'god has zero tolerance for wicca'

Pogány tematikájú tetoválásokat böngészve futottam bele ebbe az oldalba. A cikket végigolvasva nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Ahogy tovább lapozgattam a site-on, a mérhetetlen emberi hülyeség feletti megdöbbenés vette át a főszerepet. Elbizonytalanodtam, egyáltalán érdemes-e ilyesmit megosztani a nagyvilággal; de gondoltam: ha más hasznot nem is hajt, legalább megmosolyoghatjuk 157 286 rigorózus baptistának a 'tipikus wicca' megjelenéséről és viselkedéséről vallott bárgyú nézeteit. Aztán még egy lépéssel továbbhaladva rájöttem, hogy a weblap egy fiktív egyház égisze alatt a fundamentalista, ultrakonzervatív keresztény gyülekezetek kifigurázását, parodizálását célozza. Ennek tükrében a boszorkányüldözésről  szóló, hajmeresztő sületlenségekkel teli cikk könnyed keddi kabarénak tűnik, s már-már őszinte mosolyra késztet. Íme a link. 

átkozott boszorkák

Tegnap néztem meg és rabul ejtett. Annyi (morbid) humor, kedves életbölcsesség, valóság-szagú mozzanat rejlik benne! És hát a boszi nagynénik fergetegesek - habókos, örökvidám, elpusztíthatatlan optimizmussal megáldott lökött tyúkok, egyszóval olyanok, amilyennek egy boszorkánynak lennie kell. Nem félnek különbözni, nem törődnek a tradicionális társadalmi konvenciókkal, nem érdeklik őket az emberek irántuk táplált ellenérzései, nem akarnak beilleszkedni a normák között mozgó szürke tömegbe. Időnként annyira vágyom erre a szabadságra! Jobb híján apró lázadások formájában nyilvánítom ki önmagam. Szajkótollat fonok a hajamba, a pulóverem alatt pentagramma-medált hordok, napközben időnként elábrándozok: de jó is lenne bölényszellememmel barangolni a végtelen prérin...

Mostanában gyakrabban meditálok, akarom mondani: gyakrabban próbálok meditálni. Változó sikerrel: eleinte egészen kontinuus víziókban avagy fantáziautazásokban volt részem, az utóbbi pár alkalommal viszont minden látomás szétforgácsolódott, csak villanásnyi képek maradtak meg a kusza zűrzavarból. Alighanem mert túl álmosan, feszülten, csak megszokásból, illetve kötelességtudattól hajtva vágtam bele.

Egyik korábbi alkalommal ismét a szokott prérikörnyezetben találtam magam, bölényem társaságában egy, a füves síkságból kiemelkedő, vöröses szikla peremén. Lélektársam a szirt peremére lépett, visszanézett rám, aztán levetette magát. Éreztem, azt akarja, hogy kövessem. Bevallom, szorongva engedelmeskedtem, habár gyanítottam, nem eshet bajom, ha egyszer a totemem útmutatása szerint cselekszem. Nem zuhantam le, ehelyett, minekutána minden bátorságomat összeszedve kiléptem a tátongó mélység fölé, szárnyak nőttek ki a vállamból, és a szél felkapott. Önfeledt boldogsággal emelkedtem fel az ég vakító kékségébe, s szédítő sebességgel suhantam a bodros-fehér bárányfelhők labirintusán keresztül.

A látomás maradékát nem részletezem, jelen helyzetben ireleváns. A lényeg: feleszmélve eltöprengtem azon, vajon mit takar e szimbolikus eseménysorozat, mit akart a tudomásomra hozni segítőszellemem. Úgy éreztem, valami olyasmit, hogy ha önmagam akarok lenni, számolnom kell a kitaposott ösvény biztonságának elhagyásával; s hogy csak akkor válhatok igazán szabaddá, ha lesz merszem fejest ugrani az ismeretlenbe.

Nem vagyok az a szélsőséges exhibicionista, aki mindenáron a környezetében élők orra alá akarja dörgölni az azokétól eltérő gondolkodásmódját, vallását, politikai nézeteit, szexualitását. Megértem a zajos, színes, polgárpukkasztó melegfelvonulásokat, hiszen a homoszexuálisokat a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni; s minél merevebben zárkózik el a köztudat a másságtól, annál hangosabban és kétségbeesettebben igyekszik amaz felhívni magára a figyelmet. Talán még jót is tesz a jelenség elfogadásának az efféle lármás, erőszakos tálalás (természetesen itt nem fizikai erőszakra gondolok), hiszen a felvonulás sokszor bizarrul festő és - a begyöpösödött átlagember számára - tenyérbemászóan öntudatos résztvevőit látván a tömegbe olvadó, a hagyományos normákat legalábbis látszólag követő, konszolidált homoszexuálisokat könnyebb elfogadni.

Így vagy úgy, bennem nincs efféle túlhabzó önkifejezési hajlam, persze esetemben nem a szexuális másságot, hanem a vallási hovatartozást illetően. Néha ugyan elábrándozok arról a világról, amiben nyugodtan járhatunk bolondos hippicuccokban, megölelhetjük az utunkba kerülő fákat, nyíltan viselhetünk pentagrammát és nem kell magyarázkodni Teleholdas estéken, hogy mégis mit művelünk a zárt ajtók mögött. Egy olyan világról, amiben az emberek - bizonyos határok között - elfogadják egymás különbözőségeit és érthetetlen hóbortjait:), mindaddig, amíg azok senki ártalmára nincsenek. De az már nem az én asztalom, hogy a mindennapi megjelenésemben is lázítóan nyilvánvalóvá tegyem boszorkány voltomat. Igaz, az öltözködésem meglehetősen egyéni, s valamennyit visszatükröz a természet, illetve a mitológia, történelem, néprajz iránti vonzalmamból, habár még a konvencionális értelemben elfogadható keretek között.

Viszont, ha a nagyvilág felé nem is, a közvetlen környezetemet illetően (legközelebbi barátok, család) mindig kényszeredetten igyekeztem megmutatni önmagam. Emlékszem, minekutána rákaptam az emailezésre, napi szintű élménybeszámolókkal bombáztam az ismeretségi körömet. Naplót vezettem hosszú éveken át, amiből időnként egy-egy szemelvényt megosztottam az arra érdemesekkel. Az utolsó gondolatmorzsáig kitárulkoztam: kétségbeesetten vágytam a körülöttem élők elismerésére és rokonszenvére az engem éppen lázba hozó dologgal kapcsolatban, lett légyen az lovaglás, néptánc, hegymászás, etc. Mióta a pogányság dobogós pozícióba került a "hobbijaim" közt, nagyon nehezemre esik a vele kapcsolatos titkolózás. Nem ragozom tovább a témát, hiszen siránkoztam erről már épp eleget:) - egy óriáslépéssel visszakanyarodunk a kiindulópontként szolgáló vízióhoz. Úgy éreztem, efféle szellemi halálugrás volna kerek-perec elmondani a családomnak, hogy mi a helyzet a hitéletemet illetően; s mégha rosszul is fogadnák, úgy megkönnyebbülnék tőle! Persze, azóta sem szedtem össze a bátorságom hozzá, - ellenben a múlt héten vettem egy nagy levegőt és kipakoltam az egyik évfolyamtársamnak, akit hasonló szellemiségűnek véltem.

Félsikerrel: mint kiderült, ő nem merült bele annyira a pogányságba, mint én, a kereszténységtől való elzárkózás állapotáig jutott, amúgy keresi az útját; viszont nagyon jól esett, hogy bár szemlátomást némiképp zűrzavarosnak ítélte az én samanizmussal és az ősmagyar hitvilág töredékeivel megfejelt nyugati boszorkányságomat, továbbra is ugyanolyan rokonszenvvel tekint rám. Kezdem elhinni, hogy a vallási hovatartozásom nem tesz az ismerőseim szemében valamiféle szörnyszülötté, akit nagy ívben elkerülnek. Hogy, habár számomra ez elsődleges fontosságú, a kívülálló meglátása szerint csak egy a számtalan vonás közül, ami az egyéniségemet jellemzi, s ami alapján véleményt formálnak rólam; sőt, a mai, materializmusba hajló fogyasztói érában tulajdonképpen egyfajta mellékes, archaikus hagyományőrző tevékenység, nem több. Míg volt idő, mikor az emberek megítélésében elsődleges szerepe volt a hitnek, manapság ugyancsak háttérbe szorult, s ha nem jár szélsőséges viselkedésmintákkal, úgy nem tulajdonítanak neki túlzott jelentőséget. Legalábbis szeretném ezt hinni, elsősorban a saját korosztályomra vonatkoztatva,- hiszen a fiatalok mindig rugalmasabban gondolkodnak, azonkívül a tinédzserek és a főiskolások között annyi szellemi, zenei, öltözködési divatáramlat tobzódik, hogy nehéz különcnek lenni :).

Szóval, ha le nem is ugrottam még, az első lépést megtettem a mélység felé - csak aztán a végén tényleg kinőjenek azok a szárnyak :).

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-02-26

versus

Mikor egy ismerősöm a "hétköznapi élet vs boszorkányság" kifejezést alkalmazta, bennem némi ellenérzések ébredtek a versus kötőszó használata okán. Habár magam is küszködök civil énem és pogány belvilágom összeegyeztetésével, nem hittem, hogy e kettő feltétlen szemben állna egymással. A tegnapi családi találkozó viszont újfent rádöbbentett, hogy a wicca ösvényén járva mindinkább eltávolodok legközelebbi hozzátartozóim világnézetétől, életfelfogásától, - ahogy az ő mindennapi valóságukat kitöltő gyakorlatias tények, események is fényévekre esnek az engem foglalkoztató problémáktól és gondolatoktól (igaz, ebben közrejátszik a köztünk fennálló jelentékeny korkülönbség is).
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először). 
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez. 
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.  
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!


Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31

rokonlelkek

Véletlenek márpedig nincsenek.

Az utolsó előadáson a lépcsőzetesen kialakított előadóterem felső szegmensében telepedtünk le, biztonságos távolságban a táblától és az előadótól. Épp hozzáfogtam volna a már említett Narby-Huxley - féle, a sámánizmusról szóló könyv olvasásának, mikor padszomszédom felől megütötte a fülem az "athame" szó. A leányzó azt ecsetelte a mellette ülő fiúnak, hogy szeretne egy boszorkánytőrt, aztán mélyenszántó társalgásba bocsátkoztak a wiccáról és a sámánizmusról.

Nem akartam hinni a fülemnek. Reméltem, hogy az egyetem forgatagában nagyobb eséllyel találkozhatok más pogányokkal, neadjisten wiccákkal, de az első hónapok kiábrándítottak. Egyik-másik csoporttársam ugyan szemlátomást az enyémhez hasonlatos világnézet felé tendál, de még nem sikerült megfelelő alkalmat keríteni egy ezzel kapcsolatos beszélgetéshez. Azt viszont végképp nem hittem volna, hogy egy fárasztó nap végén az első idegen, aki mellé lezuttyanok, épp egy wicca... nem beszélve a mellette ülő sámánkölökről. Megáll az ész.

Persze meg se mukkantan, habár majd szétvetett a boldog izgatottság. De mégis mit mondhattam volna? Vágjak bele a szavukba, hogy "Hellóka, én is boszorkány vok ám!" Amellett ugyebár nem minden wicca, ami fénylik - olyan egzisztenciák is belesodródnak a Mesterségbe, akiket inkább messze elkerülnék. A szóban forgó lány elég szimpatikusnak tűnt, de mégsem rohanhatom le egyből. Ráadásul ahogy kihámoztam az elkapott szófoszlányokból, már nem nevezhető aktív vallásgyakorlónak, így talán a legkevésbé sem vágyik más wiccák társaságára.

Szóval csak üldögéltem melletük, kukán, mint egy sült hal, és azzal biztattam magam, hogy legközelebb talán már lesz bátorságom belekapcsolódni a beszélgetésbe. :)

Hát, ez volt az én mai napi nagy kalandom :).

samhain 2

Ha már témánál vagyunk, írok egy kicsit arról, hogy miképp készülődök az ünnepre.

Körülbelül egy hete ismét armageddon-jellegű nagytakarítást rendeztem - bútorok, dekoruccok, szobanövények, háziállatok ki az erkélyre, aztán portörlés, söprés, felmosás, végül a deportáltak visszaköltöztetése. Záróakkordként mágikus úton is megtiszítottam a szobát, sós víz és fahéjas füstölő segítségével.

Az oltárról az elmúlt napokban fokozatosan lebontottam a Mabonról visszamaradt díszítés romjait: a színüket veszett, összepöndörödött faleveleket, a sötétbarnára száradt gesztenyéket és a megráncosodott csipkebogyókat. A kétoldalt álló kerámia tejesköcsögökből kiszedtem a borbolyaágakat, kiöntöttem az állott vizet, a földön hízó csontkupacot pedig egy huszárvágással felköltöztettem az olvasószekrényem tetejére. Egy darabig törtem a fejem valami, a Samhainhoz illő, jelzésértékű dekoráción, aztán elvetettem az ötletet. Az Árnyékéj a kiüresedés, a lezárás, a visszatekintés, a végbe fonódó új kezdet ünnepe, s valahogy úgy érzem, a háziszentélyem a maga puszta valójában, mindennemű esztétikai sallang nélkül hívebben tükrözi az alkalom mibenlétét. Minden új kezdet üres lappal indul, még maga az élet is: hátrahagyjuk mindazt, ami az előző megtestesülésünk során ránk rakódott - emlékeket, érzéseket, jellemvonásokat - és eképp befogadóképessé válva belépünk a létezés egy újabb ciklusába. Ennek analógiájaként a mágikus évkör végpontján valahogy helyénvalónak tűnik megfosztani az oltárt és a varázseszközöket a múlt korszak tárgyi emlékeitől, és letisztult egyszerűségükben engedni át őket az új esztendőbe.

Mi több, saját magamra nézvést is valami hasonlót tervezek. Talán ostobaságnak hangzik, de már hosszú ideje fontolgatom, hogy kitűzök egy 'nevesített' tanulóévet - egy, a hagyományokhoz illően egy év, egy nap hosszú periódust - , amely során szisztematikusan és koncentráltan fogom tanulmányozni a wiccát, a pogányságot, no meg a mágiát. Úgy gondoltam, ennek nyitányaként elvégezhetnék valami egyszerű szertartást, amely során az istenek segítségét kérem a céljaimhoz- ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, ahhoz, hogy legyen bennem elég kitartás, szorgalom és alázat lelkiismeretesen tanulni, ahhoz, hogy mélységükben át tudjam érzeni, meg tudjam élni mindazon természeti és mágikus misztériumokat, amelyek köré a vallásom rendeződik. Első közelítésben a Litha ünnepére akartam időzíteni ezt a rituálét, de a dolgok végül másképp alakultak, s nemrég eszembe jutott, hogy a Samhain tán még alkalmasabb volna. Hiszen ez az éjjel egy periódus végét és egy új kezdetét jelöli (amely nem csak időegység, de életszakasz is lehet), - amikor számot vetünk a múlttal, magunk mögött hagyjuk belőle, amit nem érdemes továbbvinni, s felkészülünk a jövőre. Amikor az istenek és szellemek közöttünk sétálnak, s csak ki kell nyújtanunk feléjük a kezünk, hogy elérhessük őket. Melyik ünnep lehetne alkalmasabb arra, hogy a segítségükért fohászkodjak, hogy nekik ajánljam önmagam, hogy egy új, a boszorkányságnak szentelt fejezetet nyissak az életemben?

Habár őszintén szólva az Ostara vagy Beltaine valahogy barátságosabbnak tűnik a maga napfényes - madárcsicsergős - cukorhabos stílusában. Kellemesebb arra gondolni, hogy egy langyos, virágillatú tavaszi estén állok az istenek elé a szándékaimmal, mintsem üvöltő szélben és fagyos hidegben... Node a mágia nem mindig rózsaszín:). A Samhain kétségkívül viszi a pálmát a jövőre irányuló varázslatok elvégzését meg a természetfelettivel való kapcsolatteremtést illetően, és tökéletes alkalom egy új kezdethez. Ráadásul a bűbáj csordultig átitatja ezt az éjszakát. Kell ennél több?

Úgy gondoltam, a szertartás keretei közt felavatnám az Árnyak Könyvét, amely még mindig érintetlenül áll az oltáromon (majdnem fél éve!), és végre elkezdhetnék jegyzetelni bele. Az is eszembe jutott, hogy megvásárolom egy leendő ceremoniális öltözet alapanyagát, aztán a következő év során szép lassanként megvarrnám. Tudom, megint a túlhabzó tervek, megint a körülményes tervezgetés, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnék :).

Szóval ha épp nem kémiát vagy statisztikát tanulok, efféléken töröm a fejem. Előbb-utóbb csak kikristályosodik, mit és hogyan tegyek... addig meg szabad teret engedek a fantáziámnak :).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

damh the bard: the mabon

Magyarázat a dalszöveghez: a küszöbön álló napéjegyenlőség pogány körökben közkeletű nevét a walesi Mabon (Maponos, Maponus, Mabon fab Modron, Mabomus) istenségről kapta, akinek anyja Modron termékenységistennő volt. Mabon nevének jelentése 'istenfiú', a fiatalság, a vadászat, a költészet, zene, s az egészség istene. Habár nem áll szerves összeköttetésben a betakarítás ünnepével, Damh rá utal, róla énekel az alábbi sorokban. 

kétségek

Néhány nappal ezelőtt teológiai témájú beszélgetést folytattunk a bátyám, a nővérem és a sógorom részvételével. A vita Napsugár néni halálból bomlott ki, és a túlvilági élet titkai felé kanyarodott.
Ezen a ponton be kell vallanom: az este rádöbbentett, milyen nehéz valóban, gyökerestül elszakadnom a több évtizedes beidegződéstől. Hiába vélem úgy, hogy az újjászületés is szerepel az alternatívák között, vagy hogy a pokol, eredendő bűnöstül és sátánostul baromság, vagy hogy egy szerető isteni Atya egyetlen gyermekét sem büntetné egy örökkévalóságon át tartó kínszenvedéssel, csak mert az nem járt eleget misére - érzelmi szinten még mindig a belém ivódott ideák alapján reagálok az efféle felvetésekre. Így mikor a sógorom elmesélte egyik, a szülővárosában élő ismerőse történetét, aki a klinikai halál állapotában azt látta, amint az ördög (hogy pontos legyek: egy ördögien csúf arcú, gonosz ember) megpróbálja elragadni a lelkét (szó szerint: belegyömöszölni őt egy apró konzervdobozba), bizony megrémültem. Nem elsősorban attól, hogy esetleg én is efféle sorsra jutok (habár ez sem szívderítő kilátás). Ám a keresztény Istenre én mindig mint feltétlenül szerető, (kellő bűnbánat fejében) mindent megbocsátó Atyára gondoltam, aki a legmegátalkodottabb gazfickókat is tárt karokkal fogadja. Még akkor sem rendült meg a bizalmam ebben az istenképben, amikor a wicca útját választottam - annak ellenére, hogy immár más isteneknek hódolok.
Ez a beszámoló viszont - legyen bármilyen abszurd is - felvetette annak a lehetőségét, hogy a Jahve mégsem maga a Mikulás (képletesen szólva, természetesen), hanem a középkori teológiai eszménykép által lefestett könyörtelen zsarnok. A gondolat megtorpedózta mindazt, ami annakidején keresztény hitem alapját képezte. Gyermeki optimizmusom léket kapott és elsüllyedt a bizonytalanság tengerében.
Értsétek meg, még mindig nem attól cidriztem, hogy elkárhozok - habár egy pillanatra meglegyintett a rettegés szele. Aztán emlékeztettem magam arra, amit mindig is vallottam: hogy az üdvösség (akár azonnali, akár csak számos újjászületés után következik be) nem hit, hanem életvitel kérdése.
Annál megdöbbentőbb volt a felismerés, hogy a nővérem és a sógorom - mindketten iskolázott, több diplomás értelmiségiek - nagyon is komolyan veszik a témát. Most ébredtem rá, hogy teológus és egyházjogász nővéremnek a felsőfokú képzés nem hogy nyitottabbá, racionálisabbá vagy ésszerűbbé tette volna a vallással kapcsolatos gondolkodásmódját, ellenkezőleg - ha nem lenne félreérthető, azt mondanám, babonás, középkori szellemiséget oltott belé. Hogy egy tanult, intelligens felnőtt ember, ráadásul képzett egyháztudós, képes komolyan fontolóra venni a kérdést, hogy vajon üdvözülhet -e az, aki nem jár minden vasárnap misére vagy nem tanúsít kellő keresztényi alázatot - számomra sokkoló volt. Milyen keveset tudunk egymásról - még azoknak a gondolatait sem ismerjük, akikkel naponta találkozunk.
Csomóba ugrott a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy egyszer talán kipattan az én kis titkom, nevezetesen pogány mivoltom. Nem akarom, hogy szánakozással vegyes szomorúsággal azt gondolják rólam: hát, veled sem fogunk találkozni a mennyországban, milyen kár, tévelygő kistesó. Nem akarom, hogy azon törjék a fejüket, vajon engem is elragad - e majd a konzerves mumus. Nem akarok fájdalmat okozni nekik. Talán szoronganának miattam, talán szomorúak lennének a vélt vallási elhajlásom miatt, talán térítő akciókat szerveznének (habár ez aggaszt a legkevésbé.) A gondolat, hogy bánatot okozok nekik, sokkal elkeserítőbb, mint az, hogy hogyan értinete mindez engem.
Szerencsére azon a nevezetes estén ott volt a bátyám is, aki kerek-perec kifejtette, hogy szerinte ez a pokol-mennyország fikció hülyeség, s hogy a halál utáni lét kérdése örök titok. Nehogy azt higgyétek róla, hogy ateista - csak sokkal nyitottabban, rugalmasabban gondolkodik vallás és Isten felől, mint a nővérem. Örültem neki, hogy egyfajta józan ellenpontot szolgáltat az addig elhangzott vérkeresztény nézetekhez, de a beszélgetés - azzal együtt, hogy számos precedensértékű klinikai haláleset, illetve elhunyt ismerős fel lett emlegetve - eléggé kiborított, így aztán szedtem a sátorfámat és elmenekültem. Bátor boszi.
Annyira zaklatott voltam, mint egy rémült kislány, akit a zsákos emberrel riogattak. Kellett valami, amibe belekapaszkodhatok, kellett egy szalmaszál, amin keresztül meg tudom érinteni Földanyát, hogy emlékezzek: én már más ösvényen járok. Leballagtam a faluval határos, frissen learatott repceföldre. A tábla sarkán egy nagy bodzabokor magasodott, amely eltakarta előlem a település fényeit. Leheveredtem a földre és perceken át csak bámultan fel a végtelen, bársonyfekete égboltra. Sajnos a fényszennyezés felénk is egyre nagyobb - a horizont minden égtáj fele tompa narancsszínben úszott. De fölöttem még tisztán kivehető volt a tejút széles, ezüstsziporkás sávja, s a körülötte szikrázó csillagok. Gyönyörű és megnyugtató látvány volt. Nem mondom, hogy teljesen kisimulva keltem föl, de valamivel jobban éreztem magam.
Azóta napról napra igyekszem tudatosítani magamban, hogy hova tartozom. Hogy az én isteneim itt vannak körülöttem, a fákban, a szélben, a szántóföldekkel szabdalt láthatárban. Hogy ha menedék kell, elég magamba tekintenem, és megtalálom a hit csendes parazsát. Hogy ha elbizonytalanodom, csak le kell heverednem a földre és fölnézni az égen hömpölygő fenséges felhők sorára. És ha egyedül érzem magam, elég ránevetnem a legközelebbi lóherére, verébre vagy méhre - máris tudom, hogy nem vagyok magányos. Hogy mi lesz a halál után, az az istenek titka. Ez az élet, és minden utána következő lehet maga a földi mennyország, ha megtanuljuk felismerni és értékelni ajándékait.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-07-26

a wicca ünnepkör

Ezúttal a wicca ünnepkörről fogok írni.
Ahhoz, hogy megértsük a wicca ünnepek rendjét és szertartásait, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez. Azokban a halászó-vadászó-gyűjtögető, illetve kezdetleges földművelést folytató kulturákban, amelyek hitrendszereiből a wicca eredezteti magát, kulcsfontosságú volt a természet örök körforgása. Az emberi élet folyását az évszakok ciklikus váltakozása határozta meg, így a jeles napok is az évszakváltásokhoz, illetve az ezzel összefüggő munkafázisok megkezdéséhez vagy lezárásához kötődtek. A wicca mitológiában szimbolikusan, a Napisten és Földanya kapcsolatának alakulásán keresztül jelennek meg az évkör fordulópontjai.
Vegyük elsőként a Yulét, vagyis a Téli Napfordulót (dec 21-22)
A leghosszabb éjszaka idején eleink tűzzel és ünnepléssel igyekeztek elűzni a sötétséget. Habár ez az éjjel tart legtovább, örömre ad okot, hogy innentől kezdve hosszabbodnak a nappalok. A Napisten újjászületik, ugyanakkor még nagyon gyenge. Általánosan elterjedt szokás a lakás örökzöldökkel történő feldíszítése (e pogány hagyomány ölt testet a karácsonyfa-állítás szokásában), a Yule-tuskó égetése, az ajándékozás. Az oltárt örökzöld ágakkal, tobozokkal, zöld, piros és arany színnel díszítjük, amely az élet megújulására és a tűz melegére emlékeztet bennünket.
Második ünnepünk az Imbolc (Imbolg, Oimelc), másképp Gyertaszentelő, február 2.-án.
Imbolc idején az egyre erősödő fényért adunk hálát, vagyis a mind hosszabb és melegebb nappalokért, amelyek magukban hordozzák a közeledő tavasz ígéretét. Régi hagyomány a gyertyagyújtás, gyertyakorszorúból készült fejdísz viselete (elsősorban nők esetében), előkészületek a tavaszra (pl. takarítás, rituális tisztálkodás, megtisztulás.) Az oltár díszítésére gyertyákat és tüzes (vagy az életerő megújulását reprezentáló) színeket használunk.
Ezt követi az Ostara vagy Eostre, a Tavaszi Napéjegyenlőség éjjele (márc 21-22).
Az Ostara a tavasz kezdetének ünnepe. Ilyenkor már rügyeznek a fák és bokrok, megjelennek az első tavaszi virágok, sarjad az őszi vetésű gabona, kezdetét veszi az állatok nászidőszaka. Az Isten fiatal és életerős, táncba vezeti az Istennőt, aki ismét szűzként lép elénk (szimbolizálva a megtermékenyítésre váró földet, amelyből aztán a Nap melegének hatására új élet sarjad). Az éjszaka és a nappal egyforma hosszú, tökéletes egyensúly uralkodik. A wiccák vadvirágokkal ékesítik a lakásukat, zöldbe öltöztetik az oltárt, és a jövőre irányuló varázslatokat végeznek, vonatkozzék az a bőséges termésre vagy a munkahelyi sikerekre, a családtagok egészségére vagy egyéni célkitűzések elérésére. Pogány szokás a tojásfestés is, amely átszivárgott a keresztény Húsvét ünnepkörébe.
Az Ostara után a Beltane (Beltaine) érkezik, május 1. - jén (ápr. 30. - án)
Beltane idején az Isten és az Istennő szerelmi egyesülését ünnepeljük, a remények beteljesüléséért, a termékenységért és várandósságért mondunk köszönetet. A természetben tetőfokára ér a szerelmeskedés időszaka, s egyben kezdetét veszi a termésérlelés, vemhesség, utódgondozás. A szűzből anya válik.
Régi szokás a májusfa-állítás, amelyet hazai szokások szerint elsősorban legények követnek el a kiszemelt leány háza előtt. A wiccák újabban inkább az üst (mint női szimbólum) köré összpontosítva ülik meg az ünnepet, virágot és harmatot gyűjtenek, szerelmeskednek. Az oltárt a tavaszünnephez hasonlóan zöld szín és növényi dekoráció jellemzi.
A következő jeles nap a Litha, vagyis a Nyári Napforduló (jún. 21-22).
Litha idején a leghosszabb a nappal. Az Istenség ereje teljében, férfiassága delén ragyog. A Föld már termőre fordult, s szüntelen ontja magából áldásait. Litha idején szokás hatalmas örömtüzeket rakni, amelyet a fiatal párok átugrálnak (ld. Szent Iván-éji hagyományok), hogy eképp készüljenek a kincsekben gazdag közös életre. A wiccák a világosság kiáradását, a nyár tetőfokát, az évkerék fordulását ünneplik. Az oltárt friss termések és zöld hajtások díszítik.
A Lithát a Lughnasadh vagy Lammas követi ( aug.1).
Augusztus van, a Nap ereje már gyengül. Egyre később kel fel, egyre hamarabb süllyed a Horizont alá, s habár még tart a nyár, a hőség mérséklődik. Az Isten hanyatlóban van, mosolygós, középkorú úrként tudnám elképzelni, aki legfőbb gyönyörét immár utódaiban leli. Valóban, Lughnasadh ünnepe a betakarításhoz kötődik: megkezdődik az aratás, leszedjük a nyáron érő gyümölcsöket, kisül az év első frissen őrölt lisztből készült kenyere (innen az ünnep másik megnevezése, a Lammas, amely a loaf-mas szóösszetételből származik). A wiccák hálát adnak a természet bőkezűségéért és elbúcsúztatják a nyarat. Az oltárra gabonaszemek, gyümölcsök, virágok kerülnek.
Mabon, vagyis az Őszi Napéjegyenlőség (szept 21-22)
Az őszi napéjegyenlőségkor ismét egyensúlyba került a nappal és az éjszaka, de ezt követően a sötétség fokozatosan átveszi az uralmat. A kelta mitológiában a Magyalkirály fölénybe kerül a Tölgykirállyal szemben. (A Magyalkirály az év "sötét" felében, a Tölgykirály az év világos felében uralkodik). A Mabonnal zárul a Lughnasadh idején megkezdett betakarítási időszak. Learatjuk a tavaszi vetésű gabonaféléket, leszedjük az ősszel érő gyümölcsöket. A természet fokozatosan visszahúzódik, lecsendesedik, felkészül a télre: ugyanakkor a föld mélyében máris ott pihennek az új életet rejtő magvak. Az Isten haldoklik, s ugyanakkor az Istennő méhében megfogant a fény, hogy a Yule idején újjászülethessen. A boszorkányok megköszönik a nyári félév gyümölcseit, friss kenyeret sütnek, terményekkel díszítik az oltárt, és az elkövetkező nyugalmi időszakra készülnek.
Az évkör utolsó ünnepe a Samhain vagy Mindenszentek, Halloween (okt. 30)
Samhain az elvégzett munka, az elmúlt év eseményei fölötti elmélkedés, a múltba mélyedés, az emlékezés éjszakája. Ekkor a legvékonyabb a fátyol a túlvilág és az élők dimenziója között: felidézhetjük eleinket, elhalt szeretteinket, akár spirituális kapcsolatteremtés, akár csak nosztalgiázás útján. Samhain a lemondás, az áldozat és gyász napja, mikor végleges búcsút veszünk a fénytől. A Napisten kihuny, fénye az alvó Istennő méhében szunnyad tovább, újjászületésére várva. Legjobb tudomáson szerint a kelták Sahmainkor ünnepelték az új év kezdetét is.
Samhain után ismét a Yule közeleg, és ezzel teljessé válik a kör.
Tudnivaló, hogy ezek a jeles napok nem egyforma fontosságúak. A wiccák Nagyszombatoknak nevezik az Imbolc, a Beltaine, a Lugnashad és a Samain ünnepét, és kisszombatoknak a Yulét, Ostarát, Lithát és Mabont. Előbbiek kiemelt jelentősségűek a vallásgyakorlatunkban, utóbbiak pedig a természet ciklusának mérföldkövei. Elnevezéseik zömében kelta hagyományokon alapulnak, és az Európában jellemző négy évszakos mérsékelt éghajlathoz igazodnak, hiszen a wicca is elsősorban európai alapokra épül. Kelta eredetű az a szokás is, hogy a jeles napok előestéjén ünnepelünk, a kelták ugyanis nem éjféltől éjfélg, hanem napnyugtától napnyugtáig számítottak egy napot.

A nevezett sabbatokon kívül a wicca vallásgyakorlat fontos ünnepei a Telehold-szertartások vagy esbatok. A Telehold ragyogása az Istennő szépségébnek és hatalmának kiteljesedését szimbolizálja. Az oltárt ez alkalomból ezüst és fehér színekkel díszítjük, s eszközeink közül a vizes, nőies eleműek (üst, kehely) játszanak főszerepet. A Hold fázisváltozásai egyébként is meghatározóak, hiszen a legtöbb wicca varázslatai során is szem előtt tartja azokat. Míg növekvő Hold esetén a gyarapodást célzó bűbájok aktuálisak, addig a fogyatkozó Holdsarló alatt az elhárítás, védelem, káros hatásoktól való megszabadulás, rossz szokások levetkezése érdekében érdemes mágiázni. 

Bizonyos hagyományok nem csak a Holdtöltét, hanem az Újholdat (Sötét Holdat) is rituáléval tisztelik meg.

Hulló Eső
2010.03.11

a wiccáról röviden

Szóval, hogy mi is az a wicca.
Legelszántabb követői szerint nem más, mint Európa egységes, varázslattal átszőtt ősvallása, amely egyenes úton alakult ki az őskori animizmusból. Valóban felfedezhető némi evolúció a kőkori szimpaikus mágia, a korai samanisztikus rendszerek, a kereszténységet megelőző pogány hitvilágok és a wicca között. A wicca ősvallás jellegét erősíti az a tény, hogy az ókori népek sokféle vallása egy-két lényeges ponton (bizonyos isteni személyek, illetve az ünnepnapok és ünnepi szertartások vonatozásában) lényeges hasonlóságokat mutat. Én - talán szentségtörő módon, talán csak mert tapasztalatlan vagyok - mégis inkább azoknak adok igazat, akik szerint a wicca a hajdani pogány (természet)kultuszok közös elemeiből építkező, újkori szellemi irányzat, amely azonban méltó értékörzője és teljes jogutódja azon eszmerendszereknek, amelyekből kivirágzott.
Igazából kinek-kinek szíve joga eldönteni, mit higgyen. Olvassatok utána a szakirodalomban, internetes forrásmunkákban, és döntsetek.
Maga a 'wicca' szó angolszász eredetű, gyöke közös a "wise" = bölcs kifejezéssel. Hajdanán a közösség elöljáróját, papját, javasasszonyát, gyógyítóját tisztelhették meg ezzel a titulussal, amelyet a nők esetében 'wicce ' formában alkalmaztak (más források szerint a germán 'weihan' = megszentelni igéből eredeztethető). .
Hogy mit jelent ma wiccának lenni? Először is azt, hogy magunkénak valljuk a vallás kevés, ám annál lényegesebb dogmáját és hittételét. Ezek egyike egy erkölcsi alapelv, a wicca intés, amelynek lényege tömören a következő:
"Tégy, amit akarsz - de soha ne árts!" .
Értelmezését illetően eltérő véleményekbe ütközünk. Első fele egyesek szerint azt jelenti, hogy légy felszabadult és céltudatos, azt cselekedd, ami jólesik, -függetlenül a környezeti elvárásoktól, társadalmi konvencióktól,- mások szerint pedig találd meg azt, amire igazán vágysz, amit valóban kívánsz. A mondat második részéről néhányan úgy vélik, pusztán a hippikorszak "szeretkezz, ne háborúzz" mentalitásának marihuánafüstös terméke, én azonban azokkal értek egyet, akik komolyan veszik. Sokszor találkozhatunk az intés egy hajszálnyit eltérő fordításával, amely talán hívebben tükrözi a tartalmát:
"Ha azzal nem ártasz senkinek, tégy azt, amit akarsz!"
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a teljes "wiccan rede" egy verses formába öntött, hosszabb útmutatás, ám a fent idézett sort tartjuk belőle a legfontosabbnak.
A legtöbb wicca hisz a reinkarnáció tanában, ám a keleti felfogással ellentétben úgy vélik, (a) megtestesüléseink során mindvégig emberekként születünk újjá (b) a létezés számunkra örömteli állapot, vagyis nem értünk egyet azon tanítással, mely szerint a célunk éppen az, hogy a megvilágosodást elérve kilépjünk az örök körforgásból és beleolvadjunk a Semmibe. A karma - elmélet viszont nagy népszerűségnek örvend, s ily módon méginkább fontossá válik, hogy minden, amit teszünk, visszahárul ránk. Hiszen a karmánkban, "asztrális batyunkban" minden cselekedetünket magunkkal cipeljük, s azok befolyásolják a jövőnket. Ami a két létezés közti állapotot illeti, sokan -némi kelta romantikával megfűszerezve- Tír Na Óg-ot, vagyis az Örök Nyár/Örök Fiatalság országát jelölik meg tartózkodási helyünkül.
A másik lényeges törvényszerűség a háromszoros visszahatás tézise, amelyet szintén sokan szeretnének így vagy úgy kényelmesre magyarázni, hogy ne kelljen szembenézniük a felelősség súlyával. A lényeg a következő:
Bármi, amit teszel, háromszorosan hárul vissza rád. Ha jót cselekszel, háromszor annyit kapsz vissza, ha ártasz valakinek, háromszorosan szenvedsz meg érte.
Mindezen visszacsatolások pedig még ebben a földi életben várhatók. A konklúzió annyi, hogy a tetteinkért felelősséget kell vállalni.
A vallás legfontosabb (és jóformán egyetlen) hittétele az isteni dualitás, a nemek egyenjogúsága és egymást tökéletesen kiegészítő ellentéte köré épül. A wiccák egy
- termékeny, gazdag és szerető Istenanya
- és egy férfias, kiáradó, életteli Isten
személye előtt hódolnak. Kettejükben tükröződik a természet rendje, amelyben az új élet születését többnyire a nemek egyesülése előzi meg.
- Az Istennőt a nőiséget szimbolizáló Hold és az életadó, kincsekben bővelkedő Föld jelképezi, sőt testesíti meg.
- Az Istent pedig a Nap, illetve a szarvas hímállatok.
Korai ábrázolásokban gyakran találkozhatunk a telt keblű, széles csípőjű anyaistennővel, elég csak a villendorfi Vénuszra és társaira gondolni, illetve a szarvas istennel, akinek fejéke a férfiasságát, a potenciáját jeleníti meg. Többek között ilyen a kelta Cernunnos vagy a római Pán (az ő figurája torzult a keresztény alvilág szarvas-patás ördögévé).
Az Istennőhöz a föld (termékenység) és a víz (érzelmi elmélyülés, spiritualitás) elem tartozik, az Istenhez pedig a levegő (intellektualitás) és a tűz (szenvedély, erő). Megnevezésüket illetően számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre. Hívhatjuk őket Cernunnosnak (Carnún) és Aradiának (ahogy ez gyakran megtörténik), Apollónak és Artemisznek, Marduknak és Inannának (Astarténak), Ozorisznek és Ízisznek, Jupiternek és Júnónak, Zeusznak és Hérának, és így tovább. A pogány pantheonok istenei valamennyien az Isten és az Istennő bizonyos aspektusait képviselik - pl. az ógörögök hitvilágában Artemisz az érintetlen szüzet, Aphrodité a csábító szépséget, Héra az érett asszonyt, Hekaté a vénséget. Az adott alkalomtól, illetve céljainktól és egyéni ízlésünktől függ, mikor hogyan nevezzük, szólítjuk meg őket. A mágiahasználat során azon formában hívjuk segítségül személyüket, amelyik az adott varázslat jellegéhez a legközelebb áll. Tehát ha egy szerelmi bűbájhoz megidézzük Vénuszt, akkor is az Istennőhöz fohászkodunk, de ezúttal szépségének és érzékiségének esszenciáján keresztül. Ugyanez igaz a wicca ünnepekre is: ahogy az évkör fordul, isteneink új és új arcukat mutatják felénk, s ennek megfelelően változik az ünneplés jellege, tartalma, s akár az istenségek megnevezése is
Ennyit kezdetnek - a wicca életszemléletről és az évkörről majd legközelebb írok. Addig is a hagyományos wicca köszöntéssel búcsúzok:

Legyetek Áldottak!

Hulló Eső
2010.03.10