a föld napja

Ne csak egy nap. Mindennap.

zöld szemmel

nature is speaking

A Conservation International (egy nemzetközi civil természetvédelmi egyesület) tavaly ősszel hatrészes rövidfilm-sorozatot tett közzé, amelyben közismert médiaszemélyiségek adnak hangot az óceánnak, az élővizeknek, a talajoknak, az esőerdőnek és így tovább. Az üzenet egyszerű, de velős: a természetnek nincs szüksége az emberre - az embernek van szüksége a természetre. Valamennyi film elérhető a YouTube-on, én most csak azt a kettőt linkelem be ide, amely a legmélyebb benyomást tette rám. Harrison Ford drámai méltósággal szólaltatja meg az óceánt, a teremtés ősvizét, minden földi élet bölcsőjét; Julia Robertsen keresztül pedig az egyszerre gondoskodó és könyörtelen Anyatermészet beszél hozzánk.

 

ugye milyen más?

Régóta tervezek írni egy bejegyzést a vadászat etikájáról, de most csak néhány képet szeretnék megosztani veletek. Ha vannak is ellenérzéseink a vadászattal kapcsolatban, többnyire kimerülnek a helytelenítő fejcsóválásban, esetleg valamilyen jogi asztalcsapkodásban. Ha viszont átmenetileg helyet cserél vad és vadász, ha egyszerre az ember válik mindazon gaztettek és visszásságok áldozatává, amit puskával a kezében vígan elkövet, máris zsigeri rosszallás önt el bennünket. Legyünk bármilyen méregzöld élharcosai az állatvilággal szembeni etikus attitűdnek, én,- és fajcentrikus ösztöneinket az alábbi rajzocskák elemi erővel sokkolják, rávilágítva arra, milyen mélyen is gyökerezik bennünk a (voltaképpen a természetes fajfenntartó ösztönön alapuló, azonban kizsákmányoló, felelőtlen egoizmussá fajult) antropocentrikus világlátás. 

Ugye?

(A képek forrása: Facebook/Museo del Metal)

a nyugati dualista gondolkodásról

Mint az a blogbejegyzésekből nyilvánvalóan kiviláglik, irodalmi forrásaim többsége az akadémikus tudomány mezején fakad. Az utóbbi években lényegében nem olvastam pogány szerzőtől fogant művet. A szakkönyvek túlhabzása nem csak a blog olvasóinak gyomrát feküdte meg, hanem a saját hitéletemet is: olykor már-már a szkepticizmus vagy legalábbis természethívőhöz illetlen tárgyilagos távolságtartás tüneteit tapasztaltam magamon. 

Ezért is jelent felszabadító érzést ráakadni egy auktorra, aki amellett, hogy szakember, gyakorló boszorkány. Adrian Harris írásait böngészve megéreztem, mennyit számít gyenge lábakon álló hitéletemnek a külső megerősítés, a hasonszőrűek tapasztalatainak és gondolatainak megismerése, a felfedezés, hogy nem csak önjelölt guruk és szíriuszi jósok harsogják nézeteiket az ezoterikus/pogány szcéna színpadán, hanem hiteles, intelligens, érett emberek is. E dicshimnusz után tőle szeretnék idézni néhány bekezdést a patriarkális dualizmus koncepciójáról.

Természetesen nem kell az alábbi szövegrész minden szavát aranyigazságnak venni: én fő értékének azt látom, ahogy megfogalmazza a modern nyugat világ mentális struktúráinak alapját képező duális nyelvezet fő vonásait és azok problematikus voltát. Frappánsan rávilágít arra, hogy azon eszmei sémák, amik meghatározzák a mindennapi gondolkodásunkat, nyelvi eszközeinket, fogalomalkotásunkat, valójában a legkevésbé sem maguktól értetődőek.

(Forrás)

"Az az elképzelés, hogy civilizációnk jelenkori krízise a nyugati patriarkális dualista kozmológiában gyökerezik, jól ismert gondolat, amely befolyásolta a pogány teológiát és alternatív szubkultúrák, ellenkultúrák kialakulását. Ám a közismertség nem garancia arra, hogy világosan értjük e fogalmat, így egy kis ismétlés nem árt.

E teória szerint az emberi nem fejlődésének egy bizonyos pontján magáévá tett egy dualisztikus filozófiát, amely a világot antagonisztikus ellentétekre osztja. Számos különböző elképzelés szól arról, mikor bukkant felszínre ez a kettészakadás. Morris Berman szerint a neolitikum mezőgazdasági forradalmával, mások szerint a kereszténység korai évszázadaiban megjelenő patriarkátussal vette kezdetét. Noha az eredet kérdésében különböznek, olyan összetett gondolkodók, mint Fritjof Capra vagy Helena Cixous is egyetértenek abban, hogy ez a kétosztatú kozmológia rejtetten meghúzódik a mindennapi fogalmaink mögött. A dualizmus rendkívül egyszerű, mégis erőteljes stratégia a realitás komplexitásának értelmezéséhez. Egy megfoghatatlan árnyalatokból álló, nyugtalanítóan zavaros világegyetem helyett mindent leegyszerűsítünk fekete-fehérre. A valóságot felosztjuk Jó és Rossz, Mi és Ők, Maszkulin és Feminin, Kultúra és Természet ellentétére. 

A pszichológus Melanie Klein úgy vélekedik, hogy ez a dualitás az én-más(ok) kettősségének felismeréséből fakad, saját pszichológiai megkülönböztetéseinket az egész világra kivetítve. Az ellentétpár egyik tagját minden esetben az 'én'-hez rendeljük és felsőbbrendűként definiáljuk, míg a másik fele a "más", ennélfogva alacsonyabbrendű, veszedelmes, ismeretlen és fenyegető. Amikor a világot Természet és Kultúra, Test és Elme, Intuíció és Ráció ellentéteire bontjuk, a természetes, fizikai és intuitív lesz a lebecsült, visszautasított, a "más", "nem én".

Mit árul el ez a mélyen meggyökerezett hiedelemrendszer a civilizációnkról? Aláhúzza a monista gondolkodást, amely egyetlen Igazságról, egyetlen Istenről és egyetlen Helyes Útról beszél. Azt tanítja, hogy a szentség valahol máshol rejtezik, e világ illuzórikus, sőt, gonosz fizikai valóságán kívül.

Ez a gondolati keret csekély változtatásokkal a szekuláris patriarkális ideológia kiszolgálójává válhat. A freudi pszichoanalízis vagy a marxizmus ugyanazon témákat visszhangozza, mint a patriarkális* vallások. Az 'igazságot' az emberiség számára egy kinyilatkoztatott szöveg tárja fel, amely a 'nagyember' szószólóin keresztül jut el hozzánk. A megváltás egyedül a 'mester' tanításainak követése révén érhető el, s e tanításokat kizárólag az általa felállított szabályok mentén érthetjük meg..."

Harris egy újfajta, holisztikus tudatosság kialakítását szorgalmazza, amely nem húz éles határokat 'ego' és a külvilág, test és elme, természet és természetfeletti, ember és a többi létező közé. Amely egyenrangúként ismeri el az intuitív, ösztönös, zsigeri tudást és a túlértékelt racionális döntéshozatal felszíni folyamatai mellett rávilágít az azokat meghatározó a testi-ösztönös ismeretek ("embodied cognition") fontosságára. Amely az egyént nem mint szuverén, a környezetétől elkülönülő egyedet, hanem azzal folyamatos cserekapcsolatban levő, azon keresztül körvonalazódó "nyitott rendszert" szemléli.

Mivel egy olyan kultúrába nőttünk bele, amely bináris oppozíciókra** osztja az univerzumot, természetesnek tartjuk az ellentétpárokra épülő világlátást. Harris azonban rámutat, hogy e dualizmus korántsem szükségszerű, mi több: a modern éra környezeti és társadalmi válsága bizonyítja, milyen károkat okoz az egyoldalúan racionális, civilizáció,-és emberközpontú, férfiorientált, technicizált gondolkodás.

Nyugodtan lehet vitatkozni a szerzővel. A férfiuralom például nem a kereszténységgel vette kezdetét, és ma a legtöbb (az előadás későbbi részében példaként emlegetett) törzsi társadalom, még a természettel legszorosabb kapcsolatot tartó totemisztikus-animisztikus vadászó-gyűjtögető népek zöme is patriarkális. A nőket gyakran tekintik tisztátalannak vagy a szentséggel összeegyezhetetlenül profánnak, a szent helyekre csak bizonyos esetekben léphetnek be, a vallási rituálékat korlátozottan látogathatják, a férfiak szakrális tárgyaihoz nem érhetnek, menstruációjuk és a szülés idején elkülönítik őket stb. Egyes ausztrál törzsek hite szerint a nőnek egyenesen nincs lelke. Ami a szexualitást illeti, néhány melanéz etnikumot (vagy az indiai todákat), illetve bizonyos rituális alkalmakat kivéve nagyon szigorú szabályok korlátozzák, amelyekben a nőnek egyértelműen alárendelt szerep jut.

Mindezzel együtt nekem nagyon szimpatikusak Harris gondolatai, amelyek arra sarkallnak, hogy lebontva a humán szféra és az élővilág többi része, kultúra és natúra, a természet és természetfeletti közti éles határokat tapasztaljuk meg a bolygó ("human and other-than-human") lakóit összefogó egység csodáját és az individuum feloldódását a közös létezés, együtt-létezés mámorító harmóniájában.

Felhasznált irodalom:

Harris, Adrian 1996: Goddess Consciousness: Dimensions of Sex, Ecology & the Sacred'. Előadás, prezentálva: Lancaster University conference on 'Nature Religion Today' in April 1996. (Forrás)

Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, itt vannak további ajánlott olvasmányok:

The Green Fuse - Adrian Harris írásai

Adriann Harris blogja(i)

Pearson, Joanna - Robert, Richard S - Samuel, Geoffrey (eds.) 1998: Nature Religion Today: Paganism in the Modern World. Edinburgh University Press, Edinburgh. (A fenti konferencia előadásaiból készült esszék válogatása, Harrisé innen kimaradt).

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* A szerző ugyan "patriarkális" vallásokat említ, szerencsésebb volna az "ábrahámita" kifejezés használata, hiszen egyértelműen a közel-keleti eredetű monoteizmusokra utal; miközben a patriarkális vallás kategóriába a Föld vallásainak jelentős hányada besorolható

** A "bináris oppozíciók" fogalma Claude Levi-Strauss és a strukturális antropológia egyik alapvetése; Strauss szerint az egymást kizáró ellentétpárok felállítása az emberi elme, gondolkodás immanens, veleszületett adottsága.

egy hajításnyira a civilizációtól

Tudjátok, mi található épp egy hajításnyira a civilizációtól?

Szemét.

Ma azon dolgoztunk a kollégákkal, hogy élhetővé tegyük a szürkemarhák újdonatúj, kibővített karámját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kétórányi fáradozás árán kukászsákba gyűjtöttük a rengeteg hulladékot, amit kedves honfitársaink az utóbbi évek szorgos hangyamunkájával güriztek ki a hajdan elhanyagolt, leromlott erdősávként vegetáló területre. A sztenderd felhozatal - konzerv, sörösdoboz, öngyújtó, biciklibelső, félpárcipő, műanyagpalack, piásüveg - mellett akadt autókárpit, gumiabroncs, porcelán mosdókagyló, kültéri burkoló, linóleum, ágyrugó, palalemez, hungarocell, mindenféle-fajta nejlondarab, mosószeres doboz, kutyatápos zacskó, egy fél lökhárító, lyukas szenesvödör és még sorolhatnám. Valamennyi a területet határoló utaktól akkora távolságra, ahová egy emberes karlendítéssel még el lehet juttatni. 

Kedves ---- kisípolva ----, aki módszeresen az erdőt-mezőt használod szemétlerakónak, örülnél-e, ha Természet Anyánk viszonzásképp telehordaná a te otthonod a maga salakanyagaival: lehullott falevelekkel, elhasznált fészekanyaggal, levedlett szőrrel, elhagyott tollal, letört ágakkal, állati ürülékkel, bomló tetemekkel és miegyébbel, amit te - javarészben - éppúgy nem tudsz beépíteni a mindennapok anyagcseréjébe, mint az erdő a civilizáció legtöbb melléktermékét?

No és kedves ---- kisípolva ----, hogy éreznéd magad, ha mindazon mocsok, amit elhagysz a szántóföldi dűlő mentén, a saját nappalidban kötne ki, önnön életteredet mérgezné az élővilág maradéka helyett? 

Sokan szeretnék azt hinni, hogy különbek vagyunk az állatoknál. Nos, az állatok legalább nem produkálnak olyan hulladékot, amit a Természet ne tudna újrahasznosítani. Tanulhatunk tőlük.

u.i.: a képeket az egyik unokahúgom fényképezőgépével csináltam, ami egy családi ebéd keretében megmártózott némi káposztalében, ezért elég szeszélyesen dátumoz.  

az emberiség diadalútja

Egyik valahavolt - egyébiránt pogány - egyetemi lakótársam facebook-idővonalán találtam az alábbi kis videóra mutató linket. Először mulatságosnak tűnt, utóbb már inkább könnyezhetnékem volt. 

könyvtári kitekintő

olvasmány-ajánló néprajzos-mágikus-mitikus témában :)

- Falvay, K: Boldogasszony - A női szerep a magyar hitvilág tükrében (Tertia Kiadó, 2001)

- Fraser, J: Az aranyág (Osiris, 1998)

- Gregory, A.: Istenek és harcosok - Ír mítoszok és legendák (General Press Kiadó, 2006)

- Grimm, J.és W: Német mondák (Kalligram, 2009)

- Halász, P: A moldvai csángó magyarok hiedelmei (General Press Kiadó, 2005)

- Hoppál, M (szerk.): A Tejút fiai - Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980)

- Hoppál, M. (szerk): Sámánok és kultúrák (Gondolat Könyvkiadó, 2006)
- Hoppál, M - Szepes, E (szerk.): A szerelem kertjében - erotikus jelképek a művészetben és a folklórban ( Európai Folklór Intézet - Osiris, 2001)
- Oláh, A: "Új Hold, új király'": A magyar népi orvoslás életrajza (Gondolat Könyvkiadó, 1986)

- Voigt, V: A magyar folklór (Osiris Kiadó, 2009)

a folytatás - II

A világítással bánjunk csínján: csak azokban a helységekben égjen a lámpa, ahol épp tartózkodunk. Részesítsük előnyben az energiatakarékos izzókat. A vízfelhasználás még ennél is kritikusabb pont. Miközben a világ egyik felének nincs tiszta ivóvize, a másik még a WC-t is azzal húzza le. Ennek tudatában igyekezzünk takarékoskodni. Egyik nagy gyengeségem az órákhosszat tartó fürdőzés: ehelyett a rövid és lényegretörő:) zuhanyzás volna igazán környezetbarát. Az esővíz felfogása és összegyűjtése nem csak az öntözés, de a WC-öblítés és takarítás szempontjából is hasznos lehet. Ami a mosást, mosogatást illeti, vásároljunk víz, - és energiatakarékos masinákat, és azokat is csak szükség esetén használjuk. Hacsak nem sárban dagonyáztunk naphosszat, ne mossunk ki minden ruhadarabot egyszeri viselés után (kivétel természetesen a fehérnemű), és normál szennyezettség esetén ne alkalmazzunk 30 foknál magasabb hőmérsékletű programot. A mosószereinket is megválogathatjuk: mosópor helyett ott a mosódió (igaz, érdemes megfontolni, hogy utóbbi behozatala – lévén importcikk – önmagában nem épp környezetkímélő), öblítő helyett az ecet, amely egyéb háztartási vegyszereket is felválthat. Én a padló feltörlésétől az ablakmosáson és fürdőszoba-takarításon át a deguketrecek, csigaterrárium és teknősakvárium kifertőtlenítéséig mindenhez használom, remek eredménnyel.
A fűtés hatalmas energiapazarlással jár, ha a házunk szigetelése elégtelen. Építkezésnél ügyeljünk a falak vastagságára, a tető strapabíró szigetelésére, a hermetikusan záródó ajtókra, ablakokra, mert a későbbi fűtési költségek jelentős hányada ezen múlik. E téren is ismeretesek ökológiai szempontból kedvező építészeti megoldások: lásd passzív ház, földház, napkollektorral szerelt tető, stb. A cserépkályha vagy vegyes tüzelésű kazán a földgáz alternatívája lehet, noha az ezekben eltüzelt faanyag és papír szintén szén-dioxidot juttat a légkörbe (s ha mindenki fával akarna fűteni, alig maradna erdő a Földön). A geotermikus fűtés inkább környezetbarát, amennyiben a termálvíz keringetésére használt szivattyút megújuló energiaforrásból üzemeltetjük (ez a kompozíció sajnos egyelőre leginkább elméleti síkon létezik).
Ami a bútorzatot, a használati tárgyakat és a ruházatot illeti, az ember szereti maga körül a természetes anyagokból készült holmikat, ugyanakkor ha mindenki ragaszkodna a tölgyfaszekrényhez, nem maradna tölgyfa a bolygón. Ámazonban a pozdorja, farostlemez vagy műanyag berendezés – számomra – nagyon idegen. E téren valahogy meg kell találni a harmóniát a természetszeretet és a környezetvédelem között.
A ruhavásárlást illetően csak annyit mondhatok, hogy igyekezzünk szem előtt tartani azokat a cigánygyerekeket, akik télen is mezítláb koldulnak. A megunt, kinőtt holmit ne hajítsuk a szemétbe: adjuk tovább a családtagoknak vagy a rászorulóknak. Ha nem ismerünk a közvetlen környezetünkben olyat, aki örömmel fogadná, ott a Máltai Szeretetszolgálat és társai. Aztán meg, ha a másik végéről fogjuk meg a dolgot: mikor ruhát veszünk, ne csak a neves szalonok irreálisan drága modelljei között nézzünk szét. Én a turkálók nagy híve vagyok:), hisz még a kilóáron futó bálás cuccok között is rá lehet akadni nagyon jó minőségű, kifogástalan állapotú holmikra. S sokszor mennyivel egyedibbek, stílusosabbak a kínai áruházak és mondvacsinált márkaboltok tömegtermékeinél!
Egy szó mint száz: a mindennapi életben is rengeteg apróság adódik, amellyel tehetünk valamit a környezet védelme érdekében. Ne várjuk a világot irányító oligarcháktól, politikusoktól és diplomatáktól, hogy cselekedjenek helyettünk, mert félő, ők csak akkor fognak mozdulni, ha már a fejünkre szakad a ház. S higgyétek el: akkor csak a maguk tulajdonát, életét, érdekeltségeit mentik majd. A kisemberek egyetlen esélye az alulról építkező szemléletmód, - és életforma-váltás, a környezettudatosság beemelése az élet minden szegmensébe.
Még egy elengedhetetlen része van a környezeti válság elkerülésére, ill. átvészelésére tett erőfeszítéseknek: a tanulás. Nagyon fontos, hogy minél jobban megismerkedjünk a minket körülvevő élővilág által nyújtott lehetőségekkel (s persze az azt fenyegető veszélyekkel). Nem akarok vészmadárként viselkedni, de bizony előfordulhat, hogy a pesszimista folyamatmodellek egyike valósul majd meg, s akkor nagy értéke lesz a tudásnak. Eljöhet még az idő, mikor a túlélés kulcsa az lesz, hogy felismerjük az ehető és mérgező növényeket, gombákat, tudjuk, hogyan kell salátaboglárkából, tyúkhúrból, pitypangból salátát, medvehagymából levest, zamatos turbolyából főzeléket készíteni, tudjuk, hogy a fűzfakéreg főzete lázcsillapító, a galagonyabogyó szívgyógyszer, a csipkebogyó vitaminbomba, a kamilla gyulladáscsökkentő, tudjuk, hogyan csapdázzunk nyulat, hogyan főzzünk éti csigát, és így tovább. Nem kívánom, hogy ide jussunk, de sajnos nem lehetetlen – jobb tehát felkészülni.
Még valami: akinek van pénze és lehetősége, még 2014 előtt vásároljon legalább 1-2 hektár földet. A nevezett évben lejár ugyanis a külföldiekre vonatkoztatott tilalom, s az országot – a viszonylagos olcsóság miatt – vélhetőleg el fogják özönleni az idegenhonos befektetők. Az árak előbb-utóbb itt is az egekbe emelkednek majd, amint a jómagyar gazda rádöbben, hogy ezekből a dajcsokból vagy hollandusokból többet is kisajtolhat hektáronkénti potom félmilliónál, - ezzel végleg ellehetetlenítve a magyar vásárlók helyzetét. Ha még időben lépünk, nem csak attól óvhatjuk meg Magyarországot, hogy – szó szerint – még az anyaföldet is eladják a talpunk alól, de magunkat is bebiztosíthatjuk valamelyest egy esetleges környezeti vagy gazdasági mélyhullám esetére.
No, nem épp reménykeltő zárógondolatok. Bocsássátok meg, de nem tudok túl bizakodó lenni e témával kapcsolatban. Talán már elárulhatom, annak idején az is jelentősen motivált a gyógynövénytermesztő szakra történő jelentkezésben, hogy úgy éreztem: ezzel egy lépéssel előrébb kerülök a túléléshez szükséges ismeretek megszerezésében. Azóta csak egy paraszthajszállal lettem derűlátóbb.
A tudósok jó negyven-ötven éve figyeltek fel a környezeti problémák sokaságára, a fajok kihalásától kezdve az erdők mértéktelen pusztításán át a klímaváltozásig. S az eltelt dekádok alatt más sem történt, mint ugyanazon, szépen hangzó jelszavak emlegetése néhány nagyívű, de szinte semmitmondó nemzetközi egyezmény születése mellett (oké, persze vannak kivételek). A globális gépezet lassan mozdul, s túl sok benne a laza csavar, az előrehaladás ellen dolgozó alkatrész. A mi feladatunk nem az, hogy tapsoljunk az újabb, üres szólamokhoz és levegőbe puffogtatott ígéretekhez, hanem hogy tegyünk valamit: önmagunkért, a családunkért, az otthonunkért. Így legyen, s talán még megmenthető a jövő.

Áldás!

Ajánlott olvasmány:

www.alternativenergia.hu

www.globalisfelemegedes.info

www.greenfo.hu

http://www.fenntarthatofejloves.net

a folytatás - I

Szóval, hogy mit is tehetünk mi, szürke kisemberek a környezetvédelem csataterén? Nos, egy sereg instrukció immár lerágott csontnak hat, holott mit sem veszített aktualitásából.
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).

...

(folyt. köv).

méregzöld

A minap a kezembe akadt egy cetli, rajta a soproni albérletben elhangzott sziporkákkal. Köztük volt az a morózus megjegyzés is, miszerint "természetvédők vagyunk, nem emberbarátok".

Holott a természetvédelem valójában egyetlen célt szolgál: az emberi faj továbbélését itt, a Földön. Minden, látszólag felesleges intézkedés, amely természetvédelmi berkekben megfogan, végsősoron fajunk fennmaradását igyekszik bebiztosítani. Hogy milyen úton-módon? Hát úgy, hogy megpróbálja megvédeni az életterünket önnön ostobaságunktól

Az emberiség még mindig gyerekfejjel gondolkodik, miközben korántsem gyereknek való eszközök vannak a kezében, amikkel ész nélkül pusztítja a környezetet. A Földre legintenzívebb hatást gyakorló nyugati világban (s itt most nem földrajzi egységre, hanem a nyugati kultúrára és az afelé törekvő társadalmakra gondolok) a többséget nem rettenti el az elcsépelt sablon, "...unokáinktól kaptuk kölcsön". A többségnek egy dolog számít: az egyén pillanatnyi kényelme.

A világ országainak ökológiai lábnyoma

Biztos sokaknak ismerős az 'ökológiai lábnyom' fogalma. Az ökológiai lábnyom a természethasználat szintjét jelző mutató, és a javak előállításához, azaz a fogyasztás biztosításához szükséges földterületek méretét jelzi népességarányosan. A mutatót bevezető WWF az ökológiai lábnyom kiszámításához az embereknek mindazt az energia- és nyersanyagigényét veszi figyelembe, amely a közlekedésüktől a ruházkodásukon át a táplálkozásukig szükséges. Egy 2006-os felmérés szerint Magyarország ökológiai lábnyoma majdnem kétszerese a fenntartható mértéknek - vagyis ha a Föld minden lakosa a sokat szidott hazai átlagéletszínvonalon akarna élni, két Föld kéne az eltartásukhoz.S hol van a kicsi-sárga-savanyú-de a miénk magyar valóság a csillogó plasztikköntösben tündöklő nyugati álomtól? Hol van a Kárpát-medencében felgyülemlett pocsolya zavaros belvilága a jóléti társadalmak cukorhabos tündöklésétől?

2008-ban hazánk az ökológiai lábnyom alapján felállított nemzetközi ranglista 40. helyét foglalta el, ám 2010-re visszacsúszott az 55. pozícióba. No nem azért, mert e két év alatt borzasztóan környezettudatosak lettünk. Nem; mindössze annyi történt, hogy egyéb országok gyorsabban habzsolják természeti erőforrásaikat, mint mi. A nagybetűs Növekedés, amire olyannyira vágyunk, a ma alkalmazott technikai feltételek mellett egyet jelent a környezetterhelés fokozódásával.

László Ervin

Mindannyian hallottuk a maja naptárra alapozott világvége-jóslatokat, amelyek ezúttal a változatosság kedvéért 2012 végére várják az Apokalipszist. Kevesebben ismerik László Ervin munkásságát. E kiemelkedő egyéniség zenei őstehetségként kezdte pályafutását, majd - hosszas és ragyogó zongorista karrier befutása után - belemélyedt a filozófia és a természettudományok világába. Ha referenciára vágytok, a személyével kapccsolatos wiki-oldalon megtudhatjátok, hány és hány neves külföldi egyetemen tanított, s milyen, nemzetközi viszonylatban is rangos pozíciókat töltött be. Számos kutatóval, szakemberrel együttműködve dolgozta ki azokat a globális folyamatmodelleket, amelyek a Föld - és vele együtt az emberiség - jövőjének lehetséges alakulását kívánják előrejelezni. Munkáját sok kritika érte egyes természettudósok részéről, mégis: nem lehet véletlen, hogy számos (szakmai és egyéb) elismerésben részesült. Teóriája világosan érthető, józan paraszti ésszel is belátható képet fest a bolygón zajló folyamatokról és azok változásaitól. Elég csak megemlíteni a fagyott permafrost-talajokat Szibériában: ha pár fokkal melegedik az átlaghőmérséklet, e talajok felső rétegei megolvadnak, s a bennük kötött metán kiszabadulva tovább fokozza majd az üvegházhatást. Ennek következtében még mélyebb rétegek engednek ki - még több metán kerül a levegőbe - még gyorsabbá válik a körforgás. Kell-e ragoznom, hogy az egész vége egy mikrosütő klímájú Föld lesz, amin a baktériumok talán megélnek, de mi aligha? 

Egy másik rémítő előrejelzés (noha nem a fent említett úriember tollából) a Föld tüdejeként számon tartott erdőkkel kapcsolatos. Mindannyian tudjuk, hogy a növények felhasználják a légköri szén-dioxidot anyagcserefolyamataikhoz, s végeredményben oxigén juttatnak az atmoszférába. Igen ám, csakhogy mindemellett lélegeznek is, a jó öreg 'oxigén be - szén-dioxid ki' módszerrel. Oxigénmérlegük egyelőre pozitív, vagyis összességében több oxigént bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek - node ez nem marad feltétlenül így. Ha a légkörben feldúsul a szén-dioxid, a fotoszintézis felgyorsul, s vele a légzés is fokozódik - olyan mértékben, hogy végül a szén-dioxid kibocsátás meghaladhatja az oxigén-emissziót. Akkor pedig jajj neked, emberi tüdő. 

Persze ne feledkezzünk meg a szervezett és tudatos erdőirtásról, valamint a klímaváltozáshoz nehezen alkalmazkodó erdőállományok pusztulásáról (az eleve legyengült erdőségekben a kórokozók, károkozók, paraziták sokkal könnyebben elhatalmasodnak, lásd kis hazánkban a tájidegen fekete fenyvesek, lucosok tömeges elhalását), amelynek során - a korhadó szerves anyagból - szintén tetemes mennyiségű CO2 szabadul fel. Minderről bővebben olvashattok itt.

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni Lászó Ervin egyik előadását a városkánkban. Az általa lefestett kép elrettentő volt: ha így folytatjuk tovább, mondta, az teljes összeomláshoz vezethet, nem csak környezeti, hanem diplomáciai, gazdasági tekintetben is. És milyen igaz! Gondoljunk csak a felmelegedés következtében esetlegesen lakhatatlanná váló (például tengervíz alá kerülő) területekre: vajon azok népessége mit kezd majd magával? Mi mást, minthogy felpakol és elhurcolkodik - más országokban próbálván letelepedni és életteret nyerni magának. Bolond, aki azt hiszi, hogy mindez békésen is megtörténhet. Bolond, aki azt hiszi, hogy ha a Föld erőforrásai a termőterületek beszűkülésével, az édesvízkészletek megfogyatkozásával, a fosszilis energiahordozók eltűnésével hirtelen megcsappannak, a maradékon majd testvériesen megosztozik az emberiség. 

Balról az r-stratégista, jobbról a k-stratégista fajok populációdinamikája

A természetvédelmi mérnök-képzés keretei között tanultunk evolúció, - és populációbiológiát, s ezen belül találkoztunk az r-stratégista és a k-stratégista faj fogalmával. A k-stratégista fajok (példa: elefánt) egyedei általában hosszú életűek, lassabban szaporodnak, egyszerre viszonylag kevés utódot hoznak világra, amelyek viszonylag sokára válnak ivaréretté.A populáció létszáma többé-kevésbé kiegyensúlyozott, s mindenkor a környezet eltartóképességéhez igazodik. 

Az r-stratégista fajok (példa: mezei egér) egyedei ezzel szemben rövid életűek, s gyorsan szaporodnak, sok utódot nemzenek, ezek hamar ivaréretté válnak. A populáció létszáma erős fluktuációt mutat: eleinte ütemesen gyarapodik, majd túllépi a 'fenntartható' szintet, amit aztán - a táplálékhiány, a járványos betegségek, a belharcok és a genetikai deformitások felszaporodása következtében fellépő - tömeges pusztulás követ.

S most nézzük az emberiséget. Az egyén szintjén nyilvánvalóan k-stratégisták vagyunk, hiszen hosszú évtizedekig élünk, s ezalatt mindössze két-három utódnak adunk életet, akik szintén csak évtizedek múlva 'szaporodnak' majd. Mégis, összességében a Föld népessége kifejezetten r-stratégista vonásokat mutat. Elég csak utánagondolnunk, hogy milyen mértékben növekedett a létszámunk az elmúlt 100 esztendőben. E meredek lélekszám-emelkedés mellett a környezetre mért terhelés is exponenciálisan fokozódott: mára egy ember ökológiai lábnyoma 2,2 hektár, ugyanakkor a fenntartható szint 1,8 hektár lenne - azaz immár túlléptük a környezet eltartóképességét. Ezt az állatvilágban a populáció törvényszerű összeomlása követi. Vajon mi ennél jobbra számíthatunk? 

Az egyetlen esélyünk, hogy megállítsuk a katasztrofális végkifejletet, ha tudatos lemondásokkal áttérünk egy környezetkímélő életmódra. Ennek egyik szegmense a megújuló energiaforrások használata lehet. A Szahara homoktengerének mindössze egy (más becslések szerint fél!) százalékából annyi napelemet készíthetnénk, hogy azok segítségével Európa teljes energiaszükségletét fedezni tudnánk. Mégsem tesszük; mert a gazdasági szereplőknek nem érdekük, hogy áttérjenek egy, a köztudatba és közműveltségbe épp csak beszivárgott, kevesek által alkalmazott, jelenleg még magas gyártási költségű, ráadásul teljes technológiai váltást igénylő eszköz előállítására (nem beszélve az olajmaffia befolyásáról). Az autógyárak státuszszimbólunként lobogtatják kevéske hibrid modelljüket, a zöld multi imázsában tetszelegve, miközben a környezet kétségbeejtő állapota már rég megkövetelné a csakis elektromos árammal, napenergiával vagy hidrogénnel hajtott járművek használatát. Évente egy órára lekapcsoljuk a közvilágítást, és úgy érezzük, tettünk valamit a földért, holott ezt az egy órát akár minden hónapban, minden héten vagy minden nap kibírnánk. A fűtés terén hazánkban hatalmas, kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a geotermikus energia felhasználásában - mégis inkább gázzal tüzelünk, kiszolgáltatva az ukrán, orosz és arab szállítóknak. Az északnyugati régióban szélmalmoknak kéne sorakoznia, amerre a szem ellát, mégis, csak az osztrák határ mentén akad belőlük pár tucat.

Az emberek pedig továbbra is a légkondicionált lakás, a legújabb Ford-modell, a plazmatévé, a keleti kényelem, nyugati nyugalom bűvkörébe bódultan tapossák a mókuskereket, fizikailag is lelkileg is belebetegedve az anyagi javak utáni hajszába. Mindeközben katonás léptekkel menetelnek a bolygó ma ismert élővilágának totális elpusztítása felé, néhány, a világgazdaság javarészét kézben tartó nagykutya malmára hajtva a vizet. 

Ma van a Föld napja, s ennek kapcsán szokás romantikus pátosszal felemlegetni Földanyát (én is megteszem :)). Nos, Földanya túl fogja élni a globális felmelegedést. Lehet, hogy ismét visszatér az évmilliárdokkal ezelőtti állapot, mikor metánnal telített légkör, trópusi forróság és háborgó időjárás jellemezte a földi klímát, amelyet csak néhány egysejtű életforma vészel át - de Földanya élni fog, és változatlan őserővel táplálja majd a természet energiáit. Mi, emberek - mi nem fogunk élni. 

László Ervin azon a már említett előadáson azt mondta: a bemutatott elemzések megkövetelik, hogy a döntéshozók mielőbb érdemi lépéseket tegyenek a fenntarthatóság irányába. Megnevezett egy dátumot is: véleménye szerint legkésőbb eddigre szignifikáns elhatározásoknak kell születnie a szén-dioxid emisszió és az általában vett környezetterhelés csökkentése érdekében. Ez a dátum 2012.12.31. volt. 

Egyszóval ideje mozdulni. Az óra ketyeg.

Hulló Eső, 2012.14.22.

(H)earth

Ajánlott olvasmány:
László Ervin: Világváltás (Nyitott Könyvműhely, 2008)
WWF- Élő Bolygó Jelentés 2010 (magyar fordításban letölthető innen)
IPCC oldala és jelentései a klímaváltozásról

Források:
Interjú László Ervinnel az indexen
Ökológiai lábnyom - Wikipédia 
A magyarországi ökológiai lábnyomról az indexen
saját kútfő :)

ps.: tisztában vagyok azzal, hogy az efféle dühödt kirohanás érdemben nem sokat segít, hiszen konkrét javaslatok helyett csak elrettentő feltételezésekkel dobálózok. Ezért a következő bejegyzésben igyekszem néhány ötletet is összefoglalni a fenntartható, minőségi és ugyanakkor környezetbarát életvitellel kapcsolatban. Áldás!

witch hunt

A középkori és kora újkori falusi boszorkányvádak mögött sok esetben a közösségi csapáselhárító,- rontásmagyarázó, - kármegelőző rendszer működését fedezhetjük el. Ennek lényege tulajdonképpen valamiféle misztikus bűnbak-keresés: a kollektívát, települést érő balszerencsét (pl. terméskiesés, jószágdöglés, gyermekhalandóság, járványos megbetegedés etc.) egy (vagy néhány) személy ártalmas természetfeletti hatalmának tulajdonították. A vádak középpontjába a közismerten bűbájos vagy a faluközösségből valami módon kilógó, különc alakok kerültek, de gyakori volt a ’szomszédsági perpatvar’ inkvizíciós eljárássá fajulása is.

No most, csak az istenek tudják, miért, de ha kettőnél több nő van egy helyen, ott biztosan kialakul két klikk (és csak azért nem írom, hogy tulajdonképpen két nő is elég hozzá, mert némi szolidaritást azért szeretnék felmutatni a saját nemem iránt). Ennek a genetikailag kódolt, lényegében önindukáló ellenségeskedésnek ékes példáját figyelem meg napról napra a saját szaktársaim között. Ugyanarról az elidegenedési-kitagadási folyamatról van szó, amely néhány száz évvel ezelőtt a boszorkányvád ideális célpontjává tette az áldozatot. Még szerencse, hogy nem ellenem irányul a csendes hadjárat:).

Adott két leányzó, nevezzük őket 'Gyöngyvérnek' és 'Nyestének'. Gyöngyvér tavaly még végtelen szorgalommal és buzgó kötelességtudattal látogatta az órákat, élen járt a beadandók elkészítésében és a jegyzetek beszerzésében – én is számtalan alkalommal fordultam hozzá segítségért. Mindemellett jóban volt a csapat egyik hangadó egyéniségével, egyben rangidős tagjával, 'Bíborkával' (persze ez is álnév, mondanom sem kell, ugye?:)). Idén aztán tanulást és barátságot hátrahagyva Nyestéhez csapódott, és ők lettek az évfolyam legpasszívabb, leghanyagabb diákjai. Mindazonáltal engem nem bosszant különösebben a viselkedésük – nem így a maradékot. A többiek meglepően heves kritikával illették őket (persze nem a fülük hallatára), és ez a lenéző – bíráló mentalitás a hetek folyamán – anélkül, hogy Gyöngyvér és Nyeste kirívó módon tovább feszítették volna a húrt – kiközösítő utálkozássá formálódott. Csodálkozva hallom, hogyan válnak egyre ellenségesebbé és megvetőbbé a rájuk tett megjegyzések, és egyszerűen nem értem az okát. Egyfajta modern köntösbe csomagolt boszorkányüldözés zajlik.

Talán annyi logika meghúzódik e viselkedés mögött, hogy a tömegből kilógó személy (a múltban és ma is) a közösség stabilitását veszélyezteti. A lemaradó gazellát elkapja az oroszlán, és aki vele tart, szintén áldozatul esik. A szokottól eltérő gondolkodásmód aláássa a hagyományos normákat, az elvárt viselkedés megtagadása zavart keltő. A szűkebb-nagyobb emberi közösségek igyekeznek lemetszegetni magukról a vadhajtásokat, nehogy a(z általuk) rossz(nak vélt) irányba húzzák az egészet. Ennek a gondolkodásmódnak számos kiváló koponya, tudós és felfedező is áldozatul esett, elég csak Galileire gondolnunk. Végső soron nem egyéb ez, mint állati szociális ösztön és dominanciaharc: a szárnyait próbálgató új egyéniség a hierarchia csúcsán álló vezető tanait, erkölcseit, ergo: hatalmát feszegeti, s kibújik a közösség általa diktált törvényei alól, azzal fenyegetve, hogy maga után rántja a többieket. A legtöbb állatnak fogai, karmai vagy szarva van az efféle problémák elintézéséhez, az embernek azonban sokkal rosszabb fegyvere: esze meg nyelve.

Nohát, elég sefüle-sefarka egy bejegyzés. A tanulsága annyi, hogy nem sokat változtunk azon bizonyos epikus fa óta, bundás elődeink megtagadása ellenére.

szociális kommunikáció, avagy információcsere a boly és a kiküldött felderítők között

Némely férfiak csoportosan lődörögtek az áruházban, talán együtt nagyobb biztonságban érezték magukat. A legtöbb kis csapat egyik tagja a bevásárlókocsit tolta egy vágóhídra terelt birka lemondó arckifejezésével; míg egy másik a már említett "tízparancsolatot" hordozta, igyekezvén nagyon összeszedett és öntudatos képet vágni; s végül a harmadik egy telefont szorított a füléhez, amin általában a következő társalgást folytatta le, meglehetősen zaklatott hangnemben:

- Van kék meg zöld....

(...)

- Hát kicsi és nagy.

(...)

- Hogy márkenév? Öööö... Dr Ötker vaníliás cukor.

(!!!)

- Ja, hogy a sütőport keressük?

...

no comment.

antropológiai tanulmányok

Mi sem bizonyítja ékesszólóbban a nők felsőbbrendűségét, mint az a számtalan összezavarodott, tanácstalan és rémült pasas, akikkel tegnap a tescóban összefutottam. Valamennyien kétségbeesetten kapaszkodtak a feleségük által írt bevásárlólistába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba, és értetlenül ácsorogtak a polcok előtt, jobbára olyasmit keresgélve rajtuk, ami öt sorral odébb leledzett.

Hát hiába, no.

még mindig földnapja

Michelle Mays nem tartozik a kedvenc pogány előadóim közé - annak ellenére, hogy nagyon kellemesnek találom bársonyos, mély fekvésű hangját - , csak néhány dalát hallgatom rendszeresen - ez az egyik. Emlékezzetek az ígéretre, amit tettünk.

oh my gods!

green man 1

Minthogy közeledik a tavasz, s lassan zöldbe öltözik a táj, eszembe jutott egy idevágó téma.

Aki a pogánysággal vagy közelebbről a wiccával barátkozik, előbb-utóbb biztosan belefut a "green man" néven ismert misztikus figurába. A gótikus templomok és középkori épületek klasszikus oszlopdíszeként feltűnő faragvány eredete, jelentéstartalma, értelmezése a múlt ködébe burkolózik.

A zöld ember legtöbb ábrázolása egy levelekkel körülvett vagy levelekből felépülő arcot formáz. Szájából, orrából ágak, indák burjánzanak elő, amelyeken olykor virág vagy gyümölcs díszlik. Egyszerűbb megjelenési formájában egy fej kukucskál ki a növényi hajtások sűrű szövedékéből; máskor haját és szakállát is lomb helyettesíti, s végül, találkozhatunk az összefonódó iszalagok kuszaságából kirajzolódó, épp hogy érzékelhető arccal. Gyakori dekorációs elem világi és egyházi épületekben egyaránt, általában oszlopfőkön láthatő. Nevéből is adódóan a stilizált vonások férfit idéznek, női változata elvétve ha akad. Három altípusa különíthető el:

- 'foliate head' . teljes egészében levelekkel borított fej
- 'disgorging head' - indák erednek a szájából

- 'bloodsucker head' - minden arcnyílásából növények hajtanak ki (csak tudnám, miért nevezik " vérszívó fejnek" ?!)

A motívum elsősorban angolszász nyelvterületen elterjedt, de más kultúrákban is felbukkannak hasonló ábrázolások. Valamennyi megjelenési formája a természetes vegetáció, a tavasz, a megújulás szellemét sugallja. A gótikus építészet Európa-szerte történő meghonosodásával eljutott hazánkba is; vélhetőleg nem szerves része a magyar folklórnak, a nyugati mesteremberek hozták magukkal. Raymond Buckland szerint a frissiben megtérített, pogány hagyományaikra még emlékező hajdani kőfaragók azért vésték bele az épülő templomok tartópilléreibe egykori istenük arcát, hogy eképp biztosítsanak neki helyet az új vallás szentélyében. A díszítőelem utóbb megtöltekezett keresztény tartalommal, példának okáért az egyik soproni templomban már mint "Jézus arcát" reklámozzák. Jól tudjuk, hogy a korai hittérítők sok esetben nem tudták maradéktalanul kigyomlálni az adott nép kultúrájában szervesen gyökerező ősvallást, s igyekeztek annak elemeit beemelni a kereszténységbe, így könnyítvén meg az átmenetet. Meglehet, a 'green man' épp e folyamat ékesszóló bizonyítéka. A 11. századtól kezdve napjainkig népszerű és gyakori motívum; sírköveken és emlékműveken is láthatjuk, zöld színével és a körülötte pompázó vegetációval az élet örök körforgását, a  feltámadást, újjászületést jelképezve. Buja levélkoszorúja utalhat az "eretnek" hagyományok túlélésére, elpusztíthatatlan életerejére is. Rokonítható a mitológiai "woodwose" - zal, aki a természet megújulását, termékenységét reprezentáló erdei szellem (erdei vadember). Utóbbihoz hasonló figura a magyar néphit "vadöreg" - je. Ez az erdőlakó szerzet szeszélyes, úrhatnám természet, aki mélységes gyanakvással tekint az emberre. Különösen a favágóknak kellett tekintettel lennie rá: hússal és borral tisztelték meg, s a munka végeztével hátrahagytak neki egy-egy áldozati tuskót. Jól is tették, hiszen ha megmérgelődött, a vadöreg elkorhasztotta a döntésre jelölt fákat, baleseteket okozott, s hazafele mentükben tobozokkal dobálta meg a társaságot. Ha viszont jól tartották, még a munkába is besegített, míg a favágók pihentek (forrás - Magyar Néprajzi Lexikon, illetve Kandra Kabos: Magyar mitológia). Nem kizárt, hogy a vadöreg legendája a szomszéd népek közvetítésével nyugatról gyűrűzött be a kárpát-medence sokszínű kulturális szövedékébe, s ily módon akár valódi rokonságban is állhat a 'woodwose'-zal.

Visszakanyarodva eredeti témánkhoz, a 'green man' a középkor későbbi évszázadaiban és az újkorban is népszerű maradt. Újkeletű variációiban nem csak faragványként, hanem vízköpők, kovácsolt maszkok, grafikus ábrázolások, üvegfestmények formájában is megjelenik (sőt, Numa Guyot, a svájci vésnök 1887 - ben ex librist tervezett e motívummal). Ezzel párhuzamban fokozatosan elvesztette eszmei tartalmát, s átalakult puszta dekorációs elemmé. Nagy-Britanniában a zöld ember reneszánszát élte a 19. században, amikor a neogótika és az Arts and Crafts korszaka dívott. A figura köré szövődő mitikus homály számos művészt is megihletett. Közismert a Whitefield Green Man, Paul Sivell faragványa, amelyet egy élő tölgyfa elhalt ágából vésett ki a mester. A zöld ember legnagyobb szabadtéri szobra Toin Adams nevéhez fűződik, aki Birminghamben alkotta meg 12 m. magas remekművét. A további hírneves alkotások listáját megtaláljátok az angol nyelvű wikipédia oldalon, némelyikről még fénykép is akad :) - én nem vesztegetem rájuk a szót tovább.

Folyt. köv.

the crucible

Tegnap este megnéztem a The Crucible c. filmet, amely az 1692-es salemi boszorkányperek történetét dolgozza fel drámaian valósághű szellemben. A forgatókönyv Arthur Miller azonos című művén alapul, s maga az író adoptálta azt a mozivászonra.

Talán mert nem találtam hozzá magyar nyelvű feliratot, angoltudásom pedig sajnálatosan foghíjas, eleinte nem igazán tudtam magam beleélni a történetbe. Meglehet, az is hozzájárult ehhez, hogy a film kép,- és zenei világa meglehetősen egysíkú - az egész történet Salem vaskos gerendaházai közt és sárlepte utcáin, mondhatnánk,  egy puritán telepesekből álló közösség mindennapjainak szürkeségében játszódik. Az állóvizet, melynek mélyén láthatatlanul forrnak az indulatok, néhány kamaszlány kavarja fel, akik a Parris család karib-szigeteki cselédje, Tituba vezényletével gyermeteg bűbájolásba kezdenek az erdőben. Legtöbbjük meglehetősen ártalmatlan szándékokat dédelget, nem így Abigail Williams (Wynona Ryder), a történet egyetlen, valóban velejéig romlott karaktere (az események torz fricskája, hogy később épp ő lesz a vádaskodások szószólója).

Abigail a Proctor- ház szolgálatában állt, ám elbocsáttatott onnan, miután felesége gyengélkedését kihasználva elcsábította a családfőt, a köztiszteletben álló John Proctort (Daniel Day Lewis, aki ezúttal is elképesztően sármos:)). Az erdei hókuszpókusz akkor válik véresen komollyá, midőn Abigail az áldozati kakas vérét magára kenve Mrs.Proctor haláláért fohászkodik. A lányok eksztázisba hajló táncát Parris tiszteletes érkezése szakítja meg. Azok eleinte - Abigaillel az élen - azzal védekeznek, hogy csak játszottak az erdőben, ám a helybéliek egyre gyanakvóbban és ellenségesebben viszonyulnak az eseményekhez - különösen, hogy két kislány letargikus álomba esett a szertartást követően. Végül Salem vezetősége hivatásos ördögűzőt hív, hogy fény derüljön a gyermekek állapotának okára. Abigail és társai, nem bírván a rájuk nehezedő nyomást, vallani kezdenek, s egyöntetűen azt állítják, Tituba babonázta meg őket. A fekete asszony, megrettenve a reá váró büntetéstől, további személyeket nevez meg, mint az őt szolgálatába hajtó ördög kíséretének tagjait. Innentől fogva nincs megállás: egymás után kerülnek bíróság elé a boszorkánysággal gyanúsítottak. A vádaskodás javarészt személyes ellentéteken és anyagi érdekeken alapszik; régi haragosok, a másik földjére pályázó gazdák, rossz viszonyban levő szomszédok dobálják a sarat egymásra. Aki a bíróság előtt további polgárokat leplez le, mint démonokkal cimboráló és a Sátán kompániájába tartozó ördöngöst, azzal szemben a bírák némi könyörületet mutatnak,- ám aki nem hajlandó "gyónni", az bitófán végzi.

Összesen 20 kivégzés tetőzi be a hisztérikus boszorkányüldözést, közülük 19 akasztás; Giles Corey-t, egy 80 éves öregembert azonban kövekkel nyomtak agyon (a valóságban 3 napon át tartó kínzást követően). Maga John Proctor is áldozatul esik a gyűlölködésnek - habár csak a bebörtönzöttek (köztük barátai és felesége) érdekében emel szót, s az általa értelmetlennek és kegyetlennek vélt bűnvádi eljárás befejezését szorgalmazza.

Daniel Day-Lewis ismét hatalmasat alakít, ahogy azt tőle megszokhattuk. Az Abigail iránt érzett titkolt szenvedélyével küszködő, feleségétől elhidegült, s efeletti bűntudatától megkeseredett farmer alakját a végkifejletre epikus figurává emeli. A film legnagyobb jelenete, amikor a tengerben állva, szembefordulva a babonás félelmében rettegő birkanyájként összetömörülő városiakkal, azt üvölti a bíróság arcába: "Isten halott!" Büszkesége és tartása még akkor sem hagyja el, mikor választania kell a nyilvános vallomástételhez kötött teljes amnesztia, illetve az akasztás között. A történelem tragédiája, hogy Proctor felesége, Elizabeth pár hónappal később követte férjét a halálba - miután megszülte harmadik gyermeküket...

Minden idegennyelvi fogyatékosságom ellenére mélyen megérintett és elgondolkodtatott a film. Pedig a csinnadrattás, szájbarágós eszmei tartalommal telített zárás elmaradt. Igaz, Proctor és társainak kivégzése meglehetősen drámaira sikerült, s velősen tükrözte az egész alkotás mondanivalóját. Számomra azt, hogy nem kell az ördögöt kívül keresni: épp elég az ember, hogy bűnnel, gyűlölködéssel, halállal, felesleges erőszakkal töltse meg a világot. Nem másutt, más személyben, valamiféle transzcendes hatalomban, mitikus Alvilágban, Pokolban kéne meglátnunk a gonoszt, hanem önmagunkban, s onnan kigyomlálni elsőként.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-14

u.i.: A salemi események történelmi hátteréről többet megtudhattok (többek között) a vonatkozó wikipédia oldalakon - angol, magyar, illetve itt, itt és itt . Angol nyelven számos további website kínálkozik: köztük a NatGeo kissé morbid interaktív ismertetője, továbbá: 1, 2, 3, és így tovább.

u.i.2: kevésbé emelkedett gondolat, de Daniel Day-Lewis kiváló megformálója lett volna a Gyűrűk Ura eposz Aragorn-jának. Viggo Mortensen arca kevésbé karakteres, bár a borosta meg a hosszú haj sokat dob rajta:).

tarot és miegyebek

Tegnap kivégeztem a Nagy Arkánumot.

Mármint abban az értelemben, hogy átrágtam és kijegyzeteltem Richard Cavendish: A Tarot című művének az adukártyák szimbolikáját kifejtő fejezetét.

Kedvelem Cavendisht, mert az elfogulatlan tudós tárgyilagosságával járja körbe választott témáját. Habár érezhetően szkeptikus az okkultizmust illetően, mégis alapos és lelkes kutatója. Talán pont kívülálló volta miatt látásmódja széles perspektívát ölel fel, s ily módon átfogó, sokszínű leírást ad. Ami a Tarot-t illeti, nem kötelezi el magát egyik eszmei megközelítésnek sem, hanem igyekszik többé-kevésbé teljes körképet nyújtani azokról. Az egyes kártyák értelmezésébe beleszövi a Tarot spirituális történelmét formáló kiemelkedő személyiségek (Court de Gébelin, Papus, Wirth, Waite, Crowley, Jung, etc.), ill. szervezetek (szabadkőművesek, rózsakeresztesek, az Arany Hajnal Rendje, stb.) megközelítését, filozófiáját. S nem ragad le egyetlen paklinál: a könyv lapjain feltűnik a Waite,- ill. Crowley-féle csomag, a Mantegna tarocchi, a Visconti-Sforza, a klasszikus marseille-i tarot, és így tovább. Eleddig egyetlen negatívumként a viszonylag kis terjedelmet tudom felróni a műnek:).

Ami magát a Tarot-t illeti, azt hiszem, minden csodájával együtt az emberi fantázia teremtő erejének tökéletes bizonyítéka. Amióta érdeklődöm a téma után, már vagy egy tucat, egyformán bizonyíthatatlan eredetmagyarázattal találkoztam. A pakli egységes származtatása véleményem szerint már csak azért sem lehetséges, mert az első említések (1377, 1392, 1397) óta mind szerkezetében, mind képanyagában rengeteget változott (ez persze nem zárja ki, hogy egyes motívumai valóban valamely történelmi kultúrában vagy misztikus érában gyökereznek). Én mindazonáltal úgy látom, a Tarot-t az tette azzá, ami, hogy valaki egyszercsak, javarészt a képzelőerejére támaszkodva, többletértelmet tulajdonított neki. Az illető Antoine Court de Gébelin volt, aki 1781-ben közzétett 'Le Monde Primitif Analysé et Comparé avec le Monde Moderne' c. munkájában a Tarot-t egyiptomi eredetűnek nyilvánította, s úgy vélte, az ütőkártyák - hisz az ő korában még csak ezeken szerepeltek ábrák - a világ szerkezetét modellezik. Az elképzelést a kor misztikus társaságai, szerzői felkapták és továbbgörgették: a tóba dobott kő hullámai mind nagyobbak és nagyobbak lettek. Idővel aztán megjelentek a rektifikált, vagyis "kijavított" paklik, amelyek képanyagukban híven tükrözték a nekik tulajdonított eszmei jelentőséget. S ennek köszönhetően a kártyalapok fokról-fokra valóban megteltek archetipikus szimbólumokkal, alkimista, asztrológiai, kabbalista jelképekkel, s velük együtt mély spirituális tartalommal. 

Sajnálom, ha e szentségtörő meglátásokkal bárkinek a lelkébe gázolok, s szeretném gyorsan leszögezni, hogy mindez semmit sem von le a Tarot mai értékéből és használhatóságából. Hisz mostanra annyira árnyalt és összetett szimbolikájú ábrázolások gazdagítják a különféle csomagokat, hogy azokból valóban mély filozófiai háttér fejthető ki. Mind tudjuk, hogy a jósláson túl a Tarot a lelki-szellemi fejlődés hatékony segédeszköze, hiszen az egyes lapok a Kabbala életfájának szefíráit összekötő ösvényekhez igazodva az ember felemelkedését, Istenhez való eljutását, istenivé válását segítik. Ezzel kapcsolatban viszont némileg csípi a csőröm az a megcáfolhatatlan tény, hogy a kártya elsősorban férfi adeptusoknak szól. A lapokon szereplő férfialakok rendre a jelöltet reprezentálják, míg női figurái olyan elvont eszményeket jelenítenek meg, amiket a misztikusnak mentális fejlődése bizonyos pontjain magáéva kell tennie (s e téren számos erotikus konnotációval, utalással találkozhatunk). A történelmi eredet tükrében e tény érthető, hiszen a Tarot-t egy patriarchális kultúra szülte, vagy legalábbis: tette naggyá, s nem tudom, "női nyelvre lefordítva" megmaradhatna-e hamisítatlan jelentéstartalma. Nem is lamentálok tovább ezen, minthogy a magam részéről egyébként sem e kártyát tartom spirituális növekedésem elsődleges előmozdítójának:). Annál jobban érdekel a jövendőmondás, - ma fogok belevágni az ezzel kapcsolatos fejezetbe, feltéve, hogy rendetlenkedő töltőtollam nem szabotálja a műveletet.

Áldás!

Hulló Eső, 2011-01-09

néhány szó a felmelegedésről

Tegnap este megint leültem meditálni. Többé-kevésbé sikerült magam mögött hagyni a napközbeni események emlékeit, az anyagi valóság körül forgó gondolataimat, de azért nem tudtam teljesen megszabadulni tőlük. Igyekeztem ellazulni, szabadjára ereszteni az elmém, hadd csapongjon kedvére, anélkül, hogy hosszabban leragadna egy-egy fantáziaképnél. Épp csak érintettem a képzeletemben felbukkanó víziókat, aztán visszaeresztettem őket a tudattalan homályos mélyére, ahonnan felmerültek: nem akartam ráfókuszálni egyik jelenésre sem. Az előző alkalmakkor a segítő szellememmel való találkozásra koncentráltam, s sokszor épp a görcsös összpontosítás akadályozta az elmélyedést; most nem voltak efféle szándékaim.

Egyszerre, mintegy diavetítés-szerűen, különböző tájak bukkantak fel előttem. Akárha egy dokumentumfilmben, gyorsan váltották egymást. Madártávlatból láttam Patagónia vörös fennsíkját, az Északi-sark kékesen szikrázó jéghegyeit, párába burkolózó esőerdőket, kínai rizsteraszokat, az óceán végtelenségét, a norvég fjordokat szegélyező, csipkézett élű, fekete sziklavonulatokat. A természeti képződmények fokozatosan átadták a helyüket az emberi civilizáció különféle megnyilvánulásainak. Egyik pillantaban egy indiai utca gépjárművekkel és hulladékkal teli látképe tárult elém, rongyos koldusokkal a padkán, lesoványodott tehenekkel az asztfaltsáv kellős közepén; aztán kelmesfestő asszonyok és félmeztelen elefánthajcsárok alakja bontakozott ki a képzelet kavalkadjából. Majd egy bakugrással Spanyolország langyos mediterrán éjszakájában találtam magam, ahol a kivilágított vendéglők szabadtéri asztalkái körül sötét hajú, bársonykreol bőrű nők és férfiak ültek, ahol a flamencotáncosok ruhájának vörös-fekete fodrai csempésztek színt a barna alkonyatba, s ahol mindezek aláfestő muzsikáját kasztanyetták csattogása adta. Aztán kávébarna, lesoványodott néger arcok, acéltól és üvegtől csillogó japán metropoliszok, terrakotta és okker festékkel bemázolt, hajukat fényes fekete sapka módjára lenyírt mosolygós dél-amerikai indiánok, narancsruhás, kopasz shaolin szerzetesek, turbánt viselő, porlepte arcú marokkói férfiak, csadorba burkolózó arab nők, hosszú szakállú zsidó rabbik tűntek elő az emberiség sokszínű antropológiai palettájáról. Elgyönyörködtem ebben a páratlan és lélekemelő sokféleségben, kulturális örökségünk diverzitásában és gazdagságában, az emberben rejlő szellemi potenciál ily árnyalt megnyilatkozásaiban.

Idővel az egymást váltó képek megfakultak, elhomályosodtak, s alásüllyedtek a fantázia tengerébe, miközben én fokozatosan visszazökkentem a hétköznapi realitások talajára. Magamhoz térve elgondolkodtam a látottak felől, elsősorban ismétcsak környezet,- és természetvédő szemmel. Nem akarok vészmadár lenni, de tény, hogy a globális felmelegedés javában zajlik, és ha nem teszünk ellene mind egyén, mind bolygó-szinten, katasztrofális következményekkel járhat. Engem mindeddig e következmények természeti vonatkozásai foglalkoztattak a legtöbbet, s elsősorban az élővilág pusztulásáért, illetve drasztikus átalakulásáért aggódtam. Sokáig bele se gondoltam az elkerülhetetlen társadalmi összeomlásba, amit például a tengerek szintjének megemelkedése vagy az elsivatagosodás folyamatának felgyorsulása okozna. Később néhány, a témába vágó előadás szembesített azokkal a szakszóval élve populációdinamikai problémákkal, amelyek az élettér beszűkülésével várhatók. Nyilvánvaló, hogyha az óceán birtokba venné a kontinensek peremét, jelentős migráció indulna meg onnan a szárazföld belseje felé. Az víz alá került területek hajdani lakosai, több tíz millióan, más országokban próbálnának letelepedni és életfeltételeket teremteni maguknak, ami egy bizonyos határ felett nem valósulhatna meg békés eszközökkel. A túlnépesedés és a források korlátolt volta (különösen, ha a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összeomlásának reális esélyével is számolunk) járványok kitöréséhez és háborúk fellángolásához vezetne.

No, mégiscsak belelovalltam magam. Arra akartam kilyukadni, hogy most először döbbentem rá amúgy istenigazából: e bolygószintű krach az emberiség szellemi örökségének vesztével is járna.  Kit érdekelne a felhalmozott tudás és tapasztalat, az emberi elme találékonyságát és csillapíthatatlan ismeretéhségét bizonyító számtalan kutatási eredmény, technikai találmány, csodás felfedezés? Ki törődne a muzeális értékű épületek, régészeti leletek, néprajzi gyűjtések megóvásával, ha a puszta életbenmaradás a tét? S a kényszerűen megváltozott életmód milyen hagyományok, szokások átörökítésének engedne teret? Talán csak azok a népcsoportok tudnák egészében megőrizni kulturális hagyatékukat, amelyek ma is a természettel összhangban, a civilizált világtól elzártan élnek.

Elgondolkodtam, hogy azon tömegek számára, akiket a jegesmedvék pusztulása vagy az őserdők elsivatagosodása hidegen hagy, az emberi képzelőerő, kreativitás, értelem és tettvágy tanújeleként ránk maradt archeológiai, történelmi kincsek, mai napig is élő évezredes szokások és vallások (de akár a modern kor bizonyos vívmányainak) megőrzése esetleg kellő motivációt jelenthetne a környezetpusztító életmód felhagyására. Fohászkodtam Földanyához, hogy segítsen észrevetetni a kérdés aktualitását és égetően fontos voltát - nem csak a nagykutyákkal (politikusokkal, multimilliomosokkal, cégvezetőkkel), hanem a társadalom közép,- és alsó rétegében élő kisemberekkel is. Hiszen annyi minden van, amit napi szinten tehetünk a felmelegedés megállítása érdekében, s közülük sok nem csak a környezetnek, de még a pénztárcánknak is javára válik! Nem beszélve a nemzetgazdaság fellendítéséről vagy az egészségmegőrzésről, ami mindannyiunk nagyon is kézzelfogható, nagyon is gyakorlatias érdeke, és szoros összefüggést mutat bizonyos környezetkímélő intézkedésekkel.

Fohászkodtam Földanyához, hogy engem is segítsen felismerni, mit változtathatnék az életmódomon, s adjon erőt ahhoz, hogy le tudjak mondani bizonyos kényelmi faktorokról, amiket ma természetesnek érzek (például hogy a buszra való várakozás helyett kocsival vitessem magam be a városba).

Fohászkodtam Földanyához, hogy tartson ki az irántunk érzett, gondoskodó szeretete, s a maga szelíd módján nyissa fel szemünk - hogy mindannyian meglássuk, milyen egyedülálló és gazdag birodalmat kaptunk, amelynek megóvása közös, egyénenkénti felelősségünk. E kötelezettség alól nem lehet kibújni, hisz valamennyiünk sorsa egybefonódott otthonunkéval, a Földdel; annak káprázatos élővilágával és számtalan, bennünket szolgáló természeti adottságával. Az Istennő adja, hogy újra megtaláljuk az összhangot a bolygó szívverésével, hogy újra szerves részévé váljunk a bioszféra vérkeringésének, hogy alázattal és felelősséggel töltsük be a nekünk rendelt kiemelt szerepet, s egy percig se feledjük: nem urai, tulajdonosai, gazdái, legfeljebb megbízott vagyonkezelői vagyunk e gyönyörű lakhelynek.

Áldás reátok!

Hulló Eső, 2011-01-06