nap nap után...

Forog az évkerék, s vele események jönnek, aztán múlnak, jók és rosszak egyaránt. Örkény jobban van, s a csodával határos módon úgy fest, nem szenvedett maradandó károsodást. Idehaza csirkék kelnek, végre-valahára tyúkok kapirgálnak a baromfiudvarban, amit magamban csak "fele királyságomként" emlegetek. Megkezdődött az egyetem, s máris elkapott az iskolaundor, mert minden reményem ellenére a legszebben csengő tantárgyak a legunalmasabb és leglaposabb órákat takarják. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd a vállalati gazdaságtan vagy a mezőgazdasági géptant érdekesebbnek fogom találni a fitoterápiánál vagy a vadon termő gyógynövények gyűjtésénél?

Kemény leckéket kaptam az élettől, vagy tán egyenesen az istenektől az utóbbi hetekben. Sok fontos kérdést kellett és kell átgondolnom, sok problémával kátyúba jutottam, sok húrt pattanásig feszítettem. S persze megtanultam egy sor dolgot, elsősorban önmagamról. Ha a sámáni beavatáshoz akarnám hasonlítani jelenlegi élethelyzetemet, hát ez az a mozzanat, amikor feldarabolva, kizsigerleve fortyogok az üst mélyén: darabokra hullva, magatehetetlenül, halott passzivitásban várom, hogy megméressek - de mégis, útban afelé, hogy "hétszerte szebben és erősebben" újjászülessek (csak hogy ékes folklórunk se maradjon ki az analógiából). Legalábbis szeretném ezt hinni. 

Úgyamúgy - készülődök a Mabonra, alázatosabban és sokkal több hittel, mint a Lughasadhra hat héttel ezelőtt. Gyönyörködöm az ősz ezerarcú szépségében. Semmi sem fogható a szeptemberi napsütésben ragyogó táj színpompájához, vagy az ég káprázatos kékségéhez. Bódítóan szép ez az andalító nyárutó...

Különös, hogy apró véletlenek hogyan hoznak el nagy változásokat. Anélkül, hogy alapos mitológiai ismeretekkel vagy hagyományismerettel rendelkeznék, az utóbbi időszakban sokat filozofáltam a pártfogó isten,- istennő kérdésén. Újra és újra Thorhoz kanyarodtak a gondolataim, habár igazán nem vagyok olyan harcias és karakán egyéniség, mint ő; no meg bizonyára az is megihletett, hogy kevéssel ezelőtt veséztem ki a skandináv mitológiát Bernáth István nagyszerű tolmácsolásában. Így vagy úgy, nem akartam elhamarkodottan letenni a voksot egy istenség mellett, különösen, hogy nem is igazán vág a profilomba az általa képviselt mentalitás és értékrend. (S persze kérdés, ő mit szólna hozzám?) De azért csak nem szabadultam az ötlettől... s legalább ugyanennyit rágódtam Talaya főnicíai istennő alakján. Talaya a kánaánita népek hitvilágának esőistennője, nagyon kevés adattal körítve, ám azon kevés alapján is rokonszenvesnek éreztem.

Egy alkalommal aztán nagyon kimerülten és elcsüggedten tekertem haza, s épp a kapunk elé értem, mikor eleredt az eső. Csak afféle csendes nyári szemerkélés, a cseppek fátyolán átsütött a nyugati horizont felé bandukoló Nap; a távolból azonban mennydörgést sodort felém a szél. Annyira vigasztalónak, megnyugtatónak éreztem a zápor érintését, s a láthatáron készülődő felhő-hadseregből kiszűrődő tompa morajlást, ami a felfrissülés ígéretével kecsegtetett, - egy pillanat alatt kisimultam. Egyszerre belémhasított: hisz ez a csendes alkonyi szitálás, s a távoli zivatar - maga Talaya és Thor... Ekkor újabb löketet kapott az irántuk táplált vonzalmam. 

Ám a végső rúgást, ha úgy tetszik, az adta meg, hogy három nappal ezelőtt suli után nekiláttam gumicukrot vadászni a városban, s egy sereg véletlen (?) fordulat folytán végül belebotlottam egy Mjolnir-medálba. Biztos ismeritek ezeket a fejjel lefelé álló, kecses kalapácsra emlékeztető amuletteket. Nem tudom, mennyire autentikus a szóban forgó érme, s amúgy is elég ormótlan, igénytelenül kimunkált darab, de nem bírtam megállni, hogy megvegyem. Igénytelenség ide vagy oda, mégiscsak Thor pörölyéről van szó, egy olyan szimbólumról, amit évszázadokkal ezelőtt élt emberek sokasága hordott magán, festett a háza falára vagy vésett a homlokzatba a védelem reményében. Sorsszerűnek éreztem, hogy ennyire bagatelle ügyben járva-kelve teljesen váratlanul épp e nyakláncba botlottam. 

Innentől fogva, azt hiszem, a kérdés eldöntetett. Már csak az a kérdés, vajon választott pártfogóm elfogad-e, minden zűrömmel és persze az összes tyúkkal, tengerimalaccal és porcicával együtt :)

Azóta is folyamatosan viselem a medált, akkor sem látszanék pogányabbnak, ha kiplakátolnám magamra, "halihó, wicca vagyok!" ; a Mjolnir-en kívül szintúgy állandó ékszerem az a bizonyos életfa-motívummal egybefonódó pentagram. Szinte furcsállom, hogy senki nem furcsállja :) Úgy tűnik, a világ akkor sem fordul ki a sarkaiból, ha az ember mer önmaga lenni. Ideje megtanulnom ezt. 

Áldott Mabont kívánok!

Hulló Eső, 2011 szeptember 18

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

damh the bard: the mabon

Magyarázat a dalszöveghez: a küszöbön álló napéjegyenlőség pogány körökben közkeletű nevét a walesi Mabon (Maponos, Maponus, Mabon fab Modron, Mabomus) istenségről kapta, akinek anyja Modron termékenységistennő volt. Mabon nevének jelentése 'istenfiú', a fiatalság, a vadászat, a költészet, zene, s az egészség istene. Habár nem áll szerves összeköttetésben a betakarítás ünnepével, Damh rá utal, róla énekel az alábbi sorokban. 

ruha teszi az istent?

Amint azt a holdistenekről - és istennőkről szóló bejegyzésben láthattátok, rajzoltam egy skiccet Artemiszről (azóta egyébként az ábra kiegészült egy szarvasünővel). Miközben a ruházatán töprengtem, igyekezvén erdőjáró jelleget kölcsönözni neki, ugyanakkor némi autentikus, ókori ízt is lopni belé (az eredmény kétséges :) ), rádöbbentem, hogy az istenek külleméről alkotott képünk meglehetően avítt.
Annakidején az emberek - teljesen érthető módon - olyan öltözékben jelenítették meg, ábrázolták a hitvilágukat benépesítő transzcendens lényeket, amelyeket maguk is hordtak. Mi több: olyan személyiségjegyeket tulajdonítottak nekik, amelyek a társadalomban is általánosak voltak. Az istenek bizonyos egyéniségtípusok esszenciáját testesítették meg: Jupiter a császár, Mars a hadvezér, Júnó a feleség, és így tovább. Persze, e 'profán' jellemvonásokon túl mindenféle természetfeletti adottsággal bírtak, valahogy úgy, mint az amerikai képregények szuperhősei, akik a hétköznpai identitásuk mellett emberfeletti erő birtokosai.
Visszakanyarodva a megjelenéshez: arra jutottam, hogy - eleinkhez hasonlóan - az isteneket korhű vagy inkább - korszerű öltözékben kellene elképzelnünk. Miközben mi a romantikus nosztalgia kedvéért továbbra is bő klepetusokban meg bőr harci felszerelésben idézzük őket magunk elé, nem gondolunk bele, hogy ez a ruha nem egyéb, mint az ókor - kora középkor hétköznapi viselete. Amennyiben elfogadjuk, hogy az istenek a manapság is köztünk járnak, nem lenne - e helyesebb - vagy izgalmasabb? - modern, a miénkhez hasonló megjelenést kölcsönözni nekik?
Persze, ez újabb kérdést vet fel - mégpedig hogy a mai kor mely személyiségtípusai feleltethetők meg az egyes isteneknek (ez az öltözködés stílusjegyei szempontjából kulcskérdés, hiszen az istenek ruházata az identitásukat, főbb attribútumaikat, illetve transzcendens képességeiket jelenítette meg - akárcsak a képregény-szuperhősök esetében). Örömmel olvasnék egy pszichológia tanulmányt a pogány hitvilágok népes pantheonjainak szereplőiről, amely részletekbe menően elemzi és a mai kor megfelelő karaktertípusaival állítja párhuzamba a személyiségüket. Példának okáért Artemisz alighanem a harcos feminista - vagy feminista-leszbikus besorolást kapná; míg Héra az iparmágnás/befolyásos politikus előkelő, de annál fúriatermészetűbb felesége, Aphrodité a döglesztő partiszépség, Démétér az elhivatott hobbikertész, Árész az örök bajkeverő, tesztoszteron-túltengéses nehézfiú szerepkörében érezné otthon magát:).
Megint szentségtörő lettem volna? Aligha hinném. Az isteneknek nincs ellenére a humor. Véleményem szerint a létezésüket az egyszerű földi halandókhoz való hasonlatosságuk tette kézzelfoghatóan valóságossá a köznapi ember számára. Miért lenne ez ma másképp? Mennyivel közelebb kerülnének hozzánk, ha azt hihetnénk, hogy az erdőben járva bármelyik pillanatban elénk toppanhat Diana, mint erdészkalapos, vadászruhás fiatal nő, puskával a vállán, esetleg lóháton? Vagy ha egy divatszalonban, szoláriumban, koktélpartin egy magas, karcsú, napbarnított, szőke szépségben felismernénk Vénuszt?
No persze, kérdés, hogy a hosszú mosolyszünet, amely a keresztény elnyomás ideje alatt elszakította a régi vallások követőit azok isteneitől, és hosszú időre, hogy úgy mondjam, száműzte a valóság porondjáról az egyéb égieket, nem nehezíti - e meg azoknak, hogy beilleszkedjenek eme új korba? Feltételezve, hogy a pogány istenek évszázadokon át háttérbe szorultak, nem voltak aktív résztvevői az emberi életnek, a világ eseményeinek, lehet, hogy nekik is időbe telik alkalmazkodni az új idők új szeleihez. Vagy ez egetverő ostobaság? El tudom képzelni Zeuszt, amint tanácstalanul ácsorog egy elektronikai szaküzlet kirakata előtt, egyik kezében már kopottas villámdárdáival, és egy sokkolót szemlél, amelynek elektromos szikráját szupererejével villámmá duzzaszthatná :D
Oké, talán hülyeség ilyen fokú naivitást feltételezni az istenekről. Befejezem ezt a kis eszmefuttatást, mielőtt halálosan unalmassá fajulna.
:)

Áldás mindőtökre!
Hulló Eső, 2010-06-30

holdistennők, holdistenek

Mivel esbat van, gondoltam, írok egy kis ismertetőt a különféle Hold-istennőkről (és istenekről, merthogy azért azok is akadnak).
Kezdetképp forduljunk az ókori Hellász felé, és ismerkedjünk meg a klasszikus görög - római mitológia idevágó részleteivel.

Artemisz vezeti a listát, a vadászat, a vadvilág és a Hold örök-szűz istennője. Eredetileg a mindössze három évtizedet megérő Phrügia lakóinak, a phrügöknek - vagy másképp frígeknek - az istennője, a hettita kultúrkör szülötte. Neve görögül 'egészség'-et jelent, jelképe a szarvastehén.
Zeusz és Létó gyermekeként látta meg a napvilágot, ikertestvérét, Apollónt egy nappal megelőzve. Születése után segített anyjának elmenekülni a féltékeny Héra haragja elől, és fivére, Apollón világrajöveteléhez is asszisztált. Háromévesen - tapasztalva az istenek számos szerelmi búbánatát - örök szüzességet kért az Olympos fejétől, apjától, Zeusztól. Később egy felhergelt fúria dühével sújtotta azokat, akik az erényére törtek, szintúgy azokat, akik más érintetlen leányokkal erőszakoskodtak. Egyszóval ne gondoljuk, hogy afféle szende hamvaska - igazi amazon, szenvedélyes vadász, körülvéve a - csakis szeplőtelen - nimfák hadával. Ám még saját kegyeltjeivel is igen szigorú - amikor egyik társát, Kallisztót Zeusz álruhában meglátogatta (bibliai értelemben) és kilenc hónap múlva kiderült a turpisság, a könyörtelen Artemisz medvévé változtatta, majd levadászta a szerencsétlen nimfát. Ennyit a barátságról.
Egyébiránt Artemisz is bírt a gyógyítás és a betegségokozás képességével. Bőszen védelmezte a nőket - az ő kegyelmébe ajánlották a pubertáskort elért kislányokat, és később, a házasság küszöbén azok neki áldozták minden holmijukat, amely a gyermekkorukat jelképezte, ahhoz tartozott. Maga a frigyre lépés nem volt szálka az istennő szemében, de a család mellett munkákat vállaló asszonyokat meggyötörte a szülőágyon.
A rómaiak - amint azt tudjuk - Diana néven tisztelték.

Szelené szintén a görögök Holdistennője, nevének etimológiájában bizonyíthatóan szerepet játszik a görög 'sellas' = fény szó. Titánok (Hüperión és Theia) gyermeke, testvérei Héliosz, a nap és a hajnal úrnője, Éósz. Ő a szépség és a fény rejtelmes, örökké változó, félhomályban bujkáló, a sötétségben felragyogó istennője. Kulcsszerepét mi sem bizonyítja jobban, minthogy Apuleius Az aranyszamár című művében így ír róla: "...az emberek minden dolgát az ő gondviselése igazgatja. Nemcsak a házi- és vadállatok, hanem az élettelen teremtmények is az ő fényének és lényének isteni akaratából élik az életüket; sőt, ha ő növekszik, földön, égen, tengeren minden test vele nő, ha fogy, véle fogy..." Láthatjuk, hogy míg Artemisznek "csak" egyik attribútuma, jelképe a Hold, addig Szeléné maga a Hold. Szekerét fehér lovak vagy más változatban ökrök húzzák, és a nappalt az Ókeánosz partján levő ezüst palotájában tölti. Testvérével, Héliosszal felváltva uralják az égboltot. Egyébiránt a körülötte szövődő mitológia ellentmondásos: tény, hogy született két gyermeke Zeusztól, (Pandia és Herszé), valamint félrelépett Pánnal, aki csellel csábította el, és az együtt töltött éjjelért cserébe a, - a szekerét húzó ökörpárt b,- egy gyönyörű gyapjú juhnyájat ajándékozott neki. Halandó szerelme is volt, a különféle történetekben hol királyi, hol isteni származásúnak, hol egyszerű pásztornak vagy vadásznak feltüntetett Endümión, aki - ugyancsak homályos körülmények között - örök álomba merülve elkerülte az öregedést és a halált. Egyes források szerint azért Szeléné éjszakai látogatásai nála "gyümölcsözőnek" bizonyultak, mert nem kevesebb mint 50 leányuk és egy fiuk született.
A római mitológiában az alakja Lunáéval állítható párhuzamba.

Nem feledkezhetünk meg Hekatéról, aki a sötétség, az éjszaka és az alvilág úrnője, a sötét Hold (újhold) istennője.
Hekaté első blikkre meglehetősen baljós jelenség. Ő uralkodik a kísértetek és egyéb éjszakai jelenségek fölött. Fekete kutyák kíséretében jár, hármas útkereszteződéseknél látható éjféltájban, amint magához veszi a számára elhelyezett ajándékokat. Hozzá kapcsolódik a sötét boszorkányság; a mágia úrnője és a kapuk, bejáratok őrzője. Olykor három testben vagy arccal ábrázolják, amelyek kifejezhetik a múlt-jelen-jövő vagy az ég-föld-alvilág hármasságot. Utóbbi értelmezésben Szelénét felfoghatjuk a Holdistennő égi, Artemiszt a földi és Hekatét az alvilági megtestesülésének. Artemiszen keresztül a szülés, a szülő asszonyok és a gyermeknevelés istennője is. Jelképei: a fogyó hold, fáklya, tőr, fekete menyét, kutya, macska, esetleg kanca és a sisakvirág.
Hekaté alakját számos vonás árnyalja. Eredetileg valószínűleg Trákia egyik istennője volt, nevének eredete bizonytalan. A görög mitológiában hatalma számos területre kiterjed, a varázslástól kezdve a gyógyításon át a földek termékenységéig és a háborús sikerekig. Afféle személy, aki a háttérben meghúzódva rengeteg szálat mozgat. Széleskörű tiszteletnek örvendett. Az angol nyelvű wikipédia - oldalon rengeteg információ található róla, ezért itt nem is részletezem tovább.

Haladjunk a keleti kultúrák felé.

Honszu (Honsz, Khonsz, Khunszu) egyiptom Holdistene volt, neve annyit tesz: "vándorló".(ez természetesen arra utal, ahogy a Hold minden éjjel keresztülhalad az égen). Ámon és Mut fia, az örök ifjúság és a gyógyítás istene, és Thottal összeolvadva hozzá kötődik az idő (az elmúlás és változás) is. Sokszor múmiaként, gyermeki attribútumokkal ábrázolják (féloldalas copffal), néha sólyomfejjel, újhod és telehold - forma fejdísszel, és a jellegzetes 'menat' nyaklánccal. Az Újbirodalom idejére a legnagyobb istenek közé emelkedett, és az ekkor keletkezett írások szerint a világ teremtéséből is részt vállalt. Mint a sötétség bevilágítója, védelmet nyújt a vadállatok ellen, növeli az erősebb nem férfiasságát, segít a betegségek elleni harcban. Félhold idején elősegíti a nők foganását és a háziállatok termékenységét, nem utolsósorban pedig óvja a fáraót az ellenségeitől. Jelképe elsősorban az orángután. Idővel alakját felváltotta Monthu, a hadisten.

Meg kell jegyeznem, hogy a Hold Ízisznek és Thot-nak is jelképe volt.

Arma - ha jól értem, hettita vagy hatti istenség, a Holdat testesíti meg, összeköthető Hermész alakjával.

Bendis - trák istennő, a vadászat és a hold úrnője, Artemisz keleti analógiája.

Mén - fríg férfi holdistenség, egyben a gyógyítás, a termékenység és a büntetés istensége. Fríg fejfedőben, lándzsával, karddal, jobb kezében tobozzal ábrázolják.

Nanna (Nannar) vagy Sín ( Szín, Szu'en) a mezopotámiai népek (akkádok, asszírok, sumerek, káldeusok) Holdistene. Hívták Enzunak is ( a bölcsesség ura ) és egyes mitológia források szerint mindenek atyjának és teremtőjének tartották. A korai felfogásban a Nap szülője, sőt, évmilliókkal ezelőtt maga volt a Nap. Hozzá kapcsolódik az okkult tudomány és mágia, habár gyakran negatív felhanggal: az akkádok egyenesek a 'Szellemk ura' megnevezéssel illették. Nevét őrzi például a Sínai - hegy, utalva rá, hogy valamikor Sínnek szentelt oktatási vagy vallási létesítmény működhetett rajta. Az állatvilágból a halak köthetők hozzá, mint a termékenység és változás szimbólumai.

Chandra (a neve jelentése: fény. Több nyelvben a szó magát a Holdat jelöli, és személynévként is használatos.) a hindu vallás holdistene. Összeköttetésben áll a védikus Somar (Soma) holdistennel is. Fiatal és szép férfi, két kezében egy ütőbotot és egy lótuszt hordoz. Ura a növényzetnek és a természetnek, hozzá kapcsolódik a harmat és így a termékenység is. Fehér lovak vagy antilopok vontatta szekéren járja az eget, de közismert jelképe a nyúl is. A nevét gyakorta megtoldják a Rajanipati (az éjszaka ura) , a Khsuparaka (aki megvilágítja az éjszakát) és az Indu (fényes csepp) jelzőkkel. Somaként a hétfői nap kötődik hozzá.
A védikus asztrológában gazdag szerepet tölt be. Ő befolyásolja az érzelmeket, érzékenységet és képzeletet. A növekvő Hold a pozítív, gyarapodó, a csökkentő a káros, fogyatkozó hatásokat mozdítja elő. A "sötét" Hold negatív erőt fejt ki, szemben a Telehold áldásos jellemzőivel. A víz elem, az északi-északnyugati irány és a téli évszak kötődik hozzá. A fehér szín, az ezüst, az igazgyöngy és a holdkő szimbolizálja.

Tsuki-Yomi a japánok Holdistene, de - talán kevéssé meglepő módon - róla aztán tényleg nem találtam semmi infót. Ugyan egy másod-unokatestvérem éppenséggel Japánban él, úgyhogy talán kikérdezem őt:).

Heng - O kínai holdistennő, hasonlóan bőséges informális háttérrel :)

Kanyarodjunk vissza Európához, mielőtt még végleg elvesznénk a Távol-Kelet misztikus útvesztőjében.

A germánoknál szintén férfi istenség köthető a Holdhoz - név szerint Máni. Mundilfari óriás gyermeke, nővére a napot megszemélyesítő Sól vagy Sunna. Neveiket tündökletes szépségükért kapták, ám az isteneket annyira felbőszítette ez az arrogancia, hogy a két testvért az égre száműzték, a Nap és a Hold kocsihajtójának. A mítosz szerint szekerüket farkasok kergetik keresztül az égbolton, arra törekedve, hogy felfalhassák. Az istenek végezetkor aztán ez meg is történik: Hati farkas utoléri és elnyeli Mánit Holdastul-szekerestül. Hááát.... szívás.

Nomost, következzenek a kelta népek.
Korántsem könnyű ám a helyzet, mert ha eddig csak üggyel-bajjal tudtam ráakadni egy-egy népcsoport holdistenére (vagy istennőjére), ezúttal mindjárt vagy féltucat kínálja magát.

Az első mindjárt Cailleach Bheur. Őszintén szólva még életemben nem hallottam a nevét, pedig a neten talált leírás szerint igen fontos és ősi istennőről van szó. Hívták "Fátyolos" - nak és Scota - nak is, utóbbiból alakult ki Skócia (Scotland) neve. A Nagy Istennő pusztító aspektusát jeleníti meg. Britannia egyes részein a tél úrnője, s Írország területén valószínűleg már a keltákat megelőző népcsoportok is tisztelték. Ő irányította az évszakokat és az időjárást, s uralta a földet, az eget, a Napot és a Holdat. Samhain és Beltaine közt (az év téli felében) az ő hatalma érvényesült. Egyes leírások szerint Beltain idején kővé válik, és csak Samhainkor nyeri vissza emberi formáját. Az év világos felében Brigidhé a terep, habár az sem kizárt, hogy a két istennő ugyanazon személy két oldalát testesíti meg. Az időjárástól függ, hogy pontosan mikor váltják fel egymást; a tavasz eljövetelét legkorábban Imbolc alkalmával, legkésőbb május 1.-jén ünnepelték.
Mind ismerjük a gyertyaszentelőhöz kötődő hagyományt: ha a mackó látja az árnyékát, visszabújik, mert még hosszú lesz a tél. A Brit-szigeteken viszont Cailleach gondoskodik a jóidőről, hogy lehessen tüzifát gyűjteni, ami melegen tartja az embereket a következő hideg hónapokban. Ha az ég borult február 1.-jén, az azt jelenti, hogy Cailleach már alszik, s hamarosan itt a kikelet.
Hogy alakja milyen mélyen beleivódott a kelta leszármazottak kultúrájába, mi sem mutatja jobban, minthogy nevének jelentése a modern skót-gael nyelvben annyit tesz: öregasszony. Skóciában Cailleachan (vénasszonyok) gyűjtőnévvel illetik a viharhozó boszorkányokat, s általában a megszemélyesített - többnyire pusztító - természeti erőket. A tavaszi szélviharokat szintúgy a Cailleach számlájára írják. Skócia nyugati partján a téli hóvihart Cailleach nagymosásának nevezik.
Skóciában és Írországban a gazdák, mikor befejezik a termés betakarítását, készítenek egy kukoricababát - ha jól értem, a termés utolsó kötegét is beleszövik- (amely Cailleach-t reprezentálja - a neve carlin vagy bábakalács) és átdobják a legközelebbi gazdához, aki még nem végzett. A kukoricababa vándorol, végül az aratást utolsóként befejező földművesnél marad, akinek a következő évben gondoskodni kell róla - vagyis otthont és ételt biztosít Cailleach-nak egész télen. Persze mindenki igyekszik mielőbb végezni a betakarítással, nehogy a nyakán maradjon az öregasszony:).
Ismét az angol wikipédia - oldalra szeretnék hivatkozni, ahol rengeteg érdekes info van még Cailleachról; én itt berekesztem a témát. Zárszóul annyit, hogy Cailleach nem egysíkú Holdistennő, mint inkább tipikus megtestesítője a Nagy Anyának, negatív és pozitív vonásaival együtt.

Őt természetesen Cerridwen követi, aki a skótok és wales-iek holdistennője volt, s emellett tisztelték mint Nagy Anyát, búzaistennőt és a természet megújulásának úrnőjét is.
Cerridwen a kereszténység előtti megalitikus kelta kultúra egyik ősi istennője. A Hold - hármasság mindhárom apsketusát (szűz, anya, banya) megtestesíti, leginkább utóbbi formájában, lábainál a Bölcsesség Üstjével ismeretes. Emberi alakban Wales-ben élt, a Balad-tó közelében, férjével, Tegid Foellal. Taliesin bárd elmondása szerint az ütsben forrongó bájitalt a saját, kétségbeejtően csúf fiának (Morfrannek vagy más néven Afagdunak) főzte, hogy ellensúlyozza valamivel annak megjelenését. A főzet egy évig és egy napig készült. Azonban mielőtt Morfrané lett volna, az üst megbillent, és a főzet első három cseppje (amely tartalmazta a tudást, az ihletet és az átalakulás képességét) a bájitalt kevergető kis szolgafiú, Gwion Bach ujjára csöppent, aki gondolkodás nélkül a szájába dugta azt az égés miatt fájdalmában. Ezzel aztán szert tett az egyetemes tudásra. Cerridwen ugyancsak felkapta a vizet és tűzön-vízen-levegőben üldözte Gwiont, miközben mindketten többször is alakot váltottak. Végül az istennő tyúkként bekebelezte a búzaszem alakot öltő legénykét, ám asszonyá visszaváltozva felfedezte, hogy várandós. Eltökélte, hogy végez a megszülető gyermekkel, de az olyan szép volt, hogy végül (kérdés, mennyivel kegyelmesebb módon) bőrzsákba varrva a tengerbe hajította. A csecsemőt szerencsésen megtalálták és kiszabadították, s felnőve belőle vált az önértékelési problémáktól mentes Taliesin bárd... :)
Visszatérve a mitológia talajára, Cerridwen üstje a nőiesség, az igazság, az intelligencia és a bölcsesség szimbóluma. A kereszténység előtti világ legfőbb feminim jelképe, az Istennő méhét jeleníti meg, amelyben minden élő megszületik és újjászületik. Egymagában megtestesíti az ír legendakör három Üstjét: az Átváltozás, az Újjászületés és az Ihlet bográcsát.
Szó mi szó, Cerridwen szerepköre is sokrétűbb egy tipikus Holdistennőénél... :)

Morrighan sokoldalú és erőteljes karakterű személyiség. Ő a Nagy Királynő, a Háború Legfelsőbb Istennője, az alakváltó, démonok és szellemek úrnője. A csatákban mágiájával segíthet, de nem avatkozik bele közvetlenül a harcba. Hollók és varjak kísérik. Más történetekben mint Nagy Anya, Hold-úrnő, Tündérek királynéja jelenik meg. Sötét aspektusában a sors, a viszály és halál istennője, fegyverzetét két lándzsa alkotja. Istennője azonban a folyóknak, tavaknak és vizeknek, valamint védelmezője a papnőknek és boszorkányoknak. Gyakorta átváltozik farkassá, varjúvá, angolnává. No és persze jelképe a Hold is, mi több, gyakran istennő-hármasságként ábrázolják. A hármasság személyei többnyire Badb, Macha és Nemain.

Végül itt van Nimue (vagy Nemain?) , walesi-ír holdistennő. Az alakja homályos, összemosódik a Tó Asszonyaként ismert rejtelmes papnőével/tündérével/istennőével; másfelől Merlin azonos nevű szeretőjéével és tanítványáéval. Olykor Morgan, Morgana néven emlegetik. Neve jelentése "sors" és "aki él". Nehéz kibogozni alakját az őt övező mitológiai ködből.

No, ha kilábalunk a kelta zűrzavarból, akkor talán még tehetünk egy kirándulást a tengeren túlra is.

Közép - Amerikában a muiszka indiánok Csiát tisztelték Holdanyaként; róla azonban nem találtam érdemleges leírást.

A maják holdistennője Ixchel vagy Ix Chel, a szülés és a gyógyítás jaguárfülű idős asszonyként megjelenő úrnője. E szerepköre két azték istennőének feleltethető meg : Toci Yoalticitl - nek és a születéseket felügyelő Cihuacoatl-nak. A neve vélhetőleg a szivárványra utal (chel=szivárvány), de etimológiája bizonytalan. Kapcsolata a Holddal szintén vita tárgya: az Újhold, növekvő Hold istennőjét rendszerint fiatal nőként ábrázolták, azonban a fogyó Holdat nagymamának hívták, s mint ilyen, Ix Chel megfeleltethető neki. Továbbá a Hold kapcsolódik a termékenységhez, szaporodáshoz, a női ciklushoz, és a fogyó Hold párhuzamba állítható Ixchel jelképével, a fordított kupával (amely ugyebár kiürül).
Megjelenését tekintve Ic Chel gyakran visel rémisztő küllemi jegyeket - a fején kígyókat, a kezén karmokat, és keresztbe tett csontok díszítik a szoknyáját. E formájában párhuzamot mutat egyes azték földistennőkkel, akik a szülés mellett a háború (vérszomjas) úrnői is. Kelyhe kapcsolatos az eső mitológiája is: a vízzel teli kehely felborulásakor a világot elönti a víz. Átvitt értelemben a teli pohár kifejezheti a női termékenységet, utalhat a magzatvízre is, és annak kiömlése a gyermekáldás analógiája. Amint láthatjuk, elsődleges funkciója az asszonyi élet helyes mederbe terelgetése: a maja nők hozzá fohászkodtak jó házasságért és biztonságos szülésért. Mitológiája igencsak töredékes, annyit tudunk róla, hogy 13 fia volt, akik közül kettő (vélhetőleg a Bőgőmajom Istenek) teremtette a mennyet és a földet, és mindent, amely közöttük található.

Az azték Coyolxauhqui neve annyit tesz: arany csengettyűk. Ő a Napisten, Huitzilopochtli nővére. A története nem épp vidám: Coatlicue és Mixcoatl gyermekeként látta meg a napvilágot, és vezére lett a csillagisteneknek, a Centzon Huitznahuas - nak (ha jól értem, a saját fivéreiről van szó.) Amikor anyjuk ismét teherbe esett, a testvérek felbőszülve rátámadtak (szép is a család...). Coatlicue magzata, Huitzilopochtli azonban teljes fegyverzetben pattant elő anyja méhéből, és lemészárolta a kedves famíliát, majd feldarabolta a nővérét. A fejét felhajította az égre, hogy némi vigaszt jelentsen az anyjának, hogy éjjelente láthatja a leánya arcát.

Az inkák a Holdban Mamaquillá-t tisztelik, akit az inka birodalom mitikus alapítójaként tartottak számon. Férje és fivére Inti (a napisten), gyermeki Manto Capac és Mama Ocllo. A házasság és a menstruációs ciklus istennője, a nők védelmezője. Ezüstkönnyeket sír, és holdfogyatkozás idején állati támadás áldozatává válik (vélhetőleg kígyó, hegyi oroszlán vagy puma esik neki). Gyönyörű asszonyként jelenik meg. Fontos szerepet játszott az idő számontartásában, számos rituálét igazítottak a holdciklusokhoz. A legenda szerint sötét foltjai egy róka miatt vannak, aki szerelembe esett vele a szépsége miatt, s mikor az ég felé ágaskodott, Mama Quilla magához szorította őt.

Hina (Hine, Hine Moa) a Csendes-óceáni szigetvilág holdistennője, többek között Hawaaii-n, Tahitin és Mauin is tisztelik. Sok különböző alakban jelenik meg, de valamennyi formájában összeköthető a Holddal. Az ezüst és a fehér szín kapcsolódik hozzá, eledele a kókusz. A Hold mindhárom aspektusát megtestesíti, s így a halál fogalma sem idegen tőle. Különböző alakjaiban különböző tevékenységi területek és természeti jelenségek istennője, íme egy rövid összefoglaló:

- Hine 'ea - a napfelkelte és a napnyugta istennője.
- Ka 'alae nui a Hina - Maui anyja, nevezik Hina-i-ke-ahi - nak is. Jelentése: Hina a tűzben.
- Hina i ke ka - Maui anyjának nővére. Leggyakrabban egy tökből készült, kenuforma vízmerítő edény formáját veszi fel.
- Hina lau lima kala - sellőistennő, aki úgy gondolja, ő a legszebb az összes Hina-k között. A tenger mélyén él, gyakram kala - moszat formájában. Ő a tengerből származó gyógyszerek úrnője.
- Hina 'opu hala ko'a - a korallok és a tüskés tengeri teremtmények úrnője. Asszonyként vagy korallként mutatkozik.

- Hina i ka malama - a Hold nevelt gyermeke

- Hina puku 'ai - az ehető növények istennője. Lea formájában a kenuépítők istennője - megmutatja, mely fák alkalmasak a kenuk számára.

- Hina hele - a halászok istennője

- Hina kua - Anyaistennője a még meg nem születetteknek.

- Hina olu 'ohia - a növekvő ohia fa istennője

- Hina puku i'a - szintén a halászok védelmezője

- Ke ao meleme - a kántálás, a hula-tánc és a szörfözés istennője. Vérrögként született Hina fejéből.

Sajnálatos módon arról, hogy őseink számára milyen transzcendens lény testesítte meg a Holdat, semmit nem tudunk. Ugyan többször előbukkan Nagyboldogasszony, mint az Újhold asszonya, de ennyiből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni.

tündérek lakta hargita...

Még két élményemről akartam beszámolni.
Az egyik a Hargita - újbóli - meghódítása. Már vagy harmadszorra álltam fent a lapos, kopjafákkal és keresztekkel teli hegytetőn, de megrendítőbb élmény volt, mint bármikor eddig. Mert bár mindháromszor gyönyörű időnk volt, és mindháromszor megható megemlékezések zajlottak, most értettem meg, miért vált e hegy Erdély és a székely-magyar nemzettudat központjává, szívévé. Belémhasított a felismerés, hogy a Hargitáról - megfelelő látási viszonyok mellett - egész Erdély a szemünk elé tárul. Még a Kárpát-koszorú vonulatai is kivehetők voltak a kéklő korizonton.
A tízóraihoz kerestünk egy békés helyet az útitársaimmal - leereszkedtünk a hegy délnyugati oldalán egy lapos, zuzmólepte, meleg szikláig. Miután elpusztítottuk az ennivalót, és kellő ideig heverésztünk a hasunkat süttetve, a srácok visszakaptattak a hegytetőre, ahol egy turistacsoport épp újabb emlékfát avatott. Én odalent maradtam, élvezve a panorámát. A hegytetőn zsivajgó sokaság egyszerre elnémult, és a csendben egy tárogató édes-bús, hajladozó hangja szólalt meg. A régi - és új Székely Himnuszt, valamint nemzeti Himnuszunkat fújta.
Leírhatatlan érzés volt - ott állni a Hargita oldalában, kezemet a százmilliós, langyos andezittömbre simítva, szemeimmel Erdély gyönyörű földjén kalandozva, magányosan a fölém boruló, vakító-kék égbolt, a rajta hömpölygő, felséges felhők, és a párásan zöldellő, kincsekben gazdag föld között. A megrendítő dallamok , s mindaz a szenvedés, ami kihallott belőlük, körbefonták a szívemet, miközben az elém táruló látvány felülmúlhatatlan szépséggel gyönyörködtetett.
Az utazásunk alatt többször elgondolkodtam azon, vajon az isteneket tekintve lehet - e őshonosságról beszélni? Kötődnek - e azon népek valahai vagy jelenlegi lakhelyéhez, amelyek kultúrájában helyet kaptak? A hatalmuk változatlan az úgymond eredeti előfordulásuktól távol is? Talán tiszteletlenségnek tűnik ilyen kérdéseket megfogalmazni, de egészen biztos, hogy távoli eleink számára kulcsfontosságú volt: vajon kedvenc istenük az otthonuktól távol is képes - e megvédelmezni őket. A harcba induló, hódító seregek (például a római légiók) okkal tartottak - e attól, hogy a meghódítandó térség isteneinek haragja ellenük fordul, miközben a sajátjaik erejüket vesztik az idegen földön?
Amikor a himnuszok utolsó hangjai is elhaltak, de még mindig csönd burkolt körül minket, imádkozni kezdtem. Imádkoztam mindazon istenekhez, akiket a Kárpát - medence népgyűjtője egy helyre hordott, akiket a kőkorszaktól itt élő népesség, a népvándorlást megelőző és követő idők telepesei, az özönvízszerűen érkező hunok, avarok és magyarok tiszteltek. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akik még ott rejtezhetnek a sötét fenyvesek mélyén, a Kárpátok büszke ormai között, Székelyföld, Gyimes eldugott völgyeiben, Mezőség és Csík lágy lankáin. Mindazon istenekhez és istennőkhöz, akiket már csak a hegyek emlékezete őriz, akik népmesékben, babonákban és legendákban élnek tovább, akiket a civilizáció mindinkább háttérbe szorít, akikről félig - meddig már meg is feledkeztünk.
Imádkoztam hozzájuk, hogy segítsenek bennünket, magyarokat. Segítsenek újra megtalálni a nemzeti egységet - nem határmódosítás útján, hanem lélekben és szellemben, mert az sokkal fontosabb, mint a fizikai egyesülés. Segítsenek a körülöttünk élő, minket olyannyira gyűlölő szomszéd népeknek, hogy megenyhüljenek irányunkban. Segítsenek, hogy a hosszú ellenségeskedés után végre kezet tudjunk nyújtani egymásnak. Hogy újra megtaláljuk otthonunkat a Kárpát - medencében, a világ szívében, amely nekünk rendeltetett. Hogy felismerjük és megkíméljük kincseit, ahelyett, hogy kiárusítás és haszonvadászat tárgyaivá tennénk. Hogy meghalljuk üzenetét, hogy a hangja ne vesszen bele az autók, gépek zúgásába. Hogy megértsük, mit jelent ennyi természeti csoda nem csak jogos birtokosának, hanem felelős gazdájának lenni. Hogy rádöbbenjünk: a Kárpát-medence istenáldotta, tökéletes hely, ahol minden megvan, amire csak az ember vágyhat, s hogy e tündérbirodalom jövője a mi kezünkben van. S hogy ez a jövő csak a béke és együttműködés jegyében válhat valóra.
Úgy éreztem, az imám - annak köszönhetően, hogy a Hargitán voltam - megtalálta az elfeledett isteneket. Mintha a puszta kövön keresztül egyenesen a hegy gyökeréhez szivárgott volna, s onnan szétáradva - ahogy a vér szétáramlik a szervezetben a lüktető szívből - beleivódik Erdély földjébe. Remélem, az égiek, akik e földben alusszák álmukat, meghallják a szavaimat. S azt is remélem, ha egyetlen ember bátortalan suttogása nem is, de számos hasonló fohász együtt talán felébresztheti és cselekvésre késztetheti őket.
Kérlek benneteket, imádkozzatok minél többen - azért, hogy mi magyarok és a többi nép, aki óhatatlanul része a Kárpát - medencének (talán éppannyi ideje, mint magunk), megtaláljuk az egység útját, nem csak egymást, hanem a minket körülvevő természeti közeget illetően is. Hogy a sorsunk, az életünk újra összefonódjon otthonunk, a Kárpát - medence szívverésével; hogy újra egésszé válhasson, ami széttörött.

Áldás!
Hulló Eső, 2010-06-01

földanya, napatya

Cunningham javaslatára - és egyben saját késztetésre - igyekeztem meghatározni a magam Istennő - és Isten-fogalmát. Ahogy már írtam, általában Boldogasszonyként nevezem meg az Istennőt, és ilyen formában többnyire dús, termékeny földanyaként jelenik meg előttem. Kisboldogasszony a fiatal, hamvas és üde szűzleány, Nagyboldogasszony pedig a már középkorú, bölcs mosolyú, érett asszony.
Nem tudom, őseink hitvilágában e három megnevezés valóban három személyt, avagy ugyanazon személy három különböző megjelenési formáját takarta -e, de talán nem szentségtörés eképp felhasználnom.
Mindeközben rá kellett döbbennem, hogy nehéz összeegyeztetnem a 'Földanya' és 'Holdistennő' (mint "prototípusok") alakját. 'Földanyához' nagy általánosságban meleg színek, telt idomok, erős testalkat, mosoly-szarkalábas, vidám pillantású szemek, pirospozsgás arc társul. Ezzel szemben 'Holdistennő' számomra ezüstfehér, hűvös árnyalatokba öltözik, bőre és haja is sápadtabb, termete karcsúb (habát a Hold kerekdedsége éppúgy utal a gömbölyű női formákra), és az éjszaka sötétjében tündököl (szemben Földanyával, aki napsütéses mezőkön kóborol, esőben táncol, stb.).
Miután eljutottam e kettősség megfogalmazásáig, eszembe jutott a 'Vizek Úrnője' (mint prototípus), hiszen az Istennőhöz nem csak a föld, hanem a víz is hozzátartozik. Tengeristennőként ismét újabb alakban lépett elém, s ahogy egy kicsit utánagondoltam a témának, rájöttem, hogy a méltóságteljes, végtelen és nyugodt óceán és a cserfesen csobogó, fehéren habzó kristálytiszta hegyi patakok vagy a szélesen hömpölygő, termékeny árteret tápláló síksági folyók egyenként más és más istennőalakot rajzolnak ki. Egyszóval kezdtem amúgy istenigazából ráérezni a politeizmus mibenlétére, mi több, valóban elfogadni azt a tézist, hogy egy-egy istenség-csoport ugyanazon isteni személy több aspektusát jeleníti meg. Félreértés ne essék: eddig is hittem az igazát, de most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire könnyedén hasad szét egy univerzális Istennő-figura számos kézzelfoghatóbb, hétköznapibb, könnyebben jellemezhető, egy-egy minőséghez kapcsolódó alakra.
Ami az Istent illeti - nos, hát ott is hasonló a helyzet.
Egyfelől minden további nélkül el tudom képzelni őt, mint dicsőséges Napistent, legyen a neve Ré vagy Apolló. Többnyire aranyszínű hajjal és világos bőrrel vizualizálom, hogy színeiben is visszatükrözze a Nap lángolását.
Igen ám, csakhogy ezzel a hódító, előretörő, kiáradó, harcos isten-figurával szöges ellentétet mutat az "Erdők Istene" prototípus. Utóbbi számomra inkább visszahúzódó, csendes, mindig árnyékban van; kevésbé hódító (habár az erdők igenis képesek terjeszkedni, ha hagyják nekik - ám ez egy lassú, kitartó folyamat), de állhatatos, ereje a földben gyökerezik és szétárad az erdőségek minden fájában, bokrában, fűszálában. A vadállatok köréje gyűlnek. Nem az előretörés, hanem a megmaradás a fegyvere (egy erdő akár évtizedekkel a kiirtása után is képes regenerálódni a földben nyugvó magok segítségével, amelyek - fajtól függően - 50-60 évig is megőrizhetik a csírázóképességüket, várva a kedvező körülményekre.), nem támad, hanem védekezik és oltalmaz. Megjelenését tekintve: hosszú, sötétbarna haja van, bőre szintén barna, fején szerteágazó gímszarvas-agancsot visel. Alsósteste folytatódhat emberi lábakban vagy valamiféle patás állatra - kecskére, szarvasra - hasonlítóan.
A Napistent és az Erdők Urát tehát még nehezebb összeegyeztetnem, mint az Istennő különböző aspektusait, hiszen nem csak küllemükben, hanem jellegzetes tulajdonságaikban is erős eltérést mutatnak. Az egyéniségük mélyén lapuló alapvető vonások közösek, hiszen mindketten a termékenység, a férfiasság képviselői, s mindketten életet oltanak a földbe, majd táplálják teremtményeit - de ezen kívül szöges ellentétei egymásnak.
S akkor még nem beszéltem a tűzhöz kapcsolódó, túlfűtötten szenvedélyes Pán-figurákról.
Tegnap este ceruzát ragadtam, hogy lerajzoljam az Erdők Istenét, -hozzám az ő figurája áll a legközelebb - de, mint általában, a kép ezúttal is önálló életet élt. Az eltervezett alak helyett egy kifejezetten indián vonású, fekete hajú és barna bőrű fiatal istenség került a papírra, akinek széles terpesztésű és figyelemreméltóan ágas-bogas (tanultam trófeabírálatot :)) agancsai között fényesen ragyog a nap. Láttam már efféle ábrázolásokat, de soha nem tudtam átérezni az árnyas vadon és a vakító nap képzettársítását - most azonban valahogy helyénvalónak éreztem.
Hát ennyi.
Egyébként a Beltaine - rituálén gondolkodom (túlzás volna azt állítanom, hogy tervezgetem, de szándékomban áll). És mindeközben rádöbbentem, hogy a napokban kitelik a Hold, szóval egy esbat is esedékessé vált. Töredelmesen bevallom, eddig én bizony nem ültem meg a Telihold-ünnepeket, de most, hogy mindinkább elköteleződök a wicca hitélet mellett, időszerű változtatni ezen.

Legyetek Áldottak!
Hulló Eső, 2010-04-27

Boldogasszony, Szépasszony, Öregisten

Érdekes kérdés, hogy a magyarság kereszténység előtti hitvilága vajon kit állít az Istennő és az Isten szerepébe. Habár a kereszténység államvallássá tétele után az új vallás zászlóvivői alapos munkával gyökeresen kiirtották a pogány hagyatékot, annak töredékei (gyakran népmesei és népművészeti elemek, népszokások és népnyelvi megnevezések formájában) fennmaradtak. Ebből több-kevesebb bizonyossággal következtethetünk arra, hogy eleink világképe samanisztikus keretek között helyezkedett el, azonban az ezen belül regnáló isteni személyekről nagyon keveset tudunk. A kutatók egy csoportja azon a véleményen van, hogy őseink egyistenhívők voltak már a kereszténység felvétele előtt is (erre utalnának a "Jóisten" "Magyarok Istene" "Öregisten" megnevezések, illetve maga az isten szó, amelynek tagjait a következőképp szokás értelmezni: is=ős, ten=tenger,tündér, tünékeny - vagyis végtelen, transzcendens hatalom. Párhuzamba állítható a hettita Istanu, hatti Estan szóval, amely a Napisten(nő) megnevezése volt, illetve az "egyetlen" jelentésű sumer istin, isten kifejezéssel. Az ősvallás-kutatók számára közmondásos fogalom az énlakai "egyisten" ligatúra, amely a rovásírás bizonyos betűinek összeolvasztásából jött létre, és a fenti módon értelmezhető). Ugyanakkor a néphagyományból egyértelműen kimutatható az erős Boldogasszony-kultusz. Boldogasszony a termékenység, a szerelem, a házasság, a gyermekek és az otthon védelmezője, nem véletlen, hogy bizonyos tájakon a hagyományos parasztház központi oszlopa, fő támgerendája a "boldoganyafa" megnevezést viseli. Hogy Boldogasszony istennői szerepkört tudhatott magáénak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma Jézus anyját, Máriát értjük alatta - a római egyház ugyanis ügyes taktikával "beolvasztotta soraiba" a nép számára oly fontos égieket. (Kiváló példa erre Brigid ír tűz-és szerelemistennő "átvedlése" Szent Brigittává.) Egyik vallásos ének mindmáig a következő refrénnel szól: "Boldogasszony anyánk/ Régi nagy pátrónánk... stb."
Ünnepeik szerint hét Boldogasszonyt különíthetünk el, noha (valószínűleg) ugyanazon személy különféle aspektusairól van szó. Érdekesebb kérdés a Kisasszony-Boldogasszony-Nagyboldogasszony hármasság elemzése. Vajon ugyanazt az istennőt takarják, esetleg a Hold-úrnők hármasságához hasonlóan, akik a Hold három fázisát testesítik meg (a 'szűz' a növekvő Hold, az 'anya' a Telehold és a 'banya' a fogyó Hold)? Az efféle hármasságokra több példa akad az európai pogány pantheonokban. Ugyanakkor anya-lánya viszonyban állnak egymással, habár ennek latolgatásakor Boldogasszonyt hol Kisasszonnyal, hol Nagyboldogasszonnyal azonosítják.
Mindenesetre nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Boldogasszony a magyar ősvallás istennője volt, akinek szerepköre magában foglalja a tavaszi természeti megújulás, újrakezdés indukálását is.
Újabb érdekfeszítő talány övezi a szépasszonyokat (érdekes módon róluk szinte mindig többes számban hallani.) Ma a népi "babonák", hiedelmek ártó szándékú, de érzéki tündérei, akik elcsavarják a férfiak fejét, elapasztják a tehén tejét, csecsemőt lopnak, tönkreteszik a boldog házasságokat, feldúlják a családi békét, megbabonázzák a tyúkokat, hogy ne tojjanak, az utánuk koslató férfiemberre pedig őrületet hoznak.
Kandra Kabos azonban azzal a felvetéssel él, hogy a szépasszonyok valaha a szerelem és nőiesség pozitív jellemű istennői lehettek, vagy akár csak egyetlen, nagybetűs Szépasszony - akit a kereszténység - mivel nem tudta párhuzamba állítani valamely kiemelkedő nőalakjával - a "parázna női bestia" típuspéldányává alacsonyított le. Ez esetben én inkább Szépasszonyt rendelném az Ostara ünnepéhez, hiszen hívebben képviselhetné a szerelmes szűz Istennőt.
Párjáról még ennél is kevesebb információ áll rendelkezésre, mindenesetre eleink valószínűleg a Napon keresztül hódoltak az istenüknek, s így rokonítható a wicca megújuló Napistenével. Nagy bánatomra szolgál, hogy ennél konkrétabb megnevezéssel és leírással nem bírunk - a hajdani térítők elkeserítően alapos munkát végeztek.
Azt azért bizton állíthatjuk, hogy a tavaszi nap-éjegyenlőség az ősmagyarok számára is fontos volt, s erről ékesen árulkodik Gyümölcsoltó Boldogasszony márc. 25. - ei ünnepe. A jeles nap alkalmából a keresztény hagyomány arról emlékezik meg, hogy Mária hírül vitte Jézus megfogantatását Erzsébetnek. A népi megnevezés azonban visszautal a természet megújulására és az ezzel kapcsolatos tevékenységekre (szemzés, oltás, ültetés). Nagyon eleven párhuzam mutatható ki a Mária (istenszülő anya) méhében megfoganó isteni magzat és a szűz Istennő (úgyis mint szűz termőföld) méhében gyökeret verő friss élet között. Ha utánaszámolunk, a Napisten Yule-kor bekövetkező újjászületése és az Ostara között épp kilenc hónap telik el - ebből is láthatjuk, hogy az Istennőben és a talajban egyaránt e március végi jeles napon csírázik ki az új élet. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a wicca hagyomány inkább Beltaine-t tartja az isteni nász tetőfokának, s így a szerelem ünnepének.

Hulló Eső
2010-03-20

a wiccáról röviden

Szóval, hogy mi is az a wicca.
Legelszántabb követői szerint nem más, mint Európa egységes, varázslattal átszőtt ősvallása, amely egyenes úton alakult ki az őskori animizmusból. Valóban felfedezhető némi evolúció a kőkori szimpaikus mágia, a korai samanisztikus rendszerek, a kereszténységet megelőző pogány hitvilágok és a wicca között. A wicca ősvallás jellegét erősíti az a tény, hogy az ókori népek sokféle vallása egy-két lényeges ponton (bizonyos isteni személyek, illetve az ünnepnapok és ünnepi szertartások vonatozásában) lényeges hasonlóságokat mutat. Én - talán szentségtörő módon, talán csak mert tapasztalatlan vagyok - mégis inkább azoknak adok igazat, akik szerint a wicca a hajdani pogány (természet)kultuszok közös elemeiből építkező, újkori szellemi irányzat, amely azonban méltó értékörzője és teljes jogutódja azon eszmerendszereknek, amelyekből kivirágzott.
Igazából kinek-kinek szíve joga eldönteni, mit higgyen. Olvassatok utána a szakirodalomban, internetes forrásmunkákban, és döntsetek.
Maga a 'wicca' szó angolszász eredetű, gyöke közös a "wise" = bölcs kifejezéssel. Hajdanán a közösség elöljáróját, papját, javasasszonyát, gyógyítóját tisztelhették meg ezzel a titulussal, amelyet a nők esetében 'wicce ' formában alkalmaztak (más források szerint a germán 'weihan' = megszentelni igéből eredeztethető). .
Hogy mit jelent ma wiccának lenni? Először is azt, hogy magunkénak valljuk a vallás kevés, ám annál lényegesebb dogmáját és hittételét. Ezek egyike egy erkölcsi alapelv, a wicca intés, amelynek lényege tömören a következő:
"Tégy, amit akarsz - de soha ne árts!" .
Értelmezését illetően eltérő véleményekbe ütközünk. Első fele egyesek szerint azt jelenti, hogy légy felszabadult és céltudatos, azt cselekedd, ami jólesik, -függetlenül a környezeti elvárásoktól, társadalmi konvencióktól,- mások szerint pedig találd meg azt, amire igazán vágysz, amit valóban kívánsz. A mondat második részéről néhányan úgy vélik, pusztán a hippikorszak "szeretkezz, ne háborúzz" mentalitásának marihuánafüstös terméke, én azonban azokkal értek egyet, akik komolyan veszik. Sokszor találkozhatunk az intés egy hajszálnyit eltérő fordításával, amely talán hívebben tükrözi a tartalmát:
"Ha azzal nem ártasz senkinek, tégy azt, amit akarsz!"
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a teljes "wiccan rede" egy verses formába öntött, hosszabb útmutatás, ám a fent idézett sort tartjuk belőle a legfontosabbnak.
A legtöbb wicca hisz a reinkarnáció tanában, ám a keleti felfogással ellentétben úgy vélik, (a) megtestesüléseink során mindvégig emberekként születünk újjá (b) a létezés számunkra örömteli állapot, vagyis nem értünk egyet azon tanítással, mely szerint a célunk éppen az, hogy a megvilágosodást elérve kilépjünk az örök körforgásból és beleolvadjunk a Semmibe. A karma - elmélet viszont nagy népszerűségnek örvend, s ily módon méginkább fontossá válik, hogy minden, amit teszünk, visszahárul ránk. Hiszen a karmánkban, "asztrális batyunkban" minden cselekedetünket magunkkal cipeljük, s azok befolyásolják a jövőnket. Ami a két létezés közti állapotot illeti, sokan -némi kelta romantikával megfűszerezve- Tír Na Óg-ot, vagyis az Örök Nyár/Örök Fiatalság országát jelölik meg tartózkodási helyünkül.
A másik lényeges törvényszerűség a háromszoros visszahatás tézise, amelyet szintén sokan szeretnének így vagy úgy kényelmesre magyarázni, hogy ne kelljen szembenézniük a felelősség súlyával. A lényeg a következő:
Bármi, amit teszel, háromszorosan hárul vissza rád. Ha jót cselekszel, háromszor annyit kapsz vissza, ha ártasz valakinek, háromszorosan szenvedsz meg érte.
Mindezen visszacsatolások pedig még ebben a földi életben várhatók. A konklúzió annyi, hogy a tetteinkért felelősséget kell vállalni.
A vallás legfontosabb (és jóformán egyetlen) hittétele az isteni dualitás, a nemek egyenjogúsága és egymást tökéletesen kiegészítő ellentéte köré épül. A wiccák egy
- termékeny, gazdag és szerető Istenanya
- és egy férfias, kiáradó, életteli Isten
személye előtt hódolnak. Kettejükben tükröződik a természet rendje, amelyben az új élet születését többnyire a nemek egyesülése előzi meg.
- Az Istennőt a nőiséget szimbolizáló Hold és az életadó, kincsekben bővelkedő Föld jelképezi, sőt testesíti meg.
- Az Istent pedig a Nap, illetve a szarvas hímállatok.
Korai ábrázolásokban gyakran találkozhatunk a telt keblű, széles csípőjű anyaistennővel, elég csak a villendorfi Vénuszra és társaira gondolni, illetve a szarvas istennel, akinek fejéke a férfiasságát, a potenciáját jeleníti meg. Többek között ilyen a kelta Cernunnos vagy a római Pán (az ő figurája torzult a keresztény alvilág szarvas-patás ördögévé).
Az Istennőhöz a föld (termékenység) és a víz (érzelmi elmélyülés, spiritualitás) elem tartozik, az Istenhez pedig a levegő (intellektualitás) és a tűz (szenvedély, erő). Megnevezésüket illetően számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre. Hívhatjuk őket Cernunnosnak (Carnún) és Aradiának (ahogy ez gyakran megtörténik), Apollónak és Artemisznek, Marduknak és Inannának (Astarténak), Ozorisznek és Ízisznek, Jupiternek és Júnónak, Zeusznak és Hérának, és így tovább. A pogány pantheonok istenei valamennyien az Isten és az Istennő bizonyos aspektusait képviselik - pl. az ógörögök hitvilágában Artemisz az érintetlen szüzet, Aphrodité a csábító szépséget, Héra az érett asszonyt, Hekaté a vénséget. Az adott alkalomtól, illetve céljainktól és egyéni ízlésünktől függ, mikor hogyan nevezzük, szólítjuk meg őket. A mágiahasználat során azon formában hívjuk segítségül személyüket, amelyik az adott varázslat jellegéhez a legközelebb áll. Tehát ha egy szerelmi bűbájhoz megidézzük Vénuszt, akkor is az Istennőhöz fohászkodunk, de ezúttal szépségének és érzékiségének esszenciáján keresztül. Ugyanez igaz a wicca ünnepekre is: ahogy az évkör fordul, isteneink új és új arcukat mutatják felénk, s ennek megfelelően változik az ünneplés jellege, tartalma, s akár az istenségek megnevezése is
Ennyit kezdetnek - a wicca életszemléletről és az évkörről majd legközelebb írok. Addig is a hagyományos wicca köszöntéssel búcsúzok:

Legyetek Áldottak!

Hulló Eső
2010.03.10

beköszöntő

Íme, egy ropogósan friss webnapló... Még sohasem volt dolgom effélével, így hát nézzétek el, ha nem elég gördülékeny a kezdet.
Hát igen, máris megakadtam.
Igazából főképp magamnak írom ezt a blogot. Rajta keresztül olyan gondolataimat, érzéseimet fogalmazhatom meg, amelyekről hosszú ideje hallgatok, mint ama potyadék a gazban. Nem kell ám semmi aberrációra gondolni, annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet - mindössze arról van szó, hogy egy vérkeresztény család egyetlen wicca-szimpatizáns tagjaként nincs túl sok terem a megnyilatkozásra. Nem akarok a hozzátartozóimról hamis képet festeni: nagyszerű emberek, és nagyon szeretem őket. De az anyatejjel szívták magukba a római egyház tanítását. Szó se róla, én sem voltak kivétel: csakhogy gyerekkoromtól kezdve közelebb éreztem magamhoz Istent a természetben, mint a félhomályos templomok árnyékában. Sokkal mélyebben meg tudtam élni a jelenlétét egy vén és bölcs fában, egy méltóságteljes, égbetörő sziklaszirtben, egy csendes erdei tisztáson, mint bármilyen mesterséges környezetben, tárgyban. Arról nem is beszélve, hogy minden porcikámban éreztem a természet élő és élettelennek mondott teremtményeiben rejlő őserőt. Nem akarom hosszan ragozni ezt a témát - a lényeg, hogy idővel a kereszténység számos vonatkozásban elvesztette a hitelét a szememben.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy rádöbbentem: a krisztusi vallás legtöbb elemét emberek (tudós egyházatyák) agyalták ki, vagy más, a kereszténységet megelőző hitrendszerekből emelték át. Az ilyen-olyan sallangok úgy rétegződtek egymásra, mint a hagymalevelek, és mikor az utolsót is lehántottam, alatta nem maradt egyéb a kristálytiszta lényegnél- ami pedig a nagybetűs Szeretet. Hát ezt tűztem a lobogómra, és úgy döntöttem, a továbbiakban keresek ennek az eszmének egy olyan vallási foglalatot, amely közelebb áll az egyéniségemhez, mint a katolicizmus.
Félreértés ne essék, nem ítélem el és nem vetem meg a kereszténységet. A legtöbb barátom keresztény, éspedig nem a formálisan vallásos, hanem a valóban hívő fajtából. Fiatalabb koromban én is aktív részese voltam egy keresztény családmozgalomnak, és nagyon sokat merítettem az ott megtapasztalt szellemiségből. Mi több, úgy gondolom, ha elég sok ember tudná őszintén magáévá tenni Krisztus tanításait - miszerint: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel / ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is / szeresd ellenségedet, mint tenmagadat - az véget vethetne a világban dúló háborús konfliktusoknak.
Félre az érzelgéssel, vissza a kopár tényekhez: körülbelül 3 évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni a wiccával. Hol lázas buzgalommal, hol kevésbé lelkesen. A felfűtöttebb időszakokban mohón bújtam a szakirodalmat, a webes honlapokat, fórumokat és blogokat. Az apatikus fázisban maximum leporolgattam olykor az oltáromat. De minden megingásom ellenére lépésről lépésre közelebb kerültem ahhoz, hogy ki merjem mondani: igen, pogány vagyok, igen, wicca vagyok. (Utóbbival még most is küszködök.)
Természetesen zöldfűlűnek tartom magam a mesterség gyakorlásában, olyannyira, hogy egyenlőre leginkább nézegetem és csodálom, akár egy kecses porcelán dísztárgyat. Szóval senki ne várjon afféle beszámolókat, miszerint " tegnap egyetlen csettintéssel eltüntettem a szomszéd harapós kutyáját, ha-ha-ha".
Mi remélhető tehát tőlem? Gondolatok, elmélkedések (fennen szárnyalók és kevésbé magasröptűek) és földhözragadt híradások életem folyásáról - minthogy ugyebár ez egy napló. Mert bizony előfordul, hogy a boszorkányok is rózsaszín kockás pizsamában alszanak, és izomlázuk van a tegnapi futástól, és ebédet kell főzniük a nagymamájuknak. :)
Végezetül álljon itt a kedvenc idézetem, aminek voltaképpen se füle-se farka, mégis gyönyörű:

" Csak csöndben a szó, csak éjben a láng, csak elmúlásban a létezés-
Sebes röptű sólyommadár a tiszta égen át... "

Hulló Eső
2010.03.09