rókaterrror

 - censored by Huyana -

utóbb beláttam, hogy nem kéne feszültséglevezető pótcselekvésként blogolni, s minden egyes gondolatomat szavakba önteni. a sok duma helyett röviden összefoglalva a történteket: mivel elfelejtettem időben bezárni a tyúkokat, egy rókakoma jelentős pusztítást vitt végbe köztük. öt túlélőnk (Kender, a kakas és négyfős háreme) még mindig nem heverte ki a megrázkódtatást, ahogy én sem. ideje volna megtanulnom felelősségteljes odafigyeléssel kezelni a magam vállalta kötelezettségeket és a tőlem függő élőlényeket. 

azt hiszem, bőven elég ennyiben hagyni az eseményeket.

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

az egyszeri földmíves bánata

Démétér nem mutatott könyörületet irányomban. Nem sikerült a zéhá; miután megkaptuk a feladatlapot, meditáltam fölötte úgy öt percet, aztán visszaadtam és távoztam. Nem sűrűn csináltam ilyet az utóbbi öt és fél évben (vagyis mióta felsőfokú tanulmányokat folytatok), úgyhogy most :(.

"borul az ég mindenfelől, nem derül..."

A mai nap egyetlen pozitívuma, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Képletesen szólva, mert persze valójában lehet, de így vagy úgy: kétségtelenül pocsék egy nap volt. 

Kezdődött azzal, hogy Morla, a mór teknős, akit alig egy hónapja oly lélekszakadva vittem a megyeszékhelyre megoperáltatni, a szemem láttára elhunyt. Épp azon tanakodtunk Kendével, hogy van-e értelme ismét elhurcolni a műtétet végző állatorvoshoz (merthogy székletürítési problémák folytán fellépő fertőzés támadta meg), vagy esetleg szállítsuk egyenest a legközelebbi lódokihoz elaltatni, mikor őnagysága rövidre zárta a problémát: magasra emelt fejjel és kitátott szájjal sóhajtott egy nagyot, aztán kimúlt.

Persze nem álltam meg sírás nélkül, mostanában olyan vagyok, mint egy hisztis kétéves, minden  apróságon elpityeredek. Nem tudom, honnan ez a bőgőmasina-effektus. Nagyon elkeserített a teknőc sorsa, különösen, hogy kizárólag az én hanyagságomnak, patópáli nemtörődömségemnek köszönhetően jutott oda, ahova. Mindezek után úgy érkeztem meg az egyetemre, mint egy náthás panda, kistányérnyi sötét karikákkal a szemem alatt, piros és duzzadt szemhéjjal, meg persze egy rakás gyűrött papírzsepivel.

És a világ legagyapasztóbb (s egyben leghosszabb) előadásait ültem végig: mezőgazdasági géptan és számvitel követte egymást, egybefolyva a kilátástalanság és dögunalom soha véget érni nem akaró fullasztó masszájában. Mivel az indulás zaklatott percei közepette otthon hagytam a telefonom, azt se tudtam, hány óra; teljesen elvesztettem az időérzékem és valami agyzsibbasztó kábulatban hallgattam a trágyaszóró gépek meg a vállalati adóbevallás rejtelmeiről szóló lelketlen dumát.

A napot az agrokémia gyakorlat koronázta meg, ahol nem csak a saját összes számításom bizonyult helytelennek, hanem akaratlanul is tönkretettem egy évfolyamtársam mérését, s persze meg kellett ismételnem helyette. A folyamat mindössze további plusz húsz percet vett igénybe, s megtetézve a csigalassú lepárlókészülékekkel, egy okostóni és tenyérbemászóan flegma kis doktorandusz mitugrásszal meg a működésképtelen spektrofotométerrel kész élvezet volt. 

A mérés eltolódásának köszönhetően elszalasztottam a buszt, amivel a keresztapámhoz utaztam volna, így - édesanyámmal együtt - jó egy óra késéssel estünk be. Közben kiderült, hogy édesapám azért nem tart velünk, mert odahaza a fél házban elszállt az áram - többek között nem működnek a keltetők, a naposcsibék doboza fölé helyezett égők és a kinti csibeketrecet fűtő infralámpa sem. Mire hazaértem, sikerült életet lehelni az infrába, de a keltetők rettenetesen lehűltek, s a fene tudja, mi történt a tojásokkal. A kiscsibék közül ketten eléggé megszenvedték a hideget; visszadugtam őket a bújtatóba, ahol most megfelelő hőmérséklet uralkodik, de nem vagyok benne biztos, hogy érdemben javulhat az állapotuk.

Mit írhatnék még... így fest egy igazán rémes nap. Egy dolognak tudok örülni: hogy lassan vége, s talán a holnap új lehetőségeket tartogat. Remélem, az istenek legalább a fél szemüket rajta tartják, s előbb vagy utóbb csak kihúznak a pácból... :) Addig is szép éjszakát, ja és áldott Mabont annak, aki ma ünnepli!

Hulló Eső, 2011-09-20

nehézségek

Tegnap megint elvitt két tojót a róka. Ráadásul egyre több baromfi szörcsög, állítólag az a telep, ahonnan hozzánk kerültek, valóságos bacitanya, és rendszeresen különböző légúti fertőzések tarolják végig az állományt. Most mindegyik madár antibiotikumot és étrendkiegészítő vitaminkomplexet kap, de egyik-másik ennek ellenére is elég rondán néz ki. Minden reggel szorongva indulok itthonról: ma melyik jószág pusztult el?

Tegnap elalvás előtt Hérához, Júnóhoz, Freyához, Hestiához fohászkodtam. Nem hinném, hogy bármelyikük is különösebben gyengéd érzelmeket táplál a háziszárnyasok iránt, de félálomban nem jutott jobb az eszembe. Már az is felvetődött bennem, hogy varázslattal próbálom megtámogatni az üzletmenetet - Eileen Holland több idevágó praktikát is ajánl, de annak idején nem hittem volna, hogy egyhamar rájuk fanyalodok.

Persze, varázsolnék, ha lenne időm. De még meditálni sem meditáltam hónapok óta. A munka és a tanulás kettős harapófogójába szorulva a spirituális életem elsorvadt. Meglep, hogy a túlhajszoltság nem csak fizikailag vagy idegileg, hanem érzelmileg is ilyen kimerítő lehet. Mintha kiszáradtam volna belülről, kevés szabadidőmben a legalapvetőbb önfenntartás szintjén evickélek: estére hazaérve például semmilyen fennkölt dolog nem foglalkoztat jobban, mint egy meleg vacsora. Fáradtnak érzem magam még ahhoz is, hogy bármiféle szellemi jellegű tevékenységet űzzek, megelégszem a gyors, pillanatnyi kikapcsolódással (ergo valami bugyuta filmmel). Utálom  ezt az állapotot. Most kezdem megérteni, hogyan veszítik el a felnőttek az élet idegőrlő útvesztőjébe bonyolódva gyermeki fantáziájukat, a csodákba vetett hitüket, játékosságukat, bizalmukat a természetfelettiben. Nem és nem akarok ide eljutni.

Folytatnám még, de el kell kezdenem készülődni. Különben sem jönnek olyan gördülékenyen a szavak, mint korábban. Annyi mindentől megfoszt a stressz, hogy már-már attól tartok: önmagam is elveszítem.

Áldás kísérjen benneteket!

Hulló Eső

a rettegés foka

nem bírtam tovább cérnával

" Dear Shivian!

First, my english is poor, - please forgive me if I make mistakes:). I’m a pagan (girl) from Hungary, also avid fan of the webcomic „Oh my gods” :). I found it a couple of weeks ago, but soon became a favorite of mine. Last week i saw that the server is not available, which made me sad… And now, your „storefront page” appears instead of it. This means that the site is finally over? It would be very disappointing… :( I hope that this is only temporary (?).
If it’s not, then I want to thank you for the many happy, hilarious moments, caused by Oh My Gods. It made me want to smile at the world :)… I forgot my problems for a couple of minutes. Thank you very much.

Blessed be!

Yours sincerely, Huyana"

tegnap este...

esbat helyett tesco.

Ezúttal ritka pocsék napom volt. Eddig sem lubickoltam a boldogságban, ha a tecsóban robotoltam, de bevallom, sok kellemes meglepetés ért. Előszöris, senki nem hajtott, mint a tatár, másodszor, egészen komoly feladatokkal is megbíztak, és ha egyszer-egyszer elbénáztam valamit, nem kapták le a fejem azonnal; harmadszor, a dolgozók szinte kivétel nélkül jófejek, segítőkészek és türelmesek voltak.

Tegnap sem volt nehezebb a meló, mint máskor, és az idő is telt-múlt (talán kicsit lassabban a szokásosnál): én viszont nagyon rossz hangulatban voltam. A kezdőlökést a sógorom adta meg, aki reggel ígérete ellenére nélkülem ment el egy munkamegbeszélésre. Noha nyilván nem szándékosan hagyott ki a dologból, már az is rosszul esett, hogy megfeledkezett rólam. Habár nem volt valós jogalapom haragudni rá emiatt, mégis meglehetősen morcos lettem.

Aztán a tescóban átöltözés közben eltört a szemüvegkeretem (nem csoda, szó mi szó, viharvert darab: már vagy négy éve hordom, és sosem voltam híres arról, hogy jól bánnék a cuccaimmal:)), így aztán egész délután mintegy félkarú (vagy inkább félszemű) óriásnak éreztem magam. Az árukat még csak-csak felismertem, de annál nehezebben boldogultam az emberekkel; akárha víz alatt volnék, nem csak a látásom, hanem a hallásom is tompulni tetszett. Talán mert egy-egy megszólalás megértésében oly nagy szerepe van a gesztusok, testbeszéd, mimika értelmezésének; én pedig az arcokból legfeljebb valami összefolyó, sárgás színű masszát láttam.

Mikor elindultam az első raklappal a vegyiáru-részleg felé, figyelmeztettek, hogy egy veréb beszabadult az áruházba, ne lepődjek meg. Később láttam is, átröppent a fejem felett, egy pillanatra megült egy billegő WC-papír - halom tetején, aztán tovaszárnyalt. Kimondhatatlanul sajnáltam, olyan kicsi volt, kecses, törékeny és életteli - egy parányi valóság ebben a reklámfényektől és vákumcsomagolt hazugságoktól csillogó, légkondicionált szép új világban. Összeszorította a szívemet a gondolat, hogy szerencsétlen valószínűleg a biztos halál felé tart: hiszen aligha fog magától kitalálni a zajok, színek, fények, emberek és áruk áthatolhatatlan labirintusából. Hülyének nézhettek, de majdnem sírva fakadtam emiatt.

Egész délután pityergős kedvemnél maradtam, és a szokásostól eltérően minden apróságot zokon vettem. A férfi munkatársak öntudatlanul is szexista megjegyzéseit; a biztonsági főnök szigorát; a vásárlók értetlenkedését, lekezelő modorát...

Mikor végre kiléptem az áruház ajtaján, Holdanya már teljes szépségében ragyogott az égen. Gyönyörű volt, valósággal lángolt a fekete felhők között - még szemüveg nélkül is lenyűgözött a látvány. Míg vártam a szüleimet (akik értem jöttek kocsival, hogy ne kelljen láthatósági mellény nélkül, foghíjas világítással hazatekernem), arra kértem az Istennőt, hogy adjon lelkierőt, türelmet és bátorságot szembenézni az élet nehezebb pillanataival is. Mindig lesznek jobb és rosszabb napok, akárhol dolgozzak is, megfutamodni előlük viszont előbb-utóbb nem lesz hova. Magamban fohászkodtam Holdanyához, hogy gyógyítson meg, töltsön el nyugalommal és kitartással.

Annyira kimerült voltam, hogy jóformán még csak szavakba se öntöttem a fenti gondolatokat - pusztán az Istennő támogatása és szeretete iránti kétségbeesett vágy töltött el. Vele párhuzamosan némi lelkiismeret-furdalás is felszínre bukkant az elmulasztott rituálé miatt. Olyan régen nem ültem meg amúgy istenigazából egy ünnepet! (A Beltaine-ceremónia életem legelfuseráltabb sabbatja volt). Az 'esbat' szó egy francia kifejezésből ered, amelynek jelentése nagyjából 'bolondos vidámság, felszabadult ünneplés'. Hát ez hiányzik nekem már hónapok óta. Eltökéltem, hogy ma este összeszedem magam, és megünneplem a Holdtöltét annak rendje és módja szerint.

Már alig várom :)))

H.E.

MCK

meg fogom alapítani a Magányos Chipszabálók Klubját, hogy eképp biztosítsak az elhízásnak és depresszióba süllyedésnek egy társadalmilag is elfogadott hátteret

még mindig harapós kedvemben

Tudom, hogy ez tényleg magánügy, ami tényleg nem tartozik akárkire, de nem bírom ki, hogy ne füstölögjek tovább.

Miért büntetnek az égiek?! Egész életemben szerencsétlen voltam a kapcsolatok terén. Aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, aki meg udvarolt volna, az nekem nem jött be. Alig pár alkalommal talál viszonzásra a vonzalmam,- minden esetben már foglalt pasik részéről. Valahányszor sikerült felkeltenem egy nekem is rokonszenves srác érdeklődését, kiderült róla, hogy van barátnője, és én lettem a gonosz harmadik, a gaz csábító, minden tisztességes, pasival felszerelt leányzó rémálma. Úgy tűnik, ahhoz nagyon jól értek, hogy rátaláljak egy kapcsolat gyenge pontjaira és módszeresen szétziláljam azt. Ebben az egyben aztán tényleg penge vagyok, noha csöppet sem tesz büszkévé a dolog.
Minden pillanatát gyűlöltem az ilyen helyzeteknek. Összes porcikámban éreztem, ahogy a gyanakvó barátnők féltékenysége és jogos dühe rám nehezedik. Szinte fojtogatott a belőlük áradó megvetés, harag és bosszúvágy, még akkor is, ha több száz kilométer választott el bennünket egymástól. Egyszóval ne gondoljátok, hogy élveztem a szerető szerepét. Arról nem is beszélve, hogy végül rendre én kerültem ki a legviharvertebb állapotban a szituációból.

Erre most itt van Levente. Megint. Ez már nem az első körünk, kitűnően példázva, mennyire hamvába holt próbálkozásról van szó.

Szánalmasak voltunk tegnap. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a megfelelő parti a számára. Előhozakodtam mindennel, még a pogánysággal is (mire nem képes két korsó sör), de sajnos az sem rendítette meg különösebben. És olyan édesen türelmes és kitartó és kedves volt, dehát őszintén: nem kétségbeejtő, ha egy srác annyira magányos, hogy képes a legjobb (lány-)barátjának rimánkodni egy fél estén keresztül?!

Annyira könnyű lett volna belemenni egy kis flörtbe, erőnek erejével kellett fegyelmeznem magam. Levente meg, aki pontosan tudja, mikor érdemes próbálkoznia, az utolsó pillanatig ütötte a vasat. Akkor és ott mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni neki - egycsapásra megoldódott volna a pasikérdés. Legalábbis míg kitart az alkoholmámor, mert józanul - és ebben biztos vagyok - nem akarok járni vele. Mennyivel kevésbé komplikált lenne az élet, ha viszonozni tudnám az érzelmeit! És valószínűleg sokkal kiszámíthatóbb is. Szépen ráállnék a "jókislány" - vágányra és végigpöfögnék rajta. Együttjárás, munka, eljegyzés, házasság, családi ház, gyerekek, megöregedés tisztességben (és unalomban).

Lehet, hogy nem vagyok igazságos, elvégre honnan tudhatnám, hogy milyen vele lenni, amíg nem vagyok vele. De csak kíváncsiságból belevágni, anélkül, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag meglenne az a bizonyos plusz, nem akarok. Őszintén irigylem azokat a lányokat, akik képesek belebonyolódni egy párkapcsolatba úgy, hogy nem tetszik nekik igazán a srác - én nem tudok. Sakk-matt.

Befejezem a hisztit, tényleg nem így szerettem volna felvezetne a Beltaine-t a blogba. Úgy tűnik, ezen a hétvégén semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem.

Áldás!

bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)

Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.

Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.

Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.

Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.

Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.

Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.

Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

hétfői depresszió

Hétfő.
Rosszul aludtam az éjjel, mindenféle ostobaságot álmodtam össze. Legutóbb akkor történt ez, mikor meghallgattam egy bizonyos hangfelvételt a youtube-on (szánt szándékkal nem akarom reklámozni), s utána heteken át baljós, nyomasztó érzések gyötörtek. Aztán kitakarítottam és mágikus úton is megtisztítottam a szobámat ( már amennyire tőlem telt ), ami - vagy csak az eredményességébe vetett hit? - megszüntette a szorongást. Nem szeretném, ha ismét visszatérnének a nyugtalanító álmok és kényelmetlen érzések.
Szóval, vacak éjszaka, gyűrött ébredés, levertség, kedvetlenség egész nap. A délelőtt végére már sírhatnékom volt pusztán attól a gondolattól, hogy nem otthon vagyok, és csak jó öt óra múltával indulhatok haza.
Fogalmam sincs, hogy vészeltem át a napot, az órákon többször is az elalvás határára sodródtam, még az is megfordult a fejemben, hogy hagyok csapot-papot és ellógom az utolsó előadást. Végül aztán nemcsakhogy végigültem (halálian unalmas volt), hanem utána segítettem a nyugdíjazás küszöbén álló édesapámnak kipakolni az irodáját, aztán eltekertünk a város határában terpeszkedő bevásárlóparkba satut, elosztót és festéket vételezni.
Teljesen ki vagyok nyuvadva, és ez az érzés csak rosszabb lesz, ahogy halad előre a hét: minden energiámat kifacsarja az iskola. Tudom, szánalmas, hogy folyvást csak erről panaszkodok, miközben azért jó dolgok is történnek velem, egyetemen belül és kívül.
Példának okáért életemben először valaki írt egy versikét nekem, igaz, csak kommentként a witchblood-os profilomhoz. Az illető szintén witchblood felhasználó, ám épp midőn kezdtünk volna valami érdemi kommunikációba bonyolódni, szőrén-szálán eltűnt az oldalról. S vele a kommentje is,- ami azért fájdítja a szívem, mert a jóváhagyását szorgalmazó e-mailben csak a rigmus töredéke szerepelt, s mikor ráklikkeltem az oldalra, hogy engedélyezzem a közzétételt/elolvassam a maradék részét is, már nem volt sehol :(.
Különösen amiatt sajnálom a dolgot, mert e rejtélyes felhasználó (nem akarom felfedni a nickjét) nyitottnak látszott némi filozofálgatásra a vallásról és azon belül a különféle ösvényekről. Mivel nemrég akadt egy levelezőtársam, akivel mélyenszántó eszmecserét folytatunk:), rádöbbentem, mennyire hiányzott a kapcsolattartás más wiccákkal. Eddigi witchblood-os ismerőseim nem az én vallási ösvényemet követik (egyikük Asatru-hívő, másikuk druida, a többiek pedig még formálódnak), s bár a velük való beszélgetés is nagyon tanulságos, látókör- szélesítő, nem pótolja a hittársaimmal történő tapasztalatcserét.
Hát, egy újabb füstbe ment terv.
Minthogy a "most pedig következzenek a pozitívumok" címszó alatt ismét a siránkozásnál kötöttem ki, inkább abbahagyom a blogolást mára. Áldás reátok, szép éjszakát!

Hulló Eső, 2010-09-27

kiegészítés 2012-ből: utóbb e kedves 'ismeretlen ismerős', akivel azóta is levelezünk (noha mint kiderült, nem wicca, inkább 'pogány szabadgondolkodó':)), elolvasta a fenti blogbejegyzést, s vigaszként elküldte a verset emailben. Íme:

"Eső-ének

Fázik a madárka, ázik a bogárka
Esőcske ne essél, Napocska kisüssél:

Lalla-lalala

Szárnyában a lába, gubacska házában
levélke tálcában, pók pödri fonálba:

Lalla-lalala

Hold rágja a felhőt kergeti tekergőt
motollál az álca, álarcát kirágja:

Lalla-lalala

Kirebben az álma, avarból darálva
széllepte libegőt, Tejutat lihegőt:

Lalla-lalala

Rádlehell az erdő, Tündérkört igéző
hajadban pillangó, nagy szárnyát villantó:

Lalla-lalala

Fújkálnak a szelek, apadnak az erek
virít a virágszár, szárad a világ már:

Lalla-lalala

Boldog a madárka, szárad a bogárka
Hold Hölgye ámulja, tó tükrét bámulja:

Lalla-lalala

Sok szeretettel küldöm a mindennapok megpróbáltatásai közepette."

útmutatás

Az Istennő útjai kifürkészhetetlenek. Ez még akkor is igaz, ha egy keresztényi gyökerű szólásmondás elferdítésére alapoztam:)

A tegnapi idegháborút követően komolyan elkezdtem fontolgatni a varázslat lehetőségét. Ahogy írtam, a saját lelki békén, mentális kiegyensúlyozottságom, valamint a testvérem fúria-természetének megszelídítése érdekében egyaránt a mágiától remélek segítséget. Elalvás előtt arra kértem az Úrnőt, hogy adjon jelet, mutasson utat, valamilyen módon éreztesse, hogy nem hagyott magamra, hogy figyelemmel kíséri a megpróbáltatásaimat.

És lám: ma délelőtt édesanyámmal a kertünk átalakítása került szóba, s ezzel kapcsolatban a kerítés mellé ültetendő örökzöldek. Anyu a tiszafára hajlik, ami nagy kedvencem, de nem abban a másfél méteres csihatag formájában, amit a kertészetben árusítanak. Így ezúttal inkább a magyalra voksoltam, és gyorsan gép elé vágtam magam, hogy összegyűjtsek róla némi infót kedves szülém számára:). No és mi bukkan elő a google találatok között? Egy blog, amelyen angol nyelvű ezoterikus irodalom kivonatos fordítása várja az érdeklődőt. A magyalról szóló cikk - azon túl, hogy sok hasznos (élettani és termesztési)infót tartalmazott - a következő tudnivalókról tájékoztatott:

"... A kelta Ogham 8. fája. A helyreállított egyensúlyt, irányt, a feltétel nélküli szeretetet jelképezi, valamint az érzelmi zűrzavaroktól való elkülönülést.... A sötétség közepén az életerőt jelképezi. Kiegyensúlyozott erőt hot, amely pozitív tettek felé vezérel. A negatív érzelmek, mivel zűrzavart okoznak bennünk, nagyban gyengítik életerőnket. Negatív gondolatmintákat hoznak létre, amelyek kihatnak a testre és betegségeket okoznak. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy milyen hatással lehetnek negatív érzelmeink másokra és magunkra, jobban felelősséget tudunk vállalni a viselkedésünkért. A magyal arra bíztat, hogy fejezzük ki érzelmeinket, hozzuk a dolgokat felszínre, hogy megoldást találhassunk... A magyal átalakulást hoz. A lelkünkben levő Tüzet jelképezi, az akaraterőnket, hogy változásokat hozzunk létre a felsőbb jó érdekében... Bosszúálló gondolatok, gyanú, irigység, féltékenység, gyűlölet kontrollálására, túlérzékenységre, ingerlékenységre, azoknak, akik mindenben és mindenkiben hibát keresnek és találnak. Még akkor is, ha ezek az érzések nem kerülnek a felszínre, csak belülről emésztik az illetőt. A magyal segít napvilágra hozni őket, és helyreállítani az egyensúlyt... Segíti a pozitív életerő áramlását, hogy túlléphessünk a negatív érzelmeken, újra megtanuljuk szeretni és elfogadni önmagunkat és másokat... Gyógyító tulajdonságai: kiegyensúlyozó erőt hoz, ami a feltétlen szeretet és együttérzés irányába vezérli a tetteinket, és segít elhatárolódni az érzelmi zűrzavaroktól. Az irányított gondolatok erejét is segíti, pl. üzenetek, gyógyítás küldése, főleg azok részére, akikkel érzemileg nehezen tudunk összhangba kerülni. "

(forrás: Boszikönyvek )

Hát nem fantasztikus? Mintha egyenesen tanácsot kaptam volna az Isteni Pártól a varázslat technikai részleteit illetően. Sokat törtem a fejem, hogy milyen hozzávalókat használjak - általában Eileen Holland Boszorkánypraktikák c. művét veszem alapul, noha kételyeim vannak a megbízhatósága felől. Az, hogy rábukkantam a fenti leírásra, talán valóban égi jel: egyenesen a felsőbb hatalmaktól érkezett iránymutatás :). Hiszen a magyal mágikus hatásai nem csak az én kiegyensúlyozatlanságomra, fals önértékelésemre, túlérzékenységemre, zűrzavaros érzelemvilágomra jelenthetnek gyógyírt, hanem a nővérem irigységre, féltékenységre hajlamos, gyanakvó, rosszmájú, telhetetlen és ingerlékeny temperamentumára is. (itt szeretném megjegyezni, hogy az elmúlt napokban sok negatívumot írtam róla, de ezek mellett természetesen számos jó tulajdonsága is van!) Nekem segít a zaklatottság leküzdésében, a belső egyensúly megtalálásában, a túlérzékeny, hisztérikus idegállapot normalizálásában, önmagam valós megítélésében; a testvéremnek pedig mások elfogadásában, s az állandó elégedetlenségtől, hiányérzettől való megszabadulásban. Ráadásul ránk maradéktalanul igaz, hogy kevés érzelmi közösség van köztünk (a jellemünk meglehetősen különböző, ahogy az élethelyzetünk és életfelfogásunk is), így nagyon nagy szükség van egy erős közvetítőre.

Egyszóval, köszönet érte :)

(Azért van ám ennyi smiley a szövegben, mert ledöntöttem egy bögre nyugiteát. Most rózsaszín felhők közt lebegek. :))

Hulló Eső, 2010-08-27

rokonok 2

A kövekezőkben ismertetem a "hogy csináljunk istenfélő, hitoktató nővérünkből tüzet okádó házisárkányt" című varázslatot.

a,- végy egy másfél órásnak ígérkező, végül négy órásra nyúló gyerekvigyázást
b,- aprítsd bele a közelmúlt vitatkozásainak javát
c,- fűszerezd meg az előző 5 év hasonszőrű emlékeiből merített gyöngyszemmekel
d,- végül alaposan dolgozd össze a saját, lassan gyűlő, immáron túlcsorduló bosszúságoddal
e,- azon nyersen, díszítetlenül, email formájában tálald a kedves testvér elé

--- pár órán belül garantáltan jelentkezik a hatás

Kellemetlen mellékzöngéje, hogy a veszekedés fölötti bánatodban kóros álmatlanságban szenvedsz a következő éjszakán.
Komolyra fordítva a szót, tényleg nem tudom, hogy segíthetnék a nővéremen, aki igencsak ferdén tekint a világra. A látásmódja abnormális mértékben énközpontú, és a magatartása bizonyos esetekben rémisztően önző, telhetetlen, rosszmájú és kicsinyes. A család maradék részével karöltve már jó ideje fontolgatjuk, hogy valahogy szembesíteni kellene a tények valós állásával; végül épp én, -a legbizonytalanabb egzisztenciával, ergo a legkevesebb hitellel, ellenben a legnagyobb támadási felülettel rendelkező személy- vállaltam fel a dolgot. Alighanem sikerült is vérig sértenem. S nem elég, hogy én vagyok a legfiatalabb, nincs se diplomám, se állásom, se önálló lakhelyem, se gyerekem, se férjem (de még egy nyavalyás pasim se), én viselem a legnehezebben a nyílt konfrontációt. Már most kedvem lenne bőgve bebújni a takaróm alá, és megvárni, míg a dolgok szépen elsimulnak. Hiába tudom, hogy igazat írtam, hiába tudom, hogy igencsak időszerű volt helyretenni a dolgokat, legszívesebben a ruhámat szaggatva bocsánatért esedeznék.
Szerencsére a legidősebb testvérünk is megtámogatott egy, a problémás huginak küldött levéllel, amit bizonyára nem fog tudni olyan lekezelően félretolni, mint az enyémet - kíváncsi vagyok, hogyan reagál rá. Csak nehogy a végén még én legyek a fekete bárány, míg ők szépen kibékülnek a háttérben.
Ha nem hat rá a szép szó, el fogok gondolkodni valami bűbájon, ami segít, hogy kiegyensúlyozottabb és elégedettebb legyen (merthogy örökösen keveselli azt a korántsem keveset, amivel bír, legyen szó tárgyi javakról vagy segítő kezekről, rokoni támogatásról, családi szeretetről), hogy a vélt vagy valós hiányosságok, sérelmek számon tartása helyett az életét kitöltő pozitívumokra tudjon koncentrálni. Tudom, tudom, csúnyarossz Hulló Eső, belepiszkál egy másik ember csipkés lelkivilágába, a mágia nem erre való, et cetera. Még meggondolom de hiszek benne, hogy a megfelelő varázslat a javára szolgálhat.
Bizonyára rémes perszónának gondoltok, amiért ilyen aljasságot fontolgatok, arról nem is beszélve, hogy kiteregetem a családi szennyest a nagyvilág orra alá... Mea culpa, hajnali fél kettőkor nincs kinek keseregjek.
Pedig olyan szép este volt! Holdtölte, rituálé, táncika meg a többi.
:(

Jobb éjszakát!
Hulló Eső, 2010-08-25 (akkor is, ha a blogger mást állít.)

gyászjelentés

Elkeserítő dolog történt ma este.
Körbejártam a kertet, és újfent elszontyolodtam a május végi zord időjárásnak áldozatul esett paprika - és paradicsompalánták romjai, a betegeskedő szomorúfűz és az utolsókat rúgó meggyfa látványa fölött. Minderre rátett egy lapáttal, hogy a két nappal ezelőtt még egészségesen virító büdöskék egyik csoportja mindenfajta kézzelfogható ok nélkül elfonnyadt.
Csüggedten baktattam fel a szobámba, majd kiléptem az erkélyre, hogy váltsak egy-két szót odakint lakó teknősömmel. És mit látok? Épp a küszöböm előtt egy halott énekes rigó hever.
Teljesen épnek látszott, a hasoldalán feküdt, mintha valaki földhöz vágta volna. Semmilyen felszíni sérülést nem fedeztem fel rajta. Talán nekirepült a kitámasztott ajtó üvegtáblájának, vagy megrázta az áram, és a vezetékről pottyant a betonra. Szívszorító látványt nyújtott. A szemei nem homályosodtak el, úgy csillogtak, mint a fekete obszidián.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Dobjam a komposztra? Adjam a macskáknak? Vigyem be az egyetem állattani tanszékére, hátha kitömik? (Megjegyzem, alig két hónapja egy nagy tarkaharkály tojót találtam ugyanígy, amit eljuttattam a preparátorhoz. Nem tudom, hogy néztek volna, ha megint beállítok egy madárral..) Végül eltemettem annak a fenyőfának a tövében, amelynek csúcsáról minden este és reggel dalolt. (Ha nem is ő, hát egy közeli rokona). Nem vagyok az ökoszisztematikus újrahasznosítás ellensége, de amikor láttam, micsoda kövér pondrók nyüzsögnek a gödörben, amit ástam, kezdtem bánni, hogy mégsem a macskák eszik meg szerencsétlen tollast.
Minden lelkesedésemet és céltudatosságomat derékba töri, ha ennyi kudarcot, ennyi pusztulást látok magam körül. Bennem van a hiba?
Szóval ez egy elbaltázott nap.

Hulló Eső, 2010-06-15

állítsátok meg a világot...

"Stop the world!I want to get off."

Hogy ne tűnjek túlontúl önelégültnek, beismerem, nekem is vannak pocsék napjaim. Például ez a mai messze a legrosszabb volt az elmúlt évek távlatában. Überelte azokat az idegőrlő heteket, amikor sorsdöntő vizsgákra készültem, és miközben kétségbeesetten próbáltam memorizálni az anyagot, egyre csak a csúfos bukásról vizionáltam. Túltett magukon a vizsganapokon is, amikor a hányingerig fokozódó rosszulléttel küszködve vártam, hogy sorra kerüljek. Túltett a családommal folytatott összes ostoba és kínos beszélgetésen, amelyek a "kész van már a diplomamunkád?", valamint a "na és mi a helyzet a fiúkkal?" témakört pedzegették. Messze maga mögött hagyta a kulcscsonttörést, lórúgást, azt a februári hétvégét, amikor repedt lábujjal síeltem és falat másztam, ami aztán megbosszulta magát, és azt is, mikor a két évvel ezelőtti gerecsei sólyomfészek-őrzés során úgy összecsíptek a vadrüh-atkák, hogy belázasodtam.
Vannak olyan reggelek, amikor jobb lenne nem fölkelni. Vannak napok, amikor bármibe kezdünk, csakis rosszul sülhet el. Ilyenkor érdemes félrevonulni egy csendes sarokba és kivárni, míg elmúlik a balszerencsénk.
De milyen jelek figyelmeztetnek arra, hogy közeleg? Én teljesen gyanútlan voltam. Az volt az első hibás lépés, hogy kimásztam az ágyamból. Onnantól kezdve csak romlott a helyzet.
Fél órával az ébredés után már olyan ideges voltam, mint egy felspannolt pulyka. Beugrott a nővérem, és hosszan lamentált azon, hogy miért nincs pontos menetrendünk a délutánt illetőleg, amikoris a legkisebb lányára kell majd felügyelnünk. Még szerencse, hogy meglapultam a szobámban, különben alighanem ordítani kezdtem volna vele. (Szép kis wicca mentalitás, mi?) Elvárja, hogy egyetlen csettintésére ugorjunk, a családunk úgy forog körülötte, mint a bolygók a Nap körül, nélkülünk egy lépést se tudna tenni, és mégis: örökké elégedetlen, soha nem elég neki mindaz a segítség, amit kap. És mielőtt még kegyetlennek vagy egyoldalúnak gondolnátok, nekem van igazam és punktum.
Aztán elment, hála az égieknek, és fellélegeztem, de nem sokáig, jött a következő malőr. Nem tudtam bejelentkezni egy számítógépre, ahonnan adatokat akartam áttölteni a sajátomra, ráadásképp a bénázás közben alighanem tönkretettem egy másik ember munkamenetét.
Azt az Enya-számot körülbelül harmadszori nekifutásra sikerült értelmes formában közzétenni itt a blogban, de már ez sem jelentett sikerélményt, mert az első két próbálkozás kudarca túlságosan kiborított. Utána újfent megkíséreltem kapcsolatba lépni a távoli géppel - ezúttal sikeresen - ám miközben ezen ügyködtem, elnéztem az órát és lekéstem egy buszt.
Elkezdtem másolni a fájlokat, és ebéd után bebuszoztam a városba. A könyvtárban persze nem azokat a köteteket vettem ki, amelyeket szerettem volna. Mire hazaértem, kiderült, hogy a másolás 35%-nál elakadt, mert időközben valaki előzékenyen letörölte a kiválasztott fájlokat. Ráadásképp az internet-kapcsolatom érzékeny lelkivilága is megsínylette a durva beavatkozást, és összeomlott. Gép kikapcs; gép újraindít.
Bevallom, ezen a ponton sírva fakadtam, ami aztán üvöltős bömböléssé fajult. Nem vagyok büszke rá.
Ezt követően chipsbe és narancslébe fojtottam a bánatom, és a Grace klinikán vészeltem át a délutánt. Iskolapéldája voltam a pótcselekvés gyanánt rosszullétig zabáló, magatehetetlen és depressziós fősulisnak.
Persze három csomag krumpliszirom után még vacsoráztam (hadd durranjon szét a gyomrom végképp), aztán, három és fél hónapnyi diéta után ledöntöttem hat deci kakaót. És persze rosszul lettem tőle. Ami végképp nem ér, mert eddig a kakaó volt az univerzális gyógyír összes lelki sérelmeimre. Legalább néhány korty erejéig újra ötévesnek érezhettem magam.
Most itt ülök a gép előtt, akkora hassal, mintha várandós volnék, és egy tökéletes csődsorozattal a hátam mögött. És várom, hogy elérkezzen a megváltó fordulat. Mesebeli változásban reménykedem. De persze "segíts magadon, az isten is megsegít" - amíg én magam nem lépek a változás útjára, addig a dolgaim sem fognak javulni. Csak hát olyan nehéz, olyan félelmetes! Nem lehetne mégis inkább visszamenekülni a gyerekkorba?

Hulló Eső, 2010-04-14