A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dilemma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dilemma. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. szeptember 6., csütörtök

bombariadó

Meglehet, ostobaság volt, de egy, a szüleink nagyszülői teljesítményét méltató, hosszúra nyúló levélváltás záróakkordjaként megírtam Uzonkának, hogy letértem az anyaszentegyház által kitaposott ösvényről. (Ha valaki netán nem érti, hogy lyukadt ki a gyerekvigyázásokkal kapcsolatos vita az én templomba járási szokásaimnál, tájékoztatásul közlöm: szerencsésnek mondhatom magam, amiért Uzonka csak hitbéli gyarlóságaimra és pasiszerzési fogyatékosságaimra tett finom, szarkasztikus célzást. Máskülönben elő szokott kerülni a diplomáim száma, a tény, hogy nincs nyelvvizsgám, munkám, csemetém, összességében olyan fenemód tökéletes életem, mint neki. Ezúttal olcsón megúsztam).
Kíváncsian várom a reakcióját. A korábbi online csörteváltásokhoz képest nagyon kulturált hangvételű, már-már testvériesen békés mederben folyt az emailezés; ki tudja, még az is lehet, hogy kellően érett, felnőtt és elfogadó hozzáállást tanúsít majd.
Bocsánat, hogy már megint a családi gondokkal huzakodom elő, de talán nem vagyok egyedül a problémával, miszerint: hogyan tudassam vérkeresztény famíliámmal, hogy pogány lettem? Öt nagy testvérből négyen már átestek a tűzkeresztségen (a sógoraim ugyanakkor aligha), a két legjobb barátom és a szüleim detto; csak Uzonka és Kende volt hátra (nem véletlenül hagytam őket a végére: egyrészt mélységes vallási elhivatottságuk okán, másrészt tény, hogy közel laknak, és egy esetleges bizalomvesztés kínossá teheti a napi találkozásokat). Mégis, a várható vulkánkitörés ellenére hatalmas megkönnyebbülés öntött el, amikor a 'küldés' gombra klikkeltem. Igaz, az unokahugik, unokaöcsik előtt továbbra is titkolózni fogok, de legalább a család felnőtt tagjait tekintve nem kell többé hazugságban élnem. 

Áldás!
Eső


2012. szeptember 1., szombat

kék hold, borzálom

Tegnap elutaztam és beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre. Gyakorlatilag egy fillér nélkül, diákhitelből szándékoztam megkezdeni a tanulmányaimat, és már épp megbarátkoztam a gondolattal, hogy adós leszek állambácsinak 130,- esetleg 260e forinttal, mikor tudatosodott bennem, hogy a költségtérítés összegén túl egyéb kiadások várhatók: utazás, szállás, étkezés, jegyzetek, stb. Így aztán fontolóra vettem a szabad felhasználású hitel legalacsonyabb összegű (65e ft/szemeszter) verziójának igénybevételét is, - de ha arra gondolok, hogy félévenként 200e forint adósságom gyűlhet össze (természetesen csak azokban a félévekben, amelyekben felhasználnám a hitelt) - nos, csomóba ugrik a gyomrom.  
A rosszullét határán emésztettem magam: merjek-e bevállalni ilyen léptékű pénzügyi manővert? Ha bízni tudnék a kormány ígéreteiben, az államgazdaság stabilitásában, a biztos jövőben... de félek, a jelenlegi társadalmi és pénzügyi rendszer nem marad tartós. S ha mégis, akkor is beüthet a hitelfeltételek kedvezőtlen módosítását előíró kormányrendelet. 
Nyilvánvalóan okosabb volna halasztással indítani, és az így nyert egy évet némi egzisztenciateremtésre, pénz-spórolásra, a lehetőségeim feltérképezésére használni. De egy év alatt annyi minden történhet! Mi van, ha jövőre - elég jelentkező hiányában - el sem indul a szak? Mi van, ha addigra egészen más fordulatot vesz az életem, és ez az álom is a múltba olvad? Egy rég várt lehetőség most itt van az orrom előtt, én meg habozok megragadni. Ugyanakkor azzal is kénytelen vagyok számolni, hogy talán csak a bírvágy vagy az önfejűség beszél belőlem: meglehet, azért ragaszkodok ilyen makacsul a tanulmányok megkezdéséhez, mert jó érzéssel (és némi büszkeséggel) töltene el a tudat, hogy néprajzos vagyok. Vagy mert továbbra is az iskolarendszerben mozoghatnék, jól ismert és megszokott környezetben, ami újabb néhány évre távlatokat, célt és kereteket adna az életemnek. Néha attól tartok, a rám jellemző önpusztító nemtörődömség munkálkodik a döntéseim mögött, ami a pillanatnyi kényelmet előbbre helyezi a hosszútávú céloknál. Olyan vagyok, mint az egyszeri tücsök, aki nyáron hegedül, és úgy tesz, mintha a tél sosem jönne el. Vagy ahogy édesapám mondaná, már hosszú ideje tovább nyújtózkodom, mint a takaróm ér. 
Egyszóval őrlődöm. Még megtehetem, hogy passziváltatom a félévet, visszamondom vagy szüneteltetem a diákhitelt, és elhalasztom az iskolakezdést (habár e gondolattól majd megszakad a szívem - már megküldték az első félév kurzuslistáját, olyan tárgyakkal, mint 'Rítus és vallás, mentalitás', 'Vallás, mentalitás, vallásos folklór Európában, új vallási mozgalmak', 'Magyar és összehasonlító folklorisztika', 'Kulturális antropológia', 'Vallásantropológia'... és még sorolhatnám.). Végül - talán illetlenül későn - úgy döntöttem, az égiek segítségét kérem.
A 'Kék Hold' kifejezés csalóka, mert nem az égitest színére utal: azt a jelenséget takarja, mikor egy naptári hónapon belül kétszer van Holdtölte - ahogy ez idén augusztusban is történt (legközelebb egyébként 2015-ben várható). 
Ugyan nem ünnepeltem nagy körítéssel, lefekvés előtt kikönyököltem az ablakba. Az égen vágtázó esőfelhők piszkosszürke masszájából sápadtan derengő fényfoltként rajzolódott ki Holdanya arca. Azzal a fohásszal fordultam hozzá, hogy adjon valami jelet, bocsásson rám jósálmot, ami segíthet döntést hozni. 
Mindezek után borzalmasan aludtam,- a szél-rángatta erkélyajtó nyikorgása, a hűvös hajnali levegő, a macska szöszmötölése újra és újra felébresztett. Reggelre összesen két álomkép maradt meg az emlékezetemben. Az egyikben a kutyánk, Árnyék a kertben kapirgáló tyúkokra vadászott - ezt valószínűleg az a jogos aggodalom generálta, amit akkor érzek, ha magára kell hagynom az ebet a pipékkel, a múltban ugyanis történt egy-két szégyenletes epizód. A másik álomban találtam az udvaron három kisállatot. Messziről ugyan fészekből hullott madárfiókáknak gondoltam őket - leginkább a havasi csókára hajaztak, de ez talán kevésbé lényeges - ám ahogy közelebbről megszemléltem (kézbe vettem) hármójukat, kiderült, hogy borzkölykök. Az egyikük arányos testű,-és fejű volt, szép, fejlett; a másiknak az előzőhöz hasonló méretű feje, de aránytalanul kicsi, mondhatnám, sorvadt teste volt; a harmadik fiatalabbnak tűnt, irinyó-pirinyó volt, fázósan kucorodott össze és látszott rajta, hogy az éhenhalás szélén áll. Igyekeztem is befelé velük a meleg házba, közben a kicsi táplálását tervezgettem --- és filmszakadás.
Noha elsőre nem tanúsítottam különösebb jelentőséget ennek a futó és felületesnek vélt víziónak, azért utánanéztem, mit jelenthet - és nem kellett csalódnom.
Egyszerű álomképként értelmezve a borz hideg időjárást jósol, ami nem igényel különösebb magyarázatot - csak nézzetek ki az ablakon. Ha azonban álmunkban feltűnik egy jelkép, érdemes alaposan utánajárni, egy állat esetében például megvizsgálni, mit szimbolizál totemként, szellemi erőlényként. A borzról tudtam, hogy a makacsság, (hadd ne mondjam, önfejűség) és a céljainkért folytatott kitartó küzdelem megtestesítője; az Annwn eképp ír róla:

"A borz a következõk szimbóluma: elhatározás, tettrekészség, erõs akarat, koncentráció, stratégia, szívósság, védelem, függetlenség, önbizalom.
Az amerikai õslakosok szerint borz nyomokat látni jó elõjel, üzenet, hogy minden lehetséges, ha a belsõ kreatív erõnkre hallgatunk.
A borz megszerzi magának, amit akar. Tehát a totemállat esetében is gondolnunk kell arra, hogy terveinkben kitartóak legyünk. Fõleg azoknak fontos ez, akik nem fejezik be azt, amit elkezdtek. A borz segít ebben az aspektusban. Ha nem is totemállatként, hanem erõt adó állatként hívnád, akkor számíthatsz a borz makacsa és akaratos szellemére, ha elkezdesz valamit.
A borz erõsen önálló is és agresszív, ha fenyegetik. Ez a lecke számunkra azt jelenti, hogy álljunk a saját lábunkra és védjük meg magunkat, ha a helyzet úgy kívánja. [...].
A borz a földdel áll kapcsolatban, ezért földelõ totem. Ha zavartnak és idegesnek érezzük magunkat, a borz segíthet a gyökerek megtalálásában és vasmacskaként szolgálhat az életünkben.
Ha a borz feltûnik életünkben, elérkezett az ideje a terveinknek, s ha szükségünk van rá álljunk ki magunkért vagy kérjünk segítséget, ha fontos. A borz egyszerre jele az elvonulásnak és az önállóságnak, ám közösségi életben való magabiztosságnak is. A világnak tudnia kell, hogy mi is létezünk.
A borz nagyon különleges lény. Nem törõdik senkivel, sem azzal hogy mit „mondanak” mások. Ezt kell megértenünk nekünk is.
A legnagyobb lecke, amit adhat a borz, hogy járd a saját utad a saját tempódban. Ne figyelj arra mit mondanak mások. Bízz magadban és képességeidben. Tudd, hogy fel vagy szerelve mindennel bármi is jön eléd."

Jelen esetben persze az álom értelmét a szituáció is meghatározza: a három kisállat jellegzetességei, különbözőségei. Biztos, hogy az apró részletekben is megbújik valami többletjelentés, amit még ki kell hámoznom. Az is fontos kérdés, hogy vajon a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi-e a borz, vagy a követendő utat jelöli ki a számomra. Egyszóval van még min elmélkedni. 
Addig is áldás!

Eső


2012. június 23., szombat

szivárvány a láthatáron


Annyi, de annyi mindenről kéne írnom... először is a beígért környezettudatos, költségtakarékos és mesebelien fantáziadús otthonokról; aztán a szakvizsgáról, ami az elmúlt hetek minden szabad pillanatát felemésztette; aztán csipaszról és csipiszről, a két varjúfiókáról, akik nagyjából egy hónapja boldogítanak; arról, hogy miként köpött szemen pépesre turmixolt macskatáppal egy csóka-poronty; arról, hogy tévedésből végiglejtettem az utcánkon egy férfi pizsamanadrágban (tudom, most azt kérdezitek magatoktól, hogy lehet ezt benézni,- nos, nekem sikerült); arról, hogy miért tárolok az ékszeres szekrénykémben madáreleséget, és mit keresett a zoknisfiókban egy csirkecsont.
Beszámolnék megannyi hétköznapi eseményről: az unokahúgom és unokaöcsém néptáncfellépéséről a színházban (ahol hatalmas megelégedésemre megláttam életem első szerelmét gömbölyödő sörpocakkal, kopaszodófélben - az istenekre, sok sérelmemre szolgált kései gyógyírként ez a kép), a város turkálói ellen intézett rohamomról (átkozottul frankó, tiritarka hippicuccok mindenütt; majd a falra másztam csupán a látvány okozta gyönyörűségemben), a szomszédnéni temetéséről, a gyönyörű zivatarokról... de mostanság valahogy nem talál az ihlet. Vagy csak túlságosan is legyalulta a szellemi teljesítőképességemet a vizsgaidőszak. Netán emocionális rövidzárlat ütött ki.
Amiről mégis szeretnék megosztani veletek néhány kósza gondolatot, az a Rainbow, így, nagybetűvel.
Helyesebben szólva Rainbow Family of Living Light, vagyis az Élő Fény Szivárvány-Családja. A név sokat elárul, s gondolom, az általa fémjelzett hippimozgalom sem ismeretlen sokatoknak. Én azonban csak néhány, a memória horizontján lebegő ismeretmorzsával rendelkeztem róla mindaddig, míg egy kedves évfolyamtársnőmről ki nem derült, hogy a közösség oszlopos tagja. Az ő menetszele engem is magával sodort, és immár az idei bakonyi találkozóra történő eljutás technikai részleteit tervezgetjük.
Nade vissza az elejére. A - röviden és tömören - Rainbow-t 1968-ban alapították a SF-i Golden Gate parkban. Apropójául egy hopi jóslat szolgált. E szerint amikor a Föld már olyan beteg lesz, hogy a vadállatok sorra pusztulnak ki, jön egy törzs, amelynek tagjai számos kultúra, bőrszín, nyelv, vallás, nemzetiség képviselői, akik a környezettudatos életmód, a békés együttélés,  az erőszakmentes szeretet és a természetvédelem 'harcosai'.
Az évenkénti összeröffenések 1972-től váltak rendszeressé; ekkor a colorado-i Table Mountain fennsíkján gyűlt egybe a mozgalom célkitűzéseivel szimpatizáló öko-aktivisták sokasága. Azóta a "család" létszáma néhány ezer főről több százezresre duzzadt: nem csak Amerikában és Európában, de Afrikától Indián, Grúzián, Törökországon át Ausztráliáig a Föld számos pontján alakultak a Szivárvány-törzsek. Rendszeressé váltak az országonkénti és a regionális találkozók, amelyek általában újholdtól-újholdig, tehát közel egy hónapig tartanak.
A mozgalom célja megismertetni tagjaival és szimpatizánsaival a környezettudatos, természetközeli életmód lehetőségeit és szépségeit: újra felfedezni a rég elveszett harmóniát Földanya és tékozló gyermekei között; példát mutatni arról, hogyan érthet szót egymással számos különböző nyelvű, hitű, rasszú ember, ha befogadó szívvel, nyílt elmével, kölcsönös tisztelettel és toleranciával fordulnak egymás felé; s a közösség erejét a jövő szolgálatába állítani.
Ahogy egy résztvevő-szervező beszámol róla, " ...a Rainbow-t gyakran ellenkulturális olvasztótégelyként  aposztrofálja a nyugati média, mivel a jelenlegi természetellenes világrendet elutasító hiedelemviláguk igen összetett: az amerikai indián, a szibériai sámán, a tibeti buddhista, az afrikai rasztafari, az indiai hindu és még egy sor egzotikus, ősi tanítás átfogó elegye, melyben igen fontos szerepet kapnak a különböző mágikus rituálék, a zenélés, éneklés, tánc, jóga, meditáció, szeretkezés..." A gyűlések eseményei között kiemelkedő helyet foglalnak el az Új,-és Teleholdat ünneplő szertartások, de számos egyéb programlehetőség akad. Ismét az iménti rainbow-brothertől idézek: "...ugyanis a tábor élete napközben különféle workshopokkal, foglalkozásokkal, előadásokkal telik, akár egy erdei szabadegyetem: jóga, meditáció, tai chi, zene, tánc, természetgyógyászat, gyógynövényismeret, masszázs, keleti filozófiák, asztrológia, kézműves-mesterségek, cirkuszi művészetek, népszokások, indián izzasztókunyhó-építés (esténként pedig a szertartás) egyéb törzsi rituálék, és még sorolhatnám..."
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ugyan a rainbow-szellemiség mereven elutasítja a kemény drogokat és az alkoholt, mint lélek-mérgező kábítószert, de elfogadja a természetes pszichedelikumok (marihuána, pejot-kaktusz, látnokzsálya, varázsgomba etc) használatát - nem mint élvezeti cikket, hanem mint a transzcendens szférával történő rituális kapcsolatteremtés ősi és szakrális eszközét.
A technikai részletekről annyit, hogy a gyűlések a 'vissza a vadonba' jelige mentén szerveződnek. Nincs elektromosság, egy-két közösségi sátrat leszámítva nincs kiépített tábor; tisztálkodásra és ivóvíz-nyerésre forrás vagy patak áll rendelkezésre, a világosságot a tábortüzek és a csillagok biztosítják. A mosakodás, mosás és mosogatás vegyszerek, tisztítószerek nélkül, vízzel, hamuval, homokkal történik. WC gyanánt a tábor területén kívül ásott "shit pit"-ek szolgálnak; a szemétgyűjtés folyamatosan és kollektíven zajlik; a különféle munkákból (tüzifagyűjtés, vízhordás, főzés, ételosztás) mindenki önként veszi ki a szerepét. Különösen szimpatikus a spirituális tartalommal telített közös étel-szertartás, amely naponta kétszer zajlik le, és a "varázskalap"-rendszer, amelynek értelmében minden résztvevő anyagi lehetőségeihez mérten járul hozzá a találkozó finanszírozásához.
Folytathatnám még a végenincs dicshimnuszt, de ehelyett inkább a figyelmetekbe ajánlom Boli elbeszélését saját rainbow-s tapasztalatairól; én pedig rákanyarodok a saját dilemmámra.
Idén két elérhető találkozó lesz: a magyar gyűlés a Bakonyban június 19 és július 19 között (több információ a tábor Facebook-oldalán), és az európai gathering a Felvidéken, júli 19-aug 19 között. Mindegyik – metaforikusan – egy köpésre. Olykor – jobb pillanataimban – örömteli lelkesedéssel gondolok a részvételre, olykor azonban kételyek fognak el. Hogy miért? Egyfelől mert – amint a mellékelt ábra mutatja – meglehetősen antiszociális periódusomat élem. Márpedig a rainbow épp ember és ember közti kapcsolatteremtésről, párbeszédről, a közösség erejéről, a közösségi élményekről szól. Nem lehet a többiektől elszigetelten, távolságtartó szemlélődőként, független kívülállóként részt venni rajta. Én azonban úgy fuldoklok az emberi kapcsolatok dzsungelében, mint a partra vetett hal, magyarán: nem vagyok könnyen megnyíló alkat.
Az időszakosan fellépő ellenérzések másik forrása a hazai rainbow-közösségben megtapasztalt, a magyar ugarra oly jellemző torzsalkodás és széthúzás. Füvellő barátném regisztrált a ’család’ levelezőlistájára, így aztán volt szerencsém végigszenvedni az időközben elkezdődött bakonyi találkozó szervezését kísérő szócsatákat. Ez a "peace and love"-köntösbe bújtatott jómagyar sárdobálás, a smiley-k közé ágyazott burkolt sértegetések, a testvériségről és összetartozásról szóló fellengzős szólamok mögött meghúzódó "kihaénnem", az álszerénységgel és látszi alázattal leplezett egopárbaj kétségeket ébresztett bennem. Mégsem lenne különb a rainbow family, mint megannyi más, az elfogadás, a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet tanait hirdető, egymásra következetesen fújó, és belvillongásoktól fűtött alternatív-ezoterikus közösség?
Egyszóval hol az egyik, hol a másik irányba billen a mérleg nyelve, leginkább attól függően, hogy pillanatnyilag milyen hangulatban vagyok. Közben meg szalad az idő, gyűlnek a nyári programtervek, és lassan a fejemre nő a saját „utolsó-szabad-hippinyár’ koncepcióm. Jajj nekem J.


2012. március 12., hétfő

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.
Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!
Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.
Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.
Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 
No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 
Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.
Áldott tavaszodást!

2012. február 11., szombat

rackahaj

Oké, (ötödszörre is) eldöntöttem: rasztafrizurát csináltatok. 
Hogy miért? Nem, nem váltam a rasztafarianizmus követőjévé. A dread lock ma már nem csak Jah híveinek kultikus hajviselete. Nem, nem buggyantam meg. A raszta egy nőnek is jól állhat (de még mennyire!). S kifejezésre juttatná a lelkivilágom mélyén meglapuló szabadságvágyat, nonkonformizmust, a kockafejű, kosztümös-öltönyös felnőttlét elleni lázadást, az alternatív világnézetet, a hippiszoúlt :). Mindemellett, bevallom, gyakorlati érvek is szerepet játszottak: hogy őszinte legyek, besokalltam a fésülgetős - fényezgetős - csatolgatós - fonogatós problémakörtől. Ugyan nem mintha a rasztahajjal nem kéne bajlódni, de azért az mégis más :D.
Persze nem a közeljövőben fog megszületni a hajkorona:), mert előbb össze kéne kaparni a rávalót. Azt nem merem megkockáztatni, hogy magam készítsem el, mert bár a neten rengeteg részletes instrukciókat és minden tudnivalót felvonultató weblap található, nem bízok sem a kézügyességemben, sem abban, hogy megvan bennem a szükséges türelem és kitartás :). Persze a profi fodrász-szalonokat nagy ívben elkerülöm: az elérhető áron dolgozó maszek raszták felé tendálok.
Szóval egyelőre a tervezgetés-spórolgatás fázisában vagyok, aztán majd meglássuk. Addig is néhány kedvcsináló fotó a leendő 'sorstársakról' .):
















2012. február 4., szombat

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.
Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 
Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).
Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 
Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 
Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.
Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.
Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

2011. május 1., vasárnap

csókakő

Oké, menthetetlenül átváltok Bridget Jones naplójába. Ha valakit netán már untatnának magánéletem 'zaftos' mozzanati, abba is hagyhatja az olvasást.
Ebéd után felsétáltam a falunk fölötti sziklaormokhoz, kicsit kiszellőztetni a fejem, összeszedni a gondolataimat, némi friss levegőt szívni, ésatöbbi. Odafele még az is eszembe jutott, hogy rögtönzök egy lebutított Beltaine-szertartást, vagy legalábbis megpróbálom megszólítani az isteneket a magam módján. Ezúttal kevésbé szalonképes kifejezésekkel készültem, s már javában fogalmaztam a panaszlistát, mikor rádöbbentem: nem leszek egyedül. A sziklák előtt elterülő tisztáson két félmeztelen srác állt buzogányokat lóbálva és önfeledten poénkodva. Hamar levágtam, hogy valamiféle küzdősportot gyakorolnak, de őszintén, első blikkre úgy festettek, mint egy meleg párocska valami szado-mazo előjáték közben. Alighanem ezzel ők is tisztában voltak, mert mikor megkérdeztem tőlük, nem zavarná-őket, ha kiülnék egy kicsit a sziklákra, sietve leszögezték, hogy "annyira azért nem romantikus a helyzet idefent".
Na persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sem keltettem olyan benyomást, mint aki teljesen százas - hány lány bóklászik egyedül az erdőben, miközben még esik is ráadásul? Bár a valóságnál egy árnyalatnyival kétségbeesettebbnek tűnhettem,  mert alig öt perce ücsörögtem a kedvenc helyemen, a két fickó odaóvakodott és megkérdezte, hogy "ugye nem akarsz leugrani?".
Miután tisztáztuk, hogy nem vagyok öngyilkosjelölt, végre visszatértek egymás püföléséhez, én meg igyekeztem átadni magam a látvány szépségének. Gyönyörű ám odafent - a szirtekről belátni a környező dombokat, amelyek javát buja vadon borítja. Szemkápráztatóan, harsogóan zöld volt a táj, még a völgyekben megülő pára is, s mindefölött az ólomszínű esőfelhőkkel borított ég nyúlt el. Nagyon szeretem az ilyen időt - a szelet, az arcomra hulló hűs esőcseppek szelíd érintését, a lábam előtt kitáruló messzeséget, a fák tengeréből felszűrődő madárhangokat... Persze az egész egy fokkal idillibb lett volna a hátam mögül érkező lábdobogás, jajjkiáltások és ütemes csattanások nélkül.
Oké, nem panaszkodok tovább a srácokra, egyébként kimondottan szimpatikusak voltak:). Megragadott a közvetlenségük, a vidámságuk, a belőlük sugárzó életöröm: s egyben rádöbbentett, hogy mennyire hiányolom Leventéből az övékéhez hasonló felszabadultságot, rugalmasságot. Vannak emberek, akikben - egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni - szinte lángol a szabadság szelleme. (Talán életemben először idegen nyelvhez kell folyamodnom ahhoz, hogy megértessem magam - az angol "free spirit" kifejezés találóbban jellemzi a szóban forgó egyéniségtípust, mint bármilyen magyar nyelvű körülírás). S hát szó mi szó: Levente nem tartozik közéjük. Mellettem nem érzem, hogy kitárul a világ, s vele tágul az én lelkem is. Mellette nem tölt el játékos életöröm, a vele való társalgás nem jelent ismét és ismét megújuló szellemi kihívást, - nemhogy szárnyakat ad, inkább gúzsba köt mentálisan.
Nem is tudom, miért töprengtem ennyit ezen a kérdésen. Furcsa egy Beltaine: pártalálás helyett arra kényszerülök, hogy visszautasítsak egy nagyszerű férfit. De a Csókakőn megismert srácok és a délutáni baráti összejövetel tapasztalatai megmutatták, hogy ennél kevesebbért nem érdemes belevágni egy románcba. Különösképp akkor nem, ha többre becsülöd és mélyebben szereted a másik felet annál, semminthogy fájdalmat okozz neki egy tartalmatlan, felszínes, színlelt és erőltetett kapcsolattal.
Remélem, jól döntöttem, és főleg, hogy mostantól egy jó darabig nem leszek elég spicces ahhoz, hogy érzelmi meghurcoltatásaim minden zamatos részletét a nagyközönség elé tárjam.

(További) áldott Beltaine-t!

Hulló Eső, 2011-05-01

még mindig harapós kedvemben

Tudom, hogy ez tényleg magánügy, ami tényleg nem tartozik akárkire, de nem bírom ki, hogy ne füstölögjek tovább.
Miért büntetnek az égiek?! Egész életemben szerencsétlen voltam a kapcsolatok terén. Aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, aki meg udvarolt volna, az nekem nem jött be. Alig pár alkalommal talál viszonzásra a vonzalmam,- minden esetben már foglalt pasik részéről. Valahányszor sikerült felkeltenem egy nekem is rokonszenves srác érdeklődését, kiderült róla, hogy van barátnője, és én lettem a gonosz harmadik, a gaz csábító, minden tisztességes, pasival felszerelt leányzó rémálma. Úgy tűnik, ahhoz nagyon jól értek, hogy rátaláljak egy kapcsolat gyenge pontjaira és módszeresen szétziláljam azt. Ebben az egyben aztán tényleg penge vagyok, noha csöppet sem tesz büszkévé a dolog.
Minden pillanatát gyűlöltem az ilyen helyzeteknek. Összes porcikámban éreztem, ahogy a gyanakvó barátnők féltékenysége és jogos dühe rám nehezedik. Szinte fojtogatott a belőlük áradó megvetés, harag és bosszúvágy, még akkor is, ha több száz kilométer választott el bennünket egymástól. Egyszóval ne gondoljátok, hogy élveztem a szerető szerepét. Arról nem is beszélve, hogy végül rendre én kerültem ki a legviharvertebb állapotban a szituációból.
Erre most itt van Levente. Megint. Ez már nem az első körünk, kitűnően példázva, mennyire hamvába holt próbálkozásról van szó.
Szánalmasak voltunk tegnap. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a megfelelő parti a számára. Előhozakodtam mindennel, még a pogánysággal is (mire nem képes két korsó sör), de sajnos az sem rendítette meg különösebben. És olyan édesen türelmes és kitartó és kedves volt, dehát őszintén: nem kétségbeejtő, ha egy srác annyira magányos, hogy képes a legjobb (lány-)barátjának rimánkodni egy fél estén keresztül?!
Annyira könnyű lett volna belemenni egy kis flörtbe, erőnek erejével kellett fegyelmeznem magam. Levente meg, aki pontosan tudja, mikor érdemes próbálkoznia, az utolsó pillanatig ütötte a vasat. Akkor és ott mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni neki - egycsapásra megoldódott volna a pasikérdés. Legalábbis míg kitart az alkoholmámor, mert józanul - és ebben biztos vagyok - nem akarok járni vele. Mennyivel kevésbé komplikált lenne az élet, ha viszonozni tudnám az érzelmeit! És valószínűleg sokkal kiszámíthatóbb is. Szépen ráállnék a "jókislány" - vágányra és végigpöfögnék rajta. Együttjárás, munka, eljegyzés, házasság, családi ház, gyerekek, megöregedés tisztességben (és unalomban).
Lehet, hogy nem vagyok igazságos, elvégre honnan tudhatnám, hogy milyen vele lenni, amíg nem vagyok vele. De csak kíváncsiságból belevágni, anélkül, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag meglenne az a bizonyos plusz, nem akarok. Őszintén irigylem azokat a lányokat, akik képesek belebonyolódni egy párkapcsolatba úgy, hogy nem tetszik nekik igazán a srác - én nem tudok. Sakk-matt.

Befejezem a hisztit, tényleg nem így szerettem volna felvezetne a Beltaine-t a blogba. Úgy tűnik, ezen a hétvégén semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem.

Áldás!


2011. április 17., vasárnap

húsvéti szünet

Takarítok.
Dél körül megérkeznek az unokahúgaim,- és az unokaöcsém kedves édesanyjukkal együtt, addig fel kell számolnom a szoba dekorációjának kevésbé keresztényi elemeit, valamint a pogány vonatkozású számítógépes tartalmakat. Már rejtetté varázsoltam az összes oltárfotót, blogbejegyzést, innen-onnan letöltött okkult anyagokat, igazából csak a böngészési előzmények törlése van hátra. Annál nagyobb fejtörést okoz, hogy találjak egy kellőképp félreeső, de azért nem túl tiszteletlen (és főleg, poros) zugot az athaménak meg az Árnyak Könyvének.
Nem mintha zavarna, ha esetleg meglegyintené őket a felismerés szele, miszerint a nagynéni felrúgta a családi hagyományt és más vallásúvá vedlett; de tiszteletben tartom a szüleik azon szándékát, hogy hithű katolikussá neveljék őket. Úgy vélem, bőven elég lesz elgondolkodniuk vallásról, erkölcsről meg egyebekről néhány év múlva, ha már kilábaltak a kamaszkorból. Őszintén szólva nagyon szívesen mesélnék nekik a pogányságról, a természetszeretetről, ősi, mágikus néphagyományainkról, s azoknak a világ legkülönbözőbb kultúráiban egyaránt fellelhető gyökereiről - ha majd kellően érettek lesznek ahhoz, hogy önálló fejjel gondolkodjanak minderről, ne a beléjük ivódott szülői normákon keresztül szemléljék a világot (no meg persze ha egyáltalán érdeklődést mutatnak a téma iránt:)).
Addig is felveszem a pókerarcom és átmenetileg a kispadra küldöm Hulló Esőt.

Áldás!

2011. április 1., péntek

család

Hol is kezdjem.
Reggel, miután a harsogó madárdal kikergetett az ágyból, úgy döntöttem, ha már visszaaludni nem bírok, legalább csinálok valami hasznosat és irkálok pár sort a blogba, de valahogy nem találom a témát. Az utóbbi hetek nagyon egyszerűen teltek, - édesanyám és édesapám elutaztak rendet rakni a fehérvári nagyszülői házban, úgyhogy a magam ura voltam hétfőtől péntekig, és mit ne mondjak, piszkosul élveztem.
Oké, ez eddig úgy hangzott, mintha egy tizenhat éves kamaszlány írta volna. Ígérem, nem azzal fogom folytatni, hogy végre kipróbáltam a füvet, a haverokkal csapra vertük az ősök bortartalékait, közben az aranyhalak kipurcantak, mert elfelejtettem megetetni őket.
Nem; mindössze arról van szó, hogy kimondottan felszabadító érzés volt, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Hogy nem vesz körül szünet nélkül egy elvárásokkal teli emberi közösség, hogy nem szemrehányások és számonkérések kereszttüzében mozgok (mert utóbbi kettőben a mi famíliánk igazi bajnok), hogy úgy osztom be a napomat, ahogy jólesik, s a terveimet nem keresztezik másokéi. Olyan hatékonyan és szervezetten végeztem el a napi feladataimat, hogy magamat is sikerült vele meglepnem; annyi apró célkitűzést teljesítettem, amennyit máskor hetek alatt sem. Elég borzasztó, de kénytelen voltam beismerni, hogy kimondottan jótékony hatással volt rám a család távolléte.
Hosszan ragozhatnám a családunkat átszövő emberi kapcsolatok buktatóinak sokaságát, sűrű konfliktusainkat és köztünk tátongó generációs szakadékokat, de 'az ősök tisztelete' címszóval inkább nem teszem. Legyen elég annyi: jó volt egy kicsit fellélegezni.
No, hát igazán vidámra sikeredett ez a bejegyzés. Felpezsdítő nyitány egy újabb gyönyörű naphoz. :)

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-04-01

2011. március 4., péntek

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.
Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.
Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.
Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.
Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.
Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

2011. február 26., szombat

gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.
Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).
Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.
A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?
No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?
Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)
Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.
A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!
Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.
Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.
Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).
Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?
Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.
Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-02-26

2011. január 10., hétfő

még mindig tarot

Nézegettem a neten a különböző Tarot-paklikat. Egyelőre nem találtam olyat, amit minden szempontból kifogástalannak mondhatnék. Számosnak nagyon látványos a grafikája, de talán túlontúl is fantasy-s; én az archaikusabb ábrázolásmód felé húzok. A kézenfekvő választás a Rider-Waite csomag lenne, s valóban, jobb híján azt fogom beszerezni (avagy letölteni és kinyomtatni), de még vele kapcsolatban is zavar egy-két apróság, főként az ilyen-olyan elrajzolások. Például a női figurák többnyire rémesen rondák:), azonkívül a Hold lapján az a két kutya borzalmas (meglehet, szánt szándékkal), és végül: minden kártya kék, sárga és piros színekben tündököl, más árnyalat -kevés kivétellel-még mutatóban sem akad rajtuk.
Megtaláltam viszont a Nagy Arkánumot viszonylag értelmes felbontásban fekete-fehéren (pontosabban: csak a kontúrok látszanak), lehet, hogy egyelőre beérem azzal: kinyomtaton és kiszínezem:) persze többé-kevésbé az eredeti nyomán, hiszen a színeknek itt-ott szimbolikus jelentéstartalma is van. A Kis Arkánumnak nem akadtam nyomára hasonló kivitelben:(.
Tegnap végigolvastam a wicca.hu témába vágó topicját. Nem lettem sokkal okosabb, viszont a hozzászólások mentén rábukkantam Márföldi Rita galériájára, és beleszerettem a képeibe. Egy klikket megér - varázslatos a fantáziavilága!

Áldás!
Hulló Eső, 2011-01-10

2010. december 31., péntek

versus

Mikor egy ismerősöm a "hétköznapi élet vs boszorkányság" kifejezést alkalmazta, bennem némi ellenérzések ébredtek a versus kötőszó használata okán. Habár magam is küszködök civil énem és pogány belvilágom összeegyeztetésével, nem hittem, hogy e kettő feltétlen szemben állna egymással. A tegnapi családi találkozó viszont újfent rádöbbentett, hogy a wicca ösvényén járva mindinkább eltávolodok legközelebbi hozzátartozóim világnézetétől, életfelfogásától, - ahogy az ő mindennapi valóságukat kitöltő gyakorlatias tények, események is fényévekre esnek az engem foglalkoztató problémáktól és gondolatoktól (igaz, ebben közrejátszik a köztünk fennálló jelentékeny korkülönbség is).
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először). 
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez. 
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.  
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!


Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31

2010. december 16., csütörtök

utána

Nem is tudom, hol kezdjem.
Azt sem döntöttem el, hogy miről is akarok írni voltaképpen.
Maradjunk a tényeknél: nos, sikerült az államvizsga, ötöst kaptam, gazdagabb lettem egy papírral és egy extra adag önbecsüléssel. Minden jel arra mutat, hogy a szakdolgozatom megtámogatására komponált pizsama-bűbáj, meg a záróvizsga sikerét előmozdító hétfő hajnali szertartás maradéktalanul bevált. Nem csak a kihúzott tételekkel volt szerencsém, hanem a bírálóbizottsággal is. Annak ellenére, hogy össze-vissza hablatyoltam, a huszadát sem mondtam el annak, amit kellett volna (oké, ebben az időhiány is közrejátszott), és a feleletem színvonala meg sem közelítette az előttem vizsgázóét (aki következetes, szakszerű és szabatos módon foglalta össze a mondandóját, szemben az én logikai bakugrásokkal és a tárgyi tudás hiányát elmázoló felszínes rizsával teli szövegelésemmel), végül én kaptam a legjobb értékelést. Az eredményhirdetés után a bizottság tagjai sorra gratuláltak nekünk, s az elnök (a hírhedten rettegett növénytan-professzor) hozzám érve meg is jegyezte, "maga volt a legjobb."
No, hát egyfelől hízott a májam, másfelől a legkevésbé sem érzem korrektnek a végkifejletet.  Ha rajtam múlik, a produkciómat egy kegyelemkettessel jutalmaztam volna. Lehet, hogy alábecsülöm magam, vagy épp túlértékelem a követelményt, de biztos vagyok benne, hogy az az ötös inkább a mágia, mint a szakmai teljesítményem gyümölcse. Ezzel kapcsolatban - pesze nem először - eltűnődtem, vajon mennyire etikus dolog varázslattal befolyásolni egy hivatalos megmérettetést, miközben a többiek keményen készülnek rá? Mennyire tisztességes dolog efféle plusz hátszéllel indulni?
Biztos furcsa, hogy nem kitörő örömmel lelkendezek a diadal felett, - valahogy olyan üresnek érzem magam legbelül. Mindaz, ami kitöltötte az elmúlt öt évemet, egyik pillanatról a másikra elillant a múltba. Az utóbbi hónapokban a szakdolgozatírás, majd a tanulás sürgető kényszere Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött. Éjjel-nappal elkísért, minden percben ott lappangott a tudatom mélyén, undok szorongásokkal ostromolt. Aztán egy huszárvágással pontot tettem az egész mizéria végére, mindössze pár hét halálvágta árán. És most furcsa megbarátkozni a hiánnyal, ami a helyén maradt.
A felkészülési hajszában, ha volt rá pár percem, elábrándoztam róla, hogy milyen jó lesz újra normális emberként élni - addig aludni, amíg jólesik, filmezni, olvasni, sétálni ésatöbbi. Olykor elképzeltem, hogy mindezt a sikeres államvizsga után, mint okleveles természetvédelmi mérnök tehetem, és az valami frenetikus érzés volt. Ha a fikcióhoz hozzácsaptam a másik szakomon írt zéhák remélt eredményét, valóságos szupermennek (vagy inkább Csodanőnek?:)) éreztem magam. De mostanra valahogy lecsengett az egész. A győzelemittas örömujjongás elmaradt. Időnként hullámokban rámtör a felismerés, hogy immár nekem is van egy végzettségem, és ez meglehetős megkönnyebbülést okoz, de a szuperhős-feeling csak nem jön. Még az sem indukált robbanásszerű eufóriát, amikor teljes hangerővel bömböltetve meghallgattam az AC/DC Rising Power c. dalát, pedig hajajj... :)
Biztos rálapátol a helyzetre, hogy a szobámban hatalmas a kupi. Mikor elutaztam, pedáns rendet hagytam magam után, amit aztán hazaérve két perc alatt fenekestül felforgattam. A mostani állapot arra a befordult, szétcsúszott önmagamra emlékeztet, aki oly sokszor felszínre bukkant az elmúlt év során. Talán kicsit helyrebillen az öntudatom egy kiadós takarítás után, úgyhogy alighanem ez lesz az ünnepi program mára...
Majd még írok, ha lesz mit:)
Áldás - Hulló Eső

2010. október 27., szerda

rokonlelkek

Véletlenek márpedig nincsenek.
Az utolsó előadáson a lépcsőzetesen kialakított előadóterem felső szegmensében telepedtünk le, biztonságos távolságban a táblától és az előadótól. Épp hozzáfogtam volna a már említett Narby-Huxley - féle, a sámánizmusról szóló könyv olvasásának, mikor padszomszédom felől megütötte a fülem az "athame" szó. A leányzó azt ecsetelte a mellette ülő fiúnak, hogy szeretne egy boszorkánytőrt, aztán mélyenszántó társalgásba bocsátkoztak a wiccáról és a sámánizmusról.
Nem akartam hinni a fülemnek. Reméltem, hogy az egyetem forgatagában nagyobb eséllyel találkozhatok más pogányokkal, neadjisten wiccákkal, de az első hónapok kiábrándítottak. Egyik-másik csoporttársam ugyan szemlátomást az enyémhez hasonlatos világnézet felé tendál, de még nem sikerült megfelelő alkalmat keríteni egy ezzel kapcsolatos beszélgetéshez. Azt viszont végképp nem hittem volna, hogy egy fárasztó nap végén az első idegen, aki mellé lezuttyanok, épp egy wicca... nem beszélve a mellette ülő sámánkölökről. Megáll az ész.
Persze meg se mukkantan, habár majd szétvetett a boldog izgatottság. De mégis mit mondhattam volna? Vágjak bele a szavukba, hogy "Hellóka, én is boszorkány vok ám!" Amellett ugyebár nem minden wicca, ami fénylik - olyan egzisztenciák is belesodródnak a Mesterségbe, akiket inkább messze elkerülnék. A szóban forgó lány elég szimpatikusnak tűnt, de mégsem rohanhatom le egyből. Ráadásul ahogy kihámoztam az elkapott szófoszlányokból, már nem nevezhető aktív vallásgyakorlónak, így talán a legkevésbé sem vágyik más wiccák társaságára.
Szóval csak üldögéltem melletük, kukán, mint egy sült hal, és azzal biztattam magam, hogy legközelebb talán már lesz bátorságom belekapcsolódni a beszélgetésbe. :)
Hát, ez volt az én mai napi nagy kalandom :).



2010. október 8., péntek

fejtörés

Oké, szóval a következő a szitu. Adva van a szobában egy, a kívülállók szemében tisztázatlan rendeltetésű, kerek kártyaasztalka, rajta először is egy hatalmas, szárazvirágokkal díszített gyertya, körülötte négy lapos, tenger-koptatta kavics; aztán egy ornamentikus vésetekkel díszített kerek, talpas ezüsttál, két oldalán egy levendulaolajos vizet tartalmazó kagylóval, illetve egy sóval teli kis fatállal; egy fallikus istenszobor (oké, egy pipázó öregember fából faragott mása), tobozzal és muflon-gerinccsigolyával körítve, valamint egy kicsi, barna kerámiaváza, mellette fa ivókupa, muflon-lapockacsont, s végül a gyertya mögött egy hatalmas, ötágú tengeri csillag meg egy füstölőtálca. Mindez meghintve őszi színekben tarkálló levelekkel és vadgesztenyékkel. Ne feledkezzünk meg a kártyaasztalka alsó polcán terpeszkedő, vaskos, barna műbőrbe kötött és kristályokkal körberakott könyvről, no meg a lábai mellett álló, idénydekorációval megtöltött cserépkorsókról. Ja és persze a vaddisznó - és szarvaskoponyáról, a meghatározatlan eredetű lábszárcsontokról és a fél szarvasagancsról.
Vajon mennyire súlyosbítaná a helyzetet mindezek tetejébe egy kecskekoponya? :)
Nemrég találtam ugyanis egyet, szerencsére alaposan lepucolva, és annak rendje-módja szerint azonnal lecsaptam rá (kizárólag vagy legalábbis javarészt biológiai érdeklődéstől vezéreltetve. Nagyon szeretem a csontokat:)). Hetekig csak állt az erkélyemen, aztán kihipóztam (lehet, hogy a főzés hatékonyabb stratégia, de édesanyámat kiüldözte volna a világból ), most pedig épp a lábtörlőmön figyel. :)
Nem mintha meghazudtolhatnám önmagam: miután kiszedtem a fertőtlenítőből és megszáradt, felfedeztem rajta egy aprócska, galád húscafatot. Nosza, előkaptam nagyapa csirizes vadászkését, és nekiálltam lefejteni. Mindezt az utcára néző erkélyemen, amelynek korlátja épp elég foghíjas ahhoz, hogy bárki vidáman gyönyörködhessen a látványban. Van-e érzékletesebb asszociációja a boszorkány fogalomnak, mint a borzas hajjal, elnyűtt ruhákban, rozsdás pengével kecskefejet nyúzó, habókos nőszemély?
Visszatérve a konkrét dilemmára, nem tudom, merjem-e tovább fokozni a helyzetet azzal, hogy az oltárom környékén helyezem el a fejet. Nem igazán rituális indíttatásból: bocsáttassék meg nekem, de a kecskét túlontúl is komolytalan állatnak érzem ahhoz, hogy híven reprezentálhassa a Szarvas Urat. Különben is, a kecske- vagy kosszarvas ábrázolás azokon a déli vidékeken terjedt el (ld: mediterráneum - Pán), ahol szarvasok helyett hegyi kecskék, vadjuhok meg effélék éltek. A mi régiónkban és attól északabbra a szarvasé a porond. Úgyhogy semmiféle vallási jelentéstartalmat nem szánok a kecskekoponyának, egyszerűen a háziszentélyem környéke szép lassan egyfajta osszáriummá növi ki magát :). Csakhát gondolni kell a kedves családra is, ki tudja, mennyit visel még el egyébiránt meglepően fejlett sturccösztönük (értsd - önámítási hajlandóságuk). Remélhetőleg néhány héten belül végre kézhez kapom a leendő athamémat is, és a rituális tőr meg a kecsekfej egyszerre talán kicsit túl erős. Na majd kiderül. :)
(A fenti eszmefuttatás természetesen nem az említett alkonyi séta mentális végterméke, annak lejegyzése még hátra van.)

Áldás!
Hulló Eső, 2010-10-09

2010. szeptember 27., hétfő

hétfői depresszió

Hétfő.
Rosszul aludtam az éjjel, mindenféle ostobaságot álmodtam össze. Legutóbb akkor történt ez, mikor meghallgattam egy bizonyos hangfelvételt a youtube-on (szánt szándékkal nem akarom reklámozni), s utána heteken át baljós, nyomasztó érzések gyötörtek. Aztán kitakarítottam és mágikus úton is megtisztítottam a szobámat ( már amennyire tőlem telt ), ami - vagy csak az eredményességébe vetett hit? - megszüntette a szorongást. Nem szeretném, ha ismét visszatérnének a nyugtalanító álmok és kényelmetlen érzések.
Szóval, vacak éjszaka, gyűrött ébredés, levertség, kedvetlenség egész nap. A délelőtt végére már sírhatnékom volt pusztán attól a gondolattól, hogy nem otthon vagyok, és csak jó öt óra múltával indulhatok haza.
Fogalmam sincs, hogy vészeltem át a napot, az órákon többször is az elalvás határára sodródtam, még az is megfordult a fejemben, hogy hagyok csapot-papot és ellógom az utolsó előadást. Végül aztán nemcsakhogy végigültem (halálian unalmas volt), hanem utána segítettem a nyugdíjazás küszöbén álló édesapámnak kipakolni az irodáját, aztán eltekertünk a város határában terpeszkedő bevásárlóparkba satut, elosztót és festéket vételezni.
Teljesen ki vagyok nyuvadva, és ez az érzés csak rosszabb lesz, ahogy halad előre a hét: minden energiámat kifacsarja az iskola. Tudom, szánalmas, hogy folyvást csak erről panaszkodok, miközben azért jó dolgok is történnek velem, egyetemen belül és kívül.
Példának okáért életemben először valaki írt egy versikét nekem, igaz, csak kommentként a witchblood-os profilomhoz. Az illető szintén witchblood felhasználó, ám épp midőn kezdtünk volna valami érdemi kommunikációba bonyolódni, szőrén-szálán eltűnt az oldalról. S vele a kommentje is,- ami azért fájdítja a szívem, mert a jóváhagyását szorgalmazó e-mailben csak a rigmus töredéke szerepelt, s mikor ráklikkeltem az oldalra, hogy engedélyezzem a közzétételt/elolvassam a maradék részét is, már nem volt sehol :(.
Különösen amiatt sajnálom a dolgot, mert e rejtélyes felhasználó (nem akarom felfedni a nickjét) nyitottnak látszott némi filozofálgatásra a vallásról és azon belül a különféle ösvényekről. Mivel nemrég akadt egy levelezőtársam, akivel mélyenszántó eszmecserét folytatunk:), rádöbbentem, mennyire hiányzott a kapcsolattartás más wiccákkal. Eddigi witchblood-os ismerőseim nem az én vallási ösvényemet követik (egyikük Asatru-hívő, másikuk druida, a többiek pedig még formálódnak), s bár a velük való beszélgetés is nagyon tanulságos, látókör- szélesítő, nem pótolja a hittársaimmal történő tapasztalatcserét.
Hát, egy újabb füstbe ment terv.
Minthogy a "most pedig következzenek a pozitívumok" címszó alatt ismét a siránkozásnál kötöttem ki, inkább abbahagyom a blogolást mára. Áldás reátok, szép éjszakát!

Hulló Eső, 2010-09-27


kiegészítés 2012-ből: utóbb e kedves 'ismeretlen ismerős', akivel azóta is levelezünk (noha mint kiderült, nem wicca, inkább 'pogány szabadgondolkodó':)), elolvasta a fenti blogbejegyzést, s vigaszként elküldte a verset emailben. Íme:

"Eső-ének

Fázik a madárka, ázik a bogárka
Esőcske ne essél, Napocska kisüssél:

Lalla-lalala

Szárnyában a lába, gubacska házában
levélke tálcában, pók pödri fonálba:

Lalla-lalala

Hold rágja a felhőt kergeti tekergőt
motollál az álca, álarcát kirágja:

Lalla-lalala

Kirebben az álma, avarból darálva
széllepte libegőt, Tejutat lihegőt:

Lalla-lalala

Rádlehell az erdő, Tündérkört igéző
hajadban pillangó, nagy szárnyát villantó:

Lalla-lalala

Fújkálnak a szelek, apadnak az erek
virít a virágszár, szárad a világ már:

Lalla-lalala

Boldog a madárka, szárad a bogárka
Hold Hölgye ámulja, tó tükrét bámulja:

Lalla-lalala

Sok szeretettel küldöm a mindennapok megpróbáltatásai közepette."