A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkizős. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkizős. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 12., hétfő

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.
Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!
Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.
Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.
Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 
No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 
Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.
Áldott tavaszodást!

2012. február 24., péntek

rókaterrror

 - censored by Huyana -

utóbb beláttam, hogy nem kéne feszültséglevezető pótcselekvésként blogolni, s minden egyes gondolatomat szavakba önteni. a sok duma helyett röviden összefoglalva a történteket: mivel elfelejtettem időben bezárni a tyúkokat, egy rókakoma jelentős pusztítást vitt végbe köztük. öt túlélőnk (Kender, a kakas és négyfős háreme) még mindig nem heverte ki a megrázkódtatást, ahogy én sem. ideje volna megtanulnom felelősségteljes odafigyeléssel kezelni a magam vállalta kötelezettségeket és a tőlem függő élőlényeket. 
azt hiszem, bőven elég ennyiben hagyni az eseményeket.

2012. február 4., szombat

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.
Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 
Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).
Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 
Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 
Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.
Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.
Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

2011. november 21., hétfő

románc két keréken

Amint azt sejthetitek, eléggé bele vagyok pistulva a biciklimbe, meg a "bringázás mindhalálig" nemes ideájába (mi sem példázza ezt jobban, mint az, hogy még ma is két keréken tekertem be az egyetemre. Tettem mindezt egy alaposan elgyötört sportcipőben, aminek következtében teljesen elfagytak a lábujjaim. De így is megérte, mert a táj... no, erről majd máskor lelkendezek :)). 
Lényeg a lényeg, mióta megvan Vágtató, érdeklődve szemrevételezem a "kartársakat" az egyetemi épületek előtt sorakozó kerékpártárolókban, őszintén szólva azt méricskélve, jobbak-e, szebbek-e, mint az én járgányom:). Az ember ily módon óhatatlanul is felfigyel egy-két karakteres jószágra, akikkel ismét és ismét szembesül, s idővel elkezd tűnődni a gazdájuk kilétén. Például van egy srác, egy, az én előző versenycajgámra megszólalásig hasonlító Schwinn Csepellel. Ugyanaz a márka, ugyanaz a dizájn, ugyanaz a kék szín; a kormány szintúgy kicserélve, az ülés detto, s még a lakat is ugyanabban az árnyalatban pompázik, mint az enyém. Előfordult, hogy a koleszból kijövet Vágtató helyett  - a megszokásnak engedelmeskedve - efelé a bicikli felé indultam. Sajnos úgy fest, a jogos tulaját nem érdekli különösebben a rokonság :). 
Aztán ott egy másik immár ismerősnek számító kétkerekű, egy zöld Nakamura, amelyikkel ma volt szerencsém az OTP előtt is összetalálkozni. Ilyenkor már kevesebben ülnek nyeregbe, csak a kemény mag nyűvi tovább a pedált :), s a nevezett bicaj gazdája ezen elvetemültek közt is igazi díszpéldánynak bizonyult. Persze én úgy festettem ma, mint egy hajléktalan hobo, akinek sikerült elkötnie egy meglehetősen attraktív kerékpárt. Még a soproni évek ruhatárából visszamaradt, két számmal nagyobb, férfiakra szabott erdészkabátot, hatalmas (ennélfogva mindennemű megzabolázási kísérletnek makacsul - és sikeresen - ellenálló) barna gyapjúsálat és egy, a hajam és a sál kibogozhatatlan szövevényétől idétlenül félrecsúszó, bolyhos, kötött sapkát viseltem. Mindehhez a sógorom kesztyűje társult (további két és fél pár pedig a hátizsákomban lapult. Elég zaklatott reggelem volt, de őszintén mondom, nem emlékszem, hogyan lopakodtak be a táskámba azok a kesztyűk:)). Épp azon voltam, hogy összerendezzem zilált külsőmet, mikor a spenótszínű Nakamura és gazdája odakanyarodott a bank elé, természetesen mindketten makulátlanul és tökéletesen rendezetten. A srác magas volt, karcsú, fekete hajú, sötét szemekkel és egyenességet sejtető, jóvágású arccal. Mmmm-hmmm. Miért van az, hogy csak a romantikus hollywoodi mozikban lesz az ilyen találkozásokból mindent elsöprő szerelem?


2011. november 16., szerda

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.
Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.
Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.
És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.
Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.
Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 
Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".
Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)
Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.
Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 
És végül a parti. 
Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.
Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 
Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.
Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.
Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  
Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.
Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

2011. november 8., kedd

az iméntiek apropójára

Újra átfutottam az előző bejegyzést, és az a benyomásom, hogy némiképp reményvesztettnek, kiúttalannak tűnhet. Félreérthetően fogalmaztam, hiszen szó sincs róla, hogy ne lennének célok, amik motiválnak. Vannak sarokpontok, amikre alapozhatok, amik mellett élet-hosszan kitartok: ilyen az állattartás (legyen akár hobbi,- akár gazdálkodás jellegű), a vallásom és minden, ami vele jár, vagy a természet tisztelete és védelme. Egyszerűen csak - felnőtt létemre - nem érzem magam "késznek". Gyerekkoromban azt láttam, hogy a testvéreim annak rendje-s módja szerint elvégezték az iskoláikat, munkába álltak, családot alapítottak: az életük többé-kevésbé céltudatosan haladt egyfajta megállapodottság felé. Huszonöt éves korukra mindannyian önálló felnőtt emberek voltak, saját maguk kialakította életvitellel, kiforrott egyéniséggel, tervekkel, álmokkal. Ellenben bennem még mindig nem tisztultak le hosszú távra szóló vágyak. Annyi minden érdekel, annyi minden foglalkoztat, az élet oly sok területén kipróbálnám még magam! Azt kívánom, bár újra,- és újrakezdhetném az utóbbi öt-hat esztendőt, hogy mindazon tudományterületeken kielégíthessen az ismeretéhségemet, amelyek vonzanak! Kiskamasz korom óta botrányosan szerteágazó érdeklődési köröm alakult ki. Már a gimnáziumi felvételinél is fejtörést okozott, hogy sehol nem indul történelem-biológia tagozatos osztály. Felsőévesen biológia, kémia, művészettörténet és irodalom fakultációra jártam, és az egyetemi jelentkezési lapokon a természetvédelmi mérnök szak mellett művészettörténet-kommunikációt, töri-egyiptológiát, néprajz-egyiptológiát jelöltem meg. Most pedig, annak ellenére, hogy már a második természettudományi jellegű végzettségem megszerzésének küszöbén állok, továbbra sem érzem lezártnak a tanulmányaimat. Az, hogy természetvédelmi mérnöki és - reményeim szerint hamarosan - gyógynövénytermesztői képesítéssel rendelkezem, nem definiál engem. Vagy talán eleve hiba a diplomáinkon keresztül határozni meg önmagunkat? Így vagy úgy: nem érzem, hogy mindössze ennyivel teljes volnék. Túl sok olyan szegmense van a lelkivilágomnak, a tudásszomjamnak, amit e két papír nem elégít ki, nem fedez.
Egyszóval: nem a lehetőségek és tervek hiánya, mint inkább azok szerteágazó sokszínűsége, zavarbaejtő bősége kontra a rendelkezésre álló idő szűkössége szorongat.
Ugyanakkor másrészről nem látok túl az iskolapadon: nem tudom, milyen állást, hivatást találnék a tanuláshoz foghatóan izgalmasnak és érdekfeszítőnek. Voltam gyakorlaton a nemzeti parknál, ismerek számos professzionális természetvédőt, és tudom, hogy a munkájuk teljesen rátelepszik az életükre. A természetvédelem mint szakma teljes embert kíván, olyat, aki a nap huszonnégy órájának minden percét, s önmaga minden gondolatát hajlandó rááldozni. Ezt a melót nem lehet lerakni a munkaidő végeztével, és nem fér el mellette egyéb hobbi, aminek semmi köze hozzá. Nem beszélve arról, hogy mennyi konfliktushelyzet, mennyi feszültség, mennyi bosszúság adódik a munkavégzés során.
Én -talán kicsinyes módon- nem akarok lemondani a szellemi szabadságomról és a szabadidőmről. Életmódszerűen és polgári aktivistaként teljes szívvel-lélekkel kiállok a természetvédelem célkitűzései és elvei mellett; de nem szívesen dolgoznék a hivatalos berkekben.
A gyógynövénytermesztéshez, egyáltalán: egy önálló vállalkozás elindításához nincs bennem elég gyakorlati érzék és kurázsi. Háztáji szinten, a saját családom részére vagy legfeljebb piaci árusításra szánt mennyiség megtermesztésére még képesnek érzem magam, de megélhetései alapot nem tudnék teremteni ebből sem.
És akkor mi marad? 'Tesco áru-mozgató menedzser'? Az a baj, hogy azok a munkák, amik mellett az embernek marad ideje, ereje egyéb szellemi tevékenységre vagy fizikai aktivitásra, általában agyapasztóan unalmasak:).
Szeretném azt hinni, hogy még van időm keresgélni az utam, hogy még van időm bekalandozni az élet egyéb területeit is, mielőtt végleg megállapodnék. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyok elkésve az önmegvalósítással, s ráérek kicsiszolni magamból azt, akinek lennem kell, még mielőtt rádöbbenek, hogy elmulasztottam a fiatalságom. Bárcsak az idő ne volna ilyen könyörtelenül következetes!

2011. szeptember 18., vasárnap

nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?
Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 
Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...
Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.
Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 
Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 
Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)
Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 


Áldott Mabont kívánok!
Hulló Eső, 2011 szeptember 18

2011. június 12., vasárnap

nehézségek

Tegnap megint elvitt két tojót a róka. Ráadásul egyre több baromfi szörcsög, állítólag az a telep, ahonnan hozzánk kerültek, valóságos bacitanya, és rendszeresen különböző légúti fertőzések tarolják végig az állományt. Most mindegyik madár antibiotikumot és étrendkiegészítő vitaminkomplexet kap, de egyik-másik ennek ellenére is elég rondán néz ki. Minden reggel szorongva indulok itthonról: ma melyik jószág pusztult el?
Tegnap elalvás előtt Hérához, Júnóhoz, Freyához, Hestiához fohászkodtam. Nem hinném, hogy bármelyikük is különösebben gyengéd érzelmeket táplál a háziszárnyasok iránt, de félálomban nem jutott jobb az eszembe. Már az is felvetődött bennem, hogy varázslattal próbálom megtámogatni az üzletmenetet - Eileen Holland több idevágó praktikát is ajánl, de annak idején nem hittem volna, hogy egyhamar rájuk fanyalodok.
Persze, varázsolnék, ha lenne időm. De még meditálni sem meditáltam hónapok óta. A munka és a tanulás kettős harapófogójába szorulva a spirituális életem elsorvadt. Meglep, hogy a túlhajszoltság nem csak fizikailag vagy idegileg, hanem érzelmileg is ilyen kimerítő lehet. Mintha kiszáradtam volna belülről, kevés szabadidőmben a legalapvetőbb önfenntartás szintjén evickélek: estére hazaérve például semmilyen fennkölt dolog nem foglalkoztat jobban, mint egy meleg vacsora. Fáradtnak érzem magam még ahhoz is, hogy bármiféle szellemi jellegű tevékenységet űzzek, megelégszem a gyors, pillanatnyi kikapcsolódással (ergo valami bugyuta filmmel). Utálom  ezt az állapotot. Most kezdem megérteni, hogyan veszítik el a felnőttek az élet idegőrlő útvesztőjébe bonyolódva gyermeki fantáziájukat, a csodákba vetett hitüket, játékosságukat, bizalmukat a természetfelettiben. Nem és nem akarok ide eljutni.
Folytatnám még, de el kell kezdenem készülődni. Különben sem jönnek olyan gördülékenyen a szavak, mint korábban. Annyi mindentől megfoszt a stressz, hogy már-már attól tartok: önmagam is elveszítem.

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső

2011. május 18., szerda

tegnap este...

esbat helyett tesco.
Ezúttal ritka pocsék napom volt. Eddig sem lubickoltam a boldogságban, ha a tecsóban robotoltam, de bevallom, sok kellemes meglepetés ért. Előszöris, senki nem hajtott, mint a tatár, másodszor, egészen komoly feladatokkal is megbíztak, és ha egyszer-egyszer elbénáztam valamit, nem kapták le a fejem azonnal; harmadszor, a dolgozók szinte kivétel nélkül jófejek, segítőkészek és türelmesek voltak.
Tegnap sem volt nehezebb a meló, mint máskor, és az idő is telt-múlt (talán kicsit lassabban a szokásosnál): én viszont nagyon rossz hangulatban voltam. A kezdőlökést a sógorom adta meg, aki reggel ígérete ellenére nélkülem ment el egy munkamegbeszélésre. Noha nyilván nem szándékosan hagyott ki a dologból, már az is rosszul esett, hogy megfeledkezett rólam. Habár nem volt valós jogalapom haragudni rá emiatt, mégis meglehetősen morcos lettem.
Aztán a tescóban átöltözés közben eltört a szemüvegkeretem (nem csoda, szó mi szó, viharvert darab: már vagy négy éve hordom, és sosem voltam híres arról, hogy jól bánnék a cuccaimmal:)), így aztán egész délután mintegy félkarú (vagy inkább félszemű) óriásnak éreztem magam. Az árukat még csak-csak felismertem, de annál nehezebben boldogultam az emberekkel; akárha víz alatt volnék, nem csak a látásom, hanem a hallásom is tompulni tetszett. Talán mert egy-egy megszólalás megértésében oly nagy szerepe van a gesztusok, testbeszéd, mimika értelmezésének; én pedig az arcokból legfeljebb valami összefolyó, sárgás színű masszát láttam.
Mikor elindultam az első raklappal a vegyiáru-részleg felé, figyelmeztettek, hogy egy veréb beszabadult az áruházba, ne lepődjek meg. Később láttam is, átröppent a fejem felett, egy pillanatra megült egy billegő WC-papír - halom tetején, aztán tovaszárnyalt. Kimondhatatlanul sajnáltam, olyan kicsi volt, kecses, törékeny és életteli - egy parányi valóság ebben a reklámfényektől és vákumcsomagolt hazugságoktól csillogó, légkondicionált szép új világban. Összeszorította a szívemet a gondolat, hogy szerencsétlen valószínűleg a biztos halál felé tart: hiszen aligha fog magától kitalálni a zajok, színek, fények, emberek és áruk áthatolhatatlan labirintusából. Hülyének nézhettek, de majdnem sírva fakadtam emiatt.
Egész délután pityergős kedvemnél maradtam, és a szokásostól eltérően minden apróságot zokon vettem. A férfi munkatársak öntudatlanul is szexista megjegyzéseit; a biztonsági főnök szigorát; a vásárlók értetlenkedését, lekezelő modorát...
Mikor végre kiléptem az áruház ajtaján, Holdanya már teljes szépségében ragyogott az égen. Gyönyörű volt, valósággal lángolt a fekete felhők között - még szemüveg nélkül is lenyűgözött a látvány. Míg vártam a szüleimet (akik értem jöttek kocsival, hogy ne kelljen láthatósági mellény nélkül, foghíjas világítással hazatekernem), arra kértem az Istennőt, hogy adjon lelkierőt, türelmet és bátorságot szembenézni az élet nehezebb pillanataival is. Mindig lesznek jobb és rosszabb napok, akárhol dolgozzak is, megfutamodni előlük viszont előbb-utóbb nem lesz hova. Magamban fohászkodtam Holdanyához, hogy gyógyítson meg, töltsön el nyugalommal és kitartással.
Annyira kimerült voltam, hogy jóformán még csak szavakba se öntöttem a fenti gondolatokat - pusztán az Istennő támogatása és szeretete iránti kétségbeesett vágy töltött el. Vele párhuzamosan némi lelkiismeret-furdalás is felszínre bukkant az elmulasztott rituálé miatt. Olyan régen nem ültem meg amúgy istenigazából egy ünnepet! (A Beltaine-ceremónia életem legelfuseráltabb sabbatja volt). Az 'esbat' szó egy francia kifejezésből ered, amelynek jelentése nagyjából 'bolondos vidámság, felszabadult ünneplés'. Hát ez hiányzik nekem már hónapok óta. Eltökéltem, hogy ma este összeszedem magam, és megünneplem a Holdtöltét annak rendje és módja szerint.

Már alig várom :)))

H.E.

2011. május 1., vasárnap

csókakő

Oké, menthetetlenül átváltok Bridget Jones naplójába. Ha valakit netán már untatnának magánéletem 'zaftos' mozzanati, abba is hagyhatja az olvasást.
Ebéd után felsétáltam a falunk fölötti sziklaormokhoz, kicsit kiszellőztetni a fejem, összeszedni a gondolataimat, némi friss levegőt szívni, ésatöbbi. Odafele még az is eszembe jutott, hogy rögtönzök egy lebutított Beltaine-szertartást, vagy legalábbis megpróbálom megszólítani az isteneket a magam módján. Ezúttal kevésbé szalonképes kifejezésekkel készültem, s már javában fogalmaztam a panaszlistát, mikor rádöbbentem: nem leszek egyedül. A sziklák előtt elterülő tisztáson két félmeztelen srác állt buzogányokat lóbálva és önfeledten poénkodva. Hamar levágtam, hogy valamiféle küzdősportot gyakorolnak, de őszintén, első blikkre úgy festettek, mint egy meleg párocska valami szado-mazo előjáték közben. Alighanem ezzel ők is tisztában voltak, mert mikor megkérdeztem tőlük, nem zavarná-őket, ha kiülnék egy kicsit a sziklákra, sietve leszögezték, hogy "annyira azért nem romantikus a helyzet idefent".
Na persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sem keltettem olyan benyomást, mint aki teljesen százas - hány lány bóklászik egyedül az erdőben, miközben még esik is ráadásul? Bár a valóságnál egy árnyalatnyival kétségbeesettebbnek tűnhettem,  mert alig öt perce ücsörögtem a kedvenc helyemen, a két fickó odaóvakodott és megkérdezte, hogy "ugye nem akarsz leugrani?".
Miután tisztáztuk, hogy nem vagyok öngyilkosjelölt, végre visszatértek egymás püföléséhez, én meg igyekeztem átadni magam a látvány szépségének. Gyönyörű ám odafent - a szirtekről belátni a környező dombokat, amelyek javát buja vadon borítja. Szemkápráztatóan, harsogóan zöld volt a táj, még a völgyekben megülő pára is, s mindefölött az ólomszínű esőfelhőkkel borított ég nyúlt el. Nagyon szeretem az ilyen időt - a szelet, az arcomra hulló hűs esőcseppek szelíd érintését, a lábam előtt kitáruló messzeséget, a fák tengeréből felszűrődő madárhangokat... Persze az egész egy fokkal idillibb lett volna a hátam mögül érkező lábdobogás, jajjkiáltások és ütemes csattanások nélkül.
Oké, nem panaszkodok tovább a srácokra, egyébként kimondottan szimpatikusak voltak:). Megragadott a közvetlenségük, a vidámságuk, a belőlük sugárzó életöröm: s egyben rádöbbentett, hogy mennyire hiányolom Leventéből az övékéhez hasonló felszabadultságot, rugalmasságot. Vannak emberek, akikben - egyszerűen nem tudom jobban megfogalmazni - szinte lángol a szabadság szelleme. (Talán életemben először idegen nyelvhez kell folyamodnom ahhoz, hogy megértessem magam - az angol "free spirit" kifejezés találóbban jellemzi a szóban forgó egyéniségtípust, mint bármilyen magyar nyelvű körülírás). S hát szó mi szó: Levente nem tartozik közéjük. Mellettem nem érzem, hogy kitárul a világ, s vele tágul az én lelkem is. Mellette nem tölt el játékos életöröm, a vele való társalgás nem jelent ismét és ismét megújuló szellemi kihívást, - nemhogy szárnyakat ad, inkább gúzsba köt mentálisan.
Nem is tudom, miért töprengtem ennyit ezen a kérdésen. Furcsa egy Beltaine: pártalálás helyett arra kényszerülök, hogy visszautasítsak egy nagyszerű férfit. De a Csókakőn megismert srácok és a délutáni baráti összejövetel tapasztalatai megmutatták, hogy ennél kevesebbért nem érdemes belevágni egy románcba. Különösképp akkor nem, ha többre becsülöd és mélyebben szereted a másik felet annál, semminthogy fájdalmat okozz neki egy tartalmatlan, felszínes, színlelt és erőltetett kapcsolattal.
Remélem, jól döntöttem, és főleg, hogy mostantól egy jó darabig nem leszek elég spicces ahhoz, hogy érzelmi meghurcoltatásaim minden zamatos részletét a nagyközönség elé tárjam.

(További) áldott Beltaine-t!

Hulló Eső, 2011-05-01

még mindig harapós kedvemben

Tudom, hogy ez tényleg magánügy, ami tényleg nem tartozik akárkire, de nem bírom ki, hogy ne füstölögjek tovább.
Miért büntetnek az égiek?! Egész életemben szerencsétlen voltam a kapcsolatok terén. Aki nekem tetszett, annak én nem kellettem, aki meg udvarolt volna, az nekem nem jött be. Alig pár alkalommal talál viszonzásra a vonzalmam,- minden esetben már foglalt pasik részéről. Valahányszor sikerült felkeltenem egy nekem is rokonszenves srác érdeklődését, kiderült róla, hogy van barátnője, és én lettem a gonosz harmadik, a gaz csábító, minden tisztességes, pasival felszerelt leányzó rémálma. Úgy tűnik, ahhoz nagyon jól értek, hogy rátaláljak egy kapcsolat gyenge pontjaira és módszeresen szétziláljam azt. Ebben az egyben aztán tényleg penge vagyok, noha csöppet sem tesz büszkévé a dolog.
Minden pillanatát gyűlöltem az ilyen helyzeteknek. Összes porcikámban éreztem, ahogy a gyanakvó barátnők féltékenysége és jogos dühe rám nehezedik. Szinte fojtogatott a belőlük áradó megvetés, harag és bosszúvágy, még akkor is, ha több száz kilométer választott el bennünket egymástól. Egyszóval ne gondoljátok, hogy élveztem a szerető szerepét. Arról nem is beszélve, hogy végül rendre én kerültem ki a legviharvertebb állapotban a szituációból.
Erre most itt van Levente. Megint. Ez már nem az első körünk, kitűnően példázva, mennyire hamvába holt próbálkozásról van szó.
Szánalmasak voltunk tegnap. Próbáltam meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a megfelelő parti a számára. Előhozakodtam mindennel, még a pogánysággal is (mire nem képes két korsó sör), de sajnos az sem rendítette meg különösebben. És olyan édesen türelmes és kitartó és kedves volt, dehát őszintén: nem kétségbeejtő, ha egy srác annyira magányos, hogy képes a legjobb (lány-)barátjának rimánkodni egy fél estén keresztül?!
Annyira könnyű lett volna belemenni egy kis flörtbe, erőnek erejével kellett fegyelmeznem magam. Levente meg, aki pontosan tudja, mikor érdemes próbálkoznia, az utolsó pillanatig ütötte a vasat. Akkor és ott mi sem lett volna egyszerűbb, mint engedni neki - egycsapásra megoldódott volna a pasikérdés. Legalábbis míg kitart az alkoholmámor, mert józanul - és ebben biztos vagyok - nem akarok járni vele. Mennyivel kevésbé komplikált lenne az élet, ha viszonozni tudnám az érzelmeit! És valószínűleg sokkal kiszámíthatóbb is. Szépen ráállnék a "jókislány" - vágányra és végigpöfögnék rajta. Együttjárás, munka, eljegyzés, házasság, családi ház, gyerekek, megöregedés tisztességben (és unalomban).
Lehet, hogy nem vagyok igazságos, elvégre honnan tudhatnám, hogy milyen vele lenni, amíg nem vagyok vele. De csak kíváncsiságból belevágni, anélkül, hogy akár érzelmileg, akár fizikailag meglenne az a bizonyos plusz, nem akarok. Őszintén irigylem azokat a lányokat, akik képesek belebonyolódni egy párkapcsolatba úgy, hogy nem tetszik nekik igazán a srác - én nem tudok. Sakk-matt.

Befejezem a hisztit, tényleg nem így szerettem volna felvezetne a Beltaine-t a blogba. Úgy tűnik, ezen a hétvégén semmi nem úgy alakul, ahogy terveztem.

Áldás!


bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)
Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.
Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

2011. április 3., vasárnap

a vidéki élet szépségei

Némi lelkiismeretfurdalásom támadt az előző bejegyzés okán, végtére is nagyon személyes húrokat pengettem meg, ráadásul szó mi szó, olyan téma ez, amit nem szokás kitálalni a nagyvilágba. Ugyanakkor olyan jól esett kipöfögni magam! Ráadásul alig fejeztem be a blogolást, ismét kipattant egy nagyjelenet édesapám főszereplésével:), s ezek után úgy éreztem: üsse kavics, nem törlöm az iméntieket.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én magam is számos jellemvonást és magatartásformát örököltem az ősöktől, tehát amikor őket kritizálom, saját magamnak is mércét állítok. Amit aztán rendre leverek - messze nem nőttem még túl egynémely rossz tulajdonságomon.
No, ennyit a családiaskodásról.
Tegnap lenyírtam a füvet a kertben, közben mély pironkodással beismerve, hogy immár visszavonhatatlanul besoroltam azon megelégedett kispolgárok közé, akik elvágólagos rendet tartanak a házuk táján és a füvet véletlenül sem engedik 3 cm-esnél nagyobbra nőni. Oké, esetemben mindez még csak szándék szintjén jelent meg, minthogy
ad.1, a fűnyíró nem elég alacsony a 3 cm betartásához
ad.2, a famíliánkban uralkodó kóros hanyagság kellőképp kordában tartja az én perverz késztetéseimet
Szóval, nincs még tüchtig rend, de azért fejlődünk :).
Fűnyírás közben konstatáltam, hogy ismét benépesül a szomszédságban álló újgazdag csodapalota, amit néhány éve egy helyi rendőr és a családja építtetett. Az elköltözésük körül valami kétségtelenül bűzlött; alighanem szétpattant a pár, - én csak azt sajnálom, hogy távozásukkal kedvenc kiskutyám, egy bűbájos, pinduri puli is kilépett az életemből. No, most azonban újabb csilivili városi terepjárók sorakoztak a házikó előtt, reménykedtem is, hátha egy kedves, helyes és egyedülálló fiatal pasas hurcolkodik be. Vagy egy kedves, helyes és egyedülálló srácot is magába foglaló család. Esetleg egy idős házaspár, kedves, helyes és egyedülálló unokával.
Ja, mondtam már, hogy ez itt Bridget Jones naplója? Hulló Eső házon kívül van.
Visszakanyarodva a szomszédsághoz: ha van is kedves, helyes és egyedülálló (hímnemű) tagja, egyelőre nem mutatkozott. Akárhonnan néztem, nagyon úgy festett, hogy idős, kövér és gazdag németek költözködnek befelé. Nem meglepő: felénk több a külföldi, mint a magyar, és nem csak nyaralóvendégként. Az utcánkban két dajcs, egy osztrák és egy svájci házaspár lakik. Ha magyarul köszönsz a szembejövőnek, van rá esély, hogy furcsán néz; ha "Guten Tag" - ozol, biztos, hogy széles vigyorral visszaköszön.
Igen, ez meg már a Jobbik rádió. Némi idegenellenességet vélünk észlelni? Netán túlhabzanak a nemzeti érzések?
Tény, hogy nem kedvelem a svábokat, me culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Persze az egyes személyekkel nincs bajom. A nyelvet darabosnak és esetlennek találom, a mentalitást olykor kimondottan irritálónak; de azért alapvetően ki vagyok békülve germán testvéreinkkel. Csak ne érezném, hogy az országunk értük él! A környéken minden felirat dupla olyan nagy németül, mint magyarul. Furcsa tudathasadás: egyfelől élvezem azt az etnikai sokszínűséget, ami kicsiny falumat jellemzi (vannak ám még angolok, belgák, franciák, satöbbi), másfelől a műgólyákkal és kertitörpékkel feltunningolt, máskülönben példamutatóan rendbe tartott nádtetős parasztházikók láttán némi hányinger kerülget. Valahogy mintha kirakat lenne az életük, csupa csillogás, semmi valóságos -  olyanok ezek a jómódú német nyugdíjasok: elköltöznek egy balaton-felvidéki kis hegyközségbe, felújítják a vályogházakat, de mediterrán díszcserjékkel telepítik be a kertet, a borospince, a szekér, a hajdani pajta csak díszlet, s a tornácon sörözgetve élvezik a falusi romantikát. Mit szólnának a középkor daliás, rettenthetetlen bátorságú, vad germán harcosai, ha a nyugszékben szétterülő, rákvörösre égett, sört szopogató hájpacnikban felismernék távoli utódaikat?
Sajnálom, ha túl sok ellenszenv csendül ki a soraimból. Voltaképpen megértem őket, eljöttek ide a hangulat kedvéért, de hozták magukkal a nyugat-európai összkonformot. Ismeritek a "tourist bubble" kifejezést? Valahogy így vannak ezek a külföldiek, bentlakóként is kívülállók - habár ideköltöztek, továbbra is a megszokott életkörülményeik veszik körbe őket, s ugyanazt az életstílust folytatják, csak épp a Balaton panorámájával körítve. Végtére is nincs ezzel semmi baj. Miért érzem mégis úgy, hogy megerőszakolják a mostanra szétolvadó falusi múltat?
Befejezem.
Majd írok, ha már kiveszett belőlem ez a nagy lokálpatrionalizmus.

Addig is áldás kísérjen benneteket!
Bridget Jones


2011. március 20., vasárnap

újra itthon

No, hát visszatértem.
Nem tudok nem szuperlatívuszokban fogalmazni az elmúlt hétről. Olyan csodás volt a háborítatlanság, a csend, a mindennapok rohanó, zajos taposómalmától való elszakadás! Az életvitel a hegyen a legegyszerűbb, s egyben legfontosabb teendőkre redukálódik le, összhangban a természet ritmusával. Csak a legszükségesebbekkel kell törődnöd: úgymint alvás, evés, esetleg némi szórakozás (olvasás, beszélgetés, kártyázás):). Nincsenek komplikált emberi kapcsolatok, nincsenek sürgető feladatok, nincsenek bonyodalmak, zűrzavaros élethelyzetek, feszült szituációk, nincs teljesítménykényszer, nincs versenyszellem, elmarad az örökös kapkodás és türelmetlenség. Csak te vagy, meg a természet, amely körülölel, s minden más átértékelődik. Az válik a leglényegesebbé, hogy megfigyeld a felhőket az égen, reggelenként öleléssel köszöntsd a fák egyikét-másikát, ránevess az első keltikékre és somvirágokra, esténként végignézd, ahogy a Nap a láthatár kékes párájába süpped. Mennyei állapot.
Nem csoda, hogy néhány nap után elkapott az ihlet, és négy dallal, meg az alább közölt, Holdanyát köszöntő verssel gazdagabban tértem haza. Az elmúlt időszakban már-már aggódtam, amiért egyetlen épkézláb ének vagy ima sem jutott eszembe; attól tartottam, végleg elhagyott az intuíció. Az elmúlt hét azonban rádöbbentett, hogy csak a stressz, a szüntelen szorongás és hajszolódás nyomta el bennem az efféle hajlamokat. Megdöbbentő volt, hogy mennyire kisimultam a Gerecse hatására: s ahogy napról-napra egyre nyugodtabb lettem, sorra törtek fel belőlem a verssorok, dallamok. Persze csak amolyan Hulló Eső-mértékkel mérve értékelhetőek, egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan fülnek is tetszenének; viszont valóban spontán, a lelkem mélyéről, őszinte érzelmekből születtek, s számomra már ez is nagy öröm.
No meg aztán ez az egy hét minden szépségén és rekreatív vonatkozásán túl a hitéletemet is felpezsdítette. Ami az elutazás előtt megfogalmazott kételyeimet és bizonytalanságaimat illeti, nos, néhány kérdésre választ kaptam. Nem csoda, hisz napról-napra a saját bőrömön tapasztaltam a természet közelségét, a maga nyers vadságában; napról-napra Földanya ölelésében lélegeztem, s végignéztem Nap-atyánk aranyló diadalmenetét; s minden áldott pillanatban éreztem ezt a csodás, sokszínű, káprázatosan szép világot átszövő, titokzatos, kiapadhatatlan őserőt. Úgy tűnt, a virágok visszamosolyognak rám; a vén fákat átölelve elképzeltem, ahogy gyökereimmel a földbe hatolva rákapcsolódok az erdő vérkeringésére; a napsütötte kövek, sziklák langymelege szelíd biztatást sugárzott. Újra felismertem, hogy a Nagy Istennő jelenléte állandóan körülvesz bennünket, s hogy a természet minden eleméből az ő alakja rajzolódik ki. Amikor leheveredtem a kakukkfűvel benőtt, puha talajra, az ő szívverése lüktetett abban; az égen vándorló felhők róla beszéltek. Ismét eltöltött a boldog bizonyosság afelől, hogy a nekem rendelt ösvényen járok, s ha keresem, megtalálom az isteneket.
Csütörtök-pénteken egész nap esett, bevallom, nekem ez tetszett a legjobban:). Addigra fokról-fokra kizöldült az aljnövényzet, s a párás nedvességben a fatörzseket, no meg a kis házikónkat ellepő mohok és zuzmók és megszínesedtek. A dombok közé telepedett köd, a szüntelen permetező langyos esőcseppek és a rengeteg áhítatos hallgatása mélyen megragadott. Reggel felkaptattam a hegycsúcsra, és majdnem egy órán át tartózkodtam ott. Előzőleg azt terveztem, hogy az athamémmal felszerelkezve rövid szertartást hajtok végre, amelynek elsődleges célja az istenek megszólítása, az imádkozás lett volna, de végül ott és akkor, a pillanat hevében belevágtam. A süvítő szélben hosszan fohászkodtam az Istennőhöz és az Istenhez, hogy segítsenek leküzdeni a rossz tulajdonságaimat, megszabadulni mindazon jellemvonásoktól, amelyek hátráltatnak a lelki és spirituális kiteljesedésben, s adjanak békét, kiegyensúlyozottságot, belső harmóniát. Arra kértem őket, segítsenek, hogy mindazon adományokat, pozitív jellemvonásokat és tehetséget, amelyeket tőlük kaptam útravalóul, ki tudjam bontakoztatni a saját és a körülöttem élők örömére, javára, s ne hagyjam puszta lustaságból, nemtörődömségből, patópáli kényelmességtől hajtva elkallódni. Azért is fohászkodtam, hogy legyen bennem elég felelősségérzet, kötelességtudat, elszántság és kitartás a feladataim teljesítéséhez, a mindennapokban való helytálláshoz; éleslátás, hogy felismerjem, mikor mire kell időt és energiát áldozni. Hogy a vallási életem és boszorkányi pályafutásom mellett az egyetemi tanulmányaimat és az emberi kapcsolataimat se hanyagoljam el, hogy dönteni tudjak, mikor melyiket helyezzem előtérbe. S végül, hogy szeretni képes és szerethetőbb személyiséggé váljak.
Nagyon jólesett kiönteni a szívem, belesuttogni a szélbe aggodalmaimat, kétségeimet, mindazt, ami miatt bűntudatom volt vagy amitől féltem. Csak járkáltam körbe-körbe a vadkörtefákkal szegélyezett tisztáson, és soroltam a litániát:), végül ledőltem a földre és hosszan feküdtem ott, figyelve a szürke esőfelhők vad vágtáját. Úgy éreztem, Földanya meghallotta a hangom.
Hazajönni nagyon nehéz volt. Némiképp mókás is, minthogy utolsó nap egy fiatal tölgysarj képében felfedeztem leendő seprűm nyelét. Korábban is megfordult a fejemben, hogy ha úgy adódik, keresek varázspálcának vagy seprűnek való fát, de aztán letettem a projektről. Hát, a seprű maga talált meg, egyszercsak belebotlottam egy ideális jelöltbe; ráadásul már elhalt (bár még nem korhadt) ágról volt szó, így nem okoztam fájdalmat az anyafának azzal, hogy lefűrészeltem.
Egyszóval, egy körülbelül 1'80 magas, csuklóvastagságú bottal vándoroltam Tatától Pestig, majd onnan haza, mindezt egyheti kosszal és két elnyűtt hátizsákkal kiegészítve. De nem ez zavart elsősorban. Amint beléptem a házunk ajtaján, megrohant az elmaradt tanulmányi kötelezettségek és otthoni feladatok miatt érzett sürgető szorongás. Egyik pillanatról a másikra rám zúdult egy halom tennivaló, és a velük járó türelmetlen feszültség is. Fél órával később máris visszazökkentem a megszokott, örökös ingerültséggel fémjelzett életritmusba, és a lelki béke odalett. Egészen elkeseredtem.
Mindazonáltal megfogadtam, hogy többet fogok járni-kelni a természetben, s gyakrabban kimozdulok itthonról; például rendszeresen meglátogatom a falunk feletti sziklaormokat, s bebarangolom a környék erdeit. Remélem, tényleg így lesz, mert az efféle kiszabadulásnak felbecsülhetetlen értéke van. Addig meg igyekszem higgadtan, türelemmel és derűvel szemlélni az elém kerülő megpróbáltatásokat, s nem aggódni többet a kelleténél. Az istenek segítsenek benne :).

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-03-20

2011. március 4., péntek

pogánynak is eretnek

Természetesen önmagamra értem a fentieket. Immár nem először tudatosul bennem, hogy minden túlhabzó érzelmi megnyilvánulás, időnként fellángoló hivatástudat, alkalmi hitbuzgóság ellenére még mindig némi szkepticizmussal tekintek a pogányságra és különösképp a mágiára.
Ami voltaképpen röhej, különösképp annak tükrében, hogy hány és hány eredményes bűbájt tudhatok a hátam mögött. Igaz, egyik sem volt komoly varázslat, inkább csak afféle csip-csup házipraktikák, sikerüljön a zh., ne vágják vissza a szakdolgozatom, satöbbi. És hát jópárszor megtapasztaltam az istenek támogatását, szeretetét, jelenlétét. Mégis, valahogy a tél befagyasztotta a lelkesedésemet. Habár többet foglalkozom a boszorkánysággal és a mágiával, mint valaha eddig, újra és újra rádöbbenek, milyen görcsösen ragaszkodok egy bizonyos fokú racionalitáshoz. Persze meg is kell húzni valahol a határt, hiszen nem hihet el az ember mindent, amit hall/lát. Ugyanakkor azt hiszem, az én határaim momentán inkább korlátok, amik megakadályozzák, hogy szívvel-lélekkel átérezzem a vallásom titkait, s ezt a varázslatos mindenséget itt körülöttünk.
Tegnap az Annwn-t böngésztem, s ráakadtam a telekinézisről, illetve asztrálutazásról szóló cikkekre. E két témára mindeddig tisztelettudó tartózkodással tekintettem, afféle "csak-beavatottaknak" módon: úgy véltem, vannak páran, akik képesek rá, jó nekik. Az olvasottak azonban azt sugallták, akárki megpróbálkozhat e mágikus technikákkal (persze némi informális és gyakorlati háttér, valamint kellő felkészültség birtokában), s akár én is megtapasztalhatom, méghozzá a hétköznapi, józan és kézzelfogható valóságom részeként. Megdöbbentett, hogy mennyire megdöbbent e felismerés. Kábé tízévesen bőszen kardoskodtam azon teória mellett, hogy minden embernek veleszületett képessége a telepátia, telekinézis és hasonlók, pusztán a civilizációs ártalmak ölték ki belőlünk, hosszú évezredek alatt. Mostanság inkább kifelé figyelünk, ahelyett, hogy befelé tekintenénk: s a sok külső zaj (természetesen nem csak az akusztikai, hanem bármiféle zavaró hatásokat értve ezalatt) elnyomja a múltunk hangját. Ha szóba kerül e téma, ma is habozás nélkül ezt mondanám - csak épp a mögöttes meggyőződés kopott ki az egyenletből. Attól félek, hogy elfelejtek hinni... hogy minél többet tapasztalok, annál inkább csak e tapasztalatokat fogadom el valósnak, s megszűnik a kézzelfogható valóságon túli létezőkbe vetett gyermeki bizalmam.
Amúgy is kezd elkapni a szokott mágusbetegség: vagyis mikor az ember mindinkább önmaga istenévé válik. No nem mintha ateista volnék, és elhihetitek, nem értékelem túl önmagam: de mostanság sokkal intenzívebben foglalkoztat önmagam felfedezése, mint a hitélet. Ami meglehetősen gyalázatos fejlemény. Már nem is emlékszem, mikor imádkoztam utoljára, ellenben görcsösen keresem a kapcsolatot a totememmel (ebből máris sejthetitek, milyen eredménnyel), s mohón habzsolom az okkult tudást. Míg régen valósággal megborzongtam egy-egy áhítattól fűtött pogány dal hallatán, mára a mindennapi megszokás részévé vált, s nem egyéb fülbemászó muzsikánál. Míg régen ujjongó bizonyosság töltött el, ha egy-egy teszem azt keresztény vallási elem (de írhatnék népszokást, kulturális hagyományt is) mögött felfedeztem a pogány eredetet, ma, tudván, hogy majdnem minden keresztény ünnep pogány tradícióban gyökerezik, hogy majdnem minden népszokásnak mágikus mögöttes tartalma van, hogy voltaképpen a mágiába, mint az univerzumot átszövő titokzatos őserőbe vetett hit az ember talán legkorábbi spirituális megnyilvánulása, s hogy ugyanazok a képzettársítások köszönnek vissza a világ szinte valamennyi természetvallásából, már az egyszerű, hétköznapi tényeknek kijáró közönnyel tekintek rá.
Elmúlt a szerelem első fellángolása? Avagy normális, ha az ember, mind jobban megismerve a vallását, némi egészséges józanságot tanúsít? Hiszen nem akarnék vallási fanatikus lenni, - de istentagadó sem vagyok, nyilvánvalóan. Az arany középút viszont olyan keskeny! Könnyebb valamelyik végletnél állást foglalni, mint a kettő között egyensúlyozni szüntelen.
Amúgy is sok fejtörést okoz mostanában ez az állásfoglalás-témakör. A pogányok körében nagy divat a liberalizmus, nem mint politikai irányzat, hanem mint egyfajta szellemi megközelítés, vagyis: elfogadjuk egymás különbözőségeit, s azt, hogy nem csak egyféle igazság létezik a Földön. Hogy az emberek sokszínűek, ahogy a vallások is, de ettől még nem jobbak vagy rosszabbak. Magam, ahogy már erről írtam, egyre nyitottabban és egyre tágabb perspektívából szemlélem a világot. Ami aztán alkalmanként oda vezet, hogy miközben megértem és tiszteletben tartom a körülöttem élők erről-arról vallott, eltérő véleményét, saját véleményem egyáltalán nem alakul ki a témában,- lévén hogy sajnos minden oldalról egyformán rálátok, minden érv és ellenérv jogosultságát elismerem, s azonosulni tudok számos különböző nézőponttal.. Néha jó lenne ide vagy oda elköteleződni, csak egy hangyányit, hogy némi érzelmi többlettel kipótolva a szellemi hézagot, legalább állást tudjak foglalni egy kérdésben.
Visszakanyarodok a bejegyzés fősodrához. Azért kezdtem el boncolgatni az egész miskulanciát, mert a ma reggeli meditációm ehhez kapcsolódó tanulságot sugallt. Ismét szeretném megelőlegezni, hogy könnyen lehet, a "meditáció" alatt ezúttal is mindössze képzeletparádét kell értenünk (látjátok, ez a szkepticizmus, amiről beszéltem:)).
Egy szó mint száz, kihalt rónaság, vagy inkább sivatag, mert csak por van, szélben guruló elszáradt, tövises ördögszekér, vörös sziklák, hajnal. A pusztát aszfaltcsík szeli ketté, melynek mentén ormótlan villanyoszlopok magasodnak. Tipikus amerikai táj, afféle, amit meglehetősen utálok, csak tudnám, miért kötök ki mégis folyton e földrészen (no persze, ha valakinek bölény a lélektársa, ne csodálkozzon). Egyszóval, a horizont egyik felén a virradat kopogtat, üvegkék meg húsrózsaszín árnyalatokban tündököl az ég pereme, s én épp arrafelé fordulva bámészkodok az úton (elég hatásromboló egyébként egy meditációban a bitumen, dehát korunk ösvényei többé-kevésbé azzal vannak kikövezve). Bölénytársam mögöttem áll, ám mikor rátekintek: látja-e a pirkadat szépségét, ő megfordul, s a maga megfontolt módján elindul nyugatnak. Megyek utána, persze.
A látkép fokozatosan átalakul, a pusztaság eltűnik, megjelenik a dús füvű préri, éreztetve: magunk mögött hagytuk a valóságot, ez már itt az 'örök vadászmezők' mezsgyéje (ígérem, lelövöm a szarkazmust). Felkaptatunk A Szirtre (amit azért nevezek így, mert gyakori színtere a vízióimnak). Hátunk mögött egyre világosodik az égbolt, nyakunkon a reggel. A prérit szellemlények sokasága tölti be, elsősorban is végtelen bölénycsordák, ám valamennyi alak áttetsző, hullámzó, s mind nyugat felé igyekszik. Az az érzésem, hogy bölénytársam azt sugallja: az értelem, a tudás fényében a szellemvilág elhalványul, kikopik, elveszti varázsát. Amit a valóságon túli valóságról megtudhatunk, azt a szív sötétjében, a lélek mélyén, valahol a csodák örök éjszakájában kell keresnünk. Az emberi intelligencia vakító világosságot derített a mindenség számtalan jelenségére, - olyan vakítót, hogy abban láthatatlanná vált a 'természetfeletti'. Ha azt akarom kutatni, nincs más dolgom, mint képletesen szólva leoltani a villanyt.
A Nap felkelt, tovavándorolt, áthaladt felettünk és megérkezett az alkonyzónába. Ekkor lágy aranyfényében ismét láthatóvá váltak a szellemlények, s újabb szentenciával bővült az eszmei mondanivaló (megint ez a fránya szarkazmus): az értelemnek is lehet szerepe a történetben, amennyiben képes megvizsgálni a dolgok fonákát, s a megfelelő megvilágításban (kac-kac, micsoda szókép) tekint a tudomány által felboncolt jelenségekre. Ha kellő tapintattal, finomsággal és engedékenységgel kutatja ennek a különleges, varázslatos birodalomnak a titkait; ha nem az empirizmus műtőslámpájával, hanem talán Aladdin olajmécsesével felszerelkezve veti górcső alá azokat.
Na, befejezem az ömlengést. Tudom, hogy a fentiek rendkívül sablonos gondolatok. Az a kár, hogy még a saját meditációm hitelességét is megkérdőjelezem - hogy fogadhatnám hát meg teljes szívvel az ilyenkor sugallt igazságokat? Még szerencse, hogy hasonló tanácsot kaptam egy hús-vér személytől is. Hát nem szánalmas teremtés egy cinikus boszorkány?

Hulló Eső, 2011-03-04

2011. február 26., szombat

gonoszok

Tegnap fejeztem be Pócs Éva 'Élők és holtak, látók és boszorkányok' című néprajzi tanulmányát (egyébiránt melegen ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt!), amelyben a középkori és kora újkori magyarság néphitében fellelhető, a transzcendenciával kapcsolatot tartó (mediátori tevékenységet folytató) misztikus figurák (elsősorban is a boszorkányok egy bizonyos típusa) alakját igyekszik körvonalazni a korszakból fennmaradt boszorkányperek alapján. A mű nagy erénye, hogy röviden, de velősen ismerteti e magyar 'látók' a környező népeknél, illetve Európa egyéb területein fellelhető analógiáit, amiből élénken kitetszik, mennyi mágikus "mendemonda" és hagyomány szivárgott a Kárpát-medencébe elsősorban is szláv, másodsorban nyugat-európai kultúrkörből.
Rátérek a lényegre, mielőtt elvesznék boszorkány,- és táltoslegenedák származástörténetének homályában:).
Sokszor hallani a figyelmeztetést, akár mágiával, akár révüléssel próbálkozik az ember: ha felelőtlenül vagy felkészületlenül vágsz bele, bezony pórul járhatsz etc. Kétségtelenül nagyon bölcs tanács, habár én gyermeki optimizmussal hajlamos voltam félvállról venni. Nem mintha nem húztam volna meg gondosan a kört minden bűbáj előtt, és időről időre még a szobámat is megtisztítottam fahéjas füstölő és sós víz kettősével. Ami azt illeti, elméleti síkon talán túlontúl is sokat foglalkoztam a mágikus védelem módozataival - ugyanakkor valahogy valószerűtlennek éreztem, hogy tényleg sötét energiákba és ártó szándékú lényekbe botolhatnék egy-egy varázslat vagy meditáció során. Talán jobb nem gondolni effélére, a kiegyensúlyozott derű pajzsa hatékonyabban távoltartja a rosszakaratot, mint bármiféle varázsige - de tény, a samanisztikus hagyományokból táplálkozó néphitben számtalan jele van a természetfeletti gonosznak.
A sámánokról szóló irodalomban megannyi példát leltem a betegségokozó rossz szellemmel vagy a szomszéd falu sámánjával vívott lélekcsatára, amely olykor az egyik küzdő fél halálával végződött. A már említett Pócs-féle tanulmány szerint hazánkban a boszorkányok (is) megörökölték e 'harcos' szerepkört, s hol a falu termését elragadni szándékozó szomszéd településbeli banyákkal, halottakkal ('a gonoszokkal'), hol a gyógyítás megakadályozására törekvő szellemekkel, sorsasszonyokkal viaskodnak. Őszintén szólva kissé aggasztó ez a jelenség :). Még ha tudatában voltam is a természetfeletti árnyoldalának, valahogy mindig szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, hogy a mágia rózsaszín és cukorhabos, a szellemvilágban pedig szárnyas pónik és egyszarvúak nyüzsögnek. Az is tény, hogy számos, a folklór által megőrzött negatív entitás nem más, mint egy, az adott korban még megmagyarázhatatlan jelenség racionalizálására született fiktív magyarázat. Na igen, a pozitív mitológiai alakok egy része szintén definiálható a fenti módon. Hol húzzuk hát meg a határt? Mi az, amiben hiszünk, s mi az, amit nem hiszünk el? Az égiháború fenséges szépségét őseink isteni eredetűnek tartották, habár ma már tudjuk, hogy egyszerű elektrosztatikus jelenségeken alapul; de azért még meghajtjuk a fejünket Thor előtt. Akkor vajon a sötétben portyázó vérszomjas démonok létét szabad-e elmismásolni, - vagy épp szóról-szóra el kéne fogadnunk a velük kapcsolatos rémmeséket? Mi tesz létezővé egy természetfeletti lényt, a kulturális hagyományok, a belé vetett hit, a hozzá fűződő legendakör? Avagy kezdettől fogva a teremtetett világ részei volnának valamennyien? Ez esetben keserűen tudomásul kell vennem, hogy a sok jó és szép mellett megannyi veszély is leselkedik "odaát". Olyan veszélyek, amelyeket a legkevésbé sem ismerek, s meglehet, már rég bele is gyalogoltam valamelyik csapdájába. Honnan tudhatnám, mikor ér transzcendens támadás, mi az igaz, s mi a hamis, mikor válok kiszolgáltatottá a rossz szándékúak számára, mikor látok valót s mikor káprázatot, mikor bízhatok példának okáért a meditációk során tapasztaltakban, s mikor csak illúzió, amit átélek?
No és a gyógyítás. Bevallom, szívesen kacérkodok a gondolattal, hogy ha kellő szakmai tudásra teszek szert (és itt ne csak az akadémikus tudományra tessék gondolni), talán megpróbálkozok a gyógyítással. Mi lesz, ha valóban szembekerülök olyasmivel, amit a sámáni (illetve boszorkány általi) gyógyításokról szóló beszámolókban olvastam? Vajon léteznek-e még a mai technocivilizációban a kőkor rémei, betegségokozó gonoszok? Egész egyszerűen: félek. Honnan tudhatnám, hogy elég erős, megfelelően felkészült vagyok-e akár a révüléshez, akár a varázsláshoz, akár a kuruzsláshoz?
Sok-sok kérdőjel, megfűszerezve néminemű rettegéssel. Ez ám a pogány életöröm! :)
Néha úgy vágyom egy bölcs tanítóra, aki szépen kiokosít az élet dolgairól... De minél többet forgolódok pogány, illetve "magyarságtudatú" körökben, annál tisztábban látom: mindenki másképp gondolkozik. Talán nem is baj, talán ebben a szép új világban mindannyiunknak saját erőből kell a maga igazságát, életbölcsességét felfedeznie; s tény, hogy sok hasznos tanácsot, segítséget, útmutatást kaptam. De azért olykor elkeseredek. Tegnap lecsekkoltam két magyar sámándob-készítő honlapját: alapvetően szimpatikus, lelkes emberkék. A lelombozódás akkor következett be, mikor az egyikük a sámánság hosszas és többé-kevésbé korrekt ismertetése közben kifejtette, hogy a sámánnak meg kell ülnie a napünnepeket: a Samhaint, Yulét, Imbolcot, Ostarát... etc. Nem mondom, a napünnepek egészen biztosan kiemelkedő jelentőségűek voltak minden természeti kultúra számára, node ez a szinkretizmus kissé megfeküdte a gyomrom.
A másik pasas meg kristályokat pakolgat a dobjaiba. Bizonyára nagyon hatásosak, s minthogy működőképesek, végülis megvan a létjogosultságuk: csak épp ne mondja senki, hogy ez hagyományos sámándob, mert menten megüt a guta. Honnan is szerzett volna egy jakut sámán csiszolt jáspist?!
Furcsamód arra egyik dobkészítő sem törekszik figyelni, hogy a dobot olyan állat bőréből készítse, amely a sámán hordozója lehetne a szellemvilágban (merthogy eredetileg ez a funkciója). Általában adott törzs, nemzet által tenyésztett haszonállatokról van szó, a magyarság esetében alighanem lóról (míg például a szibériai népcsoportok rénszarvasbőrt használtak e célra). A ló mint túlvilági hátas szerepét erősíti meg a népmeséinkben közkeletű táltos paripa motívum (ennek kapcsán a Diószegi által felfedezett párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet a sámándob 'felélesztése' és a táltosló rozzant gebéből gondolatnál sebesebben szálló paripává avanzsálódása között), illetve a boszorkány,- és táltosperek anyaga.
Tisztában vagyok vele, hogy az élő hagyományok folyamatosan változnak, s meglehet, így van rendjén. Ha bizonyos kulturális közegben évszázadokon át töretlenül jelen van egy motívum, s az idő folyamán szervesen átalakul, formálódik, az részemről oké. Ha viszont kívülállóként avagy távoli leszármazottként úgymond a fagyasztóból szedjük elő az adott népszokást, vallási elemet, hogy aztán az azóta összegyűlt, multikulturális tudással megspékelve mikróba dugjuk, az bizony már nem az eredeti szerves folyománya lesz. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez aztán a legősibb, már Ádám atyánk is így csinálta, nejemtenemutogatol, merténmindenkinéljobbantudom.
Naszóval, tudok ám okoskodni :). A sámánságról szóló ismereteim meglehetősen töredékesek, de azért osztom az észt:).
Visszakanyarodva a bejegyzés fősodrához: még mindig várok valakit, aki megmondja a frankót. Aki szépen elsimítja a zűrzavart és választ ad a kérdéseimre. Vagy tényleg nekem magamnak kell megtalálnom a feleleteket? Hát újabban már nem úgy tanul a gyerek, ha kérdez?
Egyszóval, folytatni fogom a látomáskeresést, a bájolást és a többi boszitevékenységet - bízva az istenek oltalmában, vagy legalábbis, a varázskör meg a pentagramm-medál erejében.
Tudom, elég sefülesefarka bejegyzés ez a mostani. Nincs épkézláb lezárása, hisz a dilemma továbbra is nyitott. Csak remélni merem, hogy az őszinte szándék, a szeretet és a lelkierő távol tart minden árnyékot, s ha tanulatlanságom, tapasztalatlanságom mégis veszélyes vizekre vezérelne (vagy vezérelt máris), még megtalálom az utat haza.

Áldás kísérjen benneteket!
Hulló Eső, 2011-02-26

2011. február 1., kedd

tavaszváró

Az elmúlt négy napban a télvégi nagytakarítással bajlódtam. Minthogy örököltem szüleimtől egyfajta hörcsögösztönt, s mindenféle felesleges holmit hajlamos vagyok felhalmozni, úgy döntöttem, felülvizsgálom a szobám különböző (többnyire rejtett) pontjain leledző kartondobozok tartalmát. Mindet átszortíroztam, megváltam vagy három kukászsáknyi szeméttől, s ráadásként hősiesen búcsút vettem ruhakollekcióm 20 %-ától. Persze az akció éktelen rumlival és rengeteg kosszal járt, amit aztán nem győztem orvosolni :). Ma reggel fejeztem be a romeltakarítást, s megkoronázásaképp elégettem egy kókusz-illatú füstölőt, no meg egy jólesőt szunyáltam délután.
A hadművelet közben előbukkant limlomokkal együtt számos, hol édes, hol bús emlék is felmerült a múlt ködéből (avagy, találóbban, porából). Ráakadtam a kamaszkori naplóimra: mennyi lelkesedés, mennyi életöröm, mennyi kitárulkozó őszinteség harsog a lapjaikról! Kezembe került egy rakás, ilyen-olyan táborokból és utazásokról származó, féltve őrzött fénykép, és eszembe jutott, milyen mániákusan igyekeztem minél több fotót megszerezni egy-egy nyaralásról, hogy rajtuk keresztül őrizzem meg az élmény zamatát. Felidéződött bennem, milyen nagy hangsúlyt fektettem valaha a túrák során begyűjtött, ropogósan friss emberi kapcsolatok ápolására, amelyekre szinte kényszeresen vágytam (bezzeg manapság....). No és aztán ott voltak a gimnáziumi osztályképek: valamennyi mögött egy-egy tanév minden öröme-bánata sóhajtozik, szinte már hallhatóan. Vannak érzések, szívmelengetőek és szívszorítóak is, amelyek mindmáig felelevenednek bennem, ha ránézek egy-egy tíz évvel ezelőtt lekapott arcra...
Az egyetemről sem tértem haza üres kézzel. Daloskönyveket, gyűrött diákújságokat, megviselt invicetliket, folk-előadások plakátjait köpte elém a szoba. A nagyját kihajítottam: nem vagyok igazán szentimentális alkat:). Persze megőriztem a "Mi nótáink" összes példányát (habár némelyik nem az enyém), meg azt a két díszfoltot, amit annak idején elsőéves pártfogoltjaimnak szándékoztam ajándékozni.
Megtaláltam jónéhány elkezdett, majd félbehagyott Árnyak Könyvét a wiccával való barátkozásom kezdeti időszakából, valamint egy rakás som,- és gesztenyegallyat, amelyeket varázspálca-alapanyagként gyűjtöttem össze két évvel ezelőtt. Rábukkantam egy kis füzetkére, amit - az írásképem alapján - valamikor általános iskola negyedik osztálya táján kezdtem vezetni (alighanem a gyerekkoromat kitöltő "Kis boszorkák" képregény járulékos kiegészítőjeként), mégpedig a következő címmel: "Varázslatok betűrendben". Hemzseg a megmosolyogtató sziporkáktól, mint például a dagítő bűbáj, a bosszantó-varázs, és így tovább. Világosan emlékszem, hogy némelyik, nem épp a keresztényi szeretet jegyében megfogalmazott rigmus kiagyalását egyik, meglehetősen nehéz természetű nővérem inspirálta.
Ami a fentieknél jelentősebb eredmény, hogy előkerültek a bubakövek.
A bubaköveket (lehet, hogy ostobán hangzik, de nem tudok rájuk másképp gondolni) kamaszkorom hegymászó kirándulásai során gyűjtögettem. Összesen talán 9-10 van belőlük: valamennyi nagyjából tenyérnyi hosszúságú, sötétszürke, simára koptatott, s alakjába némi fantáziával bele lehet képzelni egy molett női sziluettet. Habár azidőtájt én meg a katolicizmus elég jóban voltunk, mégsem tudtam ellenállni a belőlük áradó pogány őserőnek. Úgy éreztem, mintha maga a termékeny föld, az évezredek homályába vesző ősanya, a villendorfi vénusz természet által kifaragott archetípusa jelenne meg bennük. Felfedezésük az oltárom átalakítására ösztönzött - majd felteszek egy fotót az új dizájnról:). A megújulás lázában az Árnyak Könyve borítóját is feldobtam egy kicsit - lásd fotók.
Mire végeztem a rendrakással, a gipszkarton álmennyezet természetesen ismét megtelt dobozokkal és egyebekkel, de bánja kánya. Kell valami indok a jövő évi nagytakarításra is, nem?:)

Áldás reátok!
Hulló Eső, 2011-02-01

2010. december 25., szombat

karácsonyi gondolatok

Szenteste.
Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).
Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.
Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.
No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.
Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.
Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.
A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.
Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).
Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.
Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?
A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.
Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-25




2010. december 19., vasárnap

áldozat

Sokat töprengtem mostanában azon, mit is takar ez a fogalom.
Gyermekként meglehetősen idegenkedve tekintettem rá. A bibliai égőáldozatok valahogy értelmetlennek és embertelennek tűntek. Nem láttam semmi logikát abban, hogy a legszebb gödölyét vagy a termés javát tűzre vessük valami láthatatlan és megfoghatatlan istenség számára, akinek minden bizonnyal semmi szüksége efféle földi adományokra. A negatív asszociációkat az is erősítette, hogy a rituálé sokszor keresztény szemszögből elítélendő kontextusban jelent meg. S ha a vallási tartalmat kiollózzuk, maga a cselekedet is felesleges, ésszerűtlen, mi több: kegyetlen aktusnak látszott (különösképp az állat- és emberáldozatok vonatkozásában). Később sem tudtam megbarátkozni a fogalommal. Lehet, hogy önző és szűklátókörű gondolkodásmódra vall, de úgy véltem: ha pusztai pásztor lennék, bizony nem vágnám le a megélhetésem kulcsát jelentő jószágok legszebbikét holmi névleges hálaszertartás okán. A saját életkörülményeim közé átültetve a hasonlatot, aligha lettem volna képes megválni a kedvenc csokimtól vagy plüssjátékomtól egy olyan transzcendens hatalom kedvéért, akinek e dolgok tökéletesen hasznavehetetlenek.
A fentiekből kristálytisztán kiviláglik az a meglehetősen éretlen megközelítés, amivel az áldozatra tekintettem. Kezdetleges értelmezésem tulajdonképpen két kulcsszóba sűríthető: felesleges lemondás. Mindezt súlyosbította a rengeteg gyomorforgató képzettársítás az ilyen vagy amolyan isten(ek) nevében lemészárolt emberekről és állatokról.
Körülbelül két hónappal ezelőtt kezdett bennem motoszkálni, hogy az áldozathozatal más formát is ölthet. Hogy a tartalmi mibenléte sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint ahogy én azt gyermeki ésszel véltem. S hogy nem csak fájdalmas és keserű lemondást, hanem hálateli, őszinte szívvel történő felajánlást is jelenthet.
Ahogy az utóbbi hetekben sorra meghallgatásra kerültek a fohászaim, ahogy lépten-nyomon belebotlottam az isteni pár gondoskodásának jeleibe, ahogy megéreztem, hogy a szeretetük elkísér, ahogy megértettem, hogy bátran bízhatok bennük, egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy valamiképp köszönetet nyilvánítsak nekik, s erre nem éreztem  elégségesnek a néma, röpke hálaszavakat. Ekkor döbbentem rá, miért is találták ki az áldozatbemutatás szertartását, s mi volna a veleje. Felismertem, hogy az áldozat az istenek iránt érzett szeretet, elköteleződés, hála jelképe, s hogy tárgya nem puszta szimbólum, hanem a számukra felajánlott személyes ajándék. S miként egy kisgyerek is a képességei szerinti legszebb ajándékot szeretné elkészíteni a szüleinek, úgy én is a tőlem telhető legértékesebb dolgot szerettem volna átnyújtani az isteneimnek (ahogy a hajdani pásztorok és földművelők tették).
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni: meg sem fordult a fejemben, hogy bármiféle élőlényt trancsírozzak fel az oltáron:). Még attól is ódzkodtam volna, hogy egy örökzöldekből összeválogatott csokorral kedveskedjek az Isteni Párnak, nem akarván fájdalmat okozni a fáknak.
Mikor a diplomavédésre utaztam, és már káprázott a szemem a tompa megvilágítás mellett kisilabizált, összefolyó betűktől, félredobtam a szakdolgozatomat és a hűvös ablaküvegnek dőlve kibámultam a rohanó sötétségbe. Az istenekhez fordulva fohászkodni kezdtem: segítsenek a másnapi megmérettetésen, segítsenek, hogy összeszedett és kipihent legyek, hogy ne szorongjak túlságosan. Aztán feltettem nekik a kérdést: mivel köszönhetném meg méltóképp a rengeteg támogatást, amit az utóbbi időkben nyújtottak? És mintha válaszul érkezett volna, egyfajta sugallatként felötlött bennem a gondolat: azzal, hogy természetvédelmi pályát választottam, azzal, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy természetvédelmi szakember lehessek, méltóbb módon viszonzom a segítségüket, mint bármiféle tárgyi adománnyal vagy ünnepélyes szertartással. 
Hasonló élmény ért az államvizsga után. A szállásom felé tartva ismét hálát adtam az Úrnak és az Úrnőnek, amiért mellettem álltak a legnehezebb pillanatokban, és megfogadtam, hogy hazaérve valamilyen nevesített rituálét celebrálok köszönetképp. Újfent felmerült bennem az áldozat bemutatásának gondolata, s hirtelen rádöbbentem (vagy az égiek súgták meg?): hisz az egész életem, úgy, ahogy van, nekik szentelt áldozat. Azzal, hogy Samhainkor spirituális értelemben is felajánlottam magam, s most a hivatásommá lett Földanya megóvása, mindenestül az ő kezükbe helyeztem a lelkem, az ő szolgálatuknak szenteltem a jövőm. S ennél több - talán nem is kell.
A felismerés szívmelengető boldogsággal töltött el. Jó érzés tartozni valahová, tartozni valakihez. Jó érzés tudni, mi a célunk, és látni a célhoz vezető ösvényt. Jó érzés, hogy azt adhatom az isteneknek, ami számukra a legértékesebb: önmagamat. Jó érzés, hogy nem kell azon gondolkodnom, miről mondjak le a kedvükért - hisz az övék mindenem..

Az Isteni Pár mosolya ragyogjon rátok úgy, ahogy rám is!:)
Áldás veletek -
Hulló Eső, 2010-12-19

2010. december 18., szombat

utána 2

Takarítottam.
Elvittem a kutyámat, Árnyékot sétálni, közben zenét hallgattam és elmélyedtem a spirituális orgazmusban, ahogy azt elterveztem. Megnéztem egy rakás Supernatural,- és Bones-epizódot, költöttem egy végtelenül bugyuta dalocskát a közelgő Yule örömére, téli díszbe öltöztettem az oltárom, kidekoráltam az ablakom flakonos műhóval, elolvastam egy Agatha Christie-regényt, reggel fél 9-ig aludtam, befejeztem az Árnyak Könyve első fejezetét.
És még mindig nem érzem a várva-várt "van élet az államvizsga után" - feelinget.
Már arra is csak homályosan emlékszem, milyen kimerült és elkeseredett voltam a vizsga előtt. Mintha ködbe vesző álom lenne az egész, megfoghatatlan deja vú, tán igaz sem volt. Hiszen annyira hétköznapi, átlagos és megszokott módon megy tovább az élet...
Talán épp itt van a kutya elásva, talán, ahogy annakidején a 18. születésnapom esetében, azt gondoltam, hogy a lediplomázás majd valamiféle gyökeres, kézzelfogható változást csempész a mindennapjaimba. Hogy miként a jogi nagykorúság, ez is új fejezetet nyit az életemben, csinnadrattás, fellengzős új kezdetet. Mondanom sem kell, a 18. szülinapomat követően nem éreztem lényegi különbséget- és még csodálkozok, amiért ezúttal sem állt meg a világ?
Nem tudom, miért vagyok ennyire levert, nem is kéne gép elé ülnöm ilyen hangulatban, csak hogy pótcselekvés szintű, tartalmatlan bejegyzésekkel romboljam a blog nívóját (már ha van neki egyáltalán).
Hogy a rosszkedvem egy gyakorlatiasabb okát is megnevezzem, nos, nem tetszik, ahogy az Árnyak Könyvébe írtam. Ostobaság, de teljesen ki tud ábrándítani, ha csúnya vagy rendezetlen az írásképem, márpedig az első 25 oldal elég hányavetire sikerült. Pedig igyekeztem. Még rajzolgattam is. Még alá is húztam kiemelőfilccel a kulcsszavakat. A fejezet végére beragasztottam egy szép zöld iratgyűjtőt, hátha később is lesz mit hozzáfűzni.
Aztán felírtam a második főcímet ('Vallástörténet'), és mikor rádöbbentem, hogy
-a, nem ugyanolyan árnyalatú filcet használtam, mint az első főcímhez ('Alapfogalmak')
-b, nagyobb betűkkel írtam, mint az első főcímet
-c, ugyanakkor a betűk a szó vége felé letörpülnek
elment a kedvem a folytatástól.
Ezt hívják maximalizmusnak? :(
Úgyhogy most főműsoridőben duzzogok a hideg szobában (igen, megint elakadt a keringés), és a délutáni tennivalókon mélázok.
Milyen egyszerű volt mindez két héttel ezelőtt! Adva volt a program: tanulás vakulásig:.. régi szép idők :D.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-12-18