásait: színpompás, ám szinte kibogozhatatlan szövedékét kapjuk a különféle vallási elképzeléseknek.
A recens néphit és népi vallásosság egyik prominens alakja Boldogasszony, akit a kereszténység Szűz Máriával azonosít, míg Nagyboldogasszony Szent Anna alakjával kapcsolódik össze. Tevékenységi körük a női élet, a házasság, a várandósság, a szülés-gyermeknevelés területére fókuszál, ünnepeik a különféle mezőgazdasági munkákhoz kötődnek. Figurájuk mögött bizonnyal egy vagy több pogány istenanya húzódik meg, ám pontos eredetük ismeretlen. Előfordulhat, hogy egyenesen az Ural lábától hoztuk magunkkal a gyermekáldás e patrónáit, de alakjukba beleszövődhettek a Kárpát-medencében továbbélő antik hagyományok is.
A honfoglalás előtti századokban a Római Birodalom hanyatlásának szinkretisztikus hitgyakorlata és a nagy népszerűségnek örvendő keleti misztériumvallások (például Mitrászé) jól dokumentáltan jelen voltak a térségben, a női élet rejtett kultuszai azonban alig hagytak nyomot maguk után. Míg a patriarkális társadalom "elit" kultúrájáról írásos források sora tanúskodik, a zárt asszonyi világ - benne a terhesség és szülés misztériumaival -  kívül maradt a férfiak érdeklődésének horizontján, ezért nehezebben kutatható. Néhány, a Kárpát-medencében előkerült 4.-5. századi régészeti lelet - meztelen, csecsemőt tartó (és vélhetőleg császármetszésen átesett) nőalakot ábrázoló, faragott végű guzsalyok - azonban arra enged következtetni, hogy bizonyos, a szülést és a gyermek sorsát eligazító istennő(k) ismert(ek) volt(ak) itt is. Hasonló (elsősorban fiatal s talán szülés közben elhunyt nők sírjából származó) leletek kizárólag Kelet-Európából - a Balkánról és Pannónia keleti feléről - ismertek. A (díszes) guzsaly általában véve gyakori női sírmelléklet, illetve sírkő-faragvány elsősorban a keleti provinciákban: egyrészt asz asszonyi élet szimbólumaként, másrészt - olykor generációkon át öröklődő - menyasszonyi ajándékként, amely szexuális-termékenységi jelképeket vonultatott fel, illetve mágikus védelmező szerepe volt. (Az orsó és guzsaly mint a házasság és az egyesülés jelképe évszázadokon át megőrizte jelentését: a jegygyűrűnek megfeleltethető "cifra guzsaly" még a 19. századi erdélyi parasztságnál is ismert volt.)

Ami a fentebb említett, anyaistennőt formázó guzsalyokat illeti, a nőalak mintájául felismerhetően a knidosi Aphrodité szolgált, ám gyermekkel történő megjelenítése egyedülálló, s miközben ikonográfiája egyértelműen görög, római települések vagy katonai táborok helyén akadtak rá - jelezve a két kultúrkör összeolvadását. Az istennő minden bizonnyal a szülés és gyermekágy felett őrködő, az anyát és csecsemőjét oltalmazó istenanya, akinek sajátos kultusza alakult ki a Balkánon.

E hipotézist a görög műveltséggel összevetve kiderül, hogy legközelebbi rokona Aphrodité Genetillys vagy Kollias, azaz a születéseket uraló Aphrodité, akit egyben a sorsfonó istennők, a Moirák legidősebbikének tartottak (attribútumuk, a guzsaly itt az életet és halált kiszabó végzet-úrnők mágikus eszköze). Aphrodité, az új élet patrónusa Hekatéval, az Alvilág úrnőjével olvad össze az ókori görögség vallásgyakorlatában: kétarcú, nagyhatalmú sorsistennő, igazi khtonikus Magna Mater, aki születés és halál felett egyaránt uralkodik. Társnője a vajúdók mellett - a valószínűleg krétai eredetű - Eileithya, a fényhozó, aki napvilágra segíti a csecsemőt. Egyikük tehát az új élet sorsáról dönt, másikuk pedig a szülő asszony fölött őrködik. Kettősüknek a római hitvilágban Venus Genetrix - a szülést segítő Vénusz - és Juno Lucina - a fényhozó Júnó - feleltethető meg. A "Lucina" jelzőt (és vele a gyermekágy körüli szerepkört) gyakran kapcsolták Diana, Luna nevéhez is; a késő-császárkorra már önálló istennőként tisztelték. Fontos feladata a Gello, Lamia néven ismert gyermekágyas démonok távoltartása. 

A kereszténység hatalomátvételével természetesen a kép megváltozott: a Matrix Mundi (Mindenek Anyja) szerepkört Mária vette át, az ő kultusza lépett az egyéb anyaistennő-misztériumok helyébe. Az e tisztséget eredetileg birtokló égi úrnők sorsa meglehetősen gyászosan alakult. A Lamiák és Gellok mellett megjelent az arab világtól a szlávokig ismert gyermekágyas démon: Alabasztria, Albaszta, Almaszta, Albasz és El-Avad. A felsorolt változatok valamennyien Aphordité nevének származékai - azé az Aphroditéé, aki egykor a szülés-születés jóságos védelmezője volt, ám akinek Mária debütálásával nem maradt helye az anyaság patrónusai között, így eltorzult alakja szükségszerűen az "ellentábor" rontó szellemeinek sorát gyarapította.

S hogy Lucinával mi történt? Talán belőle vált a kelet-közép-európai folklór egyik legellentmondásosabb, legambivalensebb figurája: Luca. Szent Luca (fiktív) személyében az egyház igyekezett krisztianizálni egy számára terhes, ám a jelek szerint kiirthatatlanul erős, a népi világképben makacsul meggyökeresedett pogány kultuszt. A 20. században Róma hivatalosan is beismerte, hogy Luca sosem létezett hús-vér emberként, legendáját és a hozzá fűződő csodatételt az egyházatyák ötölték ki: ám noha töröltetett a szentek jegyzékéből, a népi műveltségben továbbra is dobogós helyet foglal el. 

Ugyan Lucát szentként tisztelte a keresztény világ, tagadhatatlanul vészjósló figura. A szent ünnepe a Julianus-kalendárium szerint épp az év legsötétebb napjára, a téli napfordulóra esett ( csak a Gergely-naptár bevezetésével tolódott december 13. -ára), s egyidőben volt a férj-jóslás, szerelemi mágia, termékenységvarázslás és a fonásit tilalom, halotti lakomák, az emberi világot fenyegető gonoszok, vészterhes ómenek napja. A magyar néphitben is jól ismert Luca büntető hatalma, amellyel a munkatilalmat megtörő asszonyokat sújtja. Számos termékenységvarázsló, idő, termés,- és férjjósló szokás mellett a halál-előjelek keresése, a kísérteties Luca-alakoskodás, a luca-szék készítés vagy a boszorkányok, ördögök elleni védekezés is hozzá kötődött (a téli napforduló örökségeként Luca napja is átmeneti idő, igazi gonoszjáró nap.)

Végül, de nem utolsósorban néhány szó arról, miként kapcsolódik mindez a magyarság vallási örökségéhez. Nos, a néphit Nagyboldogasszony - (Kis)Boldogasszony kettőse éppoly feladatokat tölt be, mint Aphordite Genetyllis és Elileithya vagy a Venus Genetrix - Juno Lucina páros. Nagyoldogasszony segíti az anyát szülés közben, hozzá fohászkodnak a meddő asszonyok gyermekáldásért, ő bünteti a magzatukat elveszejtő nőket. Boldogasszony a gyermekágyasok őrzője, az ő "ágyában" fekszik a kismama és gyermeke a szülés utáni hetekben, ez oltalmazza őket a rontó hatalmaktól. Boldogasszony egyben gyógyító, a háztűzhely őrzője, a család gondviselője is. Bíró Mária (lásd források) eszmefuttatása szerint e nyilvánvalóan kereszténység előtti istenasszonyok talán teljesen, de legalábbis részben olyan hagyományokat őriznek, amelyek a Kárpát-medencében vészelték át birodalmak és népek felemelkedését és bukását. Az, hogy különféle vallási elgondolások kitartanak egy-egy adott helyen, miközben az etnikumok jönnek-mennek, jól ismert jelenség. Az is belátható, hogy a honfoglaló magyarság világképe képlékeny volt, könnyen engedett a változásnak, könnyen fogadta be az új elemeket, hiszen eredeti környezetéből kiszakítva, kultúrák és népek sokaságával kapcsolatba lépve s végül teljesen új hazában letelepedve aligha őrizhette meg urali örökségét idegen hatásoktól érintetlenül. Könnyen lehet, hogy a 9. századi kárpát-medencei szláv népesség még ápolta az egykori pogány istenanyák emlékét, amelyet eleink is megismertek és adoptáltak - akár már meglevő istennőkultuszukba (tudjuk, hogy Kisasszonyt, azaz Boldogasszonyt vagy Kisboldogasszonyt Szent Gellért ösztönzésére azonosították Szűz Máriával).

A fenti okfejtés nem kőbe vésett szentírás, csupán egy lehetséges, leginkább töredékes utalásokból és elszórt ismeretmorzsákból építkező forgatókönyve a balkáni és pannóniai sírmellékletek istennő-faragványos guzsalyai eredettörténetének, és adalék Luca, valamint Boldogasszony alakjának értelmezéséhez - a teljesség igénye nélkül. Az ajánlott olvasmányok további kiegészítéseket tartalmaznak a Boldogasszony-kultusz és a Luca-napi szokások tekintetében. Érdemes megjegyezeni, hogy Luca alakjának gazdag párhuzamát adja a germán nyelvterületen Perchta, Berta, Holda, akik szintén erősen kötődnek a szövéshez-fonáshoz, a hanyag háziasszonyt büntetéssel sújtják, s a vészzivataros télközépi éjszakákon (gyakran a Vad Hajsza élén) járnak.

Búcsúzóul Katona Lajos (Bíró Mária által citált) szavait idézem: "Csak a sors változó szeszélyének furcsa játéka, hogy ma nagyobbrészt éppen azok ellen védekezik a jámbor, kiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden rontás és megvetés ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában... ?"

Gyönyörű Boldogasszony-ábrázolás Somogyi Rékától. Forrás

Források:
Bíró Mária: Lucina és Szent Lucia. Az antik születésistennő továbbélése a néphitben. In: Pócs Éva - Voigt Vilmos (szerk.) 1996: Ősök, táltosok, szentek. Tanulmányok a honfoglaláskor és az Árpád-kor folklórjából. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest.
Dömötör Tekla 1981: A magyar nép hiedelemvilága. Corvina, Budapest. 
Magyar Néprajz - Luca napja
Magyar Néprajzi Lexikon - Luca napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.


Ajánlott irodalom:
Falvay Károly 2001: Boldogasszony. A női szerep a magyar hitvilág tükrében. Tertia, Budapest
Falvay Károly2006: Nagyboldogasszony. Női szerepkör a magyar ősvallás tükrében. Püski Kiadó, Budapest.
Kálmány Lajos 2002: Boldogasszony. Ősvallásunk istenasszonya. Főnix Könyvműhely, Budapest

újpogányság és sátánizmus

Hja, szerettem volna valami szépelgő ömlengéssel nyitni az augusztusi bejegyzések sorát: mindenféle emelkedett gondolatot fogalmazgattam a nyár utolsó hónapjának gyönyörűségeiről, az aratásról, miegyébről. Szégyen, de a technika ördöge húzta keresztbe a számításaimat, mindenáron fényképeket akartam ugyanis mellékelni a beszámolóhoz, azonban a saját fotómasinám mellett az unokahúgomé is bedobta a törülközőt, én pedig fogcsikorgatva lemondtam a blogolásról (azóta is fokozódó elvonási tünetekkel küszködök). Pedig nap mint nap tucatnyi megörökíteni való szépség toppan elém többek közt a munkahelyemen - szerettem volna lencsevégre kapni a másodköltésből származó fecske-fészekalj kiröpülését, a gímszarvasbika agancsának barka-hullatását, az őzek üzekedésének kezdetét, a hamvas-narancssárgából almapirosra színeződő galagonyabogyókat, az őszülő égbolt felhőszabdalta, mélykék óceánját... Nem mintha csupán objektív mögé bújva tudnám értékelni mindezen parányi (és nem is olyan parányi) csodákat, csakhát a természethívő rajongó áhítata mellett ott munkálkodik bennem az Ikrek görcsös közléskényszere, a vizuális önkifejezés vágya is.

Ennyit erről. Egyszóval, az augusztust éltető pogány dicshimnusz helyett következzen néhány gondolat a címben jelzett témáról.

Mielőtt ismét Szilágyi Tamás és Szilárdi Réka tanulmányából merítenék [1], szeretnék rámutatni, hogy az, hogy az újpogányságot ördögimádásnak értelmezi-e valaki, jelentős mértékben múlhat azon, mit ért utóbbi alatt. Egy kellőképpen konzervatív keresztény apologéta ugyanis a maga logikája szerint joggal véli a Sátán keze munkáját tetten érni egyfelől az új vallási mozgalmak, okkult-ezoterikus gyakorlatok, misztikus kultuszok és pogány spiritualitások elszaporodásában (újjáéledésében), másfelől - Róma két évezredes gyakorlatát követve - démonokként azonosítani az e hitrendszereken belül tisztelt istenségeket, transzcendens entitásokat, természeti szellemeket etc. Ahogy az ősegyház alvilági gonoszként definiálta a nem-keresztény vallások pantheonjának legtöbb tagját, Krisztus mai követői közt is akad, aki egyenesen ördöghitnek titulálná az újpogányságot.

Ördögöt imádó boszorkányok. Forrás

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem mindenki: az explicit sátánizmus különállóságának felismerése már a keresztény köztudatban is megjelenik. A Katolikus Lexikon például külön címszó alatt tárgyalja a LaVey-féle (és abból tovaburjánzó [2]) közösségek tanait, illetve a (rockzenén szocializálódott [3]) ifjúság nonkonformista lázadásának szélsőséges megnyilvánulásait. Ugyanakkor a szócikk végén ajánlott további címkék, elsősorban is az "ördög" artikulus a modern kor spirituális ébredését egyértelműen összekapcsolja a sátáni térnyeréssel: "... Az egyházatyák első 5 századának és a 20. sz. végének közös megfigyelése, hogy az ~ egyik legkedveltebb ter-e az okkultizmus és a mágia, mely a 21. sz-ra a New Age mozgalom alapelemévé vált." És hát ne felejtsük, az ördögimádás tipikus (bár nem kizárólagos) vádja volt a történelmi eretnek,- és boszorkánypereknek.

Az alábbiakban - a lusta blogger fegyverével élve - idézem, mit ír az Istenek ébredése a  per definitionem sátánizmus és a neopaganizmus viszonyáról:

"Kétségtelenül a sátánizmus tekinthető a köztudatban jelenlévő ezoterikus-okkult irányzatok legszélsőségesebb képviselőjének. Az írott és az elektronikus média gondoskodott - a jelenséget némiképp felnagyítva és eltorzítva - arról, hogy az elmúlt évtizedekben mindenki tudomást szerezzen egyes sátánista csoportok tevékenységéről és annak társadalomra veszélyes voltáról. A sátánizmus, mint téma, kiapadhatatlan forrásként szolgált (és szolgál) a filmes forgatókönyvírók, képregényrajzolók és más populáris művészeti ágak képviselői számára, de a jelenség a vallástörténet szempontjából, valamint témánk, a neopogányság kapcsán sem elhanyagolható. Többek számára - főleg a már említett keresztény irányól - a sátánizmus és a pogányság analóg fogalmak, és az újpogány irányzatok csaknem mindegyikét érte már a sátánimádat vádja. A megszólított csoportok minden esetben visszautasították ezt, és valóban, a neopogányság és a sátánizmus ideológiájának az összevetése nyilvánvalóvá teszi a különbségeket.
A Sátán, a gonoszság princípiumaként és a "jó" Isten ellenlábasaként való elgondolása feltételezhetően a perzsa zoroaszterianizmus közvetítésével került a nagy monoteista vallásokba. A sátánizmus, egyfajta feje tetejére állított kereszténységként, ezt a negatív sötét erőt imádja. A "jó" és "rossz" ilyen dialektikus felfogása viszont teljesen idegen az újpogány vallások többségétől, nem hisznek az eredendő gonoszban, és magát a Sátánt, mint a judeo-keresztény mitológia alakját, vallási képzeteik körében nem tudják elhelyezni. Újpogány szerzők szerint, az egyes pogány kultuszokban jelenlevő Szarvakat Viselő Istenséget a középkor során azonosították a Sátán figurájával és az archaikus természetvallás követőit, mint sátánimádókat kezdték el üldözni. Ezekre az évszázados tévhitekre, valamint az általános tájékozatlanságra vezethetők vissza a korunkban megfogalmazódott vádak, miszerint az újpogányok sátánimádók volnának [4]. Továbbá összevetve a két irányzat alapvető etikai elveit, szintén eklatáns különbségek fedhetők fel. Az újpogányság kihangsúlyozottan toleráns, a közösség fontosságát hangsúlyozó, a segítségnyújtás, a nem ártás elvét alapvető erkölcsi princípiumként kezelő magatartás áll szemben a sátánizmus szélsőségesen individualista, én-központú, hedonista és antiszociális elveivel.

Anton LaVey. Forrás

Maga a sátánizmus nem rendelkezik a neopogánysághoz mérhető tömegbázissal. Napjaink minden valószínűség szerint legismertebb sátánista irányzata, az 1966-ban Anton Szandor LaVey által alapított Church of Satan. LaVey a huszadik századi okkultizmus egyik legszínesebb alakja volt, akinek közismert műveiben megfogalmazott nézetei sokakra hatást gyakoroltak. Filozófiája egyesít bizonyos, az anarchizmust és a hedonizmust egyaránt idéző elemeket, és középpontjában a lázadás áll, ami elsősorban a keresztény egyház tekintélye ellen irányul. Dicsőíti a természetes emberi ösztönök felszabadítását, és a Sátán is a buja vitalitás, a hús és az "itt és most lét" vallásának isteneként jelenik meg nála. Az általa alapított "Sátán Egyházának" rituáléi, a keresztény rítusok teátrális paródiáit idézik, melyekben fontos szerepet kap a meztelenség, de a hiedelmekkel ellentétben, emberáldozatok nem kerülnek bemutatásra. Mivel a hetvenes évekre LaVey és a Church of Satan inkább képezte részét az amerikai show business-nek, mint a vallási életnek, ezért néhányak kiváltak az egyházból, és Michael Aquino vezetésével megalapították 1975-ben Temple of Set néven saját sátánista irányzatukat. A T.o.S. nagyobb hangsúlyt helyez a mágikus gyakorlatokra, és kevésbé keresi a publicitást. Alapvetően titokzatosság lengi körül, Aquino írásai pl. csak beavatott tagok számára hozzáférhetők.
Konklúzióként megfogalmazható, hogy a modern sátánizmus csupán egy színes terméke a nyugati ezoterikus piacnak, és habár a mágikus gyakorlata, egyes rítusai rokoníthatók a pogány irányzatokéval, ez nagyrészt a sátánizmust jellemző eklekticizmusnak tulajdonítható [5]. Az eredetükre irányuló kérdés kapcsán részükről sem történik utalás a pogányságra, és a neopogány csoportok is határozottan elzárkóznak tőlük."

Ismétlem azonban: ez a szépen csengő okfejtés sem fog meggyőzni egy fundamentalistát. Keresztény szemmel nézve a modern idők spirituális dzsungele, a gombamód szaporodó új vallások sokszínű kavalkádja karöltve a szekularizációval, a (konzervatív rémképek tanúsága szerint) mindent relativizáló liberalizmussal és a történelmi egyházak tekintélyének hanyatlásával [6] az alvilági ellenerők munkálkodásának gyümölcse. Az egyszeri ember, aki - akár a legtisztább szándékoktól vezéreltetve is - elfordul a kereszténységtől egy másik spirituális ösvény kedvéért, ördögi illúzió rabja lett, vagy legalábbis: az ördög mesterkedéseinek esett áldozatul, mikor a világi hívságok bűvöletében hagyta meglazulni  az őt az Anyaszentegyházhoz és a hívők közösségéhez fűző szálakat, majd a lelkében keletkezett hiányt az élő hit helyett talmi pótszerekkel, placebóval próbálja betölteni.

Az újpogányság - azon felül, hogy vallási alternatívát képvisel - meglehetősen sok vonásával borzolja a hagyománytisztelő kedélyeket. Ilyen a nemek egyenrangúsága, sőt: a női nemnek a férfi fölé emelése, az Anyaistennő-tisztelet, a termékenységközpontúság (és minden finomság, ami ezzel jár), a szexualitás megszentelése és nyílt élvezete - amelyre az egyik oldal szakrális aktusként, egészséges életigenlésként, a másik bűnös promiszkuitásként tekint -; az életöröm, amely a létezés szépségeinek áhítatos tiszteletével a tartalmatlan anyagi élvezetek, üres földi gyönyörök hajszolásának vádját vonja a fejére; a természet szakralizációja, amelyet bálványimádásnak titulál a túlbuzgó keresztény; a lélekvándorlás tana vagy az erkölcsi kódex rugalmassága, amelyben sok újpogány épp a fokozott felelősséget, s velük szemben sok keresztény a felelősségtől való megszabadulás vágyát látja; a toleráns szemléletmód, amely elfogadja, sőt élteti a sokszínűséget - avagy a deviancia melegágyává avatja e hitközösségeket; a szinkretizmus, amely szükségszerű velejárója egy fragmentumaira zúzott hagyomány mozaikszemcséiből építkező új vallásnak, ám amely a - szintén sok idegen elemet magába olvasztó - kereszténység szemében a hiteltelenség bizonyítéka; és így tovább. Mindezek eleve kivívják egyes Krisztus-követők ellenszenvét, akik szükségszerűen a Sátánt okolják az e "tévtanokban", vallásgyakorlatokban (is) megtestesülő erkölcsi végromlásért.
Számos megengedőbb gondolkodású keresztény véli úgy, hogy a pogány vallásokban az ember egyetemes istenkeresése, a mindenekfelett álló Úr utáni vágy, a világegyetem isteni eredetének felismerése tükröződik, s mint a homo religiosus csecsemőléptei Teremtője felé, értékeket is rejtenek. Ám ez az álláspont sem kérdőjelezi meg a kereszténység - vagy épp a katolicizmus! - tanításainak abszolút érvényét: onnantól fogva, hogy Isten a zsidóságnak személyesen nyilatkoztatta ki magát, ismertté vált az egyedüli igazság, a korábbi vallások pedig elvesztették létjogosultságukat.  Hogy viharvert töredékeik újra felszínre bukkannak a 20. - 21. század háborgó változásai közepette, a kereszténység bástyáit ostromló ellenerőknek kedvez.
No, mielőtt rosszra gondolnátok, a fentieket nem azért írtam, mert egyetértek velük, hanem hogy megpróbáljam a kérdéskört a másik oldal szemszögéből láttatni. Merthogy a puszta tények megítélése értelmezési kerettől függ, és a párbeszédhez szükség van a másik fél paradigmájának ismeretére, megértésére. Ami az újpogányság keresztény verdiktjét illeti: örüljünk, ha immár nem tartanak bennünket (a LaVey-i értelemben vett) sátánistának: örüljünk, ha nem hívnak a fejünkre ördögűzőt, pszichiátert, rendőrt; örüljünk, ha a szeretteink, barátaink elfogadnak úgy, ahogy vagyunk; de - sajnos - számítanunk kell konfliktusokra, számunkra alaptalannak, a másik fél szemében megdönthetetlennek tetsző vádakra, hitvédő buzgalommal átitatott ellenvéleményekre. S akár még arra is, hogy ördögimádónak bélyegeznek...

Jegyzetek és források:

1 - Szilágyi Tamás - Szilárdi Réka 2007: Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Religion in Society 1. JatePress, Szeged.
2 - Például a Sátáni Testvériség Egyház, Ordo Templi Satani, Nephtys Temploma, a Sátáni Felszabadítás Egyháza stb. (lásd Molnár Attila Károly: Sátánizmus in Lugosi Ágnes - Lugosi Győző [szerk] 1998 : Szekták - Új vallási jelenségek. Pannonica Kiadó, Budapest.)
3 - A zárójelbe tett kitétel nem a Katolikus Lexikon szócikkéből, hanem a fentebb idézett írásból származik. Molnár Attila a LaVey-féle sátánizmust az önmegvalósításra, földi örömökre, személyes sikerekre törő, énközpontú életmód "user's manual"-jaként jellemzi, amelyben a Sátán nem perszonifikált természetfölötti hatalom többé, hanem az emberben rejlő ösztönlény, az önzés, az élvhajhászat, a törtető ego megtestesítője. Ezzel szemben a (z elsősorban) fiatalkorúak körében megfigyelhető úgymond "hagyományos sátánizmus" az Alvilág fejedelmében létező entitást, istenséget tisztel, rítusokkal hódol neki, rövidéletű közösségekbe tömörülve dicsőíti (és alkalomadtán erőszakcselekményekkel igyekszik megörvendeztetni). Molnár párhuzamot von a tinédzserkori ördögimádat és a korosztály által bálványozott rockbandák sátánista ikonológiája között (példaként a Slayer-t, Ozzy Osbourne-t és a Judas Priest-et említi). Mint írja, ..." Ez a fajta sátánista ifjúsági kultúra a '70-es évek óta tapasztalható lázadási forma, és a sátánista jelképeket elsősorban a szülők nemzedékének meghökkentésére szánják, nem pedig valóságos életstílusuk szimbólumaként." A Katolikus Lexikon "sátánizmus" címszava és Molnár esszéje közt mindenesetre feltűnő a hasonlóság, talán közös forrásból vagy épp egymásból táplálkoznak, ezért éreztem helyénvalónak a betoldást.
4 - Ahogy a lábjegyzetből kiderül, a szerzők maguk nem firtatják e kijelentés igazságtartalmát, történelmi hitelességét, pusztán a sátánizmustól élesen elhatárolódó újpogány önmeghatározás illusztrálásaként közlik.
5 - S talán annak is, hogy a modern újpogány eszmeiség - csakúgy, mint a sátánizmus - tagadhatatlanul megörökölte a 18. - 19. - 20. századi okkultizmus eszköztárát.
6 - Amelyet, amennyire én látom, javarészben maguknak: erőszakos hegemóniatörekvéseiknek, túlbürokratizált, ingatag elemekkel teletűzdelt elefántcsonttorony-hierarchiájuknak, megcsontosodott és élettelenné merevedett dogmáiknak, az általuk hirdetett eszmeiséget - az önfeláldozó krisztusi szeretetet, a szerénység, szegénység, alázat, béketűrés, elfogadás etikáját - gyalázatosan megcsúfoló múltjuknak, hiteltelen, hatalmukkal visszaélő képviselőiknek köszönhetnek. 

egy galileai gyógyítóról szólok most...

... aki az i.sz. első század első felében Názáret vonzáskörzetében élt és tevékenykedett. Nevéhez számtalan csodatétel fűződik. Hitének ereje megóvta a kígyómarástól, s ő erre azt mondta: "Nem a kígyó az, ami öl, hanem a bűn". Imájával betegeket gyógyított még úgy is, hogy nem érintette őket. Egy ízben egy halálos lázban szenvedő fiú apja küldötteket irányított hozzá, kérlelve, hogy jöjjön és mentse meg a gyermeket: erre ő magányosan elvonulva imádkozott, majd hazaküldte a követeket, mondván: "Menjetek haza, mert a láz eltávozott tőle." És lőn. 

A gonosz lelkek rettegték, kérésére elállt vagy eleredt az eső. Teljes szegénységben élt, lemondva minden anyagi kényelemről és tulajdonról. Környezete csodatévőként ismerte. A Hóreb-hegyről naponta szent égi szózat hangzott, így szólván: "Az egész világ csak fiam miatt van még meg."

Ez a személy nem volt más, mint egy a nagy hírnévnek örvendő galileai karizmatikusok közül, akik életét hasonló események (csodás gyógyítások, a természeti elemek feletti uralom, démoni megkísértés leküzdése és a gonosz szellemeknek való parancsolás képessége) szegélyezték: név szerint Hanina ben Dosza.

A hozzá kötődő történetek, amelyeket a rabbinikus irodalom őrzött meg az utókor számára, Jézuséhoz hasonlónak festik le alakját, életfilozófiáját és vallásosságát. Ezzel azonban nincs egyedül: a farizeusok látóhatárán kívül eső Galileában, ahol a Tóra szőrszálhasogató ismeretéről és a mózesi törvények szigorú betartásáról híres írástudó "elit" kisebbségbe szorult, az - úgyszólván - alulról jövő karizmatikus vallási specialisták életszagúbb, átélt spiritualitással telített tanítása széles tömegeket vonzott.

Vermes Géza "A zsidó Jézus" c. könyvében azt vizsgálja, milyennek mutatkozik Krisztus személyisége és igehirdetése a korabeli judaizmusba ágyazva: milyen eszmei irányzatok, vallási csoportosulások uralták Izrael szellemi kultúráját időszámításunk kezdete körül; milyen politikai és történelmi események alakították a korszak filozófiai és vallási áramlatait; s hogyan illeszthető bele e mentális közegbe Jézus élete és tanítása (illetve miben válik el tőle). Vermes "trilógiája" (A zsidó Jézus - Jézus és a judaizmus világa - Jézus hiteles evangéliuma) Krisztus alakjának azon vetületét mutatja be, amit a keresztény bibliakutatás többé-kevésbé mellőzött: zsidó volta és a velejáró kulturális háttér  lenyomatát. Isten-fiúsága és későbbi vallási jelentősége cáfolata vagy megerősítése nélkül, a rá vonatkozó teológiai dogmák mellőzésével emberként, prófétaként, gyógyítóként és ördögűzőként betöltött szerepét veszi górcső alá, nem az utókor bibliainterpretációi, hanem a kortárs palesztinai irodalom (például a Targum vagy a héber Biblia arámi fordítása) tükrében, tekintettel a zsidó mivoltából fakadó sajátságokra. A róla szóló beszámolókat (evangéliumokat és apokrifeket) nem teológiai értekezések mentén értelmezi, hanem a korabeli zsidó vallásos irodalommal (különösképp annak jellegzetes szóhasználatával és fogalmazásmódjával) összevetve, amely rávilágít számos, Krisztus kapcsán is előkerülő toposz, epitethon ornans, hiedelemtörténet párhuzamaira és valós jelentésére, jelentőségére. Célja mégsem az, hogy lerombolja a kereszténység Megváltó-ideáját, hogy támadást indítson a keresztény vallás Jézus-eszménye ellen: mindössze hogy a történész szemével a róla történelmileg alátámasztott tényeken és forrásokon keresztül reális képet fessen - nem Jézusról, az Ember Fiáról, hanem Jézusról, az emberről.  Bátran ajánlom bárkinek, aki érdeklődik a kereszténység és judaizmus (közös) története, kapcsolódási pontjai, kialakulása iránt - legyen akár zsidó, keresztény vagy (mint jómagam) pogány.

róma és a rock'n roll

Ugye mindenki hallott már a " tekintélyes vagyonnal rendelkező, nagy hírű" Wicca ügynökségről, amelynek neve "a Witches International Craft and Conjuration Arts" kezdőbetűiből áll össze, amely kifejezés szabad fordítása Nemzetközi Boszorkánymesterkedések és Praktikák lehetne"? Persze feltételezem, azzal is valamennyi pogány és/vagy metálrajongó tisztában van, hogy Thor, "a rock'n roll istene, ... nem más, mint a sátán."

Nem, ez nem vicc. Tragikomikum.

Az idézetek forrása Corrado Balducci atya "Sátánizmus és rockzene" című kötete (megjelent a Pannonhalmi Bencés Apátság és az olasz Piemme kiadó közös gondozásában 1992-ben). Online könyvpiacokon bóklászva véletlenül botlottam bele néhány nappal ezelőtt, felkeltette az érdeklődésemet a téma, nosza, kikölcsönöztem a helyi könyvtárból.

A könyvecske előszava szerint "... Mons. Corrado Balducci egyike napjaink legismertebb demonológusainak, sátánszakértőinek. Végzettségét tekintve a teológia, a filozófia és mindkét jog doktora, pszichiátriai és parapszichológiai tanulmányokat is folytatott. Miután elvégezte a Pápai Egyházi Akadémiát, a Vatikáni Államtitkárságon dolgozott, majd a Szentszéket több diplomáciai kiküldetésben is képviselte. Ezt követően a Propaganda Fide, a Hitterjesztési Kongregáció tisztviselője lett, mint az Evangelizációs és Kulturális Iroda igazgatója, és a Külkapcsolatok Hivatalának felelőse."

A szerző tehát iskolázott, többdiplomás katolikus pap, képzett ördögűző és elismert szaktekintélynek számító demonológus, évtizedeken át a Vatikán hivatali gépezetének és vallási felépítményének oszlopa, mindemellett termékeny író és közkedvelt médiaszemélyiség. A kiadó a patinás múltra és veretes hírnévre visszatekintő Pannonhalmi Bencés Apátság, amely a kimagasló szellemi műhely renoméját élvezi a köztudatban. Épp emiatt a könyv, amely - minden jószándéka ellenére - a bulvártermék színvonalán mozog, érdemtelen autoritást kap, és mindmáig akad, aki komolyan veszi.

A kötés ordító ízléstelenségén, esztétikai szentségtörésnek számító színösszeállításán és szándékosan groteszk borítóképén még csak-csak túlteszi magát az ember. Talán épp az elrettentés kedvéért választották e vérlázító árnyalatokat és a horrorponyva fedlapjára illő ördögpofát; talán úgy vélték, a a formabontó, szürreális képvilág jobban felkelti a megcélozni vágyott korosztály, a rebellis fiatalok figyelmét.

Ne firtassuk, mi késztette a kivitelezőket arra, hogy a fed,-és hátlap belsejére fekete-fehér kígyóbőrmintázatot nyomjanak, amely minden páros oldal külső margóján, a félúton elhelyezkedő lapszámig megismétlődik; míg a páratlan oldalakon egyszínű fekete sáv díszeleg az aktuális fejezetcímet hirdetve, alatta stilizált démonfejjel. Elvégre a történelem során hajmeresztően morbid alkotások számlálatlan sora született a keresztény művészet égisze alatt, már ami az ördög és csatlósai megjelenítését illeti.

Épp elég, ha a továbbiakban a tartalomról szólok röviden, amely az ellenőrizhető tények mellett túlzó fantazmagóriákra, tárgyi tévedések tucatjára, érdemi forráskritika nélkül felhasznált újságcikkek és "szakmunkák" részben bizonytalan adataira és a rock'n roll felvirágzását kísérő konzervatív-keresztény apokalipszisvárásra alapozva tárgyalja, hogyan uralkodik el a sátán a rockzenében, hogyan segítik elő téveszméinek terjedését a háttérben munkálkodó névtelen, de ugyancsak befolyásos hatalmak, hogyan dolgozik Lucifer istenné emelésén az ártalmatlanság köntösébe öltöztette New Age, hogyan csöpögtetik neves - és természetesen sátánimádó - rockbandák a sorok közé rejtett tudatalatti üzenetekkel a kárhozat mételyét a tévelygő fiatalság szívébe et cetera. Az eszmefuttatás hitelét tovább gyöngíti, hogy a szerző rengeteget idéz - ahelyett, hogy saját tudásanyaga bázisára támaszkodva önnön szavaival szólna, lépten-nyomon másokat citál, mintha csak sebtében összeolvasott források egybeollózásából építkezne; máskor azonban kategorikus kijelentéseket hagy a levegőben lógva, forrásmegjelölés, hivatkozás, alátámasztás nélkül.

Nem kétlem, hogy a rockforradalom ijesztő lehetett a hagyományos társadalmi értékrend szemszögéből, hogy jócskán kitermelt anarchikus, erőszakos, veszedelmes megnyilatkozásokat, hogy a polgárpukkasztó lázadás olykor agresszív gyűlölködésbe csapott át, és igen, tagadhatatlanul léteztek-léteznek kifejezetten negatív eszmeiséget, akár ördögimádást közvetítő, káoszt, vérengzést, öncsonkítást és miegyéb perverziókat propagáló bandák. A Balducci atyát megihlető korszakban a gyanútlan kamaszokat bekebelező sátánista szekták, az időnként napvilágra bukkanó rituális gyilkosságok és öngyilkosságok, a - vélt vagy valós - nemi kicsapongásokkal, kábítószerélvezettel és agresszióval telített rock-szubkultúra a közbeszéd kiemelt témái közt szerepelt, egyszerre indukálva és táplálva a tradícionális világrend megrendülése feletti kétségbeesést. Nincs mit csodálkozni azon, ha egy idős katolikus pap aggodalommal szemléli a beatnemzedék tombolását vagy a Vízöntő virággyermekeinek szabados életvitelét; és ha az illető történetesen exorcista, nem meglepő, hogy minden bokorban az ördögöt látja.

Kifogásolható azonban légből kapott pletykákat, közkeletű, ámde megalapozatlan feltételezéseket, némi időráfordítással könnyedén cáfolható rémképeket tényként tálalni. Manapság az internet nagyon megkönnyíti az utánajárást, de aligha hiszem, hogy húsz évvel ezelőtt vért kellett volna izzadnia annak, aki ki akarja deríteni az ACDC frontemberének a nevét (Bon Scottról van szó, akit Balducci - egy bizonyos Jean-Paul Regimbal sokat idézett ún. rocklexikona nyomán - következetesen Bob Scottnak nevez) vagy halálának módját (nem, nem a gitárjára nyársalva, hanem a saját autója hátsó ülésén hunyt el, kábítószertúladagolás - Balducci szavaival élve: a szervezetében talált >>overdose<< -  helyett alkoholmérgezésben). 

Vagy, teszem azt, a Rolling Stones "Dancing with Mr. D" c. számában a 'D' rövidítés mögött rejlő fogalmat, ami bizony nem a "devil", hanem a "death". 

Vagy egy azidőtájt lassan negyven éve fennálló vallási mozgalom, a wicca mibenlétét, miszerint az nem az Illuminátusokhoz mérhető dúsgazdag titkos társaság, amely luciferiánus összeesküvés örve alatt világuralomra tör, hanem csak egy újpogány spirituális irányzat.

Vagy a Rosemary's Baby stáblistáját, szerkesztői gárdájának névsorát, amelyből pikkpakk kiderül, hogy Anton LaVey-nek semmi köze nem volt a produkcióhoz.

Vagy a KISS együttes névválasztásának hátterét, merthogy az nem a "Kings (vagy Kids) in Satan's Service" rövidítése, hanem egyszerű brainstorming eredménye (igaz, a csapat nem bánta a kétes hírnevet, így nem erőlködött megcáfolni az ördögimádó voltukat feltételező szóbeszédet).

Vagy hogy a Pink Floyd "The Wall" című dala voltaképpen nem is dal, hanem egy teljes album.

Vagy ...

 És könyörgöm: a Beatles (a Beatles!) mint a sátánista rock díszpéldánya, a dalszövegbe kódolt ördögi üzenet pionírja?! Adolf Hitler és a náci okkultizmus mint a New Age szülőszobája?! Minden gnosztikus-templomos-szabadkőműves-misztikus titkos társaság, páholy, mozgalom mint sátánisták gyülekezete?! 

Ami a sátánista fekete miséket és szeánszokat illeti, Balducci előkapta a jól bevált klisét: szexuális orgia, rituális emberölés, kannibalizmus, csecsemőgyilkosság,- és evészet (amelyhez a szekta nőtagjai szolgáltatják az áldozatot), vérfertőzés és minden egyéb, kétezer éve ismert vádpont. Megdöbbentő volt napjainkban találkozni e tekintélyes történelmi pályafutásra visszatekintő sablonnal: szomorú aktualitást kölcsönöz neki, hogy egyes ördögimádó csoportokról valóban bebizonyosodott a fenti szörnyűségek egyike-másika.

Egy szó mint száz: ha netán valaki arra vetemedne, hogy kézbe vegye a Sátánizmus és rockzenét, kellő kritikával tegye. Természetesen vannak hitelt érdemlő állításai, bizonyos pontokon érthető az aggodalma, de minekutána lassanként a beat-nemzedék unokái is fölcseperednek, és a világ még mindig nem dőlt össze, nyugodtan kijelenthetjük: a nyugat kiheverte a rock színrelépését követő kulturális sokkot és az - megannyi egyéb könnyűzenei műfajjal együtt - a deviancia zászlóvivőjéből elfogadott művészeti kifejezésmóddá nőtte ki magát (mi több, keresztény válfaja is megszületett már). Meglehet, egyes keresztények - az általános morális válság, hit, - és értékvesztés, a pluralitás fedőneve alatt tomboló erkölcstelen szabadosság rémképének szószólói - továbbra is hitelt adnak Balducci elgondolásainak (nem véletlenül ajánlja a könyvet nem egy keresztény portál a legteljesebb komolysággal). Szerencsére azonban akad krisztushívő, aki ennél józanabb: lásd a magyar kurírt vagy a hvg.hu-n Balavány György írását.

És most megint felmerül a kérdés, hogy miért foglalkoztat egyáltalán engem, pogány természethívőt, miként reagál a keresztény világ a posztmodern kor kihívásaira. Mondjuk úgy, hogy szakmai kíváncsiság, kulturális kalandvágy vezérel, "ismerd meg vitapartnered" alapon. Ezúttal némi bosszúsággal zárult a kísérlet.